Két kő

Ismertem én két jókora követ.
Ismertem őket egészen közelről.

Sokat beszélgettem velük.
Kicseréltük a gondolatainkat,
megbeszéltük a giliszták szokásait,
a zsombék s a moha alatti
dolgokat
és a mogyoróérést.

Mert ott éltek a mogyorósban,
mogyorósűrű közepén.
Mindent tudtak minden szem mogyoróról,
a barkától az édes bélig,
haláltól újjászületésig,
keresztül-kasul.

Hiszem, hogy nekik is volt
héjuk és belsejük.

A mogyoró néha nyakukba pottyant.
Jókat mulattak rajta.
Igen, én láttam őket
rezzenetlen szájjal nevetni,
ahogyan csak a kő nevet.

Szobrot faragtak később egyikükből.
Iszonyú volt.

A városban láttam viszont,
az egyik téren.

Ő nem ismert meg engem.
Jobb is, hogy így esett.
Olyan volt, mint a halott,
meredt, szigorú, néma,
mogorva arc.
Üres héj.

A másik meghalt bánatában.
A másik megkövült.
Megálltam sírja mellett.

Borzongok máig is,
ha sorsukat idézem.

Rab Zsuzsa fordítása

(Képen: Hirotoshi Ito munkája)