„A részlet nem mutatja az egészet”

Rész-egész viszony újraértelmezése Juhász Ferenc korai költészetében (1949–1965)

 

Ha az ember elsőül önmagát tanulmányozná, rájönne, mennyire képtelen önmagán túljutni. Hogyan is ismerhetné meg a rész az egészet? De talán arra fog törekedni, hogy legalább azokat a részeket ismerje meg, amelyek az ő mértékével arányosak. Csakhogy a világ részei egymással mind olyan viszonyban vannak, olyan láncolatot alkotnak, hogy véleményem szerint lehetetlenség megismerni az egyiket a másik és az egész nélkül.

(Pascal: Gondolatok, 72.)

 

Juhász Ferenc korai költészetének központi problémája a rész-egész viszony, s e viszony értelmezésének megváltozása a Harc a fehér báránnyal című kötetben fordulatot jelent az életműben. A tanulmány során arra vállalkozunk, hogy részletesen megvizsgáljuk: milyen úton jutott el Juhász Ferenc az érettnek – és jelentősnek – nevezhető beszédmódjáig, és hogy ezen belül hogyan válhat problémává rész és egész viszonya. S minthogy fordulatról esett szó, azt is szemügyre kell vennünk, hogy Juhász Ferenc fordulat előtti lírája hogyan alakult, tehát kellő részletességgel kell megrajzolni a pályaszakasz ívét ahhoz, hogy eléggé kitűnhessen: az életmű korai szakaszának kijelölése nem önkényes, hanem a művek logikájából, változásaiból következik. A vizsgálathoz a szerző 1971-ben megjelent gyűjteményes kötetének első részét[1] vesszük alapul.

Elsősorban a juhászi lírára vonatkozó, a magyar irodalomtörténet-írásban bevettnek számító besorolást kívánjuk vitatni. Eszerint ugyanis a vallomásos-népképviseleti lírába illeszthető az életmű. Nem csupán műfaji, rendszerezési problémáról van szó. Az irodalomtörténeti besorolás jórészt figyelmen kívül hagy olyan alapvető kérdéseket, amelyek a versek poétikai hátterét, a szövegek szerveződési mechanizmusait érintik.

 

Az első három kötet kritikai megítélése

 

Juhász Ferenc költészetének megítélése, irodalomtörténetben való elhelyezése első ránézésre probléma nélkülinek tűnik. A marxista irodalomkritika néhány évig, 1949-től 1951-ig, a hivatalos irodalom programjának (pártosság, realizmus, népiesség) majdani megvalósítóját látta benne. Hozzá kell tenni, hogy első három kötete (1949 – Szárnyas csikó; 1950 – A Sántha család; Apám) alapot is szolgáltatott e feltételezésnek. Hogy az irodalompolitika mennyire a kommunista eszmét szolgáló szövegekként értékelte ezeket, mi sem mutatja jobban, mint a következő két tény: A Sántha családért József Attila-díjban, az Apámért a Kossuth-díj ezüst fokozatában részesült.[2] A kritikusok is elismeréssel szóltak róla, és nehézségek nélkül be tudták illeszteni a szocreál irodalom vonalába.[3]

 

Ám találhatunk szövegrészeket, amelyek nem cáfolják, de mindenképpen elbizonytalanítják azt az egyértelműséget, amelyet a korabeli kritikusok tulajdonítottak a szóban forgó költeményeknek. Például nehéz idillikus helyzetversként vagy zsánerképként olvasni az Álmából fölsír a csecsemő[4] című verset, amelyben az örök törvények szerint helyreálló rendben „[a]lszik a vasrács”. Mária című szövegében egy várandós nőről, Máriáról [!] ezt tudjuk meg: „Eszébe jut a sok gyerek, / akik a szobába zárva bőgnek, / az ablakrács kockáin kidugják / fejüket és leskelődnek”[5]

 

Induktív eljárás: részekből egész

 

Most más, általunk az életmű ezen szakaszának jellemzése szempontjából átfogóbbnak gondolt aspektust kívánunk érvényesíteni, elismerve természetesen, hogy több alkotás megfelelt a kor irodalompolitikai elvárásainak.

 

A költő első két, nyomtatásban megjelent verse az Arany és az Ezüst[6], s ezek A szárnyas csikó nyitó darabjai is. Előbbi a szegénység nehéz, mégis boldog világának felidézésével indul. Egy asszony kenyeret és kanalat ad – valószínűleg – a gyermekeinek. Az első fontos momentum: a szövegből nem derül ki egyértelműen, hogy kik vannak jelen az asszonyon kívül. Most fogadjuk el az értelmezést, hogy gyerekek. De rájuk csak két szinekdoché és egy metafora utal: 1) „széttárt, mocskos praclijukba / kanalat ad és kenyeret”; 2) „A sok cingár nyak […] illatokban füröszti piros orrát”; 3) „szemük csillaga”. Hagyományos retorikai értelmében a szinekdoché olyan trópus, amelyben a rész az egész helyett áll. Itt kiegészül azzal, hogy a szövegben pusztán részleteikben megjelenített alakok bizonyos értelemben a szövegen túlra kerülnek; a részek feltételeznek egy rajtuk túl lévő egészet, a belőlük összeálló látvány egészét. Ez az induktívnak nevezhető megoldás a vers szerkezetét is jellemzi: a befejező négy sor, amely tipográfiailag is elkülönül a szöveg másik egységétől, probléma nélkül vált át az emberléptékű világról (nézőpontról) a makrovilágra: „És míg e ködben szemük csillaga / ragyog, mint tíz külön világ, / lent a levesben / úszkálnak az arany-karikák”. Az első rész levesből párolgó gőze a második egységben a csillagködök képét hívja elő, amely evidens módon hozza magával a csillagok és a szemek egymásnak való megfeleltetését. Rész-egész (más kontextusban: egyedi-általános) harmonikus viszonyát láthatjuk itt, ahol a résztől eljuthatunk az egészig; ebben az értelemben beszélhetünk induktív megoldásról.

 

A rész-egész viszony újraértelmezése felé: a Sántha-család és az Új versek

 

A rész-egész viszony újraértelmezéséhez vezető folyamat a Sántha-család és az Új versek összevetésében mutatható meg leginkább. A Sántha-család három nagy szövegegységből áll, melyeket – utalva az erős epikus vonásokra – fejezeteknek hívunk. Három, jól elkülöníthető szinten, majd a szintek összességéből jön létre az egész: a köznapi, emberi tapasztalás szintjén egy tájleírásban. Az elbeszélő a harmadik strófában kijelöli térbeli pozícióját, ahonnan tekintete átfogja a táj egészét. Nézőpontja statikus: „Állok itt a dombon.”[7] A 13. strófától a 19-ig egy, a gyermekkori emlékek közé ágyazott, csigákról szóló leírás ékelődik a szövegbe. Ez képviseli a mikrovilágot. A jelenség kapcsán Angyalosi Gergely említi a „biológiai látás” kifejezést, mint olyan poétikai eljárást, amelyik „szükségszerűen feltételezi azt a tekintetet, amely látja a láthatatlant. […] A látomás egyszerre leírás és a leírt világ kreatív továbbköltése”.[8] Itt a tájleírásból az emlékezés képez átmenetet a „továbbköltött” természeti látvány felé. Éles váltás nélkül jutottunk el a köznapi tapasztalás szintjétől a mikroszkopikus világ szemléléséig: a csiga csápjának és lágy részeinek visszahúzódásával együtt tekintetünk is visszatódul a csigaházba.

 

A beszélő a makrovilágot is szemlélheti. Az 52. strófa dinamikussá váló perspektívájából már nem pusztán egy tájat vagy annak mikroszkopikus részletét látjuk, hanem „az egész hazámat / látom magam alatt.” A nézőpont megváltozása reflektált: „Egyszerre úgy érzem, mintha szárnyam nőne, / emel a boldogság föl a levegőbe!”. A reflexió egyben meghatározza a beszélő új pozícióját is: föntről, a levegőből tekint lefelé. Az égből megfigyelt látvány is otthonos, a hazát átlátja a beszélő, így mikro- és makrovilág, valamint az emberi léptékű világ egysége teremtődik meg.

 

Juhász 4. és 5. kötete, az Új versek (1951) és az Óda a repüléshez[9] (1953) kapcsán kérdőjeleződött meg először a róla szóló marxista diskurzuson belül a költő irodalomtörténeti pozíciója. Öncélúsággal – a lírai beszédet nem a nyilvános népképviselet eszközének tekintő poétikai elvekkel – és dekadenciával vádolták. A Juhász mellé álló értelmezők is érzékelték a változást.[10] Számunkra a műegészhez való viszony megváltozása miatt jelentenek fordulatot az Új versek és az Óda a repüléshez bizonyos szövegei.

 

Az eddigi szövegekben egyfajta induktív logika érvényesült: a részektől eljuthatott szemléletünk az egészig, így a művek is mint végső szemléleti műegészek állhattak szemléletünk és a világegész közé. Több okból is indokolt a József Attilai terminológia használata. Angyalosi Gergely mutat rá az Irodalom és szocializmusról szólva, hogy, bár Juhász ekkor még nem ismerhette ezt a szöveget, mégis a két költő költészetfelfogása szinte teljesen megegyezik. A műalkotás problémája József Attila számára is a rész-egész viszony tágabb problémakörén belül merül föl. Számára a műalkotás ontológiai kategória. Kiindulópontja, hogy a világegészt nem szemlélhetjük, csak részeit. Arisztotelész Metafizikájának egyik alaptételére, a végtelen regresszus lehetetlenségének elvére hivatkozik: ha nem szemlélhetjük a világegészt, szemléletünk folyton csak egyik mozzanatról a másikra ugrálva egy véget nem érő folyamatban veszik el; nem jut el az értelem által a mozzanatok összességeként tételezett egészig. A szemléletet tehát meg kell állítani. Mivel a világegész nem szemléleti, ezért „azt tételezem, hogy a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek. [kiemelés József Attilától]”[11] A műegész az a dolog, amely szemléletünket képes megállítani, az egyetlen, amelyben mozzanatok helyett részek nélküli egészet szemlélünk. Az istenek halnak, az ember él című kritikájában „közvetlen egyetemesség”-nek és „határolt végtelen”-nek[12] nevezi a műalkotást. Angyalosi lényegében azt állítja, hogy ez a poétikai eljárás Juhász Ferenc verseiben olyan művet eredményez, melyben elveszik a szemlélet: „Juhász enumeratív költői technikája viszont pontosan ezt a megpihenést teszi lehetetlenné; az olvasó nem tehet mást, mint hogy hagyja magát beleveszni a tenyészet nyüzsgő képeibe, amelyekről érzi, hogy akár a végtelenségig is folytatódhatnának.” Azért tárgyaltuk itt Angyalosi észrevételét, mert úgy gondoljuk, hogy az Óda a repüléshez-ben gyökerezik az az új poétikai szemléletmód, amely később Juhász érett lírájához, a rész-egész viszony átértelmezéséhez vezet.

 

A műegészhez való megváltozott viszonyt mutató versek közül a legfigyelemreméltóbb talán a Tájkép, 1951. Nehéz eldönteni, hogy a képzőművészet vagy a film felé közeledik-e a szöveg. Az bizonyos, hogy fókuszálásra épül a szerkezet: az első versszakban a beszélő távolról szemléli a táj elemeit, a másodikban már a dombok közti útról. A harmadik és negyedik egységben pedig megjelennek az úton közlekedők közelebbi részletei is: „Arcuk poros márvány. / De szívükben a thermopylei csatánál / is vadabb küzdelem kavarog”.[13] Az elkülönített részek leginkább egy festmény fölosztásának feleltethetők meg: háttér, középtér, előtér. A különböző szerkezeti egységek (háttér, stb.) határai egybeesnek a versszakok határaival. Az említett szerkezeti és a tipográfiai egységek határai egybeesnek, emiatt a nézőpont közeledése végállomása felé fragmentált. A versben a látvány nem mint egész jelenik meg, amelyet a beszélő teljes egészében átfog, majd a nyelv segítségével leír, hanem a nem-folyamatos közelítés jelöli ki az egyes fragmentumokat, amelyek élesen elkülönülnek egymástól.

 

Az Óda a repüléshez kiemelt verseiből (Tájkép, 1951; Freskórészlet, 1951; Az ősz a rétre kék tavat varázsolt; Kikericstől lila most a rét; Tág napló és a Játék az ősszel) eltűnik a vers világát teremtő egységes szubjektum, és helyette „a dal szüli énekesét”.[14] Ezen a ponton eltávolodik a József Attilai poétikától, amely a szubjektumnak és a műalkotásnak tulajdonít világ- és egészteremtő erőt. Megjegyzendő, hogy az iménti megállapítások nem jellemzik a kötet egészét, nem váltak szövegszervező poétikai elvekké. Az Óda a repüléshez-ben túlsúlyban vannak a sematizmus éveiben normákká erőszakolt szövegképzési eljárásoknak megfelelő versek.

 

A tékozló ország

 

Következő két kötete lényegében visszatérés az epikus hanghoz és formákhoz. A halhatatlanságra vágyó királyfi[15] és A tékozló ország is 1954-ben jelent meg. Amint az az 1956 után Angliában élő Gömöri György visszaemlékezéséből kiderül, A tékozló ország jelentősége túlmutatott a mű irodalmi, esztétikai értékein. „A tékozló ország nemcsak a sematizmus ellen volt roppant érv, minden kiáltványnál élesebb tiltakozás, kifejezte – a Juhász nemzedékének (a népi származású értelmiségnek) a rossz közérzetét, elfojtott dühét és az ország vezetésére nem hivatott vezetők elleni érzelmeit is.”[16]

 

Bár első olvasatra nem tűnhet egyértelműnek, de rá kell mutatnunk, hogy A tékozló ország mélyén is problematikussá válik a rész-egész viszony. A mottó a Siralmak könyvéből való, s ezen kívül több részlet is utal Jeremiás prófétára. A legmélyebb hasonlóság Jeremiás és a névtelen krónikás között az, hogy mindketten a beszélő szubjektumhoz képest előre adott társadalmi közeg mint egész elvesztéséről tesznek tanúbizonyságot. Fontos, hogy A tékozló ország beszélője is tanúbizonyságot tesz: elbeszélését személye hitelesíti. Emiatt a személyesség felértékelődik a műben, s a szemtanú helyzetére utaló részleteket olvashatunk. „Én láttam Dósa György halálát!”[17] – kiált fel a krónikás. Az említett pozíció ebben az esetben azzal jár együtt, hogy a beszélő a végkifejlet tudatában szólal meg. Ezt támasztja alá, hogy szó szerint a véggel kezdődik a mű: ha a töredezett narratív szálat és az időrendben ide-oda ugráló történetmesélést visszafejtjük, akkor a cselekmény legkésőbbi mozzanatával, az elpusztított felkelők képeivel kezd.

 

A fordulat: Harc a fehér báránnyal

 

Az értelmezők többsége szerint Juhász legfontosabb kötete az 1965-ben megjelent Harc a fehér báránnyal-t; általában a hatvanas évek magyar lírájában bekövetkezett fordulat szimbolikus darabjaként említik.[18]

 

Az akkoriban Franciaországban megjelenő, emigráns Irodalmi Újságban vita indult el a József Attila sírja című versről, melynek komoly tanulsága a kötetre vonatkoztatva, hogy Juhász új szemléletmódja az olvasótól is más jellegű befogadást kíván meg.

Ignotus Pál és Gömöri György is felismerte azt az Angyalosi által megfogalmazott olvasói tapasztalatot, hogy a világ nyüzsgő képei „akár a végtelenségig is folytatódhatnának.”[19] Szerintük lényegi probléma az olvashatóság és – József Attila terminusaival – az hogy létrejön-e a műegész. Ignotus Pál a képek sokszínűségét, a halmozások sodrását, követhetetlenségét emeli ki,[20] Gömöri eltévelyedésként értékeli az újítást, ezt a túldíszített, halmozásokkal teli beszédmódot élesen szembeállítja Pilinszky tárgyilagosságával, „pontos” fogalmazásával.[21].

 

A szólamtöbbszöröző vers nem műegész

 

Láthattuk, hogy József Attila elméletében a műegész az a dolog, amelyben részek nélküli egészt szemlélünk; és leginkább ez a poétikai szemlélet jellemezi Juhász korai alkotásait. A Harc a fehér báránnyal kötet egyes darabjaiban mindez átalakul, és szinte az ellentétébe fordul át. A szólamtöbbszöröző versekben bizonyos részek önmagukra hívják fel a figyelmet, elbizonytalanítanak, így lehetetlenné teszik, hogy a szövegben műegészt szemléljünk. A szólamtöbbszöröző vers lényege, hogy benne több, egymástól általában jól elkülöníthető, egyenrangú szólam szerepel. Az egyes szólamok mögött egymástól különböző nézőpontok állnak, ezért a szólamok megtöbbszörözése a versen belül megjelenő nézőpontok megtöbbszörözését vonja maga után.

 

„A hosszúvers ilyen szerkezete több beszélő vagy többféle beszédmód megszólalását teszi lehetővé.”[22] Hogy ez mit is jelent, megvilágítja, ha felhívjuk a figyelmet három következményére. 1: az egésszel szemben a rész kerül hangsúlyos pozícióba a szólamok élesen elkülönülő egymásmellettisége révén (pl. Fekete páva, Szarvas-ének), vagy egymásba mosódódásuk által (pl. Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl). 2: a nézőpontok szólamok általi megsokszorozása fölbontja a szubjektum egységességét. 3: a szubjektum azzal a tapasztalattal szembesül, hogy ő maga is konstrukció, ellentétes erők folytonos összjátékának eredménye.

 

Szarvas-ének

 

Az A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából[23] című darabban, amelyet egyébként többen Juhász legfontosabb versének tartanak, a nézőpontok és az azokhoz tartozó világ-konstrukciók feloldhatatlan ellentéte tereli a figyelmet a részekre. Három, jól elkülöníthető szólamot fedezhetünk fel a szövegben: a narrátorét, az anyáét és a fiáét. Az elbeszélt történet szintjén arról van szó, hogy a fiú egy olyan metamorfózison megy keresztül, amely lehetetlenné teszi számára az addigi világába való visszatérést. Az övé ezentúl egy mitikus világ lesz. S itt bizonytalanítja el az olvasatot a szöveg: hol arra utal, hogy az anya is része ennek a mitikus világnak („Ujjait csillag-kacsokba fonta”;[24] „nem-földi dolgokat látok”[25]), hol arra, hogy ezen kívül áll („Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam”[26]). A szövegszervező eljárások szintjén az ilyen, és ehhez hasonló részletek a befogadó azon tudását bizonytalanítják el, amely az egyes hangokhoz rendelhető előzetes tudásra vonatkozik. A befogadó ingatag, a versvilágon belül nehezen vagy többféleképpen pozícionálható nézőpontokkal szembesül.

 

A már idézett szövegrészletek fényében a következők például szolgálhatnak állításainkra. A kérdés az, hogy anya és fia megértik-e egymást. Vasy Gézán kívül nem szól erről a szakirodalom. Ő evidenciaként kezeli, hogy a vers mitikus éjszakájában „[a]z emberi hang számára legyőzhetetlen távolságokat áthidaló párbeszéd ekkor létrejöhet, anya és fia meghallják egymást, kölcsönösen értik az ember- és szarvas-hangot.”[27] A szöveg szorosabb vizsgálata alapján viszont amellett lehet érvelni, hogy az anya nem érti a fiú beszédét, de a fiú érti az anyáét. Az anya első hívogató szavaiból (14–15. sor) következik, hogy az anya emberi nyelven szól, és 65–66. sorból kiderül, hogy a kezdetektől tudatában van fia átváltozásának. Az anya hívogatására válaszként szarvas hangot hall a narrátor szerint (134–136. sor). A fiú „szavait” olvasva meggyőződhetünk arról, hogy érti az anya által mondottakat, mert megértette a kívánságát: az anya azt szeretné, ha hazamenne, s így felel a fiú: „anyám, édesanyám, / nem mehetek vissza” (149–150. sor), ráadásul a fiú ebben a válaszában megismétli az anya néhány önmagára vonatkoztatott metaforáját:

 

anya: én hívlak, a te hűs forrásod (48. sor)
anya: én hívlak, a te hervadt-sátrad (52. sor)

fiú: szép habos forrásom (156. sor)
fiú: fagytól óvó sátram (159. sor)

 

Az anya valószínűleg nem érti fia szarvas-hangját. Ezt bizonyíthatják az anya szavai:

„Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam, / szarvas hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan.” (191–192. sor) Van azonban a vers végén egy mozzanat, amely megingathatja értelmezésünket: „Te elveszett fiam, mégis gyere vissza, / szitakötő-szemű anyád virraszt érted.” (376–377. sor) A ’mégis’ kötőszó kétféle értelemben állhat itt. 1) ’Megértettem, amit mondtál, mégis gyere vissza.’ 2) ’Bár nem értem, amit mondasz, mégis gyere vissza.’ A szöveg alapján csak valószínűsíthető, hogy az első értelmezés a helyes, de aligha lehet egyértelműen megítélni. Ha 1) igaz, akkor mitikus lények egyoldalú kommunikációját, ha 2) igaz, akkor egy, az emberi világhoz tartozó asszony és egy mitikus lény szavait olvassuk, amelyben a megértés csak a fiú számára adott. Ennek tétje, hogy 1) meseként, mitikus történetként „tágabban” értelmezzük-e, és ezt az elvárási horizontot mozgósítjuk, vagy 2) bizonyos életrajzi adatokat tartalmazó paratextusok ismeretében életrajzi olvasatot alakítunk ki.

 

A vázolt problémák miatt az egyes szólamok között valamiféle interferencia keletkezik, amely a szöveg koherens és konzisztens értelmének létrehozása ellen hat, s ez a folyamat a világegész esztétikai tapasztalata ellenében dolgozik.

 

Új kép

Ezen a ponton kell áttérni Borsik Miklós tanulmányára, aki – Gömörihez, Ignotushoz és Angyalosihoz hasonlóan – elsősorban a juhászi szövegek olvasást érintő kihívásaira reflektál. Szerinte a „létezés katalogizálásának”[28] Juhász szövegeiben megjelenő igénye a részletcentrikustól eltérő olvasási módot követel meg. A mozzanatokra összpontosító olvasás nem csak azt a kérdést veti fel, hogy „Juhász-e még, amit kiemelek, kiválasztok Juhászból”,[29] hanem azt is, hogy elemző-e még az, aki kiemel, kiválaszt Juhászból, vagy már alkotótárs. Borsik számára amiatt fontos kérdések ezek, mert ahhoz, hogy fiatal kortárs szerzők műveiben Juhász-hatást mutathasson ki, először részeire kell bontania az egyetemességre törekvő nagy époszokat, majd ezeknek a daraboknak az imitt-amott történő felbukkanásából következtet egy tendenciára, a juhászi életmű revitalizációjára.

Már utaltunk arra, hogy a részek milyen szerepet töltenek be Juhász verseiben, de most, Borsik felvetéséből kiindulva, azt is megmutathatjuk, hogy a Juhászra jellemző metaforizációs-metamorfizációs eljárások megértéséhez szükséges a részletcentrikus olvasás. Az A varázsló éjszakája rövidsége ellenére is egyetemességre tör vér-föld-csillag hármasával. Terjedelme tehát alkalmat ad a szóképek tömörítő erejének maximalizálására. Ez a sűrítés fogalmi és – a Juhász érdeklődésére annyira jellemző – vizuális síkon is nyomot hagy, legszembetűnőbben a következő részleten: „az ágyékban csipogó gyöngyház-ősgyík-csorda”.[30] A vizuális folyamatot, ahogy ősgyíkból hímivarsejt, majd ondó lesz, az 1. ábrával próbáljuk érzékeltetni. A részlet nem a képzetek távolságával hat, mint egy metafora, sokkal inkább a két végpont közti metamorfózis láttatásával (ősgyík – hímivarsejt – ondó). Valószínűleg erre a jelenségre figyel fel Borsik, amikor azt írja, hogy nem metaforáról, „inkább metamorfózisról érdemes beszélni”.[31]

 

Juhász Ferencnek a ’60-as évek közepére kialakított érett nyelve tehát elsősorban az olvasás folyamatát állítja kihívás elé, kényszeríti önreflexióra. A „hosszúversek” a mindenséget, az egészt kívánják megragadni, míg a juhászi metaforizációs-metamorfizációs képalkotó eljárások a részletre irányítják a figyelmet. Ez a feszültség oldódik fel a szólamtöbbszöröző versekben. Az addig főként a József Attilai poétika alapján szerveződő, műegészként felfogott versek után a Harc a fehér báránnyal című kötet egyes darabjai az ettől való eltávolodás tendenciáját mutatják. A versen belüli nézőpontok megtöbbszörözése elbizonytalanítja a szubjektum(ok) pozícióit, s ez a fajta versszervezés megkérdőjelezi a szubjektum egységességét. Ez pedig a juhászi líra kánonban elfoglalt pozícióját érintő probléma. Általában a vallomásos-népképviseleti lírába szokás sorolni (főként Kulcsár-Szabó Ernő nyomán), ám ez a fajta líra pont a szubjektum egységességéből indul ki. Mindezek miatt a juhászi életmű kánonbéli helyének, valamint az életműről meglévő képünknek az átgondolása szükséges feladatnak tűnik.

 

Bibliográfia

 

Babits Mihály: Összegyűjtött versei. Osiris, Budapest, 2005.

Bodnár György: Juhász Ferenc. Balassi Kiadó, Budapest, 2005.

Bóka László: Apám. in Szabolcsi Miklós (szerk.): Irodalom és felelősség, Művelt Nép, Budapest, 1955, 300– 302. o.

Bori Imre: Az élet és halál Ősfája alatt. Forum, Újvidék, 2003.

Borsik Miklós: Penetráns radikalizmus. A Juhász Ferenc-olvasás néhány tendenciája a kétezres években. Tiszatáj, 2011. november, 39–48. o.

Gömöri György: Apokaliptikus újbarokk vagy letisztult modernség? Irodalmi Újság, 1964. április 15.

Ignotus Pál: Miért szép? És miért mégsem egészen? Irodalmi Újság, 1963. július 15.

József Attila: Irodalom és szocializmus. Válogatott esztétikai tanulmányok. Kossuth, Budapest, 1967.

Juhász Ferenc: A mindenség szerelme I. – A szarvassá változott fiú, Szépirodalmi, Budapest, 1971.

Kuczka Péter: Testamentum. Online: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=356&secId=32380&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Kuczka+P%C3%A9ter&limit=1000&pageSet=1

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1994.

Nagy László: Versek és versfordítások I. Magvető, Budapest, 1978.

Pilinszky János: Összes versei. Osiris, Budapest, 1999.

Somlyó György: A Sántha-család. Fórum, 1950. június

Szabolcsi Miklós: Juhász Ferenc: Óda a repüléshez. in: uő. (szerk.) Irodalom és felelősség. Művelt Nép, Budapest, 1955.

Szakolczay Lajos (szerk.): A szarvassá változott fiú, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1981.

Tolcsvai Nagy Gábor: Szembesülés a naiv költői világépítés határaival, in: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.): A magyar irodalom történetei III. Gondolat, Budapest, 2007.

Vasy Géza: Szarvas-ének. Közelítések Juhász Ferenc életművéhez. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003.



[1] Juhász Ferenc: A mindenség szerelme I. – A szarvassá változott fiú, Szépirodalmi, Budapest, 1971; a továbbiakban: JF1

[2] ld. Juhász Ferenc élete adatokban (A költő közlései) in: Bodnár György: Juhász Ferenc. Balassi Kiadó, Budapest, 2005, 171–175. o.

[3] ld. Somlyó György: A Sántha-család. Fórum, 1950. június, 475, 476. o.

Bóka László: Apám. in Szabolcsi Miklós (szerk.): Irodalom és felelősség, Művelt Nép, Budapest, 1955, 300– 302. o.

Bori Imre: Az élet és halál Ősfája alatt, Forum, Újvidék, 2003.

Kuczka Péter: Testamentum. PIM DIA Online: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?offset=1&origOffset=-1&docId=356&secId=32380&qdcId=3&libraryId=-1&filter=Kuczka+P%C3%A9ter&limit=1000&pageSet=1; 2011.10.02.

[4] JF1, 15. o.

[5] uo.  14. o.

[6] uo. 11, 12. o.

[7] uo.  55. o.

[8] Angyalosi Gergely: A láthatatlan természet képei. Juhász Ferenc lírája az ötvenes évek első felében. Alföld, 2009/9 59–64. o., 59. o.

[9] JF1-ben a szerző az Óda a repüléshez cím alá rendezte a két könyvet.

[10] Ld. Szabolcsi Miklós: Juhász Ferenc: Óda a repüléshez. in: uő. (szerk.) Irodalom és felelősség. Művelt Nép, Budapest, 1955, 456–464. o.

Bodnár György: Juhász Ferenc. i.m., 19–25. o.

Bori Imre: Az élet és halál Ősfája alatt. i.m., 5–12. o.

[11] József Attila: Irodalom és szocializmus. Válogatott esztétikai tanulmányok. Kossuth, Budapest, 1967, 116. o.

[12] uo., 62. o.

[13] JF1 257. o.

[14] Babits Mihály: Mint forró csontok a máglyán, in: uő.: Összegyűjtött versei, Osiris, Bp. 2005.

[15] A könyv eredeti címe: A nap és a hold elrablása. JF1-be más címmel vette fel Juhász, így mi is ezt a megoldást választjuk.

[16] Gömöri György: Apokaliptikus újbarokk vagy letisztult modernség? Irodalmi Újság, 1964. április 15. 10. o.

[17] JF1 547. o.

[18] Ld. Bodnár György: Juhász Ferenc i.m., 40. o.

Vasy Géza: Szarvas-ének. Közelítések Juhász Ferenc életművéhez. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003.

Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Argumentum Kiadó, Budapest, 1994, 65–67. o.

[19] Angyalosi Gergely: A láthatatlan természet… i.m., 60. o.

[20] Ignotus Pál: Miért szép? És miért mégsem egészen? Irodalmi Újság, 1963. július 15., 6–7. o.

[21] Gömöri György: Apokaliptikus újbarokk… i.m., 10. o.

[22] Tolcsvai Nagy Gábor: Szembesülés a naiv költői világépítés határaival, in: Szegedy-Maszák Mihály (főszerk.): A magyar irodalom történetei III. Gondolat, Bp. 2007, 455. o.
Tolcsvai „hosszúvers”-nek nevezi a Juhászra jellemző konstrukciót.

[23] JF1, 649-658. o. A továbbiakban, a szakirodalomban is bevett módon Szarvas-énekként említjük.

[24] uo. 649. o.

[25] uo. 651. o.

[26] uo. 656. o.

[27] Vasy Géza: Szarvas-ének…i.m., 54–55. o.

[28] Borsik Miklós: Penetráns radikalizmus. A Juhász Ferenc-olvasás néhány tendenciája a kétezres években. Tiszatáj, 2011. november, 39–48. o., 43. o.

[29] uo. 46. o.

[30] JF1., 699. o.

[31] Borsik Miklós: Penetráns radikalizmus… 44. o.

Egyedül

 

Lilivel találkoztam. Lili a legrégebbi barátnőm. Együtt bújkáltunk az óvodában Margit néni elől, nehogy megérezze a körömlakkszagot, ami mind a húsz ujjunkból áradt. Már egy éve nem láttam, ezért nem tudhatta, pontosan min is megyek keresztül. Egy kávé ürügyén ültünk le beszélgetni. Pontosabban én beszéltem, ő meg hallgatott. Elmondtam neki mindent. Elévetítettem ezt a filmet, amely tele volt nevetéssel, sírással, szeretkezéssel, lélegzéssel, szomjjal. A legapróbb részletekig menően pontos film volt ez, a siketeknek és nagyothallóknak még felirattal is segédkezett a megértésben. A stáblista után Lili csak hallgatott. Vártam a válaszát. Elepedtem egy tanács, egy új nézőpont, egy aprócska szó után.

-Értelek.- mondta végül. Fellélegeztem. Mégsem vagyok egyedül! De folytatta:
-Ez olyan, mint amikor a Marci és a Luca összevesztek és a Luca be akart ugrani a Dunába, mert azt hitte, hogy a Marci megcsalta a Fannival. Aztán amikor megtudta a Luca, hogy nem, mégis beleugrott a Dunába, hogy ő nem is érdemli meg a Marcit.

Elszomorodtam. Lili nem értett engem.

 

Gergővel találkoztam. Lassan két éve vagyunk együtt. Ha valaki, akkor ő áll a legközelebb hozzám. Ismeri a hétköznapjaimat, figyel rám. Kiöntöttem neki a szívemet. Lassú cseppekben csorogtam le a székről, amelyen ültem. Aztán amikor már nem voltam más, mint egy ecet- és elkeseredettségszagú massza a földön, a lábai előtt, elhallgattam.

-Értelek.- mondta. Ha ő mondja, akkor igaz. Akkor ért. Értenie kell. De folytatta:

-Ez tök olyan, mint amikor egész nap rántotthúsra vágyom, de tudom, hogy csak este juthatok hozzá. És mikor már ott van az orrom előtt, nem is kívánom annyira, mint előtte.

Gergő nem értett engem.

 

Édesanyámmal találkoztam. Végignézte, ahogyan felnőttem. Egy a vérünk. Ő majd megért. Kitárulkoztam neki. A lábujjaimtól kezdve szakadt szét a bőröm, a hasamnál nyílt szét a húsom, anya beleláthatott a csontjaimba, a szemgolyómon túl az agyvelőmbe, az összes artériámba, a szívkamrákba. Úgy feküdtem előtte, mint egy széttrancsírozott őzike az úttesten, mire megszólalt:

-Értelek. Ez pontosan olyan, mint amikor évekig, sőt évtizedekig nem mostam ki azt a lila függönyt, tudod, ami ott van a hálóban. Aztán végül mégis bedobtam a mosógépbe, és amikor kivettem, már csak ilyen kis cafatjai voltak, tudod.

Anyám nem értett engem.

 

Hazasétáltam. Otthon az üres szobámban megálltam a tükör előtt. Belenéztem a szemembe és elmondtam mindent. Mindent pontosan úgy, ahogy volt. Én rámnézett. Egy darabig gondolkodott, majd azt mondta:

-Nem értelek.

 

 

 

Háború

És hiába, hogy már
szólni is elfelejtek,
és engedem szabadon
vérezni az időt,
és adok időt a
mindent felejtésre.
Hogy kívül vannak
a szavak a hallhatón,
s hogy ezt mondom,
de nem ezt akarom
mondani… Néha
a halálon is túlról
nézek vissza,
és emlékszem a kezedre,
ahogy a lábam is
emlékszik a földre.

Egyszer egy háborús
övezetben jártam,
azóta várom, hogy
ide is elér a háború.
Hogy nem térnek többé
a bárányok vissza.
Szavak és hangok
nélkül véreznek,
majd tüzes tűvel
a sebeket beégetik,
de véreznek
vér nélkül is tovább.

Föld volt az is.
De benned még egy
másik föld is forog.
Egy föld, egy föld,
egy föld, mely elveszett.

André Sant’Anna: Noé és a Németországból hozatott rubinpiros részlet

Pontosan tudom, hova akarok menni. New Yorkba akarok menni, ahol pénzeső esik. Remek szövetség lesz. Én és a New York-i pénzeső. Egy dicsőséges egyesülés. Megértettem a természet célját, felfogtam a végzet szándékát. Most már értem Istent, aki mellettem áll, és akarata szerint esik a pénzeső New Yorkban. Pontosan látom a különbséget a Németországból hozatott, rubinpiros kocsim és a hazai autók között. Látom a különbséget, amely totálisan elválaszt a gyalogosoktól, akik bepofátlankodnak az útra, ahol a Németországból hozatott, rubinpiros kocsim gurul. New Yorkba fogok repülni az American Airlinesszal, és Isten velem lesz az úton. Isten ott van egész New Yorkban. Isten is nagy vezető, mint én, Paulo és a New York-iak. Isten vállalata nagy, mint az én vállalataim. Isten meghozza a szükséges lépéseket, és az ő akaratából esik pénzeső New Yorkban. Csoda! Bemondta a rádió. Pénzeső esik New Yorkban, és én New Yorkba megyek. Pénzeső esik New Yorkban! Sietek New Yorkba a Németországból hozatott, rubinpiros kocsimmal. Szédületes tempóban száguldok New Yorkba, magam mögött hagyom a gyalogosokat és a hazai autókat. Makulátlan múltat hagyok hátra, arccal pedig az ígéretes jövő felé fordulok. Isten személyesen szól hozzám. Isten úgy akarta, hogy New Yorkban essen a pénzeső, és nem itt, a Paulo által építtetett Marginal Tietê gyorsforgalmi úton, ahol csak közönséges eső esik. Isten nagy adománya kizárólag csak a nagy vezetőknek szól, mint én, Paulo és a New York-iak. Ellenkező esetben pontosan itt, a Marginal Tietên esne pénzeső, ahol pedig csak teljesen közönséges eső esik, és a hazai autóktól nem tud gyorsan haladni a Németországból hozatott, rubinpiros kocsim. Itt, ahol közönséges eső esik a Tietê folyóba, amelyen egyetlen árva dollár sem lebeg, ahol a folyóba ömlik a város feketéinek undorító ürülékéből és a jelentéktelen hazai ipar kellemetlen melléktermékéből összefolyó szennyvíz. A kérdés eldőlt: ettől a pillanattól kezdve a vállalataim nemzetközi tőkével fognak működni, és a New Yorkban hulló pénzeső globális folyamán úsznak majd. Egyetlen lépésre vagyok a fantasztikus jövőmtől, amelyet személyesen Isten tervezett nekem, Paulo-nak és a New York-iaknak. Csak ki kell várni, hogy az elviselhetetlen hazai kocsik elengedjék a gyors, Németországból hozatott, rubinpiros kocsimat. Szétválasztom a Tietê folyót, és egyedül kelek át a Németországból hozatott, rubinpiros kocsimmal az ígéret földje, New York felé, ahol pénzeső esik. Egyedül megyek New Yorkba. Eldőlt. A döntés összhangban van vezetői elmém többi döntésével. A Tietêbe hulló közönséges esőcseppek nem gátolnak meg a haladásban. A Németországból hozatott, rubinpiros kocsimat feltartó hazai autókat majd elpusztítják Isten bosszúálló angyalai. Esik a közönséges eső. Nem úgy, mint New Yorkban, ahol pénzeső esik.

 

Király Szabolcs fordítása

Az én komám

 

Az én komám ejszen a legérdekesebb ember a zegész világon. Ha kell, dógozik es mint az állat, s ha kell, s ha nem, a görcs es fogja egyvégbe, s evégett a bódogtalanság marad az ő egyelten állandó tulajdonsága.

         A múltkor elmentünk asszonyt keresni neki, met feszt sóhajtozott, s búsult otthon, mint Borsos Anti lova. Pedig háza ez akkora vót, mint egy, kétemeletes blokk, érted-e, de olyan mocsok vót bent, hogy ejszen a disznyók künt jobb helyen laktak. Egy biztos, bent nem bírták vóna azt a nagy mocskosságot.

         Node, elmentünk asszonyt keresni a komámnak, valahova Csíkszereda mellé, met arrafelé ajánlottak egy ügyibevaló menyecskét nekije, s hogy fel vót aljzva, egy-kettőre béfogtuk a lovakot, s mentünk es, met hosszú vót az út. Az asszony min nézett nagy, kiguvadt szemekkel, ne búsulj, mondom, met vissza jövök, Puffogós Rózsikám. Node, hogy közeledtünk Csík felé, az idő es egy kicsit megereszkedett, s akkorán kezdett mennydörögni az ég, hogy azt hittük, menten ránk szakad.

         Ez nem jó jel, aszongya komám, ez nem jó. Én nem mondtam semmit, de mihelyst béértünk abba a faluba, s megláttuk azt az asszonyt, én tudtam, itt rossz idők fognak jönni. S hogy az asszony mind ámbolygott felénk, mint az anyátlan bornyú a hegyen, a komám hírtelen a kalapjához kapott, s jógyorsan elkezdett velem kiabálni. Nehogy megállj te, aszongya, eppe most agyvérzést kapok. Most már nincs amit csinálni, mondom, itt vagyunk,  el kell vinni, lesz ami lesz, leghamarabb valakinek oda adod.

         Pedig olyan hevesen integetett az a fehérnépecske, teli vót élettel érted-e, csak eppeg az vót a gond vele, hogy az ilyent általában könnyebb átal ugrani, mint kikerülni, s lemerem fogadni akármibe, hogy amikor megszületett, az orvos vót az első, aki felsírt, s nem pedig az az asszony.

 No, ilyen az én komám, s az ő szerencséje.                                                       De osztán csak megtartotta érted-e azt az asszonyt, met erőssen jól főzött, s mosott es rea, s valamicskét takarítgatott es, met most már inkább hasonlított egy tyúkpajtára, mint egy nagy disznyóólra az a ház. De ez mind nem vót elég érted-e, met egyik alkalommal ültek ketten az ágyon, s a komám mind ette, rácskálta a fogpiszkálót a szájába, s az asszonya ott mind beszélt, pofázott neki valamit, de a komámot egyátalán nem érdekelte, s hogy mondjon valamit, ki akarta köpni a fogpiszkálót, s ember, olyant köpött egyet, hogy az a szálka egyenesen az asszony szájába kötött ki. Na, ott vót osztán ajtó, s pofacsapkodás olyan, hogy még a vakolat es lehullott a falról ember.

         Bolond egy komám van.

De várjál, met nem csak bolond, hanem még bátor es, s nem es akármilyen, met neki még ez es csak a balszerencséjére jár rea érted-e. Vagy öt esztendővel ezelőtt kitervelte, hogy a pékségből, ahol dolgozik, elcsent néhány kenyeret, hogy legyen a rokonoknak es, s otthonra es amit enni, met az asszony kettő helyett es tud fogyasztani. S hogy a dolog jobban, s gyorsabban mennyen, elhívta az egyik bigfic barátját, Barna Bercit, s ketten indultak el kenyeret lopni. De ez a Berci amilyen hülye vót, jött a rendőr az utca végitől, s ez úgy meg’jedt, hogy egy az egybe elfutott onnét érted-e, s a komám a kert másik feléről nyugodtan csak nyújtotta átal a kenyeret, s mivel mélynövésű vót szegény, látni nem látta, hogy ki veszi átal a kenyereket, csak azt, hogy egy nagy mancs átal nyúl, s elveszi tőle

         Egyszer csak a rendőr es megszólalt, s aszongya, na, van-e még belőle, s a komám erre, nagy bátran, hogy ejszen már több nincs, met ami itt vót, azt mind elpirítottuk.  Na, s osztán kenyerestűl, mindenestűl bévitték az rendőrségre, s bévezették egy szobába, ahol más nem vót, csak egy csempe. Ott hagyták egyedül érted-e, s mire visszajöttek, ez az okos komám majdnem az összes kenyeret bépakolta a csempébe. Nem kapott nagy büntetést, de később nagy híre lett, hogy a rendőrségen úgy eldugult a csempe a sok penészes kenyer miatt, hogy oda bé egyátalán nem lehetett gyújtani, s a rendőrők mind fagytak oda az asztalhoz.

A legerősebb hullám, igen (Patrick de Mela: Fordított)

 

A gazdagok szebbek. Magasabbak, finomabbak, erősebbek. Nem vetnek, nem aratnak, nem hajladoznak. Nemcsak válogatott csemegékkel etetik őket gyerekkorukban, hanem szép szavakkal és megbecsüléssel. Ha a szokás megtörne, és egy parasztkunyhóban mégis egy szép, sudár lány nevelkedne, akkor a gazdagok magukhoz veszik ágyasnak, szakácsnőnek, feleségnek. Ezek a szép lányok aztán szép gyerekeket szülnek, majd sudár, szép fickókat nevelnek, akik aztán szemlét tartanak a szegények kertjeiben.

Isten igazságos. Hitet tesz az övéi mellett.

A szépsége miatt látszik minden hatalom örökérvényűnek.

 

Az Óvatos Hajó hercegnőjét viszont senki sem nevezte volna királyi szépségnek. Púpos kis törpe volt, aki felhúzott térdekkel az ágyán visítozott: hercegnő vagyok, nehogy a közelembe gyertek! Ne gyertek, ne merjetek…! Ne-gyertek, mert-akkor-én-kikaparom, mert-akkor-én-megátkozom… ne-gyertek-ide-mert-akkor-meglátjátok… mert-akkor-nektek…!

Rioldának és Sjönnek először esze ágában sem volt közelebb jönni. Csak lassan jöttek rá, hogy ez a kislány annyira beteg, hogy segítség nélkül nem is tud lábra állni. De nem is a csúf kis vakarcs miatt fészkelték be ide magukat, hanem mert a kis hajó tele volt élelemmel: liszt, szárított hal a ládákban, mazsolaszőlő a kosarakban, méz a csuprokban, a polcokon öregasszonyosra fonnyadt körték és almák.

Nézd, Sjön! Egy alma még öregen éretlen. De érzed, milyen délutáni íze van a körtéknek? A húsuk is már zölden is kásásabb, érettebb. A hajót, ahova betolakodtak, ők nevezték el Óvatos Hajónak, mert olyan szürke volt, olyan kicsike, mintha szertefoszlani akarna a hullámverésben.

Pedig nem hajó volt, hanem egy vízen ringatózó, ravaszul elrejtett gyerekkoporsó.

De ki rejtette el ilyen ügyesen? És ki hagyta itt ezt az óbégató szerencsétlent?

Sjön nem törte a fejét ilyesmin. De ha már befészkelték magukat ide, akkor kötelességük a szegény lányt végighallgatni. Rámosolyogni, megigazítani az ágyát, akár friss vizet hozni. Mit számít, hogy mit fecseg? Lehet, hogy őrült, akit a szülei rejtettek el, vagy itthagyták ezen furcsa hajón, rábízva őt a sorsra vagy a parton portyázó idegenekre.

 

De az ír nyelv itt is utolérte Rioldát. Ahogy a lány siránkozását hallgatta, a  gyerekkorban hallott szavak megint megteltek értelemmel. Minden kilencedik hullám én vagyok, rikoltozta a hercegnő. Először nevetségesnek tűnt, később egy dallam töredékének, de mikor a lány kilencedszer ismételte meg, akkor már rémlett, hogy valamikor úgy hallotta, mindig a tenger kilencedik hulláma a legerősebb. Hogy felejthette el? Élt egyszer egy Cliodna nevű istennő, aki beleszeretett egy fürtös fiúba, de csak addig szerethette, míg a tengeristen vissza nem kergette őt a tenger mélyére egy irtózatosan nagy hullámmal. Talán épp a kilencedikkel.

Hát nem az emlékezet a legkülönösebb? Elvesz, visszaad… elvesz, visszaad…

– Nézzétek, jön a kilencedik! Ez a legerősebb! – sikoltozta a lány, és a véres takarót az ölére húzta.

– Fáj valamid? – kérdezte Sjön félénken.

A választ Sjön talán semmilyen nyelven nem értette volna, hiszen nem szokott fájni semmije sem. De vizet hozott, megigazgatta a takaróit, és együttérző arcot vágott a közelében – lehetnél persze hálásabb, gondolta, de ha nem vagy, az se számít. A lány szitkozódott, ha a közelébe mentek, Sjönt azzal vádolta, hogy nem hallja tőle a tengert, Rioldát, a szukát meg hogy ellopja tőle az álmait.

Talán fertőző beteg lenne? Vagy egy arisztokrata lány, akit rábíztak a hullámokra, mert az udvarban már nem bírták látni a szenvedéseit? A hercegnők mind szépek, mert ha nem, átadják őket a felejtésnek – hol gyengéden, hol kegyetlenül. Kishúgunk tizenöt évesen a tündérek nyomába eredt…azóta hírét sem hallottuk szegénykének… Mert mit is lehet tenni egy túl hosszan, túl fájdalmasan haldokló, fiatal hercegnővel? A hárfa a sarokban, a virágdíszek az ágy körül jól illettek egy hercegi udvar kifinomult kegyetlenségéhez. Ha a bárka a nyílt tengeren ringatózik, Riolda elfogadja, kifinomult, titkos kivégzést lát. De ezt a hajót emberi kéz rögzítette a sziklákhoz – talán egy olyan emberé, aki egyszer még – dolga végeztével – vissza akar ide térni. És mit keres egy tizenkét-tizenhárom éves ír lány Normandiában? A második vagy harmadik nap megpróbálta a lányt hercegi csemetéknek kijáró tisztelettel kifaggatni: ha-nem-haragszol-mondd-meg…, de a lány tovább átkozódott, mintha a szüleit agóniájában sem akarná elárulni.

Mintha mindenkit el akarna árulni, szép sorban mindenkit, de nem a szüleit.

Mit is mondanak a halálról a keresztények? A szenvedés nemesíti a lelket: van egy halhatatlan részünk (talán épp a szeretet), amely ilyenkor megpróbáltatik. Az írek szerint szerelemhez hasonló vágyak sodornak ide-oda minket – a haldoklás pedig nem más, mint mikor a madár megtalálja a saját ritmusát, a saját légáramát, és többé nem tér vissza.

Egy, kettő, három, négy, öt… Sjönnel éjszakánként felváltva számolgatták a görcsöket.

Ám ez a lány még a hűsége ellenére sem hasonlított semmiféle mesebeli tündérkirálynőre, akinek a csókjaiból versek vagy madarak lettek. Csúnya volt és gonosz, nem várt semmit és senkit, és talán már meg is feledkezett azokról, akik meg akartak róla feledkezni. Mondom, ne gyere közel, mert miszlikbe, mert cafrangokba… Mondom, ne gyere közel… Ne gyere közel, ne lélegezz, te csak egy szolga vagy Azt parancsolom, hogy többé ne nézzetek egymásra…

Riolda és Sjön már régesrég otthagyta volna, ha nem lett volna nagy kincs a tető a fejük fölött és a liszt a ládákban. De hát nem rabolhatjuk ki, és utána nem hagyhatjuk ebek harmincadjára, mert annyira undok, annyira kibírhatatlan, vélte Sjön. Így aztán éjjel-nappal hallgatták, ahogy megátkozza Írország összes királyát, ahogy a görcsök közben az összes név egyetlen sipítássá, egyetlen fájdalmas hullámmá olvad össze: Ochenondionlyndanaomgren…  Orchenondionlyndanaomgren…

– Nem tehet róla – mondta Sjön. – Beteg szegényke.

De a megtagadott-megátkozott nevek mégis beragyogták ezt a régi tündérvilágot. A hősök elbuknak, a csókjaikból madarak lesznek, a madarakból álmok, melyek aztán megint királylányokat lepnek meg – szép, egészséges lányokat, apuka-anyuka egyetlenjeit. Ám ezek a csodás történetek túl messze voltak, hogy bármit is jelentsenek. Összeverték és megerőszakolták?, töprengett Riolda. Vagy elvetélt csak? Ahhoz még túl fiatal. Olyan lassan, olyan gyötrelmesen haldoklott, hogy Riolda már biztos volt benne, fekély vagy daganat emészti.

A királylányok, az igaziak persze közel se mennének egy ilyen orrfacsaró bűzben kínlódó teremtésekhez. Mert ennek a lánynak mintha penge lett volna a szájában, ha enni nem is tudott, harapni akart, sérteni, vágni, marcangolni. – Gyere ide! – parancsolt Rioldára. – Gyere, kutya, ha mondom! – Riolda rámeredt Sjönre, aztán odalopakodott – Te nem vagy ember, hiába pislogsz! Te-nem-vagy-ember-látom-a-szemeden. Corchenondionlyndanaomgrenda…

Neki csak a ködből vett istennevek maradtak, és ez a két véletlenül idetévedt fiatal.

Ködből vett nevek? Riolda kétségbeesetten ébredt rá, hogy az ő sejtjeit és emlékeit mintha ugyanabból a fonálból sodorták volna, mint a haldoklóét. No de mi ebben különleges?, kérdezné Sjön. Te is ír vagy. Ugyan mért ne ismernéd az összes tengerparton dülöngélő, nyavalyás ír istent! És ő túlságosan zavart lenne, hogy megmagyarázza, mennyire nem igazságos, hogy a rég halott királyokra jobban emlékszik, mint a szüleire.

És mi értelme is lenne őt nyaggatni ezzel? Sjön megrántaná a vállát, aztán odamenne az ágyhoz, és megigazgatná a lány takaróit. Ő pedig ott maradna az ablaknál, és számolgatná, hogy a partnak csapódó hullámok közül melyik lehet a kilencedik.

De honnan kezdje el a számolást? Nem a legeslegelső hullámot kéne megtalálni? Már csak az igazság és a pontosság okán… Mert a sok tengerparton számolgató-himbálózó-dülöngélő ír hercegnő története közt felismerte a saját nevét és sorsát is – Bandemag lányáét, Rioldáét, akit nevelőapja és egy krónikás rabolt el egy névtelen szigetről. Talán örökölte volna a múltját valakitől? Vagy mindennap elindulnak a lányok, ugyanúgy ahogy ő, ugyanazokkal a szigetekről? De hát a nőkkel mindig ugyanaz történik:  férj… gyerekek…, álom… ébredés…

De egy valami nem történhet meg velük soha. Nem lehetnek csúnyák, büdösek, nem rághatják a körmüket, nem tapadhat csomókban a hajuk, nem szitkozódhatnak, nem átkozódhatnak, nem mondhatják azt egy másik nőnek, kutya vagy, ne gyere közelebb. De Riolda már megértette, mért háborúzik ez a lány velük és az emlékezettel. Hogy a saját szüleit védje..

Ne- merj-pislogni! Ne-merj-lélegezni-mellettem! Egyedül akarok átlépni a sötétségbe.

De a töménytelen szitok, a rengeteg ismétlés és ez az alvilági bűz Rioldát megőrjítette. Nem lenne jobb ezt a rettenetes, óbégató teremtést bedobni a tengerbe? Egyszer s mindenkorra… Odadobni a hullámoknak? Vagy csak egyetlen egy hullámnak, a kilencediknek? Aztán összeszedni a mogyorót, mazsolát, a liszt maradékát, és visszatérni a szárazföldre. De minek is a szárazföld, ha itt van ez az ügyesen felszerelt hajó? Riolda és Sjön szeretik egymást. A szépeké a jövő.

 

Egy ütés a fejre nem lenne ajándék?

Hát-nem-megmondtam-hogy-ne-gyere-közelebb!

A lányt most már csak Sjön szogálta ki, mert Riolda nem mert az ágyhoz közelíteni. A fal mellé húzódva próbált hol egy negyedórát, hol egy félórácskát, hol egy rövidebb, hol egy hosszabb hullámot túlélni, már amennyit a borzalmas görcsök engedtek. De legalább ez a szenvedéstől prüszkölő lány nem fertőző beteg. De nem  fertőző-e az olyan szenvedés, mikor az ember azt fontolgatja, hogy ugatva, négykézlábra ereszkedve megfojtja a másikat? Amikor egy daganat, egyetlen daganat rabja lesz három ember? Egy-kettő-három… Egy-kettő-három-négy…

Sjön félálomban felemelte a kezét. – Ne tedd!

 

A másnap lehűlő levegő enyhülést hozott. Egy kis időre magukra hagyták a párnái közt a beteget – a beteget és a daganatot, mert hiszen hetek óta együtt élltek összenőve-összeforrva, elválaszthatatlanul –, és elindultak a tiszta időben kagylókat keresni, és közben azt játszani, hogy egy boldog család fiataljai: van helyük és nevük, csak most egy ölelés erejéig megfeledkeznek róla. Egy boldog, jó családé, ahol senki sem ábrándozik agyonverésről, ahol, ha hétfőn beteg vagy, másnap minden bajt lerázol. Ahogy a tenger is nap mint nap, óráról órára… változatlanul…

És ez a boldog óra szabadította meg őket a haldoklótól. – Lehet, hogy mégiscsak jól számolt – motyogott Sjön, – végre utolérte a legeslegutolsó, a kilencedik. És ez a hullám már csak egy szép arcú, nyugodt gyereket hagyott az összemocskolt ágyon, aki olyan könnyen markolta a takaróit, mintha inteni akarna nekik.

De hát rendet kell csinálni. Felmosni, letörölgetni, kiszellőztetni. A halottat megfésülni, aztán a szárazföldön valami csendes, nyugodt zugot keresni. Nem kell mélyre ásni, járvány van, egy halottal több vagy kevesebb, ma nem számít. A fény erőre kap, kigyógyul a téli sápadtságból, és akkor Sjön és Riolda… végre valahára…

 

– Mit kerestek itt? – kérdezte egy parancsoláshoz szokott hang írül az ajtóból. – Mit akartok  ti a szegény kislányomtól? 

Riolda megpördült, és lassan-lassan végigmérte a sötét ragadozómadárhoz hasonló férfit. A hősök hőse, aki csak úgy betoppan, az a megjöttem-kicsim-csak-ne-pityeregj-fajta. Micsoda megkönnyebbülés! Mert még nem volt ideje bánatot színlelni, gondolta Riolda.

Pedig a férfi készült, igenis felkészült, hiszen az igazi ragadozók mindig figyelnek, mindig készülnek, mindig résen vannak. Talán már napok óta figyeli őket a sziklákról, és talán már el is készült a mondókájával. Mert ki hagyna magára egy ilyen édes-kicsi-lányt, ha nem lenne halaszthatatlan tennivalója! Míg a szegény lány, az a szegény-drága-kicsike betegeskedett, míg feldúlták a vidéket az arabok, a történelmi, sőt tragikus együttállások, ő Halix király fiának a nyomában járt… És rettenetesen, kimondhatatlanul sajnálja, hogy jobban nem siethetett.

De valamilyen ajándékkal tartozik a szolgálataikért, ez magától értető… természetesen

Háborúban persze az ilyen ajándékok csak jelképesek, de reméli, hogy azért elfogadják tőle, egy bajba jutott hercegtől ezt a csekélységet, ezt a kis kenyeret, és legalább a gesztust látják benne… Ilyen éhínségben ugyebár… Amely gesztus nem fejezheti ki tökéletes módon a háláját, de tekintettel a körülményekre… Hiszen a fele birodalmát is, minden önző szívfájdalom nélkül… Ám most szeretne a kislánya tetemével mielőbb útnak indulni….

 

– Itt az idő! – és próbálta Rioldát az ajtó felé tuszkolni.

Ne gyere kutya közeleb!  Ne-merj-itt-lélegezni-mellettem!

A herceg szeme összeszűkült. Aztán gúnyosan elnevette magát, mert olyan kipróbált páncél volt az ő önbizalma és pimaszsága, hogy azt halott vagy egészséges suhancok nem törhették át. Se Sjön, se Riolda, se a kislánya.

– Talán a hajóra fáj a fogatok? Mondjátok meg!

Riolda még annyira sem alázta meg magát, hogy bólintson.

– Hát csalódni fogtok, gyermekeim. Lesz nemulass, én megígérem. Az új normann herceg mindjárt ideér a kíséretével.

 

Új normann herceg?

 

Riolda gúnyosan a szeme közé nevetett.

 

 

 Kush katonak

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

 

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info