A KERT

Ott a fülemüle már belefáradt
szerelmébe. Kislány repült a hintán,
kis tenyere csobogott-csattogott,
mint vízből felcsapódó két halacska.
És volt ott egy emberszemű kutya,
tűnődőn, mint Tamás, az Aquinói,
szaglászta a rózsákat, orgonákat.
Anyám, vagy inkább egy madonna,
fenségesen az anyaságtól,
a kertben ült. A kutya úgy csaholt,
mintha a szirmokat faggatta volna,
a kislány nevetett, rezdült az orgona,
halált sejtőn, mint fülemüleének,
a hangok tarka labdaként gurultak…
Megőszülünk majd egyszer valahányan –
a kutya, én, a kislány és a kert,
a pázsit malachitja és anyám is,
akinek latin nyelvre formált ajka
most hallgat. S talán akkor kiderül majd,
a függőágyban ringatózó gyermek
mért kiáltozta neki összevissza:
„Szeretlek, szeretlek, szeretlek!” s hogy mért
mondta, ahelyett, hogy „isten veled”,
azt hogy „szeretlek”, kezét hátradugva.

Rab Zsuzsa fordítása

(Kép: Játszótér, Okinawa, 2010, fényképezte: Bodnár Barbara)