A gépezet

(The Machine)

 

A sötétség beléd mart. És a létezés

félelme összetört. „Hatalmas, sötét gépezet.”

„A körülmények közönyösen

Őrölő malomköve.” Látva a narancsszín

Naplementét, ezek voltak azok a szavak,

Melyeket papírra vetettél. Akkor kellett jönniük,

Mikor én nem voltam ott. Mikor engem akartál

Elérni a lépcső tetején, helyette ez

A borzadály talált rád. Ezalatt én

Valószínűleg csak üldögéltem,

Talán Lucasszal, és nem volt egyéb

Célom, mint hogy saját kutyám legyen,

Mint ahogyan nem volt. Egy valódi kutya

Talán csak nézte volna a semmit,

A hajvégeket,

Míg az anyád és apád arcát, e félig prédaszerű,

félig kórházi groteszk maszk,

E hatalmas, gyilkos erő magába szívta még megíratlan

Verseidet, és egyre csak nőtt, láthatatlanul,

Felém közeledett, át a nyugodt fűzfaligeten.

Áttörte a Vasmacska Söröző falát,

Sörömet magába fojtotta

És feketén ásított ki magából engem

Abba a másik, benső világba,

Ahol később otthonra leltem. A gyermekeim. És az

Életem, az örökös próbálkozás, hogy megtegyem azokat

A lépéseket, megkövülten, az immár vöröslő

ajtó felé, melyet saját valódban kitártál,

Hisz volt még idő néhány szót szólni.

 

 

Kántás Balázs fordítása