Poszter Györgynek tisztelettel
„ Itt látsz bennünket – mondja az Oedipus király legelején a Pap –, minden korból itt ülünk / Oltáraidnál: olyan is, ki zsenge még / Nagy útra, vagy kit öreg évek súlya nyom”, ott ülnek mind a téren „Pallas kettős temploma / előtt”, hogy elpanaszolják: „a város […] nagyon megingott”, „rajt ütött gyűlölt / Lázzal a gyújtó isten, a vad döghalál.” (OKi 15-28.) 1
Magát a Város testét sújtja a betegség: terméketlen a föld, elhull a nyáj, nem szülnek gyermeket az anyák. Mintha megbénult, mintha megdermedt volna az élet, mintha a kór magában az élet csírájában tett volna kárt: mindennek magva szakad és a föld kiürül. Ezért is zárja segélykérő beszédét a Pap e szavakkal: „Légy a régi most! / Ha már úr vagy a földön, ami vagy ma: szebb / Embereken, mint pusztaságon lenni úr!” (OKi 53-55.)
Halál fenyeget, terméketlenség okozta egyetemes halál. De a meddőség mögött fölsejlik rövidesen a bomlás, hiszen Kreón így tolmácsolja az isteni jóslatot: „Fertőzetet táplál magában a föld.” (Oki 97.)
Márpedig mi más a fertőzet, ha nem eleven rontás, burjánzó ragály: szennyes és gennyes élet? Így is beszél magáról, az általa előidézett bajokról nemsokára Oidipusz: „Most istentelen és bűn fia, az vagyok, / Mocskosán szüleim ágyán osztozkodó” (OKi 1360-1361.); aztán még egyenesebben, még világosabban: „Szép bőr alatt csúfságok gennye voltam én! / S most látszik már, hogy gazok közül nőtt a gaz.” (Oki 1396-1397.)
Oidipusz feladata felderíteni a betegség okát, mert a betegségben igazság van, az igazság követelése – az Igazság a betegségen keresztül mutatkozik meg, noha ő maga mögötte van, elrejtve az emberek szeme elől. A világot az Igazságnak kell visszatérítenie az egészségbe, az Igazság pedig a betegség forrásáig hatoló szó. Mivel a betegséget csak forrásánál lehet gyógyítani, vissza kell menni oda, ahol a bűnbeesés történt, ahol a jóslat igéje testté lőn.
Feltárni az okot annyi, mint eltüntetni, eltakarítani a szennyet és a betegséget, megtisztítani tőlük a világot: „Az istenekre, rejtsetek hát engem el / Messzire innen, öljetek meg, dobjatok / Tengerbe, hogy ne lássatok többé soha!” – kérleli honfitársait a király. (OKi 1411-1412.)
Oidipuszt azonban nem ölik meg és nem vetik tengerbe. Az Oedipus Kolonosban egészen másféle befejezését adja elő életének. Miután Thébából száműzték, Thészeusz veszi védelmébe Kolónoszban, noha sokan ellene vannak a bűnös befogadásának. Végórájának részleteiről a Hírnök szájából értesülünk, aki saját szemével látott mindent. A vak király elindult, de ezúttal nem kellett vezetni, tudta az utat, amely a „föld alá” tartó lépcsők előtti „küszöb”-höz vezetett, a szent helyhez, ahol Thészeusz egykor barátságot kötött Piritoosszal. Itt „leült és leoldotta szennyes köntösét”, lányai megfürdették és „tiszta új ruhát adtak rá”. Ezt követően elbúcsúzott lányaitól, majd pedig: „Csönd lett, s akkor váratlan egy titokzatos / Hang szólalt Oedipushoz, úgyhogy aki csak / Hallotta, minden hajaszála égnek állt. / Isteni hang volt, s több szóval szólt, többször is. / »Hallod-e, hívlak, Oedipus, mit késlekedsz? / Indulni kell, túlhosszú már a habozás.«”
Ekkor a király még egyszer Thészeusz gondjaira bízza lányait és elbúcsúzik tőlük, mivel annak, ami következik, más szemtanúja nem lehet: „Mindnyájan hallottuk, amint így beszélt / S mindnyájan keserves zokogás között / Mentünk a lányok után. S ahogy távolabb / Értünk, kis idő múltán visszanézve, már / Seholse láttuk Oedipust – csak egymaga / A király állt ott, eltakarva két szemét / Kezével, mint akinek jelenése volt, / Iszony, melyet már elviselni nem lehet.”
Thészeusz ezek után imádkozik, és a Hírnök hozzáteszi: egyedül ő látta, mi is történt, közönséges halandó csak találgatni tudja, vajon „az égből jöttek érte, vagy a föld nyílt meg” alatta, de egy biztos: „csodásan halt meg” . (OKo 1587-1666.) 2
Csoda, de ijesztő csoda történik Oidipusszal. Ahogyan ő távozik az életből, az nem eshetik meg bárkivel. Kétségtelen, hogy halála előtt megtisztul, és az istenek kegyesen tüntetik el a nem-létben vagy a más-létben, ez az isteni figyelem pedig megszenteli személyét – ennek köszönhetően lehet szelleme később védelmezője a Városnak, amely befogadta. Az istenek a király személyén keresztül mutatják meg az embereknek a világ minden szennyét, de rajta keresztül tisztítják is meg szennyétől a világot. Az első tragédiát követően minden jóra fordul. Szerencsés fordulatnál is több, valóságos apoteózis ez, mintha az istenek azt kívánnák tudatni a halandókkal, hogy aki a balsorsot, az emberi, túlságosan is emberi szenvedést végigélte, az elvette a világ bűneit.
Az istenek halhatatlanok, az emberek viszont halandók. Ám a két világ közötti különbség nem merül ki ebben. Az istenek világa tiszta, az emberi világ ellenben szennyes. E különbség oka azonban nem az, hogy az istenek tisztán élnek, miközben az emberek állandóan bemocskolják magukat cselekedeteikkel. Isteni bosszú nyomán gyakran kiömlik az emberek vére, de az nem hagy nyomot az istenek kezén, amelyhez nem tapad szenny. Az istenek kiváltságuknál fogva védettek a létezés minden mocskától.
Oidipuszt viszont arra ítélték az istenek, hogy két ízben szennyezze be magát és a földi világot, mert az ítélet így szólt: meg fogja ölni tulajdon apját, és gyermekeket fog nemzeni saját szülőanyjával. Oidipusz története arra való, hogy az emberek megértsék: mocsok és szenny osztályrészük a földön. Akkor is az, ha előre tudják, mi vár rájuk, mert az istenek nem csinálnak belőle titkot. Hiába tudják, mivel elkerülhetetlen. Csupán egyféleképpen érthetik meg, mi a sorsuk: visszatekintve, az utólagos tudás és a megbánás módján. Megengedett nekik, hogy belássák: bűnöztek, belemerültek az élet minden szennyébe
és mocskába, elvégre ezért emberek, nem pedig istenek. Ez a belátás, ez a megértés, valamint a kíséretében járó szenvedés arra is érdemessé teheti némelyiküket, hogy megtisztuljon, s ezáltal mintegy kimagasodjék az emberi rendből.
Oidipusz király története arról szól, hogy hiábavaló minden tudás, minden elővigyázat: nincs kibúvó, nincs menekvés az emberre mért végzet elől, amely a bűn és a szenny végzete. Azt jelenti ez a történet, hogy a jövő szennyes jövő, mert emberi jövő. Születése pillanatában mindenki belép az embernek kimért időbe, az pedig nem tiszta és nem ártatlan Idő. A jövő szennyes, mivelhogy a múlt is az, és mivel az emberek ideje. („S most látszik már, hogy gazok közül nőtt a gaz.” ) És a jövő beteljesedik, mivel az emberek ember módjára élnek. A szülőknek, minthogy ismerik a jóslatot, módjukban állna elhárítani a jövőt. Csupán meg kellene ölni a gyermeket. A gyermeket azonban nem ölik meg, mert az emberek végzete a jövő. A jövő nem más, mint a múlt olvasata vagy fordítása – a jóslat épp azért érthetetlen, mert tükör: a szemlélő látja benne önmagát, de azt már nem, ami mögötte van és ami felé tart.
Oidipusz története az időben zajlik, amely előbb úgy tárul fel, mint vészterhes jövő, majd pedig úgy mint vészterhes múlt. Az egyikkel azért nem szállhat szembe, mert még nincs, a másikkal azért, mert már nincs. Ami történt, a kettő között történt – emiatt érthetetlen. A kérdés tehát az: hol zajlik az idő? Az ember mozog-e tehetetlenül az Időben, vagy benne dolgozik ellenállhatatlanul az Idő?
A külvilág az ember számára idő és tér: halad emebben, halad vele amaz. A furfangos Idő, a végzet ideje olyan, mint holmi szövedék vagy háló, amelyen csomópontok vannak, a végzet pedig nem tesz mást, mint hatalmánál fogva sodorja az embert, bármit próbálna is tenni ellene, a kijelölt csomópontok – a hármasút, a Szfinx feladta rejtély megfejtése nyomán a királyi ágy – felé. Ha úgy véljük, hogy az elkerülhetetlen esemény meghatározásához elégséges a véletlenek játéka a fizikai törvények kormányozta világban, ez máris kielégítő magyarázata lehet a végzet hatalmának. Oidipusz, aki idegen földön nőtt fel, távol a szülői háztól, és sejtelme sem volt arról, hogy nem vér szerinti szülei nevelik, mihelyt tudomást szerez a jóslatról, menekül, hogy elkerülje sorsát. A szálak azonban épp oda vezetik, ahol sorsának teljesednie kell: az Idő, amelyben a lehetőségek száma végtelen, gondoskodik arról, a véletlenek folytán előálljon minden szükséges feltétele annak, hogy az előre megjósolt esemény következzék be. Ha így van, akkor az istenekről elmondható: csakugyan a predetermináció letéteményesei, de azt is tudniuk kell, hogy végzésük csak a valószínűség meglehetősen tág határai között érvényes. Ha Oidipusz és apja találkozása a hármasútnál eleve elrendeltetett, ennélfogva be is következik, akkor a tétel úgy szól, hogy a térbeli mozgás szabadsága mindenkor megteremti az idő csomópontjában való találkozás alkalmát.
De Oidipusz nem azért ölte meg apját, mert találkoztak. Éppen ezért a lépteit irányító Időről másként is szabad gondolkodnunk. Múltját kutatva Oidipusz így számol be az esemény részleteiről: „S így bujdokolva eljutottam arra a / Tájra, hol, mondod, meggyilkolták a királyt. / Halld most, asszony, az igazságot. Amikor / A hármas keresztúthoz értem közel, egy / Fullajtár jött szemembe, és egy fiatal / Csikóktól vont szekéren olyan férfi, mint / Leírtad. Engem ostorossuk le akart / Lökni az útról, s maga is az öreg úr. / Dühömben, aki megtaszított, a kocsist / Verni kezdtem, amit meglátva az öreg / Kileste, hogy a kocsi mellé lépek, és / Kéthegyű fokosával fejtetőn ütött. / De aránytalan válaszban lett része, mert / Én evvel a kezemmel rábunkóztam úgy, / Hogy hintájából földre hömpölyült, hanyatt. / Aztán a többit öltem meg.” (OKi 797-813.)
A jelenet: kegyetlen öldöklés, a hatalom és az erőszak láncreakciója. A békés tájon feltűnik két utas: a gyalogosan Théba felé tartó Oidipusz és a kocsijában minden jel szerint sebesen haladó Laiosz, a király. Alighogy találkoznak, kirobban a viszály, s azonnal elhatalmasodik közöttük a pusztító agresszivitás. Szenteljünk különös figyelmet az elbeszélés két fordulatának. Először: a beszámoló szerint mind a fullajtár, mind a király „le akart(a) lökni az útról” Oidipuszt. Minden viszálynak kiváltó oka van: a kezdeményező ezúttal Laiosz. De a megbántott azonnal támadásba lendül, és mint maga mondja, a királynak rövidesen „aránytalan válaszban lett része”. Minden viszálynak az a természete, hogy elvadul, magasra csap, „eszkalálódik” . Nem kétséges: két erőszakos embert sodor itt egymás felé a végzet. A helyzet, a szokás, a tekintély alapján bizonyos előny illetné meg a királyt, aki elvárja, hogy az ifjú vándor félreálljon az útból. Ám a királlyal egy jövendő király néz farkasszemet. Egyikük sem közönséges halandó: nem ismernek engedményt és megalkuvást.
Oidipusz úgy hagyja el Korinthoszt, mintha a jóslat a családi házat jelölte volna meg, mint ahol végzetének az eljövendő időben teljesednie kell. Próbál elmenekülni a térben, így kitérni az Idő elől, amelyről megmondatott, hogy sötét tervei vannak vele. Az meg sem fordul a fejében, hogy az Idő nem odakint vár rá, a külvilágban, hanem idebent, tulajdon lelkében. Ez a benső Idő minden pillanatban megszólítja az embert. A pillanat még nem múlt és még nem jövő, most dől tehát el, fejleménye az övé-e vagy sem, a jóslat szerint való-e vagy nem. Mert van az évszakok, a csillagok ideje, amely csak pereg szabályosan, szakadatlanul, és van – ha van – az a másik, a bensőnket átjáró Idő, amely velünk születik. Ha Oidipusz megáll – ha félreáll az útból, ha nem sújt le az utasra –, attól az Idő még nem áll meg, pereg tovább, s Oidipusz láthatja, amint a király kocsija elrobog szeme előtt az úton, de ő abból az Időből kimarad, meghal ama világ számára, ellenben világra hozza saját idejét, s ezzel törli a jóslatot. Oidipusz azonban nem áll meg, nem parancsol megálljt magának és bensejében az Időnek, mivel ő parancsolásra másként született: akaratának odakint, a széles világban akar érvényt szerezni. Ha pedig így van, a történendőknek immár véletlenekhez semmi köze, mindennek valóban így kell lennie. Ahol két parancsoló akarat birokra kel egymással, ott vérnek kell folynia. Oidipusz azért öli meg a királyt, mert parancsolásra termett és mert erősebb nála.
Noha erről a darabban nem értesülünk, bizonyosra vehető, hogy a király és kísérői holttestét tisztességgel elföldelték. Mindamellett emléke, a „tiszta” tény is, hogy egykor megölték, elegendő ahhoz, hogy betegséggel árassza el a földet. Csak annál nagyobb veszély a városra nézve a temetetlen halott. Az Antigoné nem gyilkosságok története, hanem háborúé, de ott is szenny és fertőzés fenyegeti a várost.
A szeme világát vesztett Oidipusz látja a veszélyt, és próbálja megállítani a gyilkos testvérháborút: „Théba városát soha / Nem dúlhatod föl: előbb pusztulsz el magad / Mocsokban s vérben, s e sors vár öcsédre is. / Már e liget iszonyú istennőit én / Rég rátok küldtem, ők harcolnak énvelem, / Hogy tanuljátok tisztelni apátokat, / S ne vegyétek kicsibe, amit tettetek / Vak életemmel! Lányaim nem tettek igy. / Sem trón nem fog megvédeni, sem oltárülés, / Ha Zeus mellett áll még, akit mondanak / Az ős törvények: az Igazság asszonya. / Menj hát, utállak, megtagadlak, nincs apád, / Menj, rosszak rossza, vidd magaddal átkomat.” (OKo 1372-1384.)
Aki „gyilkosá”-nak nevezte fiát, mert hazájából száműzte, szavaival most a parancsoló önkény – tulajdon élete tapasztalata – fölött mond ítéletet. Neki szól az apai átok, neki az Igazság invokálása. Ettől oly kínzó az Antigonéban a Kreón parancsa előidézte dilemma. Hiszen a városra támadó fiú rothadásra ítélt tetemén az apai átok látszik beteljesülni. De akarhatja-e az Igazság, hogy a holtak temetetlen maradjanak? Akarhatja-e a Város, hogy megfertőzze a szenny? A bomlasztó kórság mögött Antigoné szeme felfedezi az Igazság betegségét. Ha Kreónnak igaza van, és az ellenségként jött testvér holta után is megcsúfolandó, akkor mindent eláraszthat a szenny, és újra a Város épsége megy veszendőbe. Antigoné tudja, hogy a halott tetemét el kell takarni – ha másként nem lehet, saját testével kell eltakarnia. Ép testtel eltávolítani, távol tartani a beteg testet – ezt követeli a Város egészsége.
Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, Antigonénak bensejébe kell fogadnia az Időt. Nem egyszerűen úgy, hogy elszakad a külvilágtól – semmibe veszi Kreón parancsát –, hanem úgy, hogy ő csakugyan világra hozza és a világra vetíti saját idejét: a lelkiismeret, a szeretet és a részvét idejét. A bensejébe fogadott Idő az önfeláldozásban való születés, azaz halál: Antigoné saját halálával hárítja el a másokra, magára a Városra leselkedő halált. (Ne tévesszen meg senkit, hogy vele tart a sírboltba kedvese, Haimón, majd követi őket a halálba a királyné is: pusztulásuk csupán emfatikus bizonysága annak, hogy győzött az élet, vagyis vereséget szenvedett a parancsoló önkény.) A megdicsőülő agg Oidipusz és az önfeláldozó Antigoné megismeri a világ szennyétől megtisztult Időt. Haláluk órájában azt üzenik embertársaiknak, hogy az Igazság nem a hatalmasok szájával: nem a parancsoló erő szavaként szól hozzájuk.
De nézzük még egyszer Oidipusz történetét. Ő az, aki a hármasútnál megölte a vele szembe jövő kocsi utasát, valamint egy kivételével kísérőit is. Mi a bűne? Az, hogy ölt, az, hogy a királyt ölte meg, vagy az, hogy tulajdon apjának gyilkosa? Kreóntól halljuk először, hogy mi a Várost sújtó bajok forrása: „Száműzni kell valakit, vagy vérrel a vért / Lemosni. A városra vér hozott vihart.” (OKi 100- 101.)
Itt még csak emberölésről van szó általában, de a következőkben hamar megtudjuk, hogy Laiosz király gyilkosát kell megtalálni – Oidipusz ennek a titoknak a megfejtésére vállalkozik, méghozzá kifejezetten azért, mert a király gyilkosa nem maradhat büntetlen. („Akárki volt gyilkosa, könnyen meglehet, / Hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz.” OKi 139-140.) Rövidesen pedig Teiresziasz szájából azt kell hallania, hogy ő maga az, akit keres – nemcsak Laiosznak, hanem tulajdon apjának gyilkosa, e bűnét pedig második is tetézi, házassága saját anyjával: „És kiderül, hogy önnön gyermekeinek / Testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő / Anyjának fia s férje, apjának pedig / Gyilkosa s ágy-utódja.” (OKi 455-458.)
A későbbiekben viszont Oidipusz szájából mindig azt halljuk: az volt végzete, hogy megölje apját: „Hisz szerintük én / Lennék apám gyilkosa” (OKi 966-967.); „Ott születtem, hol nem kellett, azt vettem el, / kit nem lehet, s megöltem, akit nem szabad!” (OKi 1185-1186); „apámmal összetűztem és megöltem őt” . (OKo 975.)
Oidipusz bűne nem az, hogy gyilkolt. Bizonyság rá, hogy arról kevés szó esik: az összetűzésnek voltak még áldozatai. Bűne: királygyilkosság, amely azért különösen égbekiáltó, mert saját apjának életét oltotta ki. Oidipuszt a végzet arra ítéli, hogy apjának gyilkosa legyen. Végzetét éppen azért nem kerülheti el, mert egyedül az apját nem akarja megölni. Korinthoszból azért távozott, nehogy megölje azt, akit apjának vél – ezek után a véletlen támadt dulakodásban szabadon lehet az, aki. („Az vagyok, aki vagyok.” OKi 1087.) Oidipusz megállhatna, de csak akkor, ha semmi szín alatt nem akarna embert ölni. A jóslatba zárt tilalom viszont úgy szól: nem szabad megölnie apját… (Van itt azért egy furcsaság, melyen fennakad az elme. A freudi teórián innen és túl, rejtett értelem után vadászva nem tetszetősebb az a feltételezés, hogy e sajátos társítás jóvoltából az apagyilkosság tilalma terjed itt ki a királygyilkosságra: királyt ölni olyan, mint apát ölni – és nem fordítva?)
Antigoné siratja az elesett Polüneikészt és el akarja temetni holttestét. Akit halála után ekként védelmébe vesz: ellenségként tört a Város ellen, neki pedig édestestvére. Kreón azért üldözi holtában is, mert ellenség, Antigoné viszont azért kész meghalni is érte, mert testvére. Szeretete és részvéte abszolút: annak szól, akihez nővéri ragaszkodás fűzi. Nem általában van szó halálról és halottakról…
A tragédia nézői a Város polgárai. Az ő okulásukra való Oidipusz és Antigoné üzenete. Borzadjanak el a látványtól, hogy valakivel megeshet: megöli apját és feleségévé teszi anyját. Sirassák a lányt, aki életét adja azért, hogy halott testvérét, noha ellenség, tisztességgel elhantolják. Az üzenet értelmének azonban határai vannak: nem úgy szól, hogy nem szabad embert ölni, az elesett ellenséget is meg kell siratni. A Városnak bátor katonákra van szüksége, nem lágyszívű álmodozókra.
Csakis valahol a Város falain kívül, sivatagi magányban születhet meg a „Ne ölj!” parancsa. Ott, ahol a törvény nem evilági királyságot alapoz meg, hanem a lelkek szeretetben egyesülni kész égi királyságát. A lélekét, amelyet nem üldöz, hanem vezérel az Ige, mondván: „a Név: Egy”. A lélekét, amely bensejébe fogadta az Időt, ezért nem a pillanatban győz és emelkedik, hanem az örökkévalóságban. A lélekét, amely nem parancsol, hanem neki parancsol Istene: „Halljad, Izrael!”
A lelkeknek ez a királysága a Város ellentéte. Soha nem volt, de van – mint ígéret. A törvénykönyv áll, ám az emberek azóta is városban élnek. Ezért hallgatják ma is megrendültén a Kar énekét: „Jaj, emberek! emberek! / Milyen semmibe veszlek én / Múló életetekkel!” (OKi 1186-1188.)
A szöveg nyomtatásban: Horváth Andor, A szent liget: Tanulmányok a görög tragédiáról, Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2005, 99-106.
Lábjegyzet:
