Az Öregtölgy

2013. május 25. szombat Dicső Ferenc

Egy délelőtt alatt kitavaszodott a Dunakanyarban. Engedett a hideg és az erdők fagyos magányát megtörték a csivitelő csermelyek. Három kisgyerek szaladt a folyások mentén incselkedve a duruzsoló patakokkal és a csiripelő madarakkal. A gyerekek örültek, hogy végre visszafoglalhatták jogos birodalmukat, az erdőt. A ligetek szíve is megtelt örömmel, hogy viszontláthatták a kis teremtményeket. A csurgások mentén sietve, fel-felkapták az útjukban henyélő békákat, majd nagyokat kacagva összeérintették a csúfságok szájait, hogy úgy tűnjön, mintha csókolódznának. Az ösvényhez érve gyorsabban kezdték szedni apró lábaikat. Sürgős tennivalójuk akadt. Az úton egy szót ízlelgettek szájukban, mint a kakasos nyalókát a majálison: leukémia.

Az erdő szívében, egy tisztáson állt az Öregtölgy. Árnyékába érve a lombok halk susogással köszöntötték három rég látott barátjukat. Ami, Tomi és Dali – így hívták a gyerekeket – mindig az Öregtölgy közelében építették meg gunyijaikat. Aki nem tudná, a gunyi egy rejtett zug, ahová nem ér el a felnőttek hatalma. A gyermekkor rejteke és szentélye. Gunyit lehet építeni a fa odvaiba, a fa lombjai közé, kis barlangokba, de a földbe is lehet ásni, majd lefedni azt levelekkel. Esetünkben a legutóbbi megoldást választották frissen épített gunyijuk tervéül. Az Öreg tölgy gyökerei közé ásták.

Körbelestek, hogy nem követi-e őket valaki, majd gyorsan lemásztak a gunyi hűvös rejtekébe.
– Olyan nyirkos itt, sokkal jobb volt, amíg a fán volt a gunyink – mondta szomorkásan Ami.
– Ne nyafogj, Amika! Ahogy meggyógyul Ferkó, és kiszedik belőle a leukémiát, építünk egy új gunyit, amit nem fog lefújni a szél az Öregtölgy ágairól! – biztatta Dali, mialatt egy húsos földigilisztát piszkált ki a gunyi falából, tenyerében szunnyadó békájának.
– De akkor is! Mikor gyógyul már meg? Nélküle hogyan építünk gunyit?
– Ezért vagyunk itt Ami, – vágott közbe Tomi – hogy kitaláljuk, hogy segítsünk Ferinek meggyógyulni, hogy végre felépíthessük a gunyit.

Feri volt a kis csapat negyedik tagja, egy évszakkal fiatalabb volt, mint a többiek. Nyugodt, de mindent tágra nyílt szemekkel figyelő kisgyerek volt. Alig ért meg hat telet, mikor első versét megírta. Egy békáról szólt, aki szeretett csókolódzni, de csúfos véget ért. Feri volt a gunyik helyének és tervének megálmodója. Mindig az Öregtölgy ágaira szeretett volna gunyit építeni, magasan a lombkorona tetején, de mint neve is mutatta az Öregtölgy már kicsit roskatag volt, ezért a téli fagy és szél mindig leverte gunyijukat a tölgy tetejéről. Mintha minden egyes gyermekkel, aki árnyékában nőtt fel és odvaiban álmodozott, de mára már elfelejtette ölelő ágait és lombjai rejtekét, a fa maga is egy kicsit meghalt. Levélről-levélre. A négy gyerek néha még imádkozott is az Öregtölgyhöz, hogy erősödjön meg. A tél beállta előtt, mikor kórházba kellett költöznie Ferinek, megígérte, hogy kitalál valamit és ne aggódjanak, mert gunyit fognak építeni az Öregtölgy tetejére, ha addig él is.

– Te Dali! – Tomi behúzta a gunyi fedelét – Honnan tudod, hogy Feriben leókémia van? Nekem azt monda Anya, hogy nagyon megfázott és a kórházban van csak olyan gyógyszer, ami meggyógyíthatja.

– Nekem is! – vágta rá Ami.

– Nekem is – dünnyögte Dali – De aztán egyik este véletlenül kihallgatóztam Apuékat, és tőlük hallottam.
– Véletlenül! Mi? – kuncogott Tomi – Igaza volt a Ferinek abban, hogy titkos ügynöknek kéne lenned.
– Jól van fiúk, de akkor most mi van? Én már ezt nem értem. Mit mondott Apukád? Mi a baja Ferkónak és mikor gyógyul meg végre?
– Nem tudom. – kezdte Dali – Én csak ott hasaltam a küszöbön és valami leukémiáról beszéltek és arról, hogy Feri nagyon beteg. Egy lézersugárról is volt szó, amivel ki akarják lőni belőle ezt a leukémiát, de nekem nagyon nem tetszik az ötlet, mert hát tudjuk, hogy lézerrel a szörnyeket lövik le, nem a gyerekeket gyógyítják. Arról is mondtak valamit, hogy ha nem tudják Ferit eléggé meggyógyítani, akkor lehet, hogy soha nem jöhet már ki a kórházból.

Miközben Dali a gunyiban, az Öregtölgy tövében, a kihallgatottakat mesélte és a kikelet virágfüzérrel derekén táncolt a tisztáson, az Öregtölgy remegő ágairól lehullott egy falevél.

– Nem jöhet többet ki? – kérdezte Ami – Akkor beköltözik örökre a kórházba? Legalább a gunyiba engednék ki – szomorkodott.

– Akkor majd mi kiszöktetjük – jelentette ki bátran Tomi.
Nem tudom Tomi, Apa azt mondta lehet meg fog halni.

A gyerekek észre sem vették, ahogy csendben beleremegett a fa. A pataknál fogott békák egy pillanatra elnémultak, amikor visszaszökött a tél utolsó sóhaja a tavaszba.

– Az nem lehet – mondta remegő hangon Ami – Ferkó nem halhat meg!

– Nem hagyom! – fakadt ki Tomi – Valamit ki kell találnunk!

A gyerekek elkezdtek tanakodni. Először abban egyeztek meg, hogy ők soha nem fognak meghalni. Ez az egy biztos volt. Ki akarták deríteni, hogy hová kerül Feri, miután meghal. Ami azt hallotta Anyukájától, hogy egy Mennyország nevezetű helyre kerülnek az emberek olyankor. Dalinak nem tetszett ez az ötlet, mert túl sok lehet ott a felnőtt és túl kevés a béka, meg amúgy is, még vonattal is biztos messze van. A békák szóba kerültével Tomi felvetette, hogy öljenek meg egy békát és figyeljék meg, hogyan leheli ki nyákos lelkét, majd kövessék oda, ahova távozik. Ami mélyen felháborodott ezen, úgyhogy kénytelenek voltak elvetni az ötletet, a békák nem kis örömére. Tomi nagyanyja „ösztönösen” értett a gyerekek nyelvén. Mindig azzal fenyegette, hogyha netalántán kipróbálná a cigit a Svábfivérekkel, akkor el fogja őt is vinni a Kaszás, mint megboldogult nagyapját. Egyértelműnek tűnt tehát, hogy a legjobb megoldás az, ha a kórház kapujában megvárják a Kaszást és jól ellátják a baját. Ami szelíd kislány lévén lebeszélt a fiúkat a Kaszás elnáspángolásáról, pedig ők már élezni kezdték fakardjaikat. Ami felvetette, mi lenne, ha addig imádkoznának a Jézuskához, amíg vissza nem adja nekik Ferkót. Dalinak nem tetszett az ötlet, mivel éppen rosszban volt a Jézuskával, aki arcátlan módon nem a kormányváltós biciklit hozta neki karácsonyra. A gyerekek órákig tanácskoztak, mit kéne tenniük, de nem jutottak előrébb. Valami hiányzott. Nem volt köztük Feri. Nélküle nem alkottak egészet, nélküle nem építhettek gunyit és még a békavadászat sem volt olyan szórakoztató. Be kellett látniuk, Ő is kell a terv kifundálásához.

Későre járt mikor haza indultak. Az Öregtölgy frissen hullajtott avarán átgázoltak a gyereket, majd a patakok és ösvények mentén haza indultak. A vén fa ott állt a tisztáson. Reszketeg törzséből lassan párolgott az élet és száraz kérgén gyantaként fakadt ki az elmúlás. Az Öregtölgyet siratták a ligetek és a patakok.

Másnap megkérték Tomi anyukáját, hogy vigye be őket a kórházba, mert meg szeretnék látogatni Ferit. Felhívták a kórházat, és hétvége lévén beleegyezett a főorvos a látogatásba. A kórház a szomszéd városban volt. A gyerekek csendben ültek a kocsiban. Tomi mamája a szomorúságnak tudta be szokatlan némaságuk, de valójában titkos küldetésük részleteit dolgozták ki.

A kórházba érve rögtön a gyermekosztályra mentek. A penészedő falú folyosón egy enyhén borostás bohóc lufit osztogatott, amit a gyerekek illedelmesen visszautasítottak. Feri kórterme a folyosó végén volt. Megkérték az ápolónőt, hogy had kapjanak a gyerekek pár percet nyolc szem közt. Az ápolónő megengedte, de mielőtt bemehettek volna, steril maszkot tett szájuk elé és kesztyűt húzott kezeikre, ami tovább fokozta a csapatban küldetésük komolyságát, és valahol élezték is a felhajtást. Beléptek a kórterembe. Feri ott feküdt hófehér ágyán. Testéből csövek, drótok és zsinegek kúsztak a környező berendezésekbe. Az Öregtölgy zegzugos gyökereire emlékeztetett. Kezében egy kis papír fecni volt, amire oly buzgón írt és rajzolt, mintha az örök élet titkát körmölné. Kopasz buksiján az izzadtság cseppek úgy csorogtak, mintha könnyek lennének. A három gyerek ott állt az ágya végében, de nem hagyta el szó ajkaikat.

– Sziasztok, srácok! – örült meg Feri.

A pár másodperces némaságot, Ami törte meg.
– Szia Ferkó, hogy érzed magad?
Egészen jól – köhécselte – a Doktor bácsi azt mondta, hogy nemsokára meggyógyulok.
– De hová tűnt a hajad, Ferkó? – kérdezte Ami.
– Most ilyen lézersugarakkal kezelnek – büszkélkedett Feri – Azt mondta Apa, hogy nagyon erősnek kell lennem, hogy legyőzzem a betegséget és azért kapok ilyen lézeres kemoterápiát, hogy gyorsabban meggyógyuljak. Amúgy meg szerintem azért hullott ki a hajam, mert nagyon erősödöm, és az ilyen nagyon erős bácsiknak, mint akik a tévében vannak, is ki szokott hullani a hajuk.

A két fiú, Dali és Tomi magukhoz tértek. Rémületükben rögtön rátértek a lényegre.- Feri! – vágott közbe Tomi – Nagyon fontos dologról kell beszélnünk! Tegnap nagyon sokat tanakodtunk a gunyiban az Öregtölgynél arról, hogy hogyan kéne téged kihozni innen.

– De hát miért kéne innen kivinnetek? Azért vagyok itt, hogy meggyógyuljak, és végre megépíthessük a gunyit az Öregtölgy tetején.

– Ezt nem értheted! – folytatta Tomi – Dali tegnap előtt kihallgatta Apukáját és nagyon komoly dolgot hallott. Ugye Dali? El kell mondanod Ferinek is!

Dali némán nézett Ferire. Szemügyre vette a testét gyökérként a kórteremhez rögzítő csöveket, és azt a kopasz, sápadt, apró fejet. Úgy érezte, hogy már nem a legjobb barátjához beszélt. Aztán belenézett Feri szemeibe, azokba a reménytől csillogó gombszemekbe és megszólalt.

– Apukám azt mondta, hogy segíteni fog megépíteni a gunyit, ha meggyógyulsz. Nem igaz, Tomi?
Tomi levegőt sem vett. Feri arca kivirult.
– Szuper! Mondtam én, hogy titkos ügynöknek kéne lenned. Az én apukám is segíteni fog, és Ami apukája is megígérte. Már csak Tomi papáját kell megkérdezni. Mit szólsz hozzá Tomi?Tomi nem tudott megszólalni. Valami szorongatta a torkát, ezért csak bólintott egyet.

– Na, figyeljetek srácok – Feri kicsit feljebb ült az ágyában – nagyon jó, hogy bejöttetek. Készen vannak a tervei a gunyinak, amit végre nem fog leverni a téli szél az Öregtölgy tetejéről. Sokat agyaltam rajta és elég jó lett. Elterveztem mindent. Sajnos még nem biztos, hogy pontosan mikor gyógyulok meg, ezért leírtam egy papírra a teljes építkezést, hogy át tudjátok nézni és majd jövő hétvégén, ha visszajöttök, megbeszéljük, hogy miket változtassunk.

Feri egy kis lapot nyújtott át Dalinak. A lapon ákombákomok és firkák voltak. A rajzokat körben különböző jelek díszítették, ezek számokat és mértékegységeket szimbolizáltak. Nyilak mutattak jobbról balra és mindent négyzetméterben adott meg, mert Apukája tervrajzain látta, hogy így kell. A tervek egészen olvashatatlanok és értelmezhetetlenek voltak, mert minden helyet elfoglalt a kép a kész gunyiról, amiben négy mosolygó gyerek ült.

Bekopogott az ápolónő. Dali gyorsan elrakta a terveket, majd elmerengett barátja fényes kis szemeiben. Egy darabig nézték egymás, majd elmosolyodtak és kezet fogtak, mint a nagyok. Dali elbúcsúzott és kiment. Ami hosszasan ölelgette Ferit, picit fecsegtek arról, hogy mi van a suliban. Tomi csak állt, leszegett tekintettel. Az ápolónő megint bekopogott. Ami megpuszilta Feri homlokát, Tomi pedig kipréselt egy halk „sziá”-t összeszorult torkából, majd haza mentek.

Egy hét múlva, ahogy megígérték, megint meglátogatták Ferit, de már nem a tervekről beszélgettek. Az onkológus főorvos felfüggesztette a kemoterápiás kezelést, mert már csak felesleges szenvedést okozott. Utolsó vágya az volt Ferinek, hogy had mennyen el még egyszer a gunyijukhoz. A doktorúr olyan reménytelennek ítélte az állapotát, hogy engedélyezte a kis túrát.

Feri már nagyon gyenge volt, ezért csak lassan haladtak az erdei ösvényen. Minden oldalról támogatták barátai és szülei. Remegő kezével a katéterét tartó fémrúdba kapaszkodott. A ligetben a szél lágyan kísérte régi barátját és a patakok és csermelyek is lassabban csorogtak. Az útmentén strázsáló békák is beálltak a gyereket kísérők közé és kedvenc béka-dalát brekegték.

A tisztásra érve meglátták az Öregtölgyet. A fa már alig élt. Szürke törzséből a nyüvek is kifordultak. Ágai recsegtek, ahogy a reszkető fiú sóhajtott. Odamentek a haldokló fa tövébe és lesegítették a gyereket a földbe ásott gunyiba. Az Öregtölgy régóta várta, hogy ismét befogadhassa korhadt testébe a gyermeket, aki bekuporodott gyökerei közé és utolsó erejével behúzza feje fölött az ágakból és levelekből készült tetőt.

Évtizedek teltek el mióta Ferit eltemették. Az Öregtölgy újra kivirágzott, és virágzik minden tavasszal. Koronája rejtekében, a fa legtetején ott áll a gunyi. A gunyi, melyet az élettől duzzadó tölgy már soha nem ereszt el, s a tél haragja, ha meg merné próbálni, sem tudná letépni tetejéről. Szentélyül szolgál építői unokáinak és azok leszármazottai is oda fognak elrejtőzni a világ bajai elől. A tervrajzot, melyen egy gunyi volt, benne boldog gyerekekkel pontosan követték. Sötét éjjeleken, mikor a háborgó éj oly mélyen terül el a világon, hogy az Öregtölgy teteje karcolja a mennyeket, a csillagok bevackolják magukat a gunyiba a fa tetején, és néha Ferkó is beül közéjük.

Bejegyzések

Bőrtemplom és egyéb performanszreceptek

2013. május 23. csütörtök Sós Dóra 1 hozzászólás

A Verboterror fókuszában álló művészeti projektek tétje a szintézisteremtés verbalitás, vizualitás, akció, irodalom és zene között. A performanszok különböző irányú közelítések e médiumok szimultán felhasználásához. Térköltészeti alkotások, hangköltemények, performanszok és koncertek átfogó és tömör szöveges és képi dokumentációi találhatóak a kötetben.

Az előadások és művek lényegi eleme a nem szűnő keresés, kísérletezés és improvizáció. Ennek nyomán alakul ki bennük egy komplex, intermediális struktúra, amelynek végcélja az átgondolt és hatásos művészeti megnyilatkozás. Szkárosi többször ír és beszél ars poeticája főbb csapásvonalairól, kulcskifejezései a „transzpoézis” és a „totális költészeti koncertszínház”. Ezek kifejtésére próbát tett a Mi az, hogy avantgárd – Írások az avantgárd hagyománytörténetéből és az Egy ember élete „eszmélkedéstörténeti emlékiratában” is. Észleljük, hogy az öndefiniálási kísérletek változatai az idők során formálódnak, bővülnek, majd egyre letisztultabbá válnak. Itt idézném a Térköltészet és transzpoézis két részletét, amely összefoglalja Szkárosi művészethez való viszonyát. „A költészet számomra totálisan anyagszerű kifejezési forma: a környezet, a tér, az élet minden anyagszerű megjelenése poétikai felszólító erővel bír […], A nyelv, akusztikai és látványmatériák, a konkrét anyagok, a tárgyak, a gesztusok összeilleszkednek a térben, egyik áthajlik, átmegy, átalakul a másikba, vagy éppen föltisztul a textúrából. Transzpoézis – rám ez a költészetműködés szabatott.” Ennek sokszor idézett zárómondata: „a költészet tér, anyag és mozgás” (5.).

Mikor a művész tudatosítja a koncepcióját, akkor ezáltal markánsan kijelöli a befogadók számára az értelmezés fő csapását. Ez egyrészt hasznos az elemzők számára, hogy hiteles megállapításokat tehessenek, másrészt tetten érhető benne az a törekvés, hogy az alkotó elméleti és történeti szempontból is elindítsa művészetének földolgozását. Ebbe beleértem a tematika kijelölését, a háttérinformációk összegyűjtését, és az értéktulajdonítás gesztusát is. A kérdéskör túlmutat Szkárosi munkásságán, a (neo)avantgárd szcénát ugyanis átfogóan jellemzi egy hiányérzet. Ez elsősorban a 70-es, 80-as évek tűrt és tiltott alkotóinak periferiális jelenlétét illeti a művészettörténetben. Az alternatív, underground művészet szakmai földolgozatlansága a mai napig zavaró hangsúlyeltolódásokat okoz a kánonban. Az experimentális irányok tudatos vagy öntudatlan negligálása ugyanis klasszicizálja (nem merném zárójelen kívül mondani: antikizálja), mit is tekintünk magyar irodalomnak, művészetnek. Akár Szkárosi tevékenységét tekintve: a Magyar Irodalmi Hallgatókönyv kánon-újraértelmezési kísérlete szinte visszhang nélkül maradt, ahogy az Új Hölgyfutár élőfolyóirat performatív revue-estjei is. A kötet tehát problematizálja azt a kérdéskört is, meddig kell még várni, hogy a 70-es és 80-as évek műfajokat és domináns esztétikai paradigmákat feszegető, vagy meghaladó művészeti aktivitását kutassák, értékeljék, elemezzék, beemeljék? És ha nincs már több idő várni, feladata-e a művésznek saját munkásságának feldolgozása?

Másik sarkalatos pont a könyv nagy kihívása: milyen formátumok alkalmasak intermediális alkotások bemutatására úgy, hogy az utókor számára megközelíthető, visszakereshető és földolgozható legyen. A performanszok dokumentált formájukban (fotó, videó, leírás) legtöbbször redukált hatásfokkal bírnak, hiszen lehántódik róluk a kontextus nagy része, elveszik a jelenlét ereje, Walter Benjamin szavával: megszűnik az aura. A technikai reprodukálhatóság problematikájának felszámolására mindaddig várnunk kell, amíg a Strange days című filmből ismert transzháló valósággá nem válik. Addig is, marad, ami van, ami megszokott (amit szeretünk): a jó, öreg, papíralapú könyv. Amely könyvtárba kerül, széthullásig nem évül el, szakmailag (el)ismert, áramforrás nélkül használható. Szkárosi legutolsó könyvéhez (Egy másik ember) a bemutatón CD-melléklet járt, így meg lehetett hallgatni azokat a számokat, amiket Szkárosi részletesen bemutat. Ezúttal nincs lemez, és fotókból nehéz elképzelni, hogyan zajlottak ezek az események. Személyes élmény hiányában nem tudom, elegendő-e a fantázia.

A Verboterrort kézbe véve performanszleírásokat olvashatunk, melyek adatokkal, illusztrációkkal, művekkel párosulnak. A vizuális megjelenés ezúttal nem csak az esztétikára és a praktikumra irányult. Arany Imre elismert szaktekintély tipográfiai tervezésben, tördelésben, nyomdatechnikai előkészítésben. A könyv összeállítása Arany és Szkárosi szoros együttműködésében történt, így a grafikai, tipográfiai megoldások olyan struktúrát és külalakot kaptak, amely a leghatékonyabb formában prezentálja tartalmat. Ez leginkább a vizuális költemények és a performanszversek beágyazásában látszik, mikor is azok a leírásokkal, a történetekkel és a fotóillusztrációkkal alkotnak egységet.

A művészeti katalógus és klasszikus könyvforma integrálása különlegessége a kötetnek. E téren valóban eltér a korábbi Szkárosi-kötetektől, mert végre kutatja-mutatja, hogyan lehetnek könyv-alakban is hozzáférhetők a performanszok, koncertek, kiállítások. A tematikus (Mi az, hogy avantgárd) vagy kronologikus (Egy másik ember) narratíva klasszikus stílusa után valóban egyesíti a katalógust, a verseskötetet, az önéletírást, és ötvözi mindhárom műfaj eszköztárát. Érezhető rajta az összegzés vágya, és emiatt gondolati átfedések is találhatók benne, mintha e kötet még mindig az Egy másik ember folytatása lenne, és annak egy más szempontú megközelítését adná. E szempont pedig az, hogy ezúttal csak az szerepeljen az események közül, ami kapcsolódik a korábban említett transzpoézishez és az intermediális alkotásmódhoz. Itt a hangsúly nem az alkotói fejlődéstörténeten, az „eszmélkedéstörténeten” van, hanem az egyes projektek bemutatásán, és a koncepció egyértelmű megfogalmazásán. Négy blokkban találunk ilyen fejezetnyitó ars poeticát, a rákövetkező oldalakon ezek ékes angol megfelelőjét. Az első a transzpoézisről szól, a második pedig a kánon újragondolásáról és szabad használatáról, az Irodalmi Hallgatókönyv kapcsán. A harmadik a totális költészeti koncertszínházzal, a negyedik a „hangköltészetzenével” foglalkozik. A NEODJUICE, KONNEKTOR, AGYDELEJ részeket végül az AKCIOGRÁFIA zárja, amely valójában a művészeti CV-ből kivonatol performansz-naptár.

A szerző által fontosnak ítélt események rövid ismertetőjét leginkább performanszköltemények kísérik. Jellegükből fakad, hogy hangzó formában érvényesülnének igazán. „Áj, mi szűk öv, pájesz, szólsz. / Rés, döbbenet, extra felár. / Szekerén szűk öv, bodegamasszázs.” (Ajándék szájzár). Az alapvetően verbális előadást igénylő szövegek egyértelműen kívánják az egykori előadás kontextusát. A műleírások is előhívnak belőlem hasonló zaklatottságot, mert izgalmasak, kreatívak, szokatlanok, és látni, hallani akarom őket. Tehát kíváncsiságot váltanak ki, elindítanak inspiráló gondolati folyamatokat, de az kérdés, mennyire képesek rekonstruálni az adott előadást – illetve feladatuk-e? Érdemes lenne olvasói visszajelzéseket kapni arról, hogy létrejön-e az az összkép, amelyet a kötet összeállítói, Szkárosi és Arany törekedtek kialakítani.

Ami biztos, hogy a Verboterror kutatóknak praktikus a logikusságával és tömörségével, érdeklődöknek pedig informatív és izgalmas kötet . Emellett autentikus is, hiszen tükrözi a művész megítélését saját munkásságáról. Biztos vagyok benne, hogy hatással lesz Szkárosi tudományos feldolgozására, befolyásolja majd az elemzési szempontokat. Ettől még a következő nemzedék, aki nem vehetett részt az eseményeken, így csak áttételesen férhet hozzájuk, ki fogja alakítani Szkárosi művészetéről saját elgondolásait.

Szkárosi Endre – Arany Imre, Verboterror, Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2013.

Bejegyzések

Oidipusz és a Város

2013. május 22. szerda Horváth Andor

Poszter Györgynek tisztelettel

„ Itt látsz bennünket – mondja az Oedipus király legelején a Pap –, minden korból itt ülünk / Oltáraidnál: olyan is, ki zsenge még / Nagy útra, vagy kit öreg évek súlya nyom”, ott ülnek mind a téren „Pallas kettős temploma / előtt”, hogy elpanaszolják: „a város […] nagyon megingott”, „rajt ütött gyűlölt / Lázzal a gyújtó isten, a vad döghalál.” (OKi 15-28.) ¹

Magát a Város testét sújtja a betegség: terméketlen a föld, elhull a nyáj, nem szülnek gyermeket az anyák. Mintha megbénult, mintha megdermedt volna az élet, mintha a kór magában az élet csírájában tett volna kárt: mindennek magva szakad és a föld kiürül. Ezért is zárja segélykérő beszédét a Pap e szavakkal: „Légy a régi most! / Ha már úr vagy a földön, ami vagy ma: szebb / Embereken, mint pusztaságon lenni úr!” (OKi 53-55.)

Halál fenyeget, terméketlenség okozta egyetemes halál. De a meddőség mögött fölsejlik rövidesen a bomlás, hiszen Kreón így tolmácsolja az isteni jóslatot: „Fertőzetet táplál magában a föld.” (Oki 97.)

Márpedig mi más a fertőzet, ha nem eleven rontás, burjánzó ragály: szennyes és gennyes élet? Így is beszél magáról, az általa előidézett bajokról nemsokára Oidipusz: „Most istentelen és bűn fia, az vagyok, / Mocskosán szüleim ágyán osztozkodó” (OKi 1360-1361.); aztán még egyenesebben, még világosabban: „Szép bőr alatt csúfságok gennye voltam én! / S most látszik már, hogy gazok közül nőtt a gaz.” (Oki 1396-1397.)

Oidipusz feladata felderíteni a betegség okát, mert a betegségben igazság van, az igazság követelése – az Igazság a betegségen keresztül mutatkozik meg, noha ő maga mögötte van, elrejtve az emberek szeme elől. A világot az Igazságnak kell visszatérítenie az egészségbe, az Igazság pedig a betegség forrásáig hatoló szó. Mivel a betegséget csak forrásánál lehet gyógyítani, vissza kell menni oda, ahol a bűnbeesés történt, ahol a jóslat igéje testté lőn.

Feltárni az okot annyi, mint eltüntetni, eltakarítani a szennyet és a betegséget, megtisztítani tőlük a világot: „Az istenekre, rejtsetek hát engem el / Messzire innen, öljetek meg, dobjatok / Tengerbe, hogy ne lássatok többé soha!” – kérleli honfitársait a király. (OKi 1411-1412.)

Oidipuszt azonban nem ölik meg és nem vetik tengerbe. Az Oedipus Kolonosban egészen másféle befejezését adja elő életének. Miután Thébából száműzték, Thészeusz veszi védelmébe Kolónoszban, noha sokan ellene vannak a bűnös befogadásának. Végórájának részleteiről a Hírnök szájából értesülünk, aki saját szemével látott mindent. A vak király elindult, de ezúttal nem kellett vezetni, tudta az utat, amely a „föld alá” tartó lépcsők előtti „küszöb”-höz vezetett, a szent helyhez, ahol Thészeusz egykor barátságot kötött Piritoosszal. Itt „leült és leoldotta szennyes köntösét”, lányai megfürdették és „tiszta új ruhát adtak rá”. Ezt követően elbúcsúzott lányaitól, majd pedig: „Csönd lett, s akkor váratlan egy titokzatos / Hang szólalt Oedipushoz, úgyhogy aki csak / Hallotta, minden hajaszála égnek állt. / Isteni hang volt, s több szóval szólt, többször is. / »Hallod-e, hívlak, Oedipus, mit késlekedsz? / Indulni kell, túlhosszú már a habozás.«”

Ekkor a király még egyszer Thészeusz gondjaira bízza lányait és elbúcsúzik tőlük, mivel annak, ami következik, más szemtanúja nem lehet: „Mindnyájan hallottuk, amint így beszélt / S mindnyájan keserves zokogás között / Mentünk a lányok után. S ahogy távolabb / Értünk, kis idő múltán visszanézve, már / Seholse láttuk Oedipust – csak egymaga / A király állt ott, eltakarva két szemét / Kezével, mint akinek jelenése volt, / Iszony, melyet már elviselni nem lehet.”

Thészeusz ezek után imádkozik, és a Hírnök hozzáteszi: egyedül ő látta, mi is történt, közönséges halandó csak találgatni tudja, vajon „az égből jöttek érte, vagy a föld nyílt meg” alatta, de egy biztos: „csodásan halt meg” . (OKo 1587-1666.) ²

Csoda, de ijesztő csoda történik Oidipusszal. Ahogyan ő távozik az életből, az nem eshetik meg bárkivel. Kétségtelen, hogy halála előtt megtisztul, és az istenek kegyesen tüntetik el a nem-létben vagy a más-létben, ez az isteni figyelem pedig megszenteli személyét – ennek köszönhetően lehet szelleme később védelmezője a Városnak, amely befogadta. Az istenek a király személyén keresztül mutatják meg az embereknek a világ minden szennyét, de rajta keresztül tisztítják is meg szennyétől a világot. Az első tragédiát követően minden jóra fordul. Szerencsés fordulatnál is több, valóságos apoteózis ez, mintha az istenek azt kívánnák tudatni a halandókkal, hogy aki a balsorsot, az emberi, túlságosan is emberi szenvedést végigélte, az elvette a világ bűneit.

Az istenek halhatatlanok, az emberek viszont halandók. Ám a két világ közötti különbség nem merül ki ebben. Az istenek világa tiszta, az emberi világ ellenben szennyes. E különbség oka azonban nem az, hogy az istenek tisztán élnek, miközben az emberek állandóan bemocskolják magukat cselekedeteikkel. Isteni bosszú nyomán gyakran kiömlik az emberek vére, de az nem hagy nyomot az istenek kezén, amelyhez nem tapad szenny. Az istenek kiváltságuknál fogva védettek a létezés minden mocskától.

Oidipuszt viszont arra ítélték az istenek, hogy két ízben szennyezze be magát és a földi világot, mert az ítélet így szólt: meg fogja ölni tulajdon apját, és gyermekeket fog nemzeni saját szülőanyjával. Oidipusz története arra való, hogy az emberek megértsék: mocsok és szenny osztályrészük a földön. Akkor is az, ha előre tudják, mi vár rájuk, mert az istenek nem csinálnak belőle titkot. Hiába tudják, mivel elkerülhetetlen. Csupán egyféleképpen érthetik meg, mi a sorsuk: visszatekintve, az utólagos tudás és a megbánás módján. Megengedett nekik, hogy belássák: bűnöztek, belemerültek az élet minden szennyébe

és mocskába, elvégre ezért emberek, nem pedig istenek. Ez a belátás, ez a megértés, valamint a kíséretében járó szenvedés arra is érdemessé teheti némelyiküket, hogy megtisztuljon, s ezáltal mintegy kimagasodjék az emberi rendből.

Oidipusz király története arról szól, hogy hiábavaló minden tudás, minden elővigyázat: nincs kibúvó, nincs menekvés az emberre mért végzet elől, amely a bűn és a szenny végzete. Azt jelenti ez a történet, hogy a jövő szennyes jövő, mert emberi jövő. Születése pillanatában mindenki belép az embernek kimért időbe, az pedig nem tiszta és nem ártatlan Idő. A jövő szennyes, mivelhogy a múlt is az, és mivel az emberek ideje. („S most látszik már, hogy gazok közül nőtt a gaz.” ) És a jövő beteljesedik, mivel az emberek ember módjára élnek. A szülőknek, minthogy ismerik a jóslatot, módjukban állna elhárítani a jövőt. Csupán meg kellene ölni a gyermeket. A gyermeket azonban nem ölik meg, mert az emberek végzete a jövő. A jövő nem más, mint a múlt olvasata vagy fordítása – a jóslat épp azért érthetetlen, mert tükör: a szemlélő látja benne önmagát, de azt már nem, ami mögötte van és ami felé tart.

Oidipusz története az időben zajlik, amely előbb úgy tárul fel, mint vészterhes jövő, majd pedig úgy mint vészterhes múlt. Az egyikkel azért nem szállhat szembe, mert még nincs, a másikkal azért, mert már nincs. Ami történt, a kettő között történt – emiatt érthetetlen. A kérdés tehát az: hol zajlik az idő? Az ember mozog-e tehetetlenül az Időben, vagy benne dolgozik ellenállhatatlanul az Idő?

A külvilág az ember számára idő és tér: halad emebben, halad vele amaz. A furfangos Idő, a végzet ideje olyan, mint holmi szövedék vagy háló, amelyen csomópontok vannak, a végzet pedig nem tesz mást, mint hatalmánál fogva sodorja az embert, bármit próbálna is tenni ellene, a kijelölt csomópontok – a hármasút, a Szfinx feladta rejtély megfejtése nyomán a királyi ágy – felé. Ha úgy véljük, hogy az elkerülhetetlen esemény meghatározásához elégséges a véletlenek játéka a fizikai törvények kormányozta világban, ez máris kielégítő magyarázata lehet a végzet hatalmának. Oidipusz, aki idegen földön nőtt fel, távol a szülői háztól, és sejtelme sem volt arról, hogy nem vér szerinti szülei nevelik, mihelyt tudomást szerez a jóslatról, menekül, hogy elkerülje sorsát. A szálak azonban épp oda vezetik, ahol sorsának teljesednie kell: az Idő, amelyben a lehetőségek száma végtelen, gondoskodik arról, a véletlenek folytán előálljon minden szükséges feltétele annak, hogy az előre megjósolt esemény következzék be. Ha így van, akkor az istenekről elmondható: csakugyan a predetermináció letéteményesei, de azt is tudniuk kell, hogy végzésük csak a valószínűség meglehetősen tág határai között érvényes. Ha Oidipusz és apja találkozása a hármasútnál eleve elrendeltetett, ennélfogva be is következik, akkor a tétel úgy szól, hogy a térbeli mozgás szabadsága mindenkor megteremti az idő csomópontjában való találkozás alkalmát.

De Oidipusz nem azért ölte meg apját, mert találkoztak. Éppen ezért a lépteit irányító Időről másként is szabad gondolkodnunk. Múltját kutatva Oidipusz így számol be az esemény részleteiről: „S így bujdokolva eljutottam arra a / Tájra, hol, mondod, meggyilkolták a királyt. / Halld most, asszony, az igazságot. Amikor / A hármas keresztúthoz értem közel, egy / Fullajtár jött szemembe, és egy fiatal / Csikóktól vont szekéren olyan férfi, mint / Leírtad. Engem ostorossuk le akart / Lökni az útról, s maga is az öreg úr. / Dühömben, aki megtaszított, a kocsist / Verni kezdtem, amit meglátva az öreg / Kileste, hogy a kocsi mellé lépek, és / Kéthegyű fokosával fejtetőn ütött. / De aránytalan válaszban lett része, mert / Én evvel a kezemmel rábunkóztam úgy, / Hogy hintájából földre hömpölyült, hanyatt. / Aztán a többit öltem meg.” (OKi 797-813.)

A jelenet: kegyetlen öldöklés, a hatalom és az erőszak láncreakciója. A békés tájon feltűnik két utas: a gyalogosan Théba felé tartó Oidipusz és a kocsijában minden jel szerint sebesen haladó Laiosz, a király. Alighogy találkoznak, kirobban a viszály, s azonnal elhatalmasodik közöttük a pusztító agresszivitás. Szenteljünk különös figyelmet az elbeszélés két fordulatának. Először: a beszámoló szerint mind a fullajtár, mind a király „le akart(a) lökni az útról” Oidipuszt. Minden viszálynak kiváltó oka van: a kezdeményező ezúttal Laiosz. De a megbántott azonnal támadásba lendül, és mint maga mondja, a királynak rövidesen „aránytalan válaszban lett része”. Minden viszálynak az a természete, hogy elvadul, magasra csap, „eszkalálódik” . Nem kétséges: két erőszakos embert sodor itt egymás felé a végzet. A helyzet, a szokás, a tekintély alapján bizonyos előny illetné meg a királyt, aki elvárja, hogy az ifjú vándor félreálljon az útból. Ám a királlyal egy jövendő király néz farkasszemet. Egyikük sem közönséges halandó: nem ismernek engedményt és megalkuvást.

Oidipusz úgy hagyja el Korinthoszt, mintha a jóslat a családi házat jelölte volna meg, mint ahol végzetének az eljövendő időben teljesednie kell. Próbál elmenekülni a térben, így kitérni az Idő elől, amelyről megmondatott, hogy sötét tervei vannak vele. Az meg sem fordul a fejében, hogy az Idő nem odakint vár rá, a külvilágban, hanem idebent, tulajdon lelkében. Ez a benső Idő minden pillanatban megszólítja az embert. A pillanat még nem múlt és még nem jövő, most dől tehát el, fejleménye az övé-e vagy sem, a jóslat szerint való-e vagy nem. Mert van az évszakok, a csillagok ideje, amely csak pereg szabályosan, szakadatlanul, és van – ha van – az a másik, a bensőnket átjáró Idő, amely velünk születik. Ha Oidipusz megáll – ha félreáll az útból, ha nem sújt le az utasra –, attól az Idő még nem áll meg, pereg tovább, s Oidipusz láthatja, amint a király kocsija elrobog szeme előtt az úton, de ő abból az Időből kimarad, meghal ama világ számára, ellenben világra hozza saját idejét, s ezzel törli a jóslatot. Oidipusz azonban nem áll meg, nem parancsol megálljt magának és bensejében az Időnek, mivel ő parancsolásra másként született: akaratának odakint, a széles világban akar érvényt szerezni. Ha pedig így van, a történendőknek immár véletlenekhez semmi köze, mindennek valóban így kell lennie. Ahol két parancsoló akarat birokra kel egymással, ott vérnek kell folynia. Oidipusz azért öli meg a királyt, mert parancsolásra termett és mert erősebb nála.

Noha erről a darabban nem értesülünk, bizonyosra vehető, hogy a király és kísérői holttestét tisztességgel elföldelték. Mindamellett emléke, a „tiszta” tény is, hogy egykor megölték, elegendő ahhoz, hogy betegséggel árassza el a földet. Csak annál nagyobb veszély a városra nézve a temetetlen halott. Az Antigoné nem gyilkosságok története, hanem háborúé, de ott is szenny és fertőzés fenyegeti a várost.

A szeme világát vesztett Oidipusz látja a veszélyt, és próbálja megállítani a gyilkos testvérháborút: „Théba városát soha / Nem dúlhatod föl: előbb pusztulsz el magad / Mocsokban s vérben, s e sors vár öcsédre is. / Már e liget iszonyú istennőit én / Rég rátok küldtem, ők harcolnak énvelem, / Hogy tanuljátok tisztelni apátokat, / S ne vegyétek kicsibe, amit tettetek / Vak életemmel! Lányaim nem tettek igy. / Sem trón nem fog megvédeni, sem oltárülés, / Ha Zeus mellett áll még, akit mondanak / Az ős törvények: az Igazság asszonya. / Menj hát, utállak, megtagadlak, nincs apád, / Menj, rosszak rossza, vidd magaddal átkomat.” (OKo 1372-1384.)

Aki „gyilkosá”-nak nevezte fiát, mert hazájából száműzte, szavaival most a parancsoló önkény – tulajdon élete tapasztalata – fölött mond ítéletet. Neki szól az apai átok, neki az Igazság invokálása. Ettől oly kínzó az Antigonéban a Kreón parancsa előidézte dilemma. Hiszen a városra támadó fiú rothadásra ítélt tetemén az apai átok látszik beteljesülni. De akarhatja-e az Igazság, hogy a holtak temetetlen maradjanak? Akarhatja-e a Város, hogy megfertőzze a szenny? A bomlasztó kórság mögött Antigoné szeme felfedezi az Igazság betegségét. Ha Kreónnak igaza van, és az ellenségként jött testvér holta után is megcsúfolandó, akkor mindent eláraszthat a szenny, és újra a Város épsége megy veszendőbe. Antigoné tudja, hogy a halott tetemét el kell takarni – ha másként nem lehet, saját testével kell eltakarnia. Ép testtel eltávolítani, távol tartani a beteg testet – ezt követeli a Város egészsége.

Ahhoz azonban, hogy ezt megtehesse, Antigonénak bensejébe kell fogadnia az Időt. Nem egyszerűen úgy, hogy elszakad a külvilágtól – semmibe veszi Kreón parancsát –, hanem úgy, hogy ő csakugyan világra hozza és a világra vetíti saját idejét: a lelkiismeret, a szeretet és a részvét idejét. A bensejébe fogadott Idő az önfeláldozásban való születés, azaz halál: Antigoné saját halálával hárítja el a másokra, magára a Városra leselkedő halált. (Ne tévesszen meg senkit, hogy vele tart a sírboltba kedvese, Haimón, majd követi őket a halálba a királyné is: pusztulásuk csupán emfatikus bizonysága annak, hogy győzött az élet, vagyis vereséget szenvedett a parancsoló önkény.) A megdicsőülő agg Oidipusz és az önfeláldozó Antigoné megismeri a világ szennyétől megtisztult Időt. Haláluk órájában azt üzenik embertársaiknak, hogy az Igazság nem a hatalmasok szájával: nem a parancsoló erő szavaként szól hozzájuk.

De nézzük még egyszer Oidipusz történetét. Ő az, aki a hármasútnál megölte a vele szembe jövő kocsi utasát, valamint egy kivételével kísérőit is. Mi a bűne? Az, hogy ölt, az, hogy a királyt ölte meg, vagy az, hogy tulajdon apjának gyilkosa? Kreóntól halljuk először, hogy mi a Várost sújtó bajok forrása: „Száműzni kell valakit, vagy vérrel a vért / Lemosni. A városra vér hozott vihart.” (OKi 100- 101.)

Itt még csak emberölésről van szó általában, de a következőkben hamar megtudjuk, hogy Laiosz király gyilkosát kell megtalálni – Oidipusz ennek a titoknak a megfejtésére vállalkozik, méghozzá kifejezetten azért, mert a király gyilkosa nem maradhat büntetlen. („Akárki volt gyilkosa, könnyen meglehet, / Hogy holnap engem öl meg ugyanaz a kéz.” OKi 139-140.) Rövidesen pedig Teiresziasz szájából azt kell hallania, hogy ő maga az, akit keres – nemcsak Laiosznak, hanem tulajdon apjának gyilkosa, e bűnét pedig második is tetézi, házassága saját anyjával: „És kiderül, hogy önnön gyermekeinek / Testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő / Anyjának fia s férje, apjának pedig / Gyilkosa s ágy-utódja.” (OKi 455-458.)

A későbbiekben viszont Oidipusz szájából mindig azt halljuk: az volt végzete, hogy megölje apját: „Hisz szerintük én / Lennék apám gyilkosa” (OKi 966-967.); „Ott születtem, hol nem kellett, azt vettem el, / kit nem lehet, s megöltem, akit nem szabad!” (OKi 1185-1186); „apámmal összetűztem és megöltem őt” . (OKo 975.)

Oidipusz bűne nem az, hogy gyilkolt. Bizonyság rá, hogy arról kevés szó esik: az összetűzésnek voltak még áldozatai. Bűne: királygyilkosság, amely azért különösen égbekiáltó, mert saját apjának életét oltotta ki. Oidipuszt a végzet arra ítéli, hogy apjának gyilkosa legyen. Végzetét éppen azért nem kerülheti el, mert egyedül az apját nem akarja megölni. Korinthoszból azért távozott, nehogy megölje azt, akit apjának vél – ezek után a véletlen támadt dulakodásban szabadon lehet az, aki. („Az vagyok, aki vagyok.” OKi 1087.) Oidipusz megállhatna, de csak akkor, ha semmi szín alatt nem akarna embert ölni. A jóslatba zárt tilalom viszont úgy szól: nem szabad megölnie apját… (Van itt azért egy furcsaság, melyen fennakad az elme. A freudi teórián innen és túl, rejtett értelem után vadászva nem tetszetősebb az a feltételezés, hogy e sajátos társítás jóvoltából az apagyilkosság tilalma terjed itt ki a királygyilkosságra: királyt ölni olyan, mint apát ölni – és nem fordítva?)

Antigoné siratja az elesett Polüneikészt és el akarja temetni holttestét. Akit halála után ekként védelmébe vesz: ellenségként tört a Város ellen, neki pedig édestestvére. Kreón azért üldözi holtában is, mert ellenség, Antigoné viszont azért kész meghalni is érte, mert testvére. Szeretete és részvéte abszolút: annak szól, akihez nővéri ragaszkodás fűzi. Nem általában van szó halálról és halottakról…

A tragédia nézői a Város polgárai. Az ő okulásukra való Oidipusz és Antigoné üzenete. Borzadjanak el a látványtól, hogy valakivel megeshet: megöli apját és feleségévé teszi anyját. Sirassák a lányt, aki életét adja azért, hogy halott testvérét, noha ellenség, tisztességgel elhantolják. Az üzenet értelmének azonban határai vannak: nem úgy szól, hogy nem szabad embert ölni, az elesett ellenséget is meg kell siratni. A Városnak bátor katonákra van szüksége, nem lágyszívű álmodozókra.

Csakis valahol a Város falain kívül, sivatagi magányban születhet meg a „Ne ölj!” parancsa. Ott, ahol a törvény nem evilági királyságot alapoz meg, hanem a lelkek szeretetben egyesülni kész égi királyságát. A lélekét, amelyet nem üldöz, hanem vezérel az Ige, mondván: „a Név: Egy”. A lélekét, amely bensejébe fogadta az Időt, ezért nem a pillanatban győz és emelkedik, hanem az örökkévalóságban. A lélekét, amely nem parancsol, hanem neki parancsol Istene: „Halljad, Izrael!”

A lelkeknek ez a királysága a Város ellentéte. Soha nem volt, de van – mint ígéret. A törvénykönyv áll, ám az emberek azóta is városban élnek. Ezért hallgatják ma is megrendültén a Kar énekét: „Jaj, emberek! emberek! / Milyen semmibe veszlek én / Múló életetekkel!” (OKi 1186-1188.)

A szöveg nyomtatásban: Horváth Andor, A szent liget: Tanulmányok a görög tragédiáról, Kolozsvár, Polis Könyvkiadó, 2005, 99-106.

Lábjegyzet:

Szophoklész Oidipusz király című tragédiája az alábbi kiadás alapján: Szophoklés, Drámái, Bp., Magyar Helikon, 1970, ford Babits Mihály et al. ↩
Szophoklés Oidipusz Kolonoszban című tragédiája az alábbi kiadás alapján: Szophoklés, Drámái, Bp., Magyar Helikon, 1970, ford Babits Mihály et al. ↩

Bejegyzések

Sirály a Nemzetiben

2013. május 22. szerda Balogh Anna

Ha nem is minden tekintetben sikerült áthatóan megvalósítani a rendezői elképzeléseket, az a tény mégis kétségtelen, hogy eredetien megkonstruált, a jelenre reflektáló Sirály rendezést láthatunk a Nemzeti Színházban. Lehetetlen elvonatkoztatni a színházat érintő igazgatóváltás tényétől, így akaratlanul is áthallásokat érezhetünk a darabot nézve.

A ruhatári jelenetekkel sajátosan kidolgozott kezdés és zárás, színház és élet elválaszthatatlan benyomását kelti. Meghatározhatatlan egy olyan pillanat, ami a „Most kezdődik az előadás” érzését bizonyossá tenné. Nem alszanak ki a nézőtéri fények, nem nyílik szét a függöny, és az elsőként megszólaló színész szokásos antréja is elmarad. Összeolvad valóság és illúzió. Ebbe az összeolvadt világba ötvöződik a néző. A néző, akit a színpadtechnika és a színészi játék sajátosan bevon, és óhatatlanul is az előadás szerves részesévé tesz. A ruhatárra evokáló háttérdíszletnek az előadásra érkezők kabátjai adnak tartalmat. Az ötletes kezdést tekintve elhanyagolhatjuk azt a futó gondolatot, hogy míg télen vontatott a kabátok ilyen formában történő összeszedése és kiosztása, addig a jó idő beköszöntével már funkcióját is veszti. A struktúra mégis figyelemre méltó, hiszen a közönségbe érkezők, mint a Nemzeti Színház – személy szerint megkülönböztetett – vendégei részesülnek abban a figyelmességben, hogy a kabátjukat kedvesen elkérik a házigazdák, és a sajátjaik mellé akasztják fel, ebben a színészeknek otthonként definiálható színházban. Az ilyen apró momentumok máris azt a benyomást keltik, hogy a Nemzeti Színházba jó vendégségbe érkezni, hiszen kellemes, családias légkörben, segítőkész színész házigazdák fogadnak. Házigazdák, akik magukon viselik a csehovi karakterek minden báját és gyötrelmét, teli kényszerbetegségekkel és pótcselekvésekkel. Természetesen a pótcselekvések is leképezik korunk szokásait, hiszen már Mása sem tubákot szippant, hanem rögeszmés rágó pattogtatásba merülve beszélget Medvegyenkoval. Hiába, a zárt légterű helységekre érvényes dohányzási tilalom már egyébként sem tenne lehetővé szivarozást a Mását alakító Tenki Rékának.

Ha nem lennénk bizonyosak afelől, hogy Alföldi Róbert hangsúlyt fektetve a komikus elemekre, a vígjátéki olvasatot kívánja előhívni, akkor Szorin már-már parodisztikus belépője ezt minden kétséget kizáróan igazolja. Az előadás jól alkalmazza Csehov sajátos humorát, melyre időnként még rá is játszik, de – minden bizonnyal – a vígjátékként való értelmezéshez erősen ragaszkodó Csehov ezt egy percig sem bánná. Ha vígjáték, akkor is ott rejlenek benne a legnagyobb tragédiák, a félrecsúszott sorsok, és a meg nem értett művészek sztereotípiái. Kétségtelenül az egyik leghatásosabb jelenet Trepljov darabjának bemutatója, a színház a színházban, amit a végletekig elidegenítenek és messzebbi távlatokba helyeznek, amikor Nyina karaktere oroszul mondja el Trepljov drámájának monológját. Ez a megvalósítási forma hűen tükrözi azt az érthetetlenséget, ami Trepljov drámaírói működését övezi. A színház a színházban jelenethez foghatóan, emlékezetes Dorn megjelenése is, a karaktert alakító Kulka János amorózóként belépve énekli: „Szeretlek én, jöjj vissza hozzám”, amely a legnagyobb jóindulattal is hatásvadász jelenet, mégis kevés hölgy mondana ellent invitálásnak. A Dorn által gyakorta felidézett slágersorok csak fokozzák ezt a szenvedélyt. Túl a szenvedélyen mégis akkor él a legelevenebben az előadás, amikor aktuális tud maradni. Egy ilyen dramaturgiailag jól megoldott jelenet Arkagyina és Trepljov vitája. Ahogyan az Arkagyinát játszó Básti Juli az új művészi formákkal kísérletező fiának már-már szitokszóként ordítja, hogy „alternatív” majd „független”, felidéződik jelenünk színházi helyzete, és az anyagi támogatások megvonása miatt kialakult feszültség a kőszínházak és a független társulatok között. Jelen vonatkozásban különösen kiéleződik Arkagyina elutazása illetve búcsúzása, hiszen tudatosan evokál a Nemzeti Színház igazgatójának és társulatának elköszönésére. Básti Juli Arkagyinaként a nézőknek mondja szavait: „Ha épségben megérjük, jövő nyáron találkozunk.” Jól érezhető, hogy nem valamiféle szövegre kényszerített áthallásról van szó, hanem ez egy őszinte búcsú a közönségtől, a társulattól, és a jelenlegi Nemzeti Színháztól. Ezt a tényt erősíti, hogy a Nyinát alakító Tompos Kátya is búcsút vesz néhány pillanat erejéig: „Tartsatok meg jó emlékezetetekben!” Szavai úgy hatnak, mintha a rendező szólna a közönséghez Nyina szerepe által. Izgalmas, ahogyan tágabb értelmet nyer – jelen kontextusban, illetve a körülményeket figyelembe véve – Csehov néhány alakjának a búcsúja.

A két évvel később visszatérő Nyina már nem az a naiv kislány, aki álmokat szövöget a sikerről, de Trepljov még mindig szereti. Kettőjük újratalálkozása felfedi félrecsúszott sorsuk minden gyötrelmét, és valami láthatatlan fonál átfordítja a komikus elemekkel vegyített előadást egy könyörtelen tragédiába. A távozó Nyinát fegyverrel követi Trepljov, és jól hallható az első, majd a második lövés zaja. Mása kiszalad, és a nyitott oldalajtón hideg szél fúj be.

Sirály

A Nemzeti Színház előadása

Író: Anton Pavlovics Csehov

Fordító:Makai Imre

Rendező:Alföldi Róbert

Színészek

Arkagyina- Básti Juli

Trepljov – Farkas Dénes

Szorin-Blaskó Péter

Nyina-Tompos Kátya

Samrajev-Szarvas József

Polina-Nagy Mari

Dorn-Kulka János

Trigorin-Földi Ádám

Medvegyenko-Fehér Tibor

Mása-Tenki Réka

Díszlettervező:Menczel Róbert

Jelmeztervező:Nagy Fruzsina

Dramaturg:Vörös Róbert

Rendezőasszisztens:Kolics Ágota

Bejegyzések

Taní-tani-való – stílus és érvelés Makkai Béla tanulmánykötetében

2013. május 21. kedd Szabó Imre

Taní-tani-való – stílus és érvelés Makkai Béla tanulmánykötetében

Mint azt a XX. század számos nagy tudósa bizonyította, az ismeretterjesztés nemcsak tankönyvekbe, félreeső kultúrházak poros előadótermeibe való. Igen, lehetséges – a görög mitológia, a maghasadás, de még akár a fonetika-történet vagy a középkori filozófia is vonzhat tömegeket. A tömegek „igénytelenségéről” szóló szólamok gyakorta nem mások, mint a jól bevált tudományos-egyetemi kereteiket elhagyni nem kívánó értelmiségiek önfelmentő szólamai. Tényleg olyan igénytelenek volnának a „tömegek”? Ha pedig nem, akkor mi a feltétele egy százezres olvasókat megmozgató „komoly” alkotás sikerének? Úgy vélhetjük, az effajta visszhang nem elsősorban a szerző felkészültségén, hanem a közvetítés módján múlik.

Makkai Béla történész a Magyar Nyugat Könyvkiadónál jelentette meg kisebbség- és nemzetpolitikával kapcsolatos esszéit, tárcáit, konferencia-előadásait. Nagy kérdés, hogy manapság, mikor egy internetes blog tíz- vagy százezres olvasóközönséget képes mozgósítani, mikor a könyvpiacon megjelenő tudománynépszerűsítő műveket is jól átgondolt reklámkampányok vezetnek be, versenyképes-e egy nem túl nagy terjesztő-kapacitással bíró, vidéki kiadó által jegyzett, tanárurasan szigorú küllemű, keményfedeles tanulmánykötet?

Pedig a szerző megtette a magáét: a műfajok változatossága, a szövegek nyelvi kidolgozottsága többet érdemelne. Mert a Híja-haza, ez a különféle műfajba tartozó írásokat egybegyűjtő kötet – amit a szerző az előszóban joggal nevez nemzetpolitikai olvasókönyvnek – érdekes stíluskísérlet is, ahol a szövegek közti belső összefüggést nem annyira a tematikus egyezések, nem egy lassan-lassan kibomló történet, hanem a szerző által teremtett izgalmas metaforaháló biztosítja.

Hogy jutunk el az amerikai thrillert megidéző bárányok hallgatásától a biblikus asszociációkkal terhes gazdátlan nyájig? A történész-szerző különleges és gyakran nagyon sikerült jelentésátvitelei (mint itt, a Léha pásztor – Tikkadt nyáj c. esszében) már-már a költői nyelv tömörségére, sűrítéseire emlékeztetnek. Ez a Makkai-féle értekező nyelv tulajdonképpen illeszkedik a kilencvenes években kezdődött publicisztikai stílusforradalomhoz – melyet talán a Magyar Narancs kezdeményezett, de azóta mind a „balmagyar”, mind a „jobbmagyar” újságírás átvett – a szójátékokkal, meglepő párhuzamokkal, váratlan áthallásokkal és intertextusokkal, ironikus utalásokkal, szokatlan jelentésátvitelekkel operáló újságíró- és esszényelv divatja fémjelez. Egy jellegzetesen „makkais” idézet: „Midőn azonban felbőgött ama lánctalpas kirakatkellék, a T-34-es, az aktuális Helytartótanács ugyancsak sápadni méltóztatott…” Ami viszont a Híja-haza nyelvét döntően megkülönbözteti jónéhány ünnepelt sztárblogerrétől, hogy itt a múlt és a bibliás hagyomány nem elsősorban a lejáratás, a rombolás kedvéért idéztetik fel. Makkai Béla számára „híjasan” is revelanciája van a magyar emlékezetnek és történelemnek.

A hiány a legfőbb, már a címben is kiemelt, metaforikus szervezőeleme ezeknek az igényes hírlapi publicisztikáknak és nagyívű tanulmányoknak. Hiszen a téma a fogyatkozó-zsugorodó „nemzeti tér”, a XIX. és XX. század kevéssé sikeres nemzeti érdekérvényesítése. Ennek a fogyatkozásnak a tükrében mind a kiegyezés utáni melldöngető hazafiasság és nagyhatalmi ábrándok, mind a „merjünk kicsik lenni” bornírt programja önpusztítónak és nevetségesnek hat. De ez a lényegileg pesszimista, talán egy kicsit magából a történész-hivatásból is következő, a múltat mindig a jelen kárára értelmező látásmód Makkai Bélánál szinte soha nem csúszik át dübörgő pátoszba, ami sokan a nemzetinek mondható publicisztika sajátjának tartanak. A szerző minden merész szókép, váratlan „áthallás” dacára higgadt, szelíd, okosan mérlegelő marad.

És a bulvár-kritikáiban magával ragadóan játékos is. Milyen egy futballvilágbajnokság vagy egy kereskedelmi tévé tehetségkutató vetélkedője egy higgadt, felkészült, konzervatív történész szemével? A mai popkultúra vajon értelmezhető-e a romantikától, a bibliás hagyománytól örökölt fogalmakkal? A vállvonogatáson kívül jár-e vajon egy ilyen összevetés bármilyen tanulsággal? Bizony jár. Mert a stílus, a tudatos nyelvszemlélet, a nyelv tudatosan kiaknázott metaforikussága nemcsak patinát kölcsönöz a társadalomkritikának, hanem segít hidat verni a legkülönfélébb világok, a XIX. századi nemzetpolitika, a posztmodern bulvár, és egyben a személyes életút és a világtörténelem dimenziói közt is. Mert miközben a Híja-haza olvasója nagyon sok mindent megtanul a XIX-XX. század nemzet- és kisebbségvédelmi törekvéseiről (az „amerikázásról”, a a Boszniai és szlavóniai akcióról, a Julián egyesületről) mindultalan szembesül saját korával is… Igen, van híd, megteremthető jelentéskapcsolat a bárányok hallgatása és a gazdátlan nyáj között.

A szerző szakterülete és egyáltalán a kötetcím alapján a XIX. századi látomásos költészet megtermékenyítő hatását várnánk. De ez csak egyik – és talán nem is a legmeghatározóbb – rétege a szerző utalásrendszerének. A szövegekből sugárzó finom irónia és fanyarság inkább a nagy cseh költő, Miroslav Holub intellektuális erejére emlékeztet. A Híja-haza nyelvezete racionálisan végiggondolt, argumentált, ám közben költőien is kimunkált kapocs a tudomány és a költészet, a higgadt reflexió és a vallomásosság között.

Makkai Béla: Híja-haza. Cikkek, esszék, tanulmányok

Magyar Nyugat Könyvkiadó. Vasszilvágy. 2012.

Bejegyzések

Fák

2013. május 20. hétfő Borbély András

A második napon, miután összegyűltek a vizek, hogy kitessék a száraz, amit földnek nevezett el, megteremtette a fákat. A fák gyümölcsébe magot lehelt, nemük szerint valót, mely a földbe került, hogy belőle termés keletkezzék. A mag a földbe hullott, vele maradt az ő lelke, így lett a magból termés, növekedés, a magnak neme szerint.

És amikor látta, hogy mindez mennyire jó, megteremtette a szilvafákat, azért, hogy gondolkodjanak, a gondolkodásban megőrizzék a termést, de nem adott nekik beszédeket, csupán gyökeret, törzset és koronát reája, hogy el ne tévedjenek.

A gondolkodást úgy gondolta el, amely a földet visszagondolja a szárazba, mert előbb a száraz volt, utána annak neve, a föld. A földbe hullott mag kikelt annak rendje és módja szerint, ahogyan elgondoltatott, a gyökér a szárazban nedvért folyamodik, a koronában pedig szavak nélkül is megtermi gyümölcseit.

Az udvart szegélyező másfél méter mély árok peremén álltak a szilvafák. Az árokban a gazdasági épület mögött húzódó kiterjedt pocsolyából, amit Kerek Tónak neveztek, a fölgyűlt esővíz, illetve az istállóból kifolyó trágyalé szökhetett el. Az árok oldalában nőtt a sóska. A kerítés tövében, ahol az árok az utcán futó közösbe csatlakozott, olykor-olykor szamócát lehetett találni. Ugyanebben a sarokban csenevész orgonafa élt. A sáncba igen könnyen belegurult a labda, amivel az udvaron játszott. Ha a labda belegurult a sáncba, utána ment, de mivel rövidnadrág volt rajta, megcsípték a sáncból kiágaskodó csihányok, továbbá a labda trágyaleves lett, ami elvette a kedvét a labdázástól.

A Kerek Tóban csak tavasszal volt a víz, nyáron kiszáradt, de ott nem lehetett labdázni, mert akkor letapodta volna a füvet. A fű azért nőtt, hogy lekaszálják, aztán nyersen vagy szárazon odaadják a nyulaknak, ha nem döglöttek meg a járványtól, ami gyakran előfordult, a malacnak, hogy növekedjen és a tehénnek, hogy tejet adjon.

A fűből lett a habos tej. A tej habos, mert fejés közben a csorgás által hab keletkezik a tetején. A habos tejért rögtön oda lehet állni a kis csészével, mert a habos tej meleg. A meleg hab ráragad az ember bajuszára. Vagyis mivel akkor még nincsen bajusza, oda ahová a bajuszt képzeli magának.

Máskülönben ezt is meg lehet unni. Pláne, ha mindig segíteni kell. Vinni a vödröt, fogni a tehén farkát, gyertyával világítani a tehén mellett, mert az istállóban nincs villany és megkéstek a mezőn, enni adni az állatoknak az enni adó lyukon, kiszedni a jászolból a murhát, répa lapiját vágni a malacoknak, mert attól jobban híznak, mint a fűtől, és jobban is szeretik, szemet szórni a tyúkok elé, szénát hányni le a hídból vagy az odorból, ami azért is kellemetlen, mert megtelik a haja porral, murhával és egész éjjel viszket.

A kora hajnali kelésben van jó is, meg rossz is. Jó az, hogy friss a levegő, látni lehet az eget, ahogy még épp csak dereng, és hogy látni lehet, hogy minden olyan másabb, mint nappal, más a színe, alakja, formája. Nappal az udvar unalmas, mert már megszokta. Éjszaka az udvar titokzatos, minden apró zaj egy külön, eddig ismeretlen életet jelöl, amely élet valahol ott van a sötétben, elbújik, nem jön elő, jobb is, hogy nem jön elő, mert megijeszthetné, még akkor is, ha csak egy macska vagy egy madár, mivel éjszaka ezek is mások.

A korai kelés olyan hangokkal teljes, amelyek nappal nincsenek, esetleg csak késő este, de olyankor már fáradt az ember. Például a békák kórusa, de több más zaj, aminek ma sem tudja a nevét, csak emlékszik rá. A korai kelésben az a rossz, hogy az ember nem önként csinálja, hanem költik. És ha költik, akkor azért, mert dolgoztatni akarják. És mert dolgoztatni akarják, ezért nem is szereti a kora hajnali kelést.

A délelőtt, az még jó, ha munkával telik, ha egyedülléttel, de a délután már unalmas, feltéve, ha nem engedik el a szomszédba játszani. Ha elengedik, mindig megmondják, hogy hányig maradhat. De az idő olyan képlékeny, honnan lehet azt tudni, hogy lejárt-e a másfél óra, vagy a két és fél óra, miközben közel és távol már nincs is lakott terület, csak mezők vannak, a távoli hegyekkel körül övezve, de az is lehet, hogy éppenséggel valahol a farakások között játszanak, ahol megint csak nincsen egy felnőtt sem, akitől meg lehetne kérdezni az időt. És nem bánja, ha már sötétedni kezd, mert olyan jó játszani, jó máshol lenni, kiszökni az időből, az sem baj, ha meg lesz verve miatta, mert este tízkor ér haza, ami már elég nagy merészség egy hat-hét éves gyermektől.

Ha viszont időben haza megy, ami mindig nagy önfegyelmet követel, akkor elvárja, hogy ezért megdicsérjék. Egyáltalán, szereti, ha mindenért megdicsérik. A dicséretből merítette az erőt, hogy ő mégiscsak meg tudja tenni, amit meg kell tenni, csak nem mindig akarja, ami azt jelenti, hogy nem képtelen rá, sőt nagyon is képes lenne mindenre, amit rá bíznak, csak ne mindig olyasmit bíznának rá, amit nem akar, nincs kedve megcsinálni. Engedelmeskedni unalmas, ezért mindig elkövet valami bűnt vagy hibát, nem szándékosan, hanem mert erre érez késztetést, noha tudja, hogy rosszat cselekszik.

A máshollét mámorossá teszi. Nem gondol még olyasmire, hogy az igazi élet máshol van, mert ilyen pozitív eszméi nincsenek, hisz gyerek még, egyszerűen csak szabadulni akar.

Nem tudja még, hogy megszabadulni a mások által állított korlátoktól saját maga még szigorúbb korlátozásával tud. Ez lenne a szabadság, vagy valami ilyesmi. Hogy miféle törvényeknek engedelmeskedik, a másénak vagy a magáénak.

Például most, amikor kinéz a harmadik emeleti szoba ablakán és a platánok lombja közti foltokban láthatja az udvaron napozó lányokat és fiúkat. Ha bent marad, hallgathatja a hegedűversenyeket, ha bent marad, látja, mi van kint. Végül is milyen hűvös van ott abban a szobában. Noha nagyon vágyik rá, hogy lemenjek közéjük. Ha nem is közéjük, arra, hogy valahová elmenjen. Máshol legyen.

De most még szabad, ezt így képzeli.

Ha legyőzi a vágyakat, amelyekkel olyan könnyű becsapni bárkit, akkor szabad marad. Máskülönben lehet, hogy ők is szabadok ott lenn, egyáltalán nem azt mondja, hogy nem. Van úgy, hogy az ember kimegy, napozik, és éppen azt csinálja ezzel, amit csinálni akar. Mert nem csábította el semmi, mint ahogyan őt csábítja a napolajjal bekent testek fénye, a platánok törzse, aminek neki dőlhetne, így olvashatna, és közben szemmel tarthatná a testeket is. Eközben mindig valahol máshol lenne, mint ahol lenni akar, vagyis éppen ott volna, ahol sohasem lehet, legalábbis mindaddig, amíg a csábítás által keltett vágyak szerint cselekszik.

Másfelől a csábításnak engedni is akkor lehet, ha már előzőleg látta, hogy van a csábítás. Elcsábulni és engedni a csábításnak más és más. A csábításnak engedni: szabad lehetőség, amibe bele szokott esni. Ez magánügye. Szövetkezni a bűnnel, ez magánügye, azért, hogy megismerje, ahhoz, hogy legyőzze, akármiért, magánügye és kockázat. Megteheti, mert szabad. De ha elcsábult, már nem szabad, már máshol van, az orránál fogva vezetik, nem ő enged, hanem passzívan viseli el a hatást, s közben nem tudja, hogy mi történik vele, nézi a testeket, de nem gondol arra, hogy ami vele történik, az a csábítás.

A csábítás akkor az volt, hogy éjszakába nyúlóan átengedődni a játéknak, egyre szenvedélyesebben játszani, amikor érzi, hogy egyre kevesebb idő van hátra a napból, szaladni a mezőn, dörgölni az arcára ragadt sarat, kisebesedett térdekkel, lihegve érkezni és titkolni a lihegést, hazudni vagy igazat mondani a mentegethetetlen szabályszegés okait illetőleg, utána pedig megbüntetve lenni.

Amikor korom sötétben érkezett haza, belépett a konyhába, az anyja azt mondta, menjen vissza oda, ahol eddig is volt, ha annyira jó ott neki, azzal kipenderítette az ajtón. Leült a lépcsőre, nézte az éjszakát. Tudta, most csak megbüntetik.

És ekkor mondta azt, mert szeretett hangosan beszélni, amikor egyedül volt, hogy az anyja …, itt egy csúnya szó következett, nem szolga ő neki, az anyjára gondolt, vagyis az anyja anyjára, és ebből is látszik, hogy nem tudhatta még, hogy a játék csábításának engedni nem megszabadít a szülők zsarnoki uralmától, hanem éppenséggel kiszolgáltat neki. Olyan, mintha ők maguk adnának lehetőséget a szökésre a játékban, hogy aztán annál jobban megbüntessenek.

De nem volt jó az sem, amikor legyőzte a csábítást, akkor sem érezte igazán jól magát, mert ekkor ugyan azt gondolhatta magáról, hogy ő jó, de egyszersmind szegény, aki rá van utalva az ők dicséretére, kiszolgáltatott, mert a felnőttek nem sokáig becsülték meg az ő erőfeszítését, amivel legyőzte a csábítást. Ezért aztán nem törekedett különösebben jóvá válni, ha néha sikerült, az rendben volt, de ha nem, akkor meg legalább harcolhatott önmagával.

Az érzéki és a morális vágyak kibékíthetetlen küzdelme, ha nevezheti így, később is jellemző maradt. Ha helyesen cselekedett, vagyis szigorította saját törvényeit a mások által rá szabott törvényekhez képest, akkor nyugodt volt. Erre azért volt nagy szüksége, mert érzékei olykor a gátlástalanságig fokozták cselekvési és alkotó készségét, mindezeknek a morális fázisba való átlépés által sikerült gátat szabnia. Az érzéki számára az itt és most-ot jelentette, míg a morális mindig a jövőt.

A múlt számára nem létezett. Mert a múltat a jövő nyelte magába: minden, ami egyszer volt, majd a jövőben lesz egyszer újra megértve, és az is lehet, hogy minden újra megtörténik ugyanúgy, hisz ki tudhatja, hogy valójában hogyan történt. Miképpen az is lehet, hogy mindig ugyanaz történik, a változás illúzió, tényleges változást csak a leges-legnagyobb szellemi és lelki erőfeszítéssel lehet elérni, de szerinte ez is elég bizonytalan.

A jövőt végtelennek képzelte, s noha tudta, hogy létezik a halál, nem hitt benne. Nem élte még elégszer át mások halálát, hogy hihessen benne. S később is, amikor objektív bizonyossággá vált számára, csak annyit fogadott el belőle, hogy: rendben, meghal, de nem tudhatja, mit jelent meghalni, mivel egyrészt a halált csak az élet felől tudja elgondolni, azt tudja, amit az élet felől nézve jelent, s kétségtelen, hogy az élet nem minden. Másrészt mindig csak mások halálát tapasztalja, valami olyasmit, amiről soha nem lehet közvetlen benyomása, csak egy már halott testen keresztül szembesül bármilyen halállal. Saját halála viszont ismeretlen marad előtte, éppen mivel mindig előtte van, mindaddig, amíg meg nem hal, noha lehet, hogy utána is.

Efféle gondolatok gyakran fordultak meg a fejében. Például amikor a szilvafákat figyelte, amelyek nem születtek és nem haltak meg, hanem mindig is ott voltak a sánc peremén. Ki volt feszítve közöttük egy spárga, amire a száradó ruhák kerültek.

Négyévente roskadoztak az ágak a terméstől, télen két-három ujjnyi hó is rakódott a vékonyabb ágakra, nyáron, ha még nem volt érett a termés, le lehetett kaparni a macskamézet, ami beleragadt a fogába. De a legtöbbet akkor gondolt a szilvafákra, amikor kiköltözött a nyári konyhába, ahol valaha Beréné lakott.

A nyári konyhát kitakarította, mert a házban nem volt elég szoba, ahol lehetett volna tanulni a középiskolai felvételire. Sok volt az egérszar, például. Meg mindenféle kacat. De voltak régi bútorok, amit már nem használtak, ebből itt külön kis lakást lehetett berendezni. Igaz, minden szétesőben volt, leszakadt ajtók a szekrényeken, törött, koszos edények. Mégis jó volt ott lakni, egyedül. Pontosabban jó volt arra gondolni, hogy ott lakik egyedül, és maradhat ott.

A szilvafák lettek a barátai. Nem a termés, vagy a macskaméz miatt, ami szigorúan véve nem termés, csak melléktermés, hanem csak azért, mert ott voltak, körülvették a nyári konyhának nevezett házikót. És főleg este. Mert este nem látszott világosan, hogy ez a ház egy másik házzal közös udvaron van, amelyben az apja, az anyja és a testvérei laknak. Hanem úgy látszott, hogy ez egy ház, és látszottak a szilvafák, amelyek védték a házat, susogtak is elég félelmetesen, s ő itt lakik. Ilyenek a barátok, akik félelmet is keltenek, de azért jó hogy vannak. De lehet, hogy csak most gondolja így, hogy akkor hogy volt.

A szilvafák időközben megöregedtek. Nyesegették őket rendesen. Az ágak levágva is jók voltak, mert el lehetett tüzelni. A tűz is jó volt, mert lehetett melegedni. A meleg is jó volt, mert attól lett otthon az otthon. De a nyesegetés általi megműveléssel a fák mégis kikerültek eredeti helyükről, ahová megteremtette. Valahogyan kikerültek. Aztán most csak olyan fák. Semmi különös: fák. Az ágakat lenyesik rendesen, aztán eltüzelik. A tűz, úgy alapból, jó, de már nem melegít igazán. Meleg is van, de a meleg is elkerült arról a helyről, ahol előbb melegített, így már nem az a meleg. Olyan hideg meleg lett. Mert ők önmagunkban – az anyja, az apja, a testvérei, a testvérei gyermekei és férjei – külön-külön és mindösszesen is kevesek lettek a meleghez. Ezért érzi most azt, hogy hideg meleg van.

S ezért nem tudják már visszagondolni a földet a szárazba, s képtelenek elhallgattatni a mindenki, és az önmaguk hülye beszédeit, félelmes suttogásait, amelyekbe apró kis gonoszságok, ha nem olykor nagyobbacskák is, keverednek.

A fák hátat fordítottak.

De ő kezdi már érteni. S mindannyian kezdik már érteni, azt hiszi. Mert már öregek a fák, és nem sok van hátra. Azt kezdi érteni, amit nem ők, hanem a szilvafák suttognak. És a fák azt súgják, hogy most már legyen vége a suttogásnak, az apró kis gonoszkodásoknak, amiképpen a nagyobbacskáknak is, és legyen vége a hideg melegnek, legyen végre hideg vagy meleg.

És ezt is suttogják még, csak úgy magukban, amikor senki sem hallja: bárcsak jönne már a harmadik nap.

ÚjNautilus

Az Öregtölgy

Bőrtemplom és egyéb performanszreceptek

Oidipusz és a Város

Sirály a Nemzetiben

Taní-tani-való – stílus és érvelés Makkai Béla tanulmánykötetében

Fák

Irodalmi és Társadalmi Portál