Szívhiány

Szívhiány

 

Van a közelünkben egy erdő. Tényleg nagyon közel van, úgy kell odamenni, hogy átsétálunk egy hídon. A híd alatt egy vasút van. Persze ott is átmehetnék, de nem szeretem ahogyan a kavicsok összekoccannak a talpam alatt, ezért igyekszem mindig elkerülni őket. Meg félek is kicsit. Mikor először mentem át a hídon az erdőbe láttam egy farkaskutyát, ott állt lent a síneken. A szőre és a szeme is mélyfekete volt. Sokáig néztük egymást. Láttam az apró fekete szemeiben a meghajló eget, az egész hidat, meg a körülötte lévő tölgyfákat.  Mindent láttam, ami körülöttem volt, csak magamat nem. Aztán igyekezni kezdtem. Látni jobban a szemeit és megtudni, hogy hova tűntem belőle. Meglehet, hogy ő is magát kereste bennem, mert olyan megbűvölten nézett, mint én őt. De aztán jött a vonat és eltűnt.

 

Anya azt mondja, hogy gyakran találok ki történeteket. Pedig én sosem hazudok. Mindig minden úgy történik, ahogyan látom és mindig csak azt mondom el.

 

Az a híd, ami az erdőbe visz, már nagyon régi lehet. Korhadt falapokból áll, amik folyton recsegnek, amikor rájuk lépek, mindkét oldalán vasból készült korlát van, kék színre lefestve. Ez azért nagyon jó, mert már messziről látom, hogy hol fogok átmenni. Szeretem azt a hidat, mindig is szerettem a hidakat. Igazából mindig is szerettem a tárgyakat. Sokáig a legkedvesebb tárgyam egy tamburin volt. Mikor azt ráztam megszűnt a csend és nem voltam egyedül. Amikor kisebb voltam folyton magammal vittem az erdőbe, hogy elijesszem vele az ott tanyázó vadállatokat. Tudtam, hogy ezt a hangot nem bírják elviselni. De aztán nagyobb lettem, és bátrabb és talán már meg is szoktak az állatok. Talán nincsenek is vadállatok az erdőben. Most már csak a híd áll közel hozzám. Biztosan a kék szín, meg a körülötte lévő hatalmas tölgyek és gyalogbodzák miatt, de ennél valóságosabb helyet nem tudtam volna elképzelni sohasem. Pedig néha úgy sütött rá a nap, hogy nem tűnt valóságosnak, mert olyan volt, mint egy kép. De a képek nem valóságosak.

 

A valóságos napokon szerettem elkiáltani magam a hídon. Ilyenkor mindig egy konkrét dolgot fogalmaztam meg, mondjuk, hogy: Több padot a Duna mellé! Szeretem a vizet is, de a Dunát mindig sajnáltam. A városban olyan sok emberhez van közel, és mégis sosem láttam benne senkit sem fürdeni. Több embert a Dunába! kiáltottam ilyenkor, de anya rám szólt, hogy ilyet nem illik mondani. Egyszer a Szabadság hídon sétáltunk át, és mikor már nem bírtam elviselni, hogy abban a hosszú folyóban senki sem fürdik, felmásztam a korlátra és elkezdtem himbálózni, és kiabáltam, hogy több embert a Dunába, több embert….! – aztán anya leszedett onnan és felpofozott.

 

Ilyenkor mikor az erdőbe megyek, mindig virágos ruhát veszek fel. Otthon azt mondom, hogy azért, mert szeretnék én is egy lenni a virágok között. Anya nem tudja, hogy az erdőben nincsenek is virágok, sem azt, hogy ha nem virágos ruhát veszek fel, akkor nem tudok átmenni a hídon. Régen nem így volt, mert a nadrágban kényelmesebben tudtam mozogni, de aztán egyszer nadrágba szerettem volna átmenni, és valami nem engedett. Megálltam előtte. Képtelen voltam rátenni a lábam a hídra. Sokáig ültem előtte és néztem az erdőt. Majd hazasétáltam és egy pár napig nem is mentem a közelébe. De aztán már nem bírtam és ismét megpróbálkoztam eljutni az erdőbe. Akkor sikerült. Aznap virágos ruha volt rajtam, de csak később jöttem rá bejutásom titkára.

 

Ez az erdő tele van mustáros lápokkal, de otthon ezt sem hiszik el. Pedig így van. A lápok körül körbe barnakalapos gombák vannak, amik a lépésektől összeütköznek, mert olyan közel nőttek egymáshoz. Ilyenkor nagyon halk zizegő hangot adnak ki. A levegőben, a gombák kalapja felett szivárványszínű köd csillog, ez az egyetlen fény.  Egyébként az erdőben pedig csak tölgyfák vannak. Engem ez nagyon elszomorított, mert a tölgyek be voltak zárva önmagukba és soha nem láttak semmi újat. Ezért kipróbáltam, hogy mi lenne, ha én vinnék közéjük valamit. Tavaly ültettem az erdő szélére egy narancsfát. Csak a szélére, mert nem akartam, hogy ott középen a sötétben teljesen elpusztuljon pár hét után. Ez a narancsfa azóta mindig hoz gyümölcsöt. Alatta ülve látom a hidat, és hallom, amikor elrobog a vonat. Onnan belátok mindent. Aztán ha úgy akarom a kezembe hullik egy-egy narancs. Sokat foglalkoztam a fával. Az emberek azt hiszik, hogy csak a kutyákat lehet megtanítani, hogy azt tegyék, amit mi szeretnénk. Pedig, a fákat is meglehet tanítani pár dologra. Semmi nem kell hozzá, csak türelem. Terveztem, hogy viszek oda több narancsfát is és körbeültetem vele az erdőt. De aztán arra gondoltam, hogy mi lenne, ha visszatérne a farkaskutya vagy esetleg olyan helyre is ültetek fát, ami az ő területe, ő pedig dühében tönkretenné azokat. Szóval rájöttem végül, hogy annyi fára képtelen lennék odafigyelni.

 

Vannak kedvenc dalaim is, amiket az erdőbe menet szoktam énekelni. Én költöttem őket, és már csak úgy tudok átmenni a hídon, ha ezeket dúdolom.

 

Lépni előre mindig csak egyet,

lábbal taposni el a kedvet,

madárral szállni mindig csak fel,

szemmel látni, amit nem érek el.

 

Mostanában a narancsfa alatt ülve szoktam fütyörészni a dallamát, és ha nem felejtem el, akkor a tamburint is magammal viszem. Anya nem szereti, ha elviszem a tamburint, mert az még az övé volt akkor, amikor kislány volt. Sok kedves emlék fűzi hozzá azt mondta, főleg azért, mert az apukájától kapta, aki zenész volt. Ez az egyetlen emléke tőle. Nagyon sajnáltam őt emiatt, viszont nem bírtam megállni, hogy ne vigyem el magammal az erdőbe, amikor csak tehettem. Ilyenkor egy szarvasbogarat tettem a helyére. Sokat olvastam a bogarakról, nagyon érdekes állatok. Anya fél tőlük. Mindig a kezét tördeli, annyira, hogy már piros lesz, és alig várja, hogy hazatérve visszaadjam neki. Aztán mindig eldugja valahova. Nem értem őt. Néha nagyon undok tud lenni.

 

Régóta jártam már az erdőbe, mikor találkoztam egy öregemberrel. Különleges ember, ott él a fák között. A háza lomokból van építve, és színes, szakadt lepedőkből csinált magának kerítést. Az első találkozáskor megijedtem, mert azt hittem, hogy erről az erdőről csak én tudok. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Meséltem neki a narancsfámról, és teljesen lenyűgözte a fa története. Megígértem neki, hogy egyszer elviszem oda. Azt hiszem akkoriban kezdődött el a dolog, hogy ha nem virágos ruha volt rajtam nem tudtam átmenni a hídon. De lehet, hogy mindig is virágos ruhában mentem át a hídon, csak sosem figyeltem.

 

Sokat beszélgettünk aztán a narancsfa alatt. Elmondta, hogy hogyan került az erdőbe. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy mindig is ott élt. Bár, ha jobban visszagondolok azt mondta, hogy mindig az erdőben élt, csak éppen másik részén. Igen, így volt. Szeretett vándorolni. Volt egy botja, amit fából faragott ki magának. Egyszer mikor nem látta elvittem magammal és otthagytam neki a tamburint. Másnap nagyon dühös volt. Azt mondta nem szabad elvenni a másét. Nem értettem, anya is megkapta az apukájától a tamburint. Azon a délután otthagytam neki a botot és a tamburint pedig hozzávágtam. Nekem nem kell a másé. Utána egy ideig nem engedtem a narancsfámhoz. Ha ő nem ad semmit én sem adok. Végül persze kibékültem vele, mert a tamburin nélkül kezdtem elfelejteni a dalomat, és féltem, hogy többet nem tudok átmenni a hídon.

 

Aztán még jó ideig találkozgattunk. Egy idő után, ha nem várt a híd másik oldalán nem mertem rálépni a hídra. Átérve aztán megfogta a kezem és sétáltunk. Volt, hogy az egész erdőt körbesétáltuk, volt, hogy a házához, és volt, hogy csak a narancsfámhoz. Neki persze szívesen adtam a fa gyümölcseiből, de annak nem örültem, ha akkor járt a fa közelében, ha én nem voltam ott. Az egyik sétánk alatt elmondta, hogy ő sem mindig van ám az erdőben. Minden csütörtök délután bemegy a városba, mert dolga van. Nem értettem miért akar valaki elmenni innen akárcsak egy délutánra is, ha az egész életét leélhetné itt, anélkül, hogy bárki megzavarná. De ez jó alkalom volt arra, hogy megnézzem a házát. Sokáig készültem rá, az előtte lévő pár hétben csak figyeltem, hogy tényleg elmegy-e csütörtök délutánonként, és ha igen, mikor jön vissza. Amíg vártam, hogy visszatérjen ott ültem az egyik fa tövében, és számoltam a hangyákat, amik a fára másztak fel. Volt, hogy egy délután alatt kétezer-százhuszonötöt is összeszámoltam, bár lehet mégsem annyi volt, mert egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy melyiket számoltam már és melyiket nem. Kétezer-százhuszonöt hangyányi idő. Az nagyon soknak tűnt, így ötheti várakozás után, a hatodik héten mikor elment, megszámoltam százötvenegy hangyát és elindultam a házához. Ismertem már a házát, hiszen megmutatta nekem, de én azt akartam látni, ami a valóság. Én is megmutatom anyának magamat minden nap, de a valóságot mindig elrejtem. Itt a valóság, hol a valóságot játszom vele. De ő sosem érti. Így elindultam befelé. Semmi újat nem találtam, mindent láttam már azelőtt, mert megmutatta nekem. Sokáig voltam ott bent, mikor az egyik nadrágja zsebében találtam egy képet. Egy lány volt rajta, fiatalnak tűnt, talán annyi idős lehetett, mint én, csak nekem különlegesebb a szemem. Az övé olyan szürke és szomorú volt, miközben a szája mosolygott. Szeretem a hamis mosolyokat. De aztán észbe kaptam és dühös lettem. Miért nem mesélt nekem róla soha? Lehet, hogy őt látogatja meg ilyenkor? Azt a sok értékes időt, amit együtt tölthetnénk elpazarolja egy ilyen szomorú szemű lányra? Miért nem látja, hogy én különlegesebb vagyok? Nekem nem csak a mosolyom hamis, hanem a szemem is. Teljesen hamis vagyok. Ő sem ért meg engem. Neki se kellek. Mindig mindenki hazudik, de mikor én mondok el egy történetet leszidnak.

 

Elvittem a képet és most nem hagytam ott semmit cserébe. Visszamentem a narancsfámhoz és teljes erőből rugdosni és ütni kezdtem.  Nagyon dühös voltam. A gombák a láp körül olyan hangosan zizegtek, mintha velem együtt üvöltenének. Valami rosszat akartam tenni.

A fáról még mindig potyogtak a gyümölcsök, pedig már nem ütöttem, hanem csak alatta ültem és gondolkoztam. Igazából már csak sírtam.

Majd felálltam és visszasétáltam a házához. Még nem volt otthon, így észrevétlenül visszatehettem volna a képet a helyére, mintha soha nem jártam volna ott. De szerettem volna, ha tudja, hogy tudom, ezért odamentem az ágyához és rátettem a képet. Aztán elindultam és csak futottam. Azt se bántam volna, ha az egyik vadállat rám talál és felfal. Mivel nem volt nálam a tamburinom így ez könnyen megeshetett volna. Magamban mormoltam a dalomat:

 

A való száll, ahogy a fű is szál

a levegő hamis akár szivárvány

én vagyok a ’tulipán, a tulipán’

a ’szív’ pedig a hiány, a hiány.

 

Észre se vettem és elértem a hídhoz. Rájöttem, hogyha most átmegyek többet nem jövök vissza. Ha nem vár a túloldalon, képtelen leszek a hídra lépni. De mindig is utáltam a hidakat. Utálom ezt a gazos erdőt, a szürke ködöket, a magányát, és minden lehetetlenségét. Soha többet nem akarom látni, csak haza akarok menni anyához. Ahogy ezen gondolkoztam újra megjelent a farkaskutya. Ott állt lent a síneknél, mint az első alkalommal. Ismét a szemembe nézett, de közben a fogát vicsorította. Láttam a szemében a meghajló eget, az elgörbült tölgyeket, a narancsfát és magamat. Ez azt jelentette, hogy ő is látta magát bennem. Ijesztő dolog tükörnek lenni. Nem akarok ilyen lenni.

Lassan elindultam, át a hídon. Közben nem gondoltam semmi másra, csak, hogy hazamegyek anyához és mostantól kevesebbszer veszem el a tamburinját. Mire átértem a hídon a farkaskutya ismét eltűnt.

 

Azóta nem láttam sem a farkaskutyát, sem pedig az öregembert. Most már nem járok az erdőbe. De hiányzik a narancsfám, azt hiszem holnap elmegyek érte. Majd befogom a fülem a kavicsokon lépdelve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENKÉT ÉDEN

TIZENKÉT ÉDEN

 

 

Január ráncai még mélyek
Január riadtsága: éden

 

Február: összegöngyölt hó
Február hamvadó éden

 

Március: szelek tusája
Március reszketése: éden

 

Április: éled földi vágy
Április: mesélő éden

 

Május: aranyeső neszez
Május harsogása: éden

 

Június: áradó fény
Június mosolygása: éden

 

Július: tékozló Föld
Július áldozata: éden

 

Augusztus: égi jegyes
Augusztus titka: éden

 

Szeptember ege elszéled
Szeptember tudása: éden

 

Október: áznak a sírok
Október kialvó éden

 

November: málló rozsda
November vesződsége: éden

 

December: ellengő álom
December jósága: éden

 

 

 

 

Ted Hughes: A gépezet

A gépezet

(The Machine)

 

A sötétség beléd mart. És a létezés

félelme összetört. „Hatalmas, sötét gépezet.”

„A körülmények közönyösen

Őrölő malomköve.” Látva a narancsszín

Naplementét, ezek voltak azok a szavak,

Melyeket papírra vetettél. Akkor kellett jönniük,

Mikor én nem voltam ott. Mikor engem akartál

Elérni a lépcső tetején, helyette ez

A borzadály talált rád. Ezalatt én

Valószínűleg csak üldögéltem,

Talán Lucasszal, és nem volt egyéb

Célom, mint hogy saját kutyám legyen,

Mint ahogyan nem volt. Egy valódi kutya

Talán csak nézte volna a semmit,

A hajvégeket,

Míg az anyád és apád arcát, e félig prédaszerű,

félig kórházi groteszk maszk,

E hatalmas, gyilkos erő magába szívta még megíratlan

Verseidet, és egyre csak nőtt, láthatatlanul,

Felém közeledett, át a nyugodt fűzfaligeten.

Áttörte a Vasmacska Söröző falát,

Sörömet magába fojtotta

És feketén ásított ki magából engem

Abba a másik, benső világba,

Ahol később otthonra leltem. A gyermekeim. És az

Életem, az örökös próbálkozás, hogy megtegyem azokat

A lépéseket, megkövülten, az immár vöröslő

ajtó felé, melyet saját valódban kitártál,

Hisz volt még idő néhány szót szólni.

 

 

Kántás Balázs fordítása

 

 

A homokember (I. rész)

Pont elég rég volt már, mikor olvastam, hogy most azt higgyem, el tudok vonatkoztatni tőle. Szinte humorosnak tűnt, de, nekem a magam módján igaznak, hogy a jótékony szikvíz csak és ugyan kizárólag jó és egészség-javító hatású lehet, ha bor mellé isszuk.

 

Most erre a mondatra nem emlékszem. A gyerekeknek megvannak a maguk démonjai, amikor próbálnak elaludni, néhány kevés kivételezettnek a megrontók, a többieknek az átlagos rossz szellemek és hasonlók, amikből az előbbiek növelnek még súlyosabb „rosszakat”. Én egyikből sem kaptam. Megengedhetem magamnak, hogy erősebben igyam a bort.

 

17 éves vagyok és sajnos hallottam egy íróról, egy mesét egy valakiről, hajnalban kel és homokot eszik, napnyugta után mát részeg és szép lányok csiklójával játszik az ártatlan Városligetben vagy bárhol máshol, ha tenni kell a szépet, de a sötétben már minden mindegy.

 

Én csak a Városmajorban futottam eddig meztelenül, megtaláltak minket a rendőrök és zseblámpával és gumibottal vertek minket. Fájt, de elfutottunk. Nedves volt a szemünk és azt mondtuk a szél fújta ki, közben pedig fájt és nevettünk. Furcsa dolog ez a hormon. A hátunkon véres-széles csíkok voltak. Mutogattuk egymásnak. Másnap vettük észre a fényképeken, amiket egymásról csináltunk, hogy a padokra ki volt írva, frissen festve. Nevettünk és hazudtunk arról, hogy a HÉV elé akartunk vetni magunkat, mert fiatalon kell meghalni, és ilyenek.

 

Most meg már csak azon vagyunk, én, hogy a jótékony szikvíz áldásos hatását érezzem hosszú távon. Nem szabad felnőttként találkozni a démonokkal. Múltkor a strandon voltam és három órára eltűntem csak azért, hogy töpörtyűs pogácsát találjak a parton a sör mellé. A legtöbb helyen volt is, de tepertősnek mondták és ez nem tetszett, az nem ugyanaz. Késő volt már hozzá, hogy ilyeneket felülírjak. Pont elég rég volt, amikor még elhittem volna, hogy úgy is lehet.

 

Ha jól emlékszem, a pad zöld volt. 

 

 

 

 

 

 

önárnyékharc

Lilla a szoba közepén állt. Kihúzta magát és meztelen lábfejével finoman dobolt a padlón. Szemei körbe-körbe cikáztak. Kerestek valamit. Becsukta szemeit és egy nagyot ugrott, azonban elvétette. Az árnyéka megint a háta mögé került.

–          Miért csinálod ezt velem? – mormogta – csak egy kis sminkről lenne szó. Pirosítóval megpamacsolnálak. Neked se ártana a szín, olyan sötét vagy. Kihúznám a szemed sarkát és kikenném a szádat. Gyere már ide.

Azonban az árnyéka csendesen folyt szét a fapadlózaton. Lilla megállt, kivárt és megint ugrott egy hatalmasat.

–          Miért vagy ennyire makacs? Nem hiszem el, hogy nem tudod megérteni, mennyire kínos nekem ez. Mennyire rossz rád nézni. Teljesen lerombolod a szépet.

Lillának már folytak a könnyei. Régóta nem értette az árnyékát. Esti órákban kinyitotta a bejárati kaput és kiállt az autó nélküli úttest közepére. A lámpáknak hála előre tudta kergetni a mihasznát. Bámulta őt és csodálkozott, hogy lehet ennyire suta az egész. Lépdelt előre és hátra. Nem tetszett neki megnyúlva és tömzsiként sem. Nem tetszettek neki a lábai. Véznának találta. Az árnyék karjaival sem volt megelégedve. Hosszúak és olyan lelógóak. A feje túl nagy. A csípője széles. A felsőteste terebélyes.

–          Gyere már elő. Szépnek találod magadat így? Hm? – bökte ki fogai közül a kérdéseket.

Az árnyéka azonban nem hagyta magát. Folyamatosan kitért az ugrások elől. Az egész szobát már betöltötte a zsíros, színes porfelhő és a falakra is került a fekete tusból.

–          Akkor öltözz fel maximum. Rendben? Rejtsd el, hogy meghíztál. Van egy nagyon jó praktikám. Bő, bő és még bővebb ruhák. – csillant fel a lány szeme.

Odaszaladt a szekrényhez és elkezdte kidobálni egymás után a ruhaötleteket. A pólók, ruhák csendesen szálltak fel és alá.

–          Ez tetszik? Vagy esetleg ez? Igazad van. Ez tényleg nem jó. – mondta szakadatlan – Aha, hát itt van ez. Ez lesz a tökéletes.

Kezébe kapott egy lenge zöld színű ruhaszerűséget, amelyen még oldalt lelógott az árcédula.

–          Kérlek, gyere ide és próbáld fel!  – Már ő sem értette magát, de a mihasznát sem.

–          Gyere ide! Ha már téged kaptalak, akkor nézz ki mellettem valahogy. Én mindent megteszek a sajátom érdekében, akkor kérlek te is foglalkozz magaddal.

Az árnyék makacs volt és hajthatatlan. Próbálta rádobni, rátenni a ruhát, de az suhanó szellőként szaladt tovább. Lilla megunta az egészet. Megállt a tükör előtt és megigazgatta hajcsomóit. Hosszasan bámulta magát.

–          Még itt tudnék fogyni, ez is lemehetne. Úszógumi. Remek, akkor ez is mehet a többivel együtt. – méregette testét, ujjaival pedig megragadta a kicsi zsírpárnákat és gondolataival megtöltötte azokat.

–          Milyen jó lenne, ha egy plasztikai sebész lenne majd a férjem. Nem tetszik valami, szólok neki. Aláfekszem és pár ollókattogás, masinaberregés és meg is van a kívánt forma. Az ideális testsúly. Az álom alak. Vajon ő ezzel a kis fekete mitugrásszal is tudna valamit kezdeni?

Lilla teljesen tehetetlen volt. Idegesítette őt az egész. Úgy érezte gúnyt űz belőle.

–          Megkérdezem anyát, hátha tud segíteni nekem…

 

 

 

Már sokkal jobb. Ebben a fehér, gumiszerű szobában végre békén hagy az a mihaszna. Soha többé nem kell látnom őt. Bár a szobai tükröm kicsit hiányzik, de megleszek nélküle.

 

 

 

 

Párhuzamos Nemzetik – szcenírozási kísérletek

imrezoltanA „nemzeti színház” kifejezés írásmódjának-ejtésének nyelvi sokszínűsége demonstratívan jelzi az általa takart jelenség összetettségét. Kisbetű vagy nagybetű? Hol a hangsúly? Lehet-e a Nemzeti Színház „nemzetietlen”, illetve fordítva, a „nemzeti színházhoz” asszociált jelentésháló és elvárásrendszer a konkrét épülettől és társulattól független vagy annak relációjában, de tagadásként meghatározott? Imre Zoltán még szóösszetételt is gyárt belőle (l. „nemzetiszínház-elképzelés”), amelyben mintegy virtuális toposzként tételezi. Egy biztos: nyelvünkben a „nemzeti színház” bonyolult és folytonosan változó, de önálló fogalomként, identitás-meghatározó emlékezeti helyként működik. A nemzet színpadra állításai című könyvében Imre Zoltán mikrotörténeti megközelítéssel, esettanulmányok láncolatában tesz kísérletet arra, hogy feltárja e toposz nem törvényszerű kialakulásának, és még kevésbé magától értetődő fennmaradásának okait. Teszi ezt egy-egy kiemelt előadás politikai, történeti, társadalmi és színháztörténeti kontextusának részletes és mélyreható elemzésével, miközben az egyes momentumok nemcsak a magyar színháztörténet, de a nemzet történelmének ívét is kirajzolják. Ez az átfogó jelleg határozottan erőssége a kötetnek, amely témájának komplexitását szerkezetében tükrözi: a színház esztétikai összetettsége (összművészeti karaktere) és társadalmi beágyazottsága folytán olyan intertextus, amely utaláshálójába képes a múltat komplex módon befogni – és közben persze konstruálni is azt. Ettől identitásképző, és ugyanakkor az alternatív múltelképzelések és az azokban kódolt eltérő perspektívák és normarendszerek örök politikai csatatere.

 

Bár Imre rendre hangsúlyozza, hogy a múlt önmagában éppúgy nem létezik, mint a vizsgált, efemer előadások, módszere szempontjából a könyv egységes íve és a megrajzolt kép történeti jellege némiképp megtévesztő. A megközelítés kerete és körülményei ugyanis óhatatlanul is erősen változnak a kötet 1837-től 2011-ig terjedő időintervalluma okán – a stílus a történeti esszé távolságtartásából előbb a kritika közvetlenebb, szabadabb hangvételébe, majd a kortársi témára reflektáló publicisztika agitatív stílusába csap át. Így az utolsó, Zárszó helyett alternatívák című fejezet valóban nyit: perspektívájából a tanulmányok mintegy Imre Zoltán és Hudi László 2007-es Nemzeti Színház-pályázatának elméleti háttereként és vitaanyagaként olvasódnak újra. Minthogy a történeti, illetve kvázi-aktuálpolitikai elemzések ennek fényében válnak összebékíthetővé, a Zárszó helyett… leginkább az első, A nemzetiszínház-elképzelés és változatai fejezetet felvezető (hiányzó) előszónak kívánkozna. Az ebben vázolt nemzetiszínház-koncepciót alapozza meg a történeti áttekintés, amely a mindenkori nemzet-fogalom és a nemzet történelmi helyzete szempontjából határozza meg a Nemzeti Színház kiemelt jelentőségét és szerepét, majd – a szocialista évtizedek két színházi eseményén keresztül eljutva a közelmúltba – a nacionalista nemzet-, és az annak megfelelő nemzetiszínház-elképzelésekkel szembeni érvelés, amely egyszerre kísérli meg egy új nemzetfogalom, és az abból következő nemzetiszínház-tervezet kidolgozását.

 

Az 1837-ben megnyílt, magyar nyelven játszó Nemzeti egykor a Habsburg Birodalom részeként létező Magyarország önmeghatározásának, nemzeti létének és függetlenségi vágyának manifesztuma lehetett. Részben innen érthető meg a mai konfliktus, amely az emlékmű-koncepció és a nyitott, a változás és változtatás mellett elkötelezett színház víziója között húzódva a Nemzeti Színházat élő emlékezeti hellyé, és mint ilyen: politikai ringgé avatja. Az, hogy a külső elnyomással szembeni egységképzet megtestesüléseként létrejött Nemzeti a változó történeti feltételek között mit sem veszített jelentőségéből, talán éppen annak köszönhető, hogy kezdettől az emlékezés virtuális és konkrét helyszíneként funkcionált – a hatalom éppúgy reprezentatívnak tekintette, mint a közgondolkodás. Ennek eredményeképpen története egyre összetettebben tükrözte a magyar történelmet, amelynek viharait a kötet kiválasztott, efemer előadásai – paradox módon – pontosan rögzítik. Világossá válik például, mikor ki tartozott a nemzethez és milyen eszme fért bele a fogalom keretébe – mert aki és ami nem, annak nem volt helye a Nemzetiben (l. az 1938-as Nóra leányait). Ugyanakkor a közgondolkodás és a hatalom kommunikációjának mindenkori színtereként nemcsak reprezentatív versus megtagadott gondolatok-állampolgárok, de (külső vagy belső) elnyomók és elnyomottak macska-egér harcának, illetve a lehetséges alternatív nemzet-(és ezzel összefüggésben színház-)elképzelések asszóinak terepe is. A Nemzeti Színházat körbevevő parázs politikai légkör teszi lehetővé, hogy a történet ne csak a kizárás, de az ellenállás gesztusainak lenyomatát is őrizze (mint például a 1981-es Halleluja esetében). Imre elemzéséből természetesen nem hiányozhat a „nemzet gödrének” története sem a leállított Erzsébet téri építkezéssel, illetve Bán Ferenc és Siklós Mária tervének összehasonlításával; az előadás-elemzés ebben a tanulmányban el is törpül a keretet adó események leírása mellett. Ennek oka az lehet, hogy a „hozzárendelt” bemutatónak, a 2002-es Szikora-féle Tragédiának valóban szükségszerűen ez adta ugyan a kontextusát, a kimutatott összefüggés Imre konklúziójában mégsem több, mint hogy a rendező naivul figyelmen kívül hagyta azt – aminek jelentősége a jobboldali, illetve baloldali sajtó egymással ellentétes esztétikai ítéletében mutatkozik meg.

 

theater_27A nyilvánvaló politikai hozzáállás kimutatásánál jóval izgalmasabb a 2011-es Egyszer élünk, avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe című darab megjelent reflexiókat összegző, mégis önálló elemzése. Ebben a tanulmányban a legsikerültebb a szűk fókuszú megközelítésből nyitott tág perspektíva módszere, amitől az írás elevenné, megkapóvá válik, míg máshol sokszor némiképp száraz, tudományos, leheletnyit iskolás a stílus vagy a szerkesztési mód. Utóbbi a szövegek felépítésének helyenkénti szervetlenségéből adódik: a szerző esetenként a történeti-politikai kontextus feltárását és a társadalom-, történet- és színháztudományi elméletek „elősorolását” nem az előadásokból kiindulva, hanem azok leírását-elemzését megelőlegzve-megalapozva végzi el, ami nemcsak kevéssé elegáns, de időnként unalmassá, vontatottá teszi az izgalmas tematikájú kötetet, és nehezen befogadhatóvá a mozgásba hozott impozáns tudásanyagot. Az utalásszerű megidézés helyett összefoglalt-leírt elméletek ugyanakkor szélesebb közönség számára is elérhetővé teszik a könyvet, ami azért nagyon fontos, mert A nemzet színpadra állításai – éppen tárgyának összetett társadalmi dimenziói miatt – határozottan nem szakmai „belügyekről” szól.

 

A mikrotörténeti megközelítés érzékenységével és az elemzések finomságával szemben a szöveg stilisztikailag gyakran nehézkes, a többértelműséget lehetővé tevő zárójelek sokasága legtöbbször felesleges modorosság csupán, a helyenként egyeztetés nélkül mondatba emelt idézetek pedig gondatlan szerkesztésről árulkodnak. Kevésbé szembeötlő és jóval ritkább, de a tanulmányokat végigkísérő jelenség a tanári didaxissal kimondott tételmondatok és tanulságok esetlensége („Pontosan azért kell ezeket az eseményeket nyomatékosan az emlékezetünkbe idéznünk…”; Ne fordulhasson elő többé…”; „Mindezt pedig azzal a felelősséggel kell megtennünk…”; „magára valamit is adó európai országban szégyenletes”; „egy önmagára valamit is adó szakma identitása elsősorban nem a politikai viszonyok függvényében, a politika által kialakított keretekhez képest jelenik meg…”), amit a közelmúlttal foglalkozó esettanulmányokban az agitatív hangnem és a kritikai távolságtartás igényének ellentmondásából születő stílusidegen kifejezések egészítenek ki (pl. „botorság”)

 

Így tulajdonképpen a színházi szakmának nincs miért csodálkoznia, hogy jöttek és sűrű tömött sorokban egyre jönnek a politikusok – pirosak, fehérek, zöldek, sárgák –, és a népre, a magyarság vagy éppen Európa vagy a liberalizmus és pluralizmus érveire, valamint saját felelősségükre hivatkozva, és saját politikai orientációjukat előtérbe állítva el merészelték és el is merészelik választani az ocsút a tiszta búzától. (…) jelenleg sincs konszenzus a Nemzeti Színház működésére és funkciójára vonatkozóan (…) Aki tehát nyer, mindent visz!”

 

– szól a negatív végkicsengés, amelyet a Zárszó helyett… nyitott, plurális, nem konkrét-kötött társulattal és épülettel, de virtuális hálózattal operáló nemzetiszínház-elképzelése követ. A lezárás paradoxona, hogy Imre vitairatának a jelentőségét éppen az a konszenzus-hiány teszi lehetővé, amely révén a „nemzeti színház” diskurzusként működésben lévő, élő emlékezeti hely. Hiszen annak a disszenzusnak a felszámolása, amely a mindenkori Nemzeti Színházat politikai keretbe helyezi és reprezentatív, identitás-képző funkcióval látja el, szükségszerűen megszüntetné azt a kiemelt szerepet, amely révén a „nemzeti színház” az önmeghatározás fölötti szüntelen polémia terepeként örökké vitatott, de vitathatatlanul fontos.

 

Imre Zoltán: A nemzet színpadra állításai. A magyar nemzetiszínház-elképzelés változásának főbb momentumai 1837-től napjainkig, Ráció Kiadó, Budapest, 2013.

  

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info