Javaslatok a Die Antwoord médiumközi pozíciójának az értelmezéséhez, és kritikai észrevételek a budapesti fellépésükhöz

A dél-afrikai Die Antwoord a 2014-es világkörüli turnéjuk során Budapestet is érintette. A „zenekar” a kortárs popkultúra egyik legizgalmasabb mítoszteremtő kísérlete: az apró, patkányképű rapperlány, Yolandi Visser, és a Marvel Comics hőseire rájátszó Ninja egy fiktív dokumentumfilm epizódjaiként értelmezik anamorfikus alkotásaikat. A több kitalált és valós[1] szereplőt mozgató koncepció kisfilmek, albumok, a szubjektív nyilvánosság és vizuális reprezentációk egymásba tükröződésén keresztül rajzol ki egy identitásalakzatot, amelyet Yolandi és Ninja „zefnek” nevez. Ninja magyarázatai alapján a zef egy olyan pragmatikai formula Dél-Afrikában, amit becsmérlés és lekicsinylés kifejezésére használnak, viszont „a zef mondása” nem választható le a rámutatás gesztusától. Úgy vélem, a zef egy tudatosan felépített hibrid művészeti program megmutatásként vagy valamire való utalásként értelmezhető.

A Die Antwoord meghatározására alkalmazott térbeli és optikai metaforák nem véletlenszerűek: bár a zenekar már három lemezt adott ki, a Die Antwoordnek igazi áttörést a Youtube-on megjelent abszurd videoklipjeik, és gyakran a zenei videók paratextusaként funkcionáló kisfilmjeik jelentették. Yolandi a Die Antwoord születését is médiumok komplementer kapcsolataként írta körül, mikor arról beszélt egy interjúban, hogy Roger Ballen kettőjükről készített portréképei világították meg számára, milyen zenét akar csinálni.

A Johannesburgban élő amerikai művész XIX. századi etnográfiai fotógyűjteményekre alludáló monokróm képein a dél-afrikai világot tudati tartalmak viszonyában, szokatlan jelcsoportokon, valamint vizuális metaforákon és metonimikus kapcsolatokon keresztül mutatja meg. A fotókon kiemelt szerepet kap a tudatalatti folyamatok térbeli extenziója, melyek a képein világleíró szabályokként működnek: a lepusztult, sajátos romértékkel rendelkező lakóterek kosz, „élősködők és „haszonállatok”, zsírfoltok és testnedvek formájában őrzik az emberi kultúra fizikai lenyomatait, miközben az üres anyagi felületekre (falak, bútorok, ruha) graffitiket és gyermekrajzokat megidéző emoticonok/ torz pálcikaemberek vésődtek rá. A tér az emberi testekbe is visszaíródik: Ballen gyakran él az antropomorf és állati testek közötti képátvitellel, ami a szóma határainak elbizonytalanításán túl a tárgyi környezet határait is elmossa. (Roger Ballen korai munkáit bemutató kisfilm.)

Roger Ballen és a Die Antwoord közötti kapcsolat a kezdetektől kimutatható: a fotóművész által berendezett festői enteriőrök, ruhatervei, rongyok és textus egymásra vetüléséből fakadó montázstechnikák. A groteszk metamorfózisok és fiziognómia kérdései is folyamatosan megjelennek a Die Antwoord-klipekben, viszont az esetünkben nem beszélhetünk kizárólag egy más médiumra való átfordításról. A képsorok a zene és a nyelv átmeneteként is értelmezhető rapzene összefüggésében formálódtak ki, ezért a különböző érzékszervi impulzusokat szintetizáló videoklipekben a zene ritmusa kihatással van a klipek kompozíciójára és a videókban feltűnő képátvitelekre is. De a különböző médiumok között is kialakul valamifajta átjárhatóság: például a Ballen képei kapcsán kiemelt graffitiszerű ábrákat, textuális lenyomatokat az első, Wat pomp című klipjük óta használják. Ezek a fizikai környezetbe beíródó szövegek szinte kivétel nélkül kiegészítik a látványt. Például az Enter the Ninja esetében a teret absztrakt minták és rapszövegek alkotják, viszont a videó intrójában a kamera Ninja saját bőrére tetovált textusokat olvassa össze a fekete-fehér háttérrel, és a progériás Leon Batha arcképével.

A Die Antwoord alkotásaiban az audiovizuális élménnyel létrehozott jelkapcsolatok „mozgása” összetett utalásrendszerek kibontását indítja el, viszont ezek a jelek nem felfejthetőek, csak valamire való irányultságként olvashatóak. Ez azért jelent kiapadhatatlan kihívást a néző számára, mert a klipjeik többségében vannak cselekményszerű elemek. Érezzük, hogy itt történt valami, ezért feltesszük a kérdés: Mi volt ez? Mi történt itt?

A másik problémát a kultúrközi különbségek jelentik. Bár a Die Antwoord világhíres együttes, folyamatosan hangsúlyozzák a dél-afrikai (és szűkebb értelemben afrikaner) identitásukat. A Dél-Afrikai Köztársaság az első és a harmadik világ olvasztótégelye, ahol szélsőséges mértékű nyelvi, kulturális és anyagi különbségek állnak fel az emberek között. A kisfilmek gyakran emelnek be tudatosan olyan motívumokat, jeleket és nyelvi elemeket törzsi nyelvekből és kultúrákból, ami egy európai befogadónak utánajárás nélkül nem érthető. Éppen ezért nem mindig tudjuk világosan, hogy mi akadályozza a megértést. Ráadásul erre az idegenségre nemcsak rájátszanak (részben a District 9 narratívájának a bevonásával), hanem folyamatosan megpiszkálják a korábbi, világról alkotott nyelvi előfeltételezéseinket.

A cselekménytöredékek és a teremtett világ közötti viszony értelmezéséhez fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy Ballen az állóképeken az embereket „csak” prezentálja, a Die Antwoord- videókban viszont Yolandi és Ninja gyakran aktív cselekvők (alkalmanként más karakterek is) és a viselkedésükkel megjelenített hitek, vágyak, szándékok összhangban vannak a videoklipekben létrehozott világgal.

Az intenció és a kisfilmekben szereplő környezet kapcsolatát kulcsfontosságúnak tartom a „zef” értelmezéséhez, ugyanis tudati reprezentációk kiterjesztéseként is terekből és szimbólumokból felépített vízióláncok a világról szóló projekcióink képtelenségét, a megismerő tereink korlátoltságát és a szándékaink logikátlanságát mutatják be („fiktív dokumentumfilm”). Eközben Yolandi és Ninja önmagukat is folyamatosan ironizálják: A Die Antwoordöt végtelenül szórakoztatóvá teszik az abszurd, „értelem-ellenesnek” tűnő megnyilvánulásaik, amelyek folyamatosan hárítják a Die Antwoord-projektek referenciális nyelvi átfordításának a lehetőségét. A „másként mondás” szerepét jól összefoglalta egy youtube-komment, amit a rapperek nyilatkozataikban is gyakran ismételnek: „Even if you don’t like Die Antwoord, you like Die Antwoord.”

Az itt felvázolt interpretációknak nem volt célja a részletekbe menő magyarázatadás. Állításaim mindössze a Die Antwoord médiumközi helyzetét próbálták meg körvonalazni, ugyanis a Budapest Parkban adott koncertjükkel kapcsolatban leggyakrabban az a kérdés merült fel, hogyan válhat a magyar közönség számára „élővé” ez a virtuális térben felépített Wunderkammer? Hogyan kapnak helyet a klipekből megismert utalásrendszerek a színpadi előadás hagyományos keretei között? Ez szűkebb értelemben azt is jelenti, hogyan tudnak a videókban mozgatott jelcsoportok egy mediálisan különböző térben kötődni a mitikus hírű sztárokhoz, hiszen Ninja és Yolandi nyilatkozataik, médiaeseményeken való részvételeik és a web2 nyújtotta interfészek szintén hozzájárultak a Die Antwoord groteszk világának a létrehozásához. Egy kicsinyítőtükörszerű példával élve, Yolandi nem csupán a Cookie Thumper-benjátszottárva szűzlány szerepében vonzódik egy hiányos fogazatú sráchoz, hanem a dél-afrikai FHM-nek adott interjúban is azt mondja, hogy neki a fogatlan, gengszter fiúk a zsánerei.

E kihívások között nem tartom véletlennek, hogy a Die Antwoord nem fesztiválközönség előtt játszott. Yolandi és Ninja fellépésük egyestés program volt, nem igényeltek előzenekart sem, mert a számaik összeválogatásából álló 60 perces előadás önálló egységet alkotott. A koncert egy kisebb késéssel kezdődött. Mire a templomi orgonák kompozícióját megidéző fekete-narancssárga DJ-pulpitus előtti kivetítőn megjelent Leon Botha szellemképe, a közönség már teljesen felhergelte magát. Ekkor még a két rapper nem tartózkodott a színpadon. A digitális vanitas-képet sötét hangulatú noise-szimfónia és fekete füst kísérte. A prelűd elnyúló és fokozatosan halkuló hangsorai harmonizáltak a képkockák ritmikus váltakozásával. Miután a képernyő elsötétült és a zene elhallgatott, a Die Antwoord percekig tartó hatásszünettel ingerelte a várakozó tömeget, de a retardációt az első szám idejére is kiterjesztették: az első kiadójukkal való szakítást okozó Fok julle naaiers alatt Yolandi és Ninja a közönségnek háttal állva, egy narancssárga kapucnis pulóver mögött rejtegették az arcukat. Viszont a koncert folyamán előkerült az összes mitikus kiegészítő, amelyek révén a testüket önmaguk kiterjesztéseként használják. Ezek közé tartoznak Yolandi fekete rovarszemei, Ninja Pitbull-maszkja, a Roger Ballen által rajzolt mintás ruhák, az arctalan táncosok vagy a zulu beavatás-szertartástól tartózkodó, Evil Boy névre elkeresztelt allegorikus figura.

A kiegészítők azért hatottak különösnek, mert Yolandi és Ninja karaktereihez kötött arcokat és tárgyakat fiktív terek kontextusában ismerjük; és bár a rapperek megjelenésükkel és mozgáskultúrájukkal is rájátszottak a különböző álló és mozgóképek látványára, a Die Antwoord nem akart az audiovizuális projektjeikkel versenyezni. Ehelyett a közösségi emlékezetünket és színpadi lehetőségeket kihasználva új interpretációkat is bekapcsolt a videók miatt háttérbe szorított számaikhoz. Például a Cookie Thumper „történetéből”ismert arctalan, Ku Klux Klan-tagok megjelenését megidéző színes bőrű táncoslány a Scopie című dal alatt előadott egy erotikus magánszámot, majd egy közös táncot Yolandival, ami (az egyébként humoros és pajzán hangvételű dalt) asszociatív viszonyba hozta a Cookie Thumper komorságával. Más, kisfilmekből ismert számokról sokszor levált az eredeti kontextus, így például a Fatty Boom Boom előadása inkább emlékeztetett egy haláltáncra, mint Lady Gaga kigúnyolására.

Sajnos már az előadás elején kiderült, hogy valami baj van a hangosítással, és ez a probléma az egész koncertet végigkísérte. Bár a hatodik vagy a nyolcadik sor körül állhattam, tisztán hallottam miről beszélgetnek a mellettem álló emberek, és ez sokat rontott az élményen. (Itt jegyezném meg, hogy 2010-es Sziget-fellépésük után egy interjúkban ők maguk panaszkodtak a hangosításra.) A technikai hiányosságokat jól kompenzálta Ninja és Yolandi profi előadói készsége és a közönséggel folytatott dinamikus kommunikációjuk. Tudták, milyen alakzatokon keresztül szólítsák meg az előttük álló embereket; hogyan tartsák fenn a figyelmet és fokozzák a hangulatot, mikor piszkálódjanak, villantsanak, mondjanak valami mocskos elmésséget vagy ugorjanak a tömeg közepébe. Az öncélúnak tűnő kiszólásaik („My name is Ninja and I came from South-Africa!”) egyszerre vettek részt az állandó visszacsatolásban, és a szuperhős-mítosz építésében.

A feszes tempójú előadás záródarabja, a Never Le Nkemise 2 lekerekítetté tette a prelűd és az utolsó dal között eltelt időt. A korábban megtekintett koncertvideók alapján az elmúlt években minden fellépésüket ezzel a dallal fejezték be, ugyanakkor ez a szám zárja a második, Tension névre keresztelt lemezüket is. Természetes a záródal után még visszajöttek egy ráadás erejéig, ami az első világszintű slágerük, az Enter the Ninja volt. Yolandi a show végén a „be happy” formulával búcsúzott.

A vizuális utalásrendszerek, Ninja és Yolandi színpadi jelenléte, az expresszivitásuk, a 90-es évek hangzásvilágát idéző rave-zene és az angol-afrikaans keverékéből származó rapszövegek nem önmagukban fejtették ki a hatásukat, hanem maga a „zef” összjátéka működött, a folyamatos visszautalás és ironikus önfelmutatás, amit a koncerten Ninja és Yolandi kommunikációja tudott uralni és irányítani. Éppen ezért a bevonódásom intenzitását nem tudom sem intellektualizálni, sem pedig leválasztani a Die Antwoorddel kapcsolatos előismereteimtől.

[1] Ezalatt a zenekarral együttműködő művészeket értem, mint például a District 9 rendezőjeként ismert Neil Blomkampet, a divattervező Alexander Wangot vagy az etnográfiai érdeklődésű johannesburgi fotóművészt, Roger Ballent.