Holdtávok

Sokféleképpen bántottak, majdnem annyiképpen, mint ahogyan szerettem volna.
Gerda a kertben áll, nekem háttal, fekete hajú ázsiai horrorfilm-borító, kezében rózsákkal – kedvére nyesi le némelyiket, hogy aztán bent vázába tegye, merengőn figyelve a következő héten, ahogyan lassan, elkerülhetetlen elpusztulnak.
Mellettem fekete, cukor nélkül, épp úgy iszom ezt is, mint a szerelmet – egyik nap ízesítek cukorral, máskor mézzel, de legtöbbször, mint a mai nap is, édesítés nélkül hagyom. Már várom, hogy Gerda hozzám vágjon valami szitkot, mert „ma máshogy csókolsz”, vagy, mert megint elfelejtettem valamit. Ami neki fontos volna. De hát így van ez, miért ragozzam, minek bővítsem csavaros mondatokba neki azt, ami csak egy fátyol lenne a valóság egyszerűségén – egy áttetsző fátyol -, miszerint nem, nem minden apró-cseprő ügye érdemli ki, hogy gondolataim felszínén lebegjenek.
Gerdával szakítani fogunk – ezt is milyen egyszerű így leírni, aztán meg milyen kevesen írják le. Mert mindenki otthon ül egy ilyen nap ilyen pillanatában, egyszer, kétszer, négyszer, és azon ábrándozik, hogy itt, ebben a kapcsolatban, valami olyan végérvényes elhibázottság árnyékol, hogy vakság volna nem észrevenni. Aztán mégis máshova kerül a fókusz.
Nekem sem ez az első ilyen pillanatom. És leírni azt, hogy nem is az utolsó, még meg is könnyíti az elmerülést öncsalásomban.
Gerda csak egyféleképpen bántott – bánt. Pont úgy bánt, ahogyan azt legjobban szeretném.
Most megfordul, kiejti kezéből a virágot. Könnyű, zöld ruhát visel, bokától kulcscsontig kitakart szűzként mosolyog. Kifejezetten élvezem felfedezni Gerda új arcait – Gerda mindig más, annyiféle alakban jelent már meg előttem, ahány archetípust a Biblia számlál. Valahogy végtelenül letisztult (bármennyire is ostoba kifejezés, nem előzi meg másik), nyugalom és tánc oldott akkordja most.
Egészen addig tart, amíg fel nem fedezi tekintetemben a vizsgálóbíróságot – ő nevezi így, pedig sosem bíráltam, tenni pedig nem tudtam ezen alapjegyem ellen, hogy közelebb jussak hozzá. Mert ilyenkor eltaszít. Szeme szürkébbé válik, nem süti le, nem kapja el tekintetét, mintha mimikája se változna, teste ugyanúgy szűzi pózban, mégis, mintha egy üvegfal nyomult volna közénk – egy üvegfal meg egy gesztus. Nem találom az eredetét, Gerda elmozdulatlan, és magamban kimondom, amit a legjobb, hogy ő megtesz velem: rettegek, mert tudom, ő fog elhagyni engem.
A távolságot köztünk ő méri, én meg csak figyelem. Máshogy látunk – övé talán a hangya szeme; én árkot látok, ő óceánt köztünk húzódni.
Aztán Gerda bejön, becsukja maga mögött az üvegajtót, szemei nevetnek, ugyanakkor valamiképpen eltaszítanának a közeléből. A fotelből már nem tudok menekülni, túl magasak a karfák, az illatok is túl tömények, és úgy különben, minden érzékszervem ezerszeres fordulatszámon van, leterhelnek, csendben lihegek és esetlegek ülnek ki homlokomra, Gerda pedig az ölembe ül, majd gyorsan végigcsúsztatja rajtam tenyereit.
Gerda nevetgél, csókol, simogat, aztán én is mozdulatokkal enyhítem a szívet, és az éjszaka első fényei már csak levedlett ruháinkon mérik a távolságot.

GINIRO NATSUO: AMÍG KITART A SZÍV (RÉSZLET II.)

Ma az esőszürke égen egy repülő ereszkedik,
ma végre megérkezik.

A repülő
fejest ugrik a felhőkkel maszatolt kék égbe,
és beborítja az eső.

Így beburkolózva leszállni,
esőbe takarva leszállni,
hát nem lenne csodálatos?

 

***

 

Igazgyöngy a tengerben

Mezítláb sétálok
a tengernél,

kellemes, hűvös érzés.

Visszajövök,
és a homokos parton fényben fürdő emberek
fodrozódások a vízen.

Mezítláb sétálok,
hullámok ringatnak,
szikrázik a napfény,
micsoda béke van!

 

***

 

Esőhideg

Tovább, tovább – ezt mondom magamnak,
nem járhatom ezt az utat tovább.
Testem kihűlt, esőhideg,
a szívem félúton jár,
rohanok tovább.

 

***

 

Tavi kaland

A váratlan találkozás
tisztasága lenyűgöz.

 

 Pillér Emília Réka fordítása

Giniro Natsuo: Amíg kitart a szív (részlet I.)

Látni több, mint meghódítani

– Hány embernek tervezte Isten a földet? Szükség van-e egyáltalán a városok poklában rohadó szerencsétlenekre? Tudod, hányan tapossák egymás sarkát Damaszkuszban, Cádizban, Sevillában?
Illighaen már nem taposott senkit. Csak a daganatára figyelt.
Isten szolgája, Hákim viszont prüszkölt a türelmetlenségtől.
Az emberek jajonganak, párolognak, nem képesek méltósággal elpusztulni. Telejajgatják, telesóhajtozzák a mindenséget. De mire jó ez? Allah régen név szerint ismerte az embereket. No de mára elvadult a szaporodhatnék az emberekben, párosodnak éjszaka, párosodnak nappal, párosodnak unalmukban.

surreal - eyeofneedle- wladmir kush

Illighaen a tekintetével a kőfal repedéseibe kapaszkodott, és már nem gondolt semmire. Érezte, hogy a saját fájdalmát lélegzi vissza ebben az irdatlan hőségben. De mi is ez a daganat, ami legbelül pusztítja? A kudarc és a feleslegesség? A szívet megdermesztő bűntudat? Elárult egy jóindulatú uralkodót, hogy egy kétségbeeséstől bűzlő nagyvárosban haldokoljon?
No, de most pusztuljon el? Mikor ez a hibbant állatpreparátor talán választ adhat a normann krónikások gyötrő kérdésére.
Mi rontotta el a korábban egyenletesnek tűnő időt, a történelem kiszámított, nyugodt menetét?  Talán igaza van Hákimnak, annyian sóhajtozunk mostanában, hogy ezért nem találunk kitüntetett nézőpontot.
– No, igen, a rovarok! Akik mind Allah különleges kegyelmében állnak, ezért lehetnek annyian. De soha nem túl sokan! Ők aztán nem szabálytalankodnak – magyarázta Hákim. – Ők mindig ésszerűen, a környezetükre tekintettel… Ha éhesek, akkor felfalják a porontyaikat, és nem mérgezik egymást a bűntudattal.
Illighaen legyintett. És a görcs szünetében – tudományos büszkeségét megőrzendő – mesélt a szigetekről, ahol a nyugati szelek döntik el, melyik gyereket adják vissza a tengernek. Völgyekről, ahol a nők belehalnak az első gyerek születésébe, a porontyaikat lefátyolozott, szűz nagynénik nevelik fel. Mesélt a szorgok titkairól, akik meztelenül járnak, és sohasem engedhetik meg maguknak, hogy túl sokan legyenek. Vidékekről, ahol a születést és a halált nem az emberi test kiszámíthatatlan kopása, hanem a tenger rejtélyes kisugárzása okozza.
– A te néped ennyivel okosabb? Vagy van valami titkos tanítás, ami segít kordában tartani a vágyakat?
Illighaen mit mondhatott volna? Az emberek csodagépek, titkos tanítások vagy ezermesterek nélkül is átváltoznak.  Egymaguk hoznak jó vagy rossz döntéseket.
– Láthatod, én is itt vagyok a te országodban. Felvettem a ti hiteteket, beköltöztem egy ablaktalan cellába, átírtam a téziseimet, és lassan belebetegedtem. Mi ez, ha nem kifinomult módja az öngyilkosságnak?
De kihúzta magát, mintha még képes lenne még szembenézni a Hákim válla mögött a villogó nappal. – Te nem egyéneket ismersz, Hákim, csak imádkozó sáskákat, pókokat, muslincákat.  Ám az emberek nem kasztok, hisz évről évre átváltoznak egymásba. A gyerekeiket holtan is uralják, megöröklik vagy megátkozzák egymást, elveszítik a lelküket, aztán megtalálják. És a saját gondolataik még a pókhálónál is szorosabban kötik őket gúzsba! Te viszont egy csodaembert keresel a csodagépedhez, vagy talán több magányos csodaembert: az egyiknek a karját, a másiknak a fejét, a harmadiknak a képzeletét.
És még mesélt volna még az emberi lélek csodálatos lehetőségeiről, mint egy elérhetetlen szerelemről, de egy ütés a gyomrában észhez térítette.
Észhez … no de kinek az eszéhez?  A térdét átfogva előregörnyedt.
Illighaen, az idő ura, számtalan nemzedék tanítómestere belepusztul egy cádizi sikátorban a saját árulásába. Nem a bűneink, hanem a tévedéseink jóvátehetetlenek.
– A mi korunkból egyetlenegy állítás nem marad fent, ezt jegyezd meg, Illighaen! Én a legkiválóbb szaporítható példányt keresem, a legélesebb értelmet, a legszabadabb képzeletet. Mit érdekel engem, hogy mit gondol magáról! Az egyes embert esetleg befolyásolja, hogy mit gondolnak róla a többiek, de ez mind nem határozza meg végérvényesen. Te vajon meggyógyulnál-e, ha egészségesnek képzelnéd magad? A hiteddel nyernél-e magadnak néhány évet?
– Igen – felelte Illighaen egyszerűen.
– No de mivel képtelen vagy rá, ezért rá vagy utalva a gyógyszereimre.
Illighaen bólintott, és a Hákim kezében lévő üvegcsét, a gyengén vibráló, piros kotyvalékot figyelte.
Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne.
–Akkor mondd meg, hol találom északon a különlegesen okos és erős embereket? Azokat, akiket Allah név szerint is ismer?
Illighaen megrázta magát. – Ki fizet neked, hogy a nyomomban járj, és egyre csak nyaggass az új nevekért? Ki akarja azt, hogy a csodagépeid kikémleljék a tengereket? Hákim felnevetett, de a kezében tartott kis üveg meg sem rezzent.
– Nem a piacon vagyunk, Illighaen.
Látni több,  mint meghódítani, ezt üzente a tekintete.
A nap minden ellenkezés nélkül lassan megfordult a sikátor fölött.
Illighaen így aztán dadogva felsorolta az ambiguieni költőiskola legtehetségesebb, legkiválóbb elméit. Fiatalokat, akik egyetlen éjszaka az elméjükbe vésték Zeeland elfoglalásának tekervényes részleteit, akik a legodaadóbbnak, a legkitűnőbbnek bizonyultak… hogy miben, az nem számít. Nagyravágyó fiatalok, mint Gnúr Hjalmarsson nevét, akit egy cet hozott a Jég Szigetéről a normannok földjére, hogy aztán az őrült római, Maximus kíséretéhez csatlakozzon. Vagy Hetter lányáét, Gudrunét, aki fiúruhában énekelte meg a partraszállást a skótok földjén.
– Ezek mind meghaltak, Illighaen. Feltrancsírozta, megemésztette őket az idő. Szegény Gudrunt a saját katonatársai. Beszélj az élőkről!
Gudrun?! Illighen megdermedt, de nem mutatta. Alkalmat adjon ennek a hibbantnak, hogy a prófétát vagy a mindentudót játssza?
– Te is tudod, Hákim, hogy csak a szélhámosok szokták túlélni a háborúkat. Csak azok, akik meggyőződés nélkül élősködnek az uraikon: a fattyúk, a fegyverhordozók, no és persze a szolgálólányok, akiket a katonák a hajnali órák előtt kizavarnak az ágyukból.
– Meglehet. De ők azok, akik a legtöbbet tudnak a világról.
Micsoda gazember!  Ő, Illighaen, skaldok és krónikások fia most ugyanúgy eleven embereket árul, mint a legszennyesebb rabszolgakereskedők..
De sohasem gondolta volna, hogy ennyire retteg a gyomrára szorított kézzel végigkínlódott hajnaloktól. Az ablaktalan szobák mélyén átélt kínlódásról. A mindent felőrlő fájdalomtól, aminél a hősök, az igaziak  ezerszer, milliószor többet elviselnek. Már ha a költők igazat beszélnek…

the-temptation-of-st-anthony-1516-1

Hogy Hákim elégedett legyen, mesélt néhány rejtélyes, a normann udvarokban fel-feltünedező szélhámosról, aztán rátért Vilmos herceg háztartására, cselédjeire, és elidőzött a szeplős, napbarnított vagy kelttészta-fehérségű arcokon. – Emlékszem egy gyereklányra, talán egy kis sziget királya vagy egy szökött katona volt az édesapja. Okos gyerek, jó gyerek, de az északi szigetek szörnyszülöttjeinek vére kering az ereiben. Belelát a jövőbe, és úgy ragadnak rá a nyelvek, mint a lépre a legyek. Rioldának hívják. Egy raktárépületben, a normann tengerparton láttam utoljára. De eltűnt, mikor visszamentem érte.
Mintha Hákim ezt a nevet várta volna, diadalmasan bólintott.
– De te még adósom vagy, Hákim! Nem mondtad el, kinek dolgozol, ki bízott meg téged az idő fürkészésével?
De az állatpreparátor már olyan arcot vágott, mintha mehetnékje lenne.  – Hosszú lesz az ősz – mondta rejtélyeskedve, és belepottyantotta az üvegcsét Illighaen kinyújtott kezébe. – Tessék, megfizettelek.
De előtte végignézett a sikátor ablakain. Ugyan mit láthatnak Narí anyó utcájának utcájának léhűtői? Egy szakadt csavargó megkönyörül egy haldokló idegenen… Annyi szláv és viking rabszolga tűnt fel mostanában, hogy semmi rendkívülit nem találhatnak az öreg vakító kék szemében.
– Bölcs vagy, Illighaen. – És lebiggyesztett ajakkal figyelte, ahogy Illighaen felhörpöli szárított fügéből, gránátalmából, málnaszörp-maradékból készült kotyvalékot.
Hákimonixfordiháj. Csak hinni kell benne.
A hajók sem kérdeznek semmit, mikor a hajnali órán széthasítják a ködöt, és nekifutnak a tengernek. Hákim varázsszere, az édes kotyvalék szétáradt Illighaen ereiben, és azonnal szétrobbantotta a fájdalmat a belsejében. Illighen könnyű fuvallatot érzett, mintha a vállára nehezedő lucskos forróság most megemelkedne, hogy ő még egyszer kihúzhassa magát.
Lerázom a félelmet, saját halálom lesz.
És Hákim elképedve figyelte, ahogy szilárd léptekkel elindul a víz felé.

 

The_Eye_Of_Horus

Mit jelent haladékot kapni?

 III.

„A szép – az ellentétek más egysége közt – magában foglalja a pillanatnyi lét és az örökkévalóság egységét.”

(Simone Weil)

A műalkotás, ahogyan előttünk áll, az időben létezés bonyodalmasságával szembesít. Olvasása időbe telik (az idő telik, ameddig olvassuk), vagyis az időt múlásában érzékeljük; ennek tapasztalása azonban mégis más, mint az „eltelik az idő” gyakran szóba hozott hétköznapi élménye. A jelentésességnek az a forma kiteljesedését kísérő kibomlása, amelynek tanúi voltunk a költemény első végigolvasásakor, inkább az idő „betelésének” viszontagságos tapasztalatában részesített, amelyben a múlást az idő keletkezésének érzékelése egészítette ki.

Az idő keletkezésének krízise abban az erőben nyilvánult meg számunkra, amellyel a vers szövege minduntalan feltartóztatott, és ellenszegült a folyamatos olvasásra irányuló törekvésnek. Már a cím, már az első verssor a jelentésességnek olyan regisztereivel szembesített, amelyek nem illeszkedtek az érthetőségnek a mindannyiunk által megszokott rendjébe, és ezzel a figyelmet a kifejezhetetlenre irányították. Így az olvasás eleve és mindvégig a kimondhatatlanra való előretekintés jegyében zajlott; a szöveg minden sorával, minden elemével tovább táplálta ezt az elvárást, oly módon, hogy az értelemadási kísérleteket sorra megtörte. Ennek ellenére, egy pillanatig sem sodort az értelmetlenség sötétjébe, ellenkezőleg, fel-felvillanó, belső fényjelekkel vezetett el egy nem szavakban kifejezhető, bennünket személyesen érintő, rejtett értelem felismeréséhez.

A felismerés: megvilágosodásszerű élmény, az „így van ez”, „így igaz” érzése, amikor a megértésért folytatott küzdelem egy pillanatra nyugvópontra jut. Az ilyen pillanatok győznek meg arról, hogy van a műalkotásban valami „örökérvényű”, valami mindig és mindenkire érvényes igazság, és ezt nem a szerző személye vagy neve szavatolja, hanem az, ahogyan a mű – (nyelvi) megformáltságában – előttünk áll.

A gondolj-rám-virág című költemény azzal lepett meg, hogy – rövid terjedelme ellenére – hosszú ideig magánál tartott: minden egyes sorában újabb és újabb váratlanságok forgatták fel megállapodni vágyó értelemelvárásunkat, miközben a vers – ellentmondást nem tűrően – értésünkre adta, hogy „terve van velünk”, fel akar épülni általunk, hogy igazsága ezáltal érvényre juthasson.

A kötelező érvényűség benyomását – azt, hogy a vers egyetlen szava helyett sem állhatna más – nemcsak a szavak, hanem az elhallgatások, a csendek elhelyezése is erősíti a költeményben. A hallgatás látható helyei a sorközök. Ebben a költeményben is sorköz előzi meg a virágok váratlan (de nem véletlen!) megszólalását, jelezvén, hogy most meg kell állni egy pillanatra az olvasásban, mert itt az erőgyűjtés helye ahhoz az ugráshoz, amelyet a nem látható, de „remélt dolgok valósága” felé vezető úton mindenkinek meg kell tennie. A költeménynek az olvasást irányító túlereje akkor tapasztalható a leginkább, amikor – a szöveg végére érve – azzal szembesülünk, hogy a végigolvasás nem juttatott beteljesült megértéshez, s hogy a szöveg egésze tartóztat fel, nemcsak az egyes, megértésnek ellenálló részek, ezért elkerülhetetlennek mutatkozik a visszatérés a műhöz.

Az újraolvasás tapasztalatában kerül előtérbe igazán a műalkotás időben-léte, idővel való átitatottsága. Ekkor ugyanis kiderül, hogy a szöveg újraolvasása nem egy eredeti, első olvasat egyszerű megismétlése; a mű ilyenkor nemcsak jelentéseinek látványos bővülésével és megújult megjelenítő erejével képes meglepni, hanem azzal is, hogy ugyanúgy igénybe veszi az olvasó figyelmét és a jelentésalkotásban együttműködő készségét, mint az első olvasás idején.

Az újraolvasásra irányuló késztetettségünk – amely nem más, mint engedelmes megfelelés a műalkotás velünk szemben támasztott követelményének – megajándékoz az időnek a megszokott felfogástól eltérő, rendkívüli tapasztalatával: mert ilyenkor érzékeljük az időt nemcsak elmúlásában, hanem keletkezésében is. A szöveghez való visszatéréssel az időt engedjük újra visszatérni. Ez nemcsak a szöveg végére érkezésnek abban a fordulatszerű, szellemi éberséget keltő pillanatában történik meg, amikor az olvasás megismétlésének vágya a megszűnést egybekapcsolja az új kezdettel, hanem annak a váratlanságokat a szükségszerűség erejével felmutató, kiélezett rendnek az észlelésében is, amellyel a vers újra meg újra feltartóztat az ismételt olvasások során, és így tart ott magánál, az eldöntetlenségeknek a jövő irányában végtelenül nyitott stádiumában.

A titokzatos virág, a „gondolj-rám” nevének kimondásától a háromszoros „igen”-válasz kimondásáig terjedő költeményt nemcsak lineárisan előrehaladó – keletkező és elmúló – mivoltában érzékeltük az első olvasás alkalmával sem, mert a megértésre törekvésünk már a kezdetektől igénybe vette az emlékezés egyszerre vissza- és előre tekintő mozgását. Más szavakkal: a szöveg olvasásának minden egyes pontján az éppen olvasottakat a már olvasottakra való visszaemlékezés és az olvasandókra történő előretekintés ellentétesen egységes mozgása kísérte, és így a jelenbelivel, a közvetlenül érzékelhetővel együtt felfoghatóvá lett a nem-jelenlévő, az elmúlt és az ezután várható.

Az a szöveg, amely már a címével – a gondolj-rám-virág nevének kimondásával – a lehetetlen lehetőségét helyezte kilátásba, s amely epigrammaszerűen csattanó zárlatával cáfolta az első versszakban – előbb a feltételes módban, majd a tagadásban – megnyilatkozó kételyt, és egyben – mintegy a kételkedésben kitartás, a végigolvasás jutalmaként – engedte meghallanunk az „utolsó pillanatban” mégis felcsendülő „igen”-t, most visszatérésre, ismétlésre, a lehetetlenre várakozás élményének újra átélésére ösztönöz. A költemény újraolvasásra biztató hívása ezért nem egy „eredeti”, szöveg előtti jelentés reprodukálását kéri olvasójától, hanem a (szöveg által mondottakat) megőrző emlékezés általi jelenlétet, s – ezzel együtt – az olvasás folyamatában kibomló, „eljövendő” értelemre előretekintő, kitartó figyelmet.

A költemény újraolvasása nem ugyanannak az újbóli, változatlan megismétlését jelenti; gyakran tapasztaljuk ugyanis, hogy az első olvasás rejtélyes, belső izzása, a lehetetlenre várakozás feszült ébersége ilyenkor sem veszít intenzitásából. Úgy tűnik, hogy az újraolvasásra biztató szólítás nem másra vonatkozik, mint arra, hogy újra meg újra végighaladjunk a kételynek és a reményteli várakozásnak a szöveg által kijelölt stációin, hogy ismételten meghallhassuk az emlékezés általi megtartatásunkat ígérő, kegyelemszerűen felhangzó, háromszoros „igen”-t.

A műalkotás e különös teljesítményének rejtélyére, hogy sohasem „ürül ki”, hogy jelentéslehetőségei az újraolvasások során nem fogynak, sokkal inkább gazdagodnak, az olvasás sajátos diszkontinuitás-jellege világíthat rá. A szövegben való előrehaladás már az első olvasáskor sem volt folyamatos, mert minduntalan megszakították a megértés elé állított akadályok, a kimondhatatlanra történő utalások; az újraolvasásnak a szöveg részéről érkező kérelmében azonban talán még ennél is látványosabban megnyilvánult a törés tapasztalata. Az újraolvasást az tette szükségessé, hogy a megértésünk nem juthatott maradandó nyugvópontra a szöveg végére érve. A második olvasat mégsem egyenes folytatása az elsőnek, inkább a radikális újrakezdés élményében részesít: azt tapasztaljuk, hogy minden átrendeződik és a vonatkozások új konstellációban állnak össze.

Ezért a költeménynek a hozzá való visszatérésre szólító hívása apokaliptikus tapasztalatot ígér: mert a kezdet örömteli és egyben megrendítő élményének újra átélésére nem kerülhet sor másként, csak az egyszer már felépült régi értelem lebomlása és a tőle való elszakadás árán. Ez nem jelenti azt, hogy – mintegy akaratlagosan – le kellene mondanunk a bizonyosságra jutásnak arról a tapasztalatáról, amellyel a szöveg első olvasata jutalmazott (hogy valósággal hallottuk, amint a versbeli virágok megszólaltak); inkább azt kell belátni, hogy az egyszer elért bizonyosság – mint minden más ezen a földön – múlandó (a költemény világából kilépve, a mindennapi tevés-vevés világában bizony gyorsan megfeledkezünk róla: a bizonyosság éppen általunk múlik el). Az újraolvasásban tehát – amely a bizonyosság elérésének mindig megújuló vágyától ösztönözve követi a szöveg önmagához visszatérítő utasítását – az új bizonyosság érlelődésének nemcsak az lesz a feltétele, hogy megváljunk a régitől, hanem az is, hogy megszűnésében megemlékezzünk róla. Másként szólva, a feledésről nem szabad megfeledkeznie, az elmúlás szükségszerűségét kell belátnia annak, aki „igen”-nel válaszol az emlékezetben megtartásra szólító kérésre.

Az emlékezés virágait megszólaltató, búcsúhelyzetet idéző költemény így maga is a permanens búcsú helye, ahol az elválásra előretekintés és a megemlékezés kérelmének ismétlődő pillanataiban egyidejűleg van jelen a múlt és a jövő. Az „elmúlásban a keletkezés” e sűrített időtapasztalatot nyújtó pillanatait az tünteti ki számunkra, hogy valósággal megállítják az idő egyenletesen múló folyását, és így nem annyira a „múló”, sokkal inkább az „érlelődő” időt érzékeljük.

Hogy mit is jelent a műalkotásban az „érlelődő idő” a lineárisan előrehaladó, a most-pontok egymásutániságaként értett, „múló” idő általánosan elfogadott felfogásához képest, azt a boldogságnak, a gyásznak vagy A gondolj-rám-virág című költeményben is megidézett búcsúnak az életből ismert határtapasztalatai világíthatják meg. Ilyenkor éli át az ember igen intenzíven az örökkévalóság vágyát, amelynek megrázó erejét fokozza az idő „valóságos” tapasztalata, amely ezt elérhetetlennek mutatja: minden elmúlik az idővel, amellyel nem rendelkezünk. Úgy tűnik, nincs menekvés az állandóan múló idő mindent elemésztő hatalmától, s hogy a mi válaszunk erre nem lehet más, mint az állandósult félelem az idő múlásától s a haláltól, mint az élet ellenpólusától.

Mégis – az örökkévalóság mindennek ellenére fel-feltámadó vágyában, vagy talán még inkább, elérhetetlensége belátásának deprimáló tapasztalatában, abban a kínzó hiányérzetben, amely nélküle értelmetlennek mutatja az életet és üresnek az időt – nem éppen róla nyerünk bizonyságot valamiképp? És ha így van, akkor értelmesen élni nem azt jelenti-e vajon, hogy a bizonyosság e pillanataira való kitartó várakozásban kiálljuk a múló időben-lét próbáját?

Egy költemény olvasása nem épp ilyen kitartás- és várakozásgyakorlat – „kicsiben”? Abban a feszült, egyszerre vissza- és előrehaladó mozgásban, amellyel a figyelmünk megállapodik egy szövegnél, és addig vár, hallgatózik, amíg a kimondatlan elő nem sejlik és a kimondhatatlan hallhatóvá nem válik, és amely fokozódó intenzitással egyszerre veszi igénybe a fül érzékenységét és az értelem élességét, az időbeliségnek egy másik, a köznapi felfogásétól eltérő tapasztalatában részesülünk. Ha valóban „élményszerűnek” érezzük, akként éljük át a műalkotással való találkozást, akkor nem az tűnik fel, hogy közben múlik az idő, fel sem merül az idő „vesztegetésének” gyanúja; ellenkezőleg, az a benyomásunk, hogy valósággal „időt nyerünk” általa, és ez a benyomás egyre határozottabbá válik abban a késztetettségünkben, amely a nála maradásra, majd a hozzá visszatérésre ösztönöz. Ilyenkor nem valamiféle „időtlenséget”, hanem az eleven, érlelődő időt észleljük.

Az olvasásra fordított idő – így érezzük – busásan megtérül az általa nyújtott örömben – olyan öröm ez, amely azonnyomban átfordul az újbóli öröm iránti vágyba –; ilyenkor, a mű általi elragadottság állapotában magát a folytonosan keletkező időt is tapasztaljuk: az önfeledtség ugyanis, amellyel átadjuk magunkat a mű hatásának, magában hordozza a továbbtartás, az elidőzés és a visszatérés igényét. Ez az igény azonban, amelyet az olvasó saját teljesítményeként tapasztal, voltaképpen megfelelés a szöveg vele szemben támasztott igényének. Amikor a költemény azt követeli tőlünk, hogy teljes figyelmünkkel, teljes lényünkkel nála legyünk – valósággal extázisban, önmagunkon, saját helyzetünkön kívül legyünk, tekintettel arra, ami a közvetlenül láthatón túl van –, akkor az időt kéri tőlünk.  A költemény olvasása elveszi az időnket, miáltal – paradox módon – éppen, hogy visszaadja, kárpótolván mindenért, ami az idővel elveszett. A műnél való elidőzésben ugyanis a jelen időt nem úgy tapasztaljuk, mint ami pusztán el-telik, sokkal inkább úgy, mint ami magában összegyűjti az idő mindhárom dimenzióját: visszatérni engedi az egykorvoltat, és – épp ezáltal – belátni engedi azt is, ami hozzánk eljövendő.

Minél több időt szánunk tehát az olvasásra, annál többet és teljesebbet kapunk vissza; úgy tűnik, mintha az oda-vissza adásnak és viszonzásnak ez a kölcsönös feltételezettsége és egyensúlya a műalkotást és befogadását az ajándékozáshoz tenné hasonlóvá. A valódi ajándékozást, mint láttuk, az tünteti ki, hogy semmiféle számítás nem játszik benne szerepet, hanem tisztán az „adni” vágya és szenvedélye működteti, amely a viszonzás általa kiváltott vágyában és szenvedélyében kapja meg viszonzását. Ezért az igazi ajándékkal valami olyasmi adódik, amivel senki nem rendelkezik; így például azzal az idővel, amelynek a végeérhetetlen beteljesedését a műalkotásnál való elidőzés során tapasztaltuk meg.

Az olvasás által érlelődő, illetve betelő időnek ez a tapasztalata az ünnep példája felől világítható meg jobban, amelynek időjellege a visszatérésben és megtartásban van: hiszen az ünnep megtartására akkor kerül sor, amikor annak – újra meg újra visszatérően – „eljön az ideje”. A megtartásban jelen-lévő ünnep sem esik szét a múló pillanatok egymásutániságára, hanem – akárcsak az elidőzés a műnél – egybegyűjti az idő teljességét; ez a teljesség az ünnepben – a megtartásban, az elidőzésben, az újra átélésben – adódik mindazoknak, akik részt vesznek benne.

Mivel tehát az olvasás igenlő válasz a műalkotásnak a megformáltsága, artikulációja által kifejezésre juttatott, időt kérő szólítására (szólongatására) – és mint ilyen, viszontígéret a költeménynek az olvasói elvárásra válaszoló ígéretére –, az elidőzésben a megszólításnak és a megszólítottságnak egy szétszálazhatatlan kölcsönössége érvényesül: a megszüntethetetlen távolság ellenében is megőrzött együttlét valósága.

A gondolj-rám-virág – akárcsak az őt megéneklő költemény – olyan ajándék, amely nem kézzelfogható mivoltában, hanem az ajándékozás (kérésbe rejtett) ígéretével ad hírt magáról, s azzal, hogy – mint minden valódi ajándék – felébreszti a még bőségesebb viszonzás vágyát. Az egymásra gondolás vágyának és ígéretének ebben az egymást sokszorozó kölcsönösségében kitűnik, hogy az ajándékozás tulajdonképpeni tétje az idő, hogy az ajándékozás által adódik számunkra idő.

Az ajándék és viszonzása időt igényel; az egymással így – nem kényszerből vagy kötelességből, hanem hálából – megosztott időt azonban nem érezzük veszteségnek, sokkal inkább esélynek az időhiány kompenzálására. A hálás rágondolás által távollétében is velünk marad az, aki már vagy még nincs itt, s ilyenkor átéljük, amint az idő – amellyel nem rendelkezünk – adódik; amint a velünk egyidejű jelen, az egykorvolt és az eljövendő egymásba fonódva, mintegy megtartva egymást, helyet adnak ittlétünknek.

Továbbá, mivel az igazi ajándéknak meglepetésnek kell lennie, amely megszakít minden számítást és előzetes elvárást, az ajándékozás feltépi az idő közönségesen elgondolt lineáris rendjét. A viszonzás – mivel a „meglepetésszerűen és még többet adni” vágya vezérli – nem lehet azonnali; haladékot igényel, s kitartó, hűséges várakozást; így az (ajándékozás által adódó) időbeliséget nem el-múló, hanem késleltetett, halasztódó voltában tapasztaljuk.

Kitűnik mindebből, hogy a gondolj-rám-virág (vágya) által elindított, végtelen mozgás – az ajándékozásé –, amely az átlelkesített időbeliséget halasztássá, késleltetéssé változtatja, nem az időben lezajló mozgás, hanem: ő maga az idő. Az idő természetére – végtelen, de nem határtalan mivoltára – a költemény olvasásának tapasztalata figyelmeztet. A versben az idő ritmusként adódik, amelynek érzékelése időt kíván, mégpedig határos időt: nem egyetlen pillanatot, de nem is végeérhetetlen időt, hanem határidővel meghatározott időtartamot.

Mivel pedig az élet végessége is határt szab a számunkra adódó időnek, s mivel halandók vagyunk, ha meg akarunk felelni A gondolj-rám-virág című költeményben felhangzó hívásnak, ezt kell mondanunk: igen, igen, nem felejtjük egymást, amíg csak élünk.

A szöveg első megjelenésének helye:
A Mit jelent haladékot kapni megjelenési helye = Balogh F. András, Berszán István, Gábor Csilla (szerk.): Újrateremtett világok. Írások Cs. Gyímesi Éva emlékére. Argumentum, Budapest, 2011.

Férfiasság-torzó


 
                                                              Lindow-i férfi múmiája
 
Kutacsba fagyott a tavasz, az ünnepi áldozat
kiterítve, akár a munkásosztálybeli falikárpit.
Bőrét bebarnította a gyilkosság.
Arccal lefelé a mocsárban feküdt, nyakában
bőrzsinórral, körmei manikűrözöttek,
csuklóját míves karkötő fojtogatta,
meztelen volt a druidák előtt.
Tüdeje, mája és szíve nem felismerhető.
Az utolsó szelet kenyere, akár
a sorshúzás utolsó kártyalapja –
az emberi rom végső kocsmája.
A férfi – mint fogalom – elesett.
A lápi miliő
törékeny testét
kiszipolyozva
tovább tartósította.
Mégis Isten kiüresedett palástjaként
máig erős, konzerválódott nyelve,
ha néma is, elveszett férfiasságáról mesél.

Lindow_Man_1

kép forrása: Wikipedia

Szászálátka

 

 

 

1.

A kunyhók elrendezése Amund szemében kuszább volt, mint a falut irkafirkaként körülfogó erdőség, s a falu komorsága még visszataszítóbbnak tűnt, mint a felhők, amelyek (Vir szavaival élve) a halál árnyalataiban gomolyogtak. A fák árnyékában összetákolt otthonok falainak összetétele (szigorúan tudományos megfigyelések alapján): cserzett bőr, faragott csont, inda és a romlott sajt szaga, ez utóbbit Amund kétszer is aláhúzta a füzetében.

­– Miért van ilyen kevés fiatal itt? – kérdezte, majd belekortyolt a felkínált tejbe. – Rajtad kívül nem is láttam gyereket. És tudod mit? Te is annyira komoly kislány vagy. Nálam egészen biztosan bölcsebb lehetsz.

Vir elmosolyodott, a hajával játszott.

– Ízlik a tej?

Amund megnézte magának a durva faragású fakupát, beleszagolgatott, majd visszatette az asztalra. Egy kék bogár pottyant bele a felettük hajladozó fáról. Körülöttük asszonyok kiabáltak, mindegyik vékony, sötét; nem is a ruhájuk, vagy a bőrszínük miatt, tűnődött Amund, hanem ahogy el-eltűnnek a fatörzsek mögött, s még ha látni is lehetne ruhájuk szegélyét, elhalványul az, hozzásötétedik a komor ébenhez, füstté és árnyékká válik.

– A tej… olyan, mintha szesz lenne – mondta Amund. – De finom, köszönöm. Honnan szereztétek? Nem sok állatot láttam errefelé.

– Megadatott.

– Értem.

Szigorúan tudományos források.

– Én soha nem kérdeztem, honnan, vagy miért vannak a dolgok – mondta Vir. – Ha belegondolok, úgy igazán, az sem elképzelhetetlen, hogy Szászálátka mindig is létezett és mindig ebben a formában.

– Gyakran fogadtok vendégeket? Olyanokat, mint én?

Vir csak mosolygott.

A nap lenyugodni készült, az emberek összeszedték a dolgaikat, a fejszéket, melyekkel fát hasogattak, a kosarakat, melyekbe bogyókat szedtek, a száradó ruhákat, amelyek csüggedten lógtak a szárítóindákon.

A szél feltámadt, a helybéliek pedig gyorsabban szedelőzködtek.

Vir intett, hogy vigyék be az asztalkát a házba.

Valami mozgott odakint a fák között, de Amund nem tudta megfigyelni. Behordtak még néhány dolgot. Vir apja, egy néma és özvegy aggastyán, megpróbálta közölni, hogy nem kell annyi minden.

– A Pillangó az – mondta Vir később. – Nagy, fekete szárnyai vannak, amelyek nem akadnak meg az ágakban. Csak jön és megy, ahogy kedve tartja.

A szél meglobogtatta a kunyhó bőrfalát. Amund megpróbált kinézni az egyik hasadékon, de csak vészterhesen imbolygó lombkoronákat látott.

– Nincs sok időm – mondta. – Nem maradok tovább, csak ha feltétlenül muszáj. Holnap még. Ha el tudom intézni, amit kell. Aztán még holnap este itt aludnék, ha elintéztem. És az azutáni reggelen már nem zavarok.

Megfordult, Vir szemébe nézett. A lány, ha elkedvetlenedett is, nem mutatta.

– Mi az, amit mindig írsz? – kérdezte. – Te is történeteket találsz ki?

Amund szája megvonaglott.

– Van valami, amit nem mondtál el? – kérdezte. – A zöld tollas emberekről?

Vir a szemét forgatta.

– Szászálátka már csak ilyen, mindenki kíváncsi a dolgokra, de néha nem eléggé, vagy talán túlságosan is, mit mondasz erre?

Amund észrevette, hogy görcsösen szorongatja a jegyzetfüzetét a zsebében. Tenyere izzadt. A végén még elkeni a szavakat.

Kihúzta magát.

– Ha nem haragszol meg… ettől a tejtől inkább csak megéheztem – mondta. – Hoztam magammal, nem azért mondom, de ha kenyeret törtünk, akár mesélhetek is ezt-azt. Ha ugyan kíváncsi vagy, még ha nem is eléggé, vagy túlságosan is.

Vir kuncogott.

Amíg Amund a táskájában kotorászott, a lány segített apjának lefeküdni, valamit mondogatott is neki, ami lehetett értelmetlen mondóka, vagy idegen nyelv is, bár Amund nem tudta elképzelni, hogy miért beszélne itt bárki több nyelven, ha a helybéliek még csak nem is törődnek saját hagyományaikkal, történelmükkel sem. Nem számított nekik, hol vannak, vagy mikor, és az sem, hogy egyik esemény hogyan követi a másikat, egyszerűen nem foglalkoztak az összefüggésekkel.

– Kakari-namira, kakari-namira – mondogatta Vir az apjának. – Kakari-namira.

Amund akárhogy töprengett, nem tudott rájönni, miért olyan ismerős ez neki. Valamire emlékeztethette, talán a saját gyermekkorából, olyan volt ez a rigmus, mint amikor az ember ismerős illatot érez, amelyet már évek óta nem érzett, és ennek az illatnak a hatására összecsordul a nyál a szájában – csakhogy ez inkább gondolatokat, vad képzeteket hozott, nem kellemes ízhez kötődő emléket.

A fák között szárnyaló. A föld alatt mocorgó.

Kakari-namira.

A kenyér, amelyet végül megfeleztek, már két napja szárazabb volt a kelleténél. Vir azt mondta, nem számít, amúgy is ritkaság. Ebben lehetett valami, néhány órával korábban Amundnak volt alkalma megfigyelni, hogy Vir kitöri egy reszketeg, vékony nyúl nyakát, apró ujjaival erőlködés nélkül belenyúl a testbe, hogy kiszedje a belsőségeit, majd a szőrmét kifordítva nyersen enni kezd belőle.

Ez a kép abban a pillanatban majdnem teljesen tönkretette azt az illúziót, amelyet Amund felépített magában, azt az ideált, amely sosem létezett: ezek az emberek így élnek, a természettel való aberrált kapcsolatban, Szászálátka nem része semmiféle rendezett és ésszerű rendszernek, struktúrának, vagy akárminek, amit Amund tudományos megközelítéssel, ennyi felületes tudással megérthetne.

Aztán elengedte az ellenérzéseit, a viszolygás gyengeséggé, majd alázattá alakult.

A kenyér az kenyér, a hús az hús, mindegyik mást jelképez, persze más-más történetekben, nem érdemes rajta azon túl rágódni, mint amit a fogak rágódnak, a fogaknál magasabb rendű törvény itt nemigen van.

– Azt mondtad, mesélsz – szólalt meg Vir. – Engem érdekelnek a mesék.

– Azt elhiszem. Nagy, kíváncsi szemeid vannak.

– Érdekelnek dolgok.

– Amikor ilyen fiatal voltam, engem is érdekeltek dolgok – mondta Amund. – A szüleim ezt nem mindig nézték jó szemmel. Sokszor rengeteg bogarat hazavittem csak azért, hogy lerajzoljam őket, tudod?

Vir a fejét rázta.

– Ennek semmi értelme! – fakadt ki. – Nekem olyan történet kell, amiben tanulok valamit a világról és az emberekről, és te olyan történetet akarsz mesélni, amiben te tanulsz dolgokat.

Amund megakadt. Ma már sokszor járt így, de még mindig meglepődött, mennyire máshogy is meg lehet ítélni dolgokat, Vir ehhez nagyon értett. Valóban, ennek a történetnek nincs közvetlen tétje, élményszerűsége, de Amund nem is ezt a történetet akarta elmondani, csak amolyan felvezetésnek használta volna – csakhogy Vir képes lenne megérteni a felvezetés, a mellékvágány és az érintőlegesség koncepcióját?

– Miről meséljek? – kérdezte Amund.

– Amiről ma még nem meséltél. Egész nap magadról meséltél, mesélj másokról. – Suttogóra vette a hangját. – Mesélj a zöld tollas emberekről.

Amund tűnődve az arcát simogatta.

– Mit akarsz tudni?

– Jól ismerted őket?

Amund felnevetett.

– Némelyiket. Annyira jól egyiket sem. Nem helyeseltem, hogy olyan fiatalok, akik most kezdték a tanulmányaikat, kijöjjenek ide. Tudod mi az, hogy tudomány?

Vir a fejét rázta.

Amund sóhajtott. Pont ez az. Egzakt dolog, kontextus nélkül. Valahol, valamikor, extrapoláció minimális ismeretekből. Elhamarkodott következtetések, majd tragédia.

– Rendben, elmesélem az egész történetet. Vagy addig, amíg el nem álmosodunk mind a ketten.

– Vagy amíg a Pillangó ide nem ér – mondta Vir. – Az talán érdekesebb lenne.

Amund megborzongott.

– Mióta… – Elharapta a száját. Felesleges bármit is kérdeznie. – A zöld tollas embereket nem így hívják igazából. Te azért mondod, mert smaragdszínű töltőtoll volt mindegyiknél, ami egyébként fantasztikus találmány. Az, hogy nekik mind egyforma és ilyen díszes tolluk van, ez… megint egy érdekes történet, de nem tartozik ide.

– Hát hová tartozik, ha nem ide? – nyafogott Vir. – Ha tényleg te is történetmondó vagy, nálad rosszabbal nemigen találkozhattam volna.

Erre a megjegyzésre Amund egy másik helyzetben, vagy talán másik világban meg is sértődött volna, de most csak mosolygott, mintha minden rendben volna.

– Nemigen – mondta.

Odafönt az égben a felhők megütköztek. A robajlás végigremegett a csontjain is. Hideg szél fújt be a falak résein.

Amund körülhordozta a tekintetét a kis kunyhón.

– Tudod, Vir… semmit nem értek abból, amit itt látok, és mégis, úgy érzem, itt elidőzhetnék egész életemben. Van úgy, hogy a legkisebb, legegyszerűbb dolgoknak vannak a leggazdagabb részletei, amelyek lenyűgözőbbek bárminél. A tudománynak végül is ez a lényege, hogy találunk egy kis darabka izét, aminek minden hajlatát, redőjét és tökéletlenségét ismerni és tudni akarjuk. Itt ez az épület, ez a falu, ti nem is gondoltok talán rá soha, de ha én innen elmegyek, talán egész életemben erről fogok mesélni.

– Ha nem ilyen kioktatóan, akkor már jobb mese lesz. És legalább másnak lesz egy meséd, ha nekem nem is. Pedig megígérted.

– Az már önmagában érdekes történet, hogy a zöld tollas emberek mit kerestek idekint, és miért tűntek el mind egy szálig. Gondolom, egyetértesz.

– Érdekesnek érdekes – ingatta ide-oda a fejét a lány. – De ebből a történetből még rengeteg dolog hiányzik. Hol vannak, akik csinálnak is valamit?

Megint dörgött.

– Eltűnni épp elég – mondta Amund.

Valamiféle szorongás lett úrrá rajta. Akárhogy próbálta ezt a beszédtémát megközelíteni, az mindig elszökkent, mint valami sikamlós halacska, akit túl nagy markú halász próbál megfogni. Ami még rosszabb, Amund volt az, aki leginkább válaszokat és történeteket akart hallani, nem feltétlenül Vir néha túlságosan disszonáns elbeszélésében, hanem tényszerűen.

Észrevette azt is, hogy fél. Nem érezte magát biztonságban: itt volt a megválaszolatlan kérdések és kusza, elvarratlan szálak gombolyagában, Szászálátka közepén, és nem értette, mi történik vele. Nem értette, miért jött el végül is, és miért nem hagyta ott az egészet, amikor alkalma volt rá – amikor ezerszer alkalma volt rá.

A tudomány, ötlött fel benne, de ez túlságosan könnyen előkapható, álságos válasz, az igazság mindig több, mint egy tudományos hipotézis, az igazság több, mint a tények összege, az igazság összetettebb bármelyik fondorlatos hazugságnál és kitalált történetnél is.

– Hányan laknak Szászálátka házaiban? – kérdezte aztán.

– Ketten-hárman.

– Úgy értem, összesen.

Vir csendben maradt.

Vajon tud számolni?

– Tízszer tíz család van, úgy mondják – mondta aztán. – Legalábbis ennyi ház épült eleinte.

– Eleinte? Szóval mégis tudsz valamit a történelemről.

Vir oldalra pillantott.

– Ezek nem kellemes dolgok – mondta. – Szeretném, ha maradnánk az eredeti tervnél, és te mesélnél a zöld tollas emberekről.

Odakint egy állat, vélhetően farkas felüvöltött. Nem azon a büszke hangján, amikor társait hívja, hanem fájdalmasan, amely vonyításba torzul, majd elhaló, szinte hangtalan nyüszítésbe.

Kakari-namira.

Apró, kék lánggal, füst nélkül égett a gyertya, amelyet Vir az asztal közepére tett.

A zöld tollas emberek meséje elmaradt. A vihar egyre jobban tombolt odakint.

 

 

2.

Amund az erdőn keresztül rohant. Arcán valami szurokszerű csordult le.

Nem emlékezett az ébredésre, csak a futásra, ahogy a lelkét is kileheli, körülötte az éji fák röpködtek, azok mögött pedig szemek figyelték.

Elterült egy tisztáson.

Csak bámulta a holdat, melynek kaján sarlója ott hullámzott látomásszerű ködpászmák mögött.

Reggel Vir szólongatta.

Amikor kiszedegette a hajából a tüskéket és leveleket, annyit tudott csak kinyögni, hogy szomjan fog halni.

– Ne törődj vele – mondta Vir. – Mit értesz az alatt, hogy a senkik birodalma?

Amund felvonta a szemöldökét.

– Mikor mondtam én ilyet?

Ekkor körülnézett, látta, hogy a tisztás valójában egy mesterségesen kialakított kis folt az erdőben. Totemszerű kőfaragványok ácsorogtak körülötte, festett szemeik megannyi színeket könnyeztek.

– Álmodban meséltél – mondta Vir. – Nem volt túlságosan érthető, de még mindig jobb a tegnap estinél.

Amund riadtan a zsebéhez kapott.

A füzetke összegyűrődött, nedves lett. Sietve átlapozta, a szavak viszont nem mondtak neki semmit. Zűrzavar, betűkből. Nincs jelentésük.

Felsóhajtott. Talán meg is könnyebbült, olyan teher volt ez, amelyet csak kerülgetett egy ideje, de az nem vitte őt előrébb.

– Mit keresek én itt? – kérdezte.

Vir nem válaszolt, csak fintorgott.

Undorító az az izé az arcodon – mutatott fel. – Gyere vissza, le kell mosni, különben olyan lesz a fejed, mint ez az erdő itt.

Vir kuncogott, de Amund rosszul érezte magát. Valami tényleg rászáradt az arcára, de nem akart hozzáérni.

Amikor visszaértek a faluba, többen segédkeztek abban, hogy letisztogassák, közben ilyeneket mondogattak:

– A fákról esett le. Onnan sok minden leesik.

A két napban, amíg Amund itt vendégeskedett, megfigyelte, hogy a helybéliek nagyon keveset beszélnek egymással, legalábbis olyan dolgokról, amelyek közvetlen információcserét szolgálnának – mintha kitalálnák egymás gondolatait, és amolyan hangyaszerűen egyszerre cselekednék meg azt, amire a bolynak szüksége van. Amikor pedig egymáshoz beszéltek, olyasmiket mondtak, amelyeket Amund nem mindig értett; nem feltétlenül azért, mert a szavakat nem ismerte, csak éppen volt mögöttük valami a háttérben, valami titkos közös tudás, egyfajta bennfentesség. Ez csak fokozta az érzését, mennyire kívülálló itt.

– Vir, én elindulok – mondta nem sokkal később a lánynak. – Estére talán visszatérek. Ha nem… mindegy, ne gyertek utánam.

– Miért mennénk?

Amund bólintott. Felesleges körök ezek.

A falu a keleti oldalon egy emelkedőben végződött, itt a fák ritkábbak voltak, mert sziklák szegélyezték az utat, amely lassan a hegyekbe vezetett. Hallani lehetett a kászmadarak vijjogását, néha hatalmas árnyékot vetettek, s időnként úgy tűnt, ezek az árnyékok önálló életet is élnek, függetlenül gazdájuktól: össze-vissza szaladgáltak Amund szeme előtt. Valahol egy patak csörgedezett. Sűrű, fojtó illatok keveredtek a levegőben, édes gyümölcsé, s talán égetett fűszereké.

Néhány perc múlva Amund elég magasan járt, hogy visszanézzen. Amikor még a kunyhók között sétálgatott, nem tűnt fel neki, mennyire széles a falu kiterjedése, a túloldalon pedig, talán egy óra járásra, egy kisebb fekete torony állt.

Amund megrázta a fejét. Most már nincs sok értelme kérdéseket feltenni.

A temető kapuját messziről felismerte. Az egész sírkert nem foglalt túl nagy területet, annál nagyobb volt a kertet körülvevő sziklafal, melynek járataiban, üregeiben és megszámlálhatatlan kamráiban a világ összes halottja elférne.

Belépett a kertkapun, de rá kellett jönnie, hogy nincs egyedül, két fiatal férfi egy hatalmas, vászonnal letakart valamit rángatott ki az egyik sziklaüregből, miközben egy magas nő figyelte őket.

Mindhárman gesztenyebarna ruhát hordtak, aranyszínű szegélyekkel.

– Hát, nem tévedtem nagyot! – kiáltott fel Amund. – Bárcsak a fejedbe látnék néha, Priora nővér!

A nő nem tett meg teljes fordulatot, hogy ránézzen, épp csak odapillantott, majd folytatta az események megfigyelését: jegyzetelt.

– Mi zavar jobban, hogy előbb értem ide, vagy az, hogy immár nővér vagyok? – kérdezte.

Amund bevágta maga mögött kertkaput.

– Ennek semmi köze kettőnkhöz, remélem, tudod.

A két férfi közben elengedte a terhet, amellyel eddig bajlódtak, az egyikük oda is szólt, mintegy félvállról, hogy valami gond van-e.

Priora intett, hogy semmi gond, majd Amundhoz fordult.

– Akkor mondd, mihez van köze?

Az mi ott a kezedben?

A leltárkönyv. Szeretnél valamit bejegyeztetni?

Nem, a toll. Mutasd csak.

Amund kikapta a nő kezéből a tollat. Megnézte magának: ametisztszínű, vékony, elegáns tervezés.

Megnyalta a száját, majd vonakodva visszaadta.

– Szóval így állunk – mondta. – Messze kerültünk egymástól, de legalább én ceruzát használok.

Priora hangosan felnevetett, talán hangosabban is, mint illene.

Ez zseniális, Amund! Csak így tovább! Módfelett szakszerű! Ha már itt tartunk, akár vissza is mehetnél oda, ahonnan jöttél. Bárhol is legyen az.

Elmenni, azt nem. Ehelyett inkább megnézte magának alaposabban a sziklaüregből elővonszolt csomagot.

Bár vászonba csavarták, és nagyobb volt, mint a két férfi együttvéve, Amund meg tudta állapítani, hogy valamiféle organikus dologról lehet szó. Nem egészen émelyítő, de nyugtalanító szag áradt belőle, és a talaj átnedvesedett ott, ahol vonszolták előtte.

– Priora, én nem akarok semmiféle következtetéseket levonni – szólalt meg végül Amund, a hangja remegett.

– Ne is. Szászálátka az én gondom.

– És ez csak egy, ugye?

– Ez? – mutatott Priora a vászonra. – Ez nem is az egész. Szétesett. Ki kell vakarni onnan, ami még megmaradt, teljesen kiábrándító.

Amund a földre roskadt.

– Szászálatka nem a te gondod, soha nem volt, soha nem is lesz – mondta. – Nem akarom, hogy idehozz még több embert.

Priora megérintette Amund vállát.

– Fel kell számolni az egészet, és tudod, hogy nincs túl sok beleszólásom.

– De a véleményedet kikérik. Mindig van másik lehetőség.

– Nem értem, miért olyan fontos ez neked.

Amund tekintete elködösödött. Nem sírhat Priora előtt, főleg úgy, hogy ő maga sem érti, mi történik ebben a pillanatban. A két férfi is őt nézte.

– Kakari-namira – suttogta.

Csend lett, hosszú másodpercekig, a levegő mintha vibrált volna. A távolban a madarak is elcsendesedtek. A vászon alatt a hatalmas, formátlan tömeg megmozdult, némiképp összeroskadt.

– Ez minden, Amund? – kérdezte Priora.

– Talán még annyi, hogy szörnyű ember vagyok.

Nem bírta tovább. Otthagyta őket, de nem ment egyenesen vissza a faluba, úgy vélte, sokkal többet is megtehet még, mielőtt lemegy a nap. A fákat harkályok kalapálták, rovarok zizegtek, a tegnapi vihar még mindig ott függött az égen, mintha azon tétovázna, megéri-e még egyszer kiereszteni a haragját.

Végül Amund egy kidőlt fán pihent meg, elővette ismét a jegyzetfüzetét – valamiért nem dobta el annak ellenére sem, hogy az előző jegyzeteiből alig maradt valami a maszatolt grafitot leszámítva.

– A senkik birodalma – töprengett. – A föld alatt mocorgó.

Tompa ceruzájával megpróbált az egyik üresen maradt papírlapra rajzolni – a temető alaprajzát, a lopva megpillantott írásjegyeket, a vászonba tekert irdatlan maradvány alakját.

Nem sokkal később az erdőben bolyongott, megpróbálta körüljárni Szászálátka teljes határát, nyomokat keresett, de amit talált, csak gomba, moha, ágak – annak idején minden ilyesminek tudta a nevét, a hierarchiákat, és most tessék, egyiknek sincs jelentősége, jelentése, célja, vagy akár haszna ebben a helyzetben.

Letérdelt, majd könyékig belenyúlt a nedves, puha talajba. A távolban mintha csengők szóltak volna.

Ekkor megérezte, bár csak egy pillanatra, hogy a föld, a benne található férgek, gyökerek, apró törmelékek, ezek mind valami nagyobb célt szolgálnak, tele van élettel a világ. Elméje most a múltba révedt, városokat, akadémiákat járt be, hatalmas tornyaik, sikátoraik között indák, kóborló lidércfények, épületeikben nyüzsgő magiszterek és rosszindulatú tudás szakácsai… katlanok.

Keze valami szilárdat tapintott.

Kihúzta, egy kő volt. Fekete. Talán megkövült szurok. Nem túl kemény, akár rugalmassá is válhat hő hatására, de erről csak kísérletek útján bizonyosodhatna meg. Egy ideig nézegette, majd elhajította, messzire.

Amikor visszaért a faluba, Vir végigmérte.

– Most rosszabbul festesz, mint amikor elindultál – mondta. – Ha találgatnom kellene… egy dal felvidítana, Amund?

– Persze. Másról nem is lehet szó.

A karjára pillantott: az tiszta volt.

 

 

3.

A következő napokban Amund jobban megismerte a helybélieket, és időnként megmászta a hegyi utat, hogy meglesse a temető környékét. Eljutott a fekete toronyhoz is, egy egész napot töltött ott.

– Priora nekem egyszer azt mondta, hogy kutatnom kellene a városnevek etimológiáját, és mostanában Szászálátka szótagjain gondolkoztam, mit jelenthetnek.

Vir egy ideig csendben erőlködött egy mogyoró feltörésével, majd azt mondta:

– Felesleges, nem a te nyelved munkája.

– Száz-hála-átka. Ez hogy tetszik?

– Tudod, néha szeretnék ennyire lelkes lenni, mint amilyen te vagy, de én érzek valamit a levegőben, ami rosszabb, mint amit valaha éreztem. Száz családunk van, igaz, de nem a hálás természetünk hozza ránk az átkot.

Amund eltűnődött.

– Előfordulhat, hogy mégis. – Kikapta a lány kezéből a mogyorót, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta, majd jött a reccsenés. – Sokat gyakoroltam. Nagyon régen.

– Mesélj a vízről – kérte Vir. Elrágta a mogyorót. – Ez lesz talán a kedvenc mesém.

– A legkisebb dolgoktól a legnagyobbig – mesélte Amund. – A víz meséje a világmindenség meséje. Az atomok prológusa: egy oxigén, két hidrogén, kötődnek, mint a szeretők. Láttam a víz születését egy kémcsőben, és láttam a végtelen óceánt, ahogy a nap sugarai csillognak a hullámain. Láttam vad zuhanását hegyek magasából, láttam, ahogy felszárad a kutak széléről. Forró gőz és hideg jég: gyilkos, vagy a tudomány szolgája?

– Mi van az óceán mélyén? – kérdezte Vir.

– Mi van a felhők tetején?

– Ezek a dolgok olyan távolinak tűnnek – mondta Vir. – Soha nem láttam a hópelyheket, amikről meséltél.

Még hosszú percekig beszélgettek.

Aznap este felavatták a nagy tüzet. A falu közepén rakták meg, és beragyogta a környéket. Az idősebbek leültek, és megpróbálták kifürkészni a titkait. A fiatalok ide-oda kóvályogtak, ettek és ittak, és meglepő módon beszélgettek is.

Az éjfél közeledtével egyre többen dúdoltak valamit, harmonikus egységben. Mély, egyszerű hang ismétlése: mmmmmh-mm.

Amund is elkapta a ritmusát, felemelő érzés volt.

Később a tűz elaludni készült, az emberek is visszatértek a kunyhóikba, de Amund maradni akart, ott ült a falu legöregebb férfija, Haré mellett, csendben figyelték a parazsat.

– Valami célja van, hogy velünk maradtál – szólalt meg az öregember. – Nagy áldozat.

– Nem nagy, igazából nem – mondta Amund. – Egy olyan embernek, akinek nincs másik élete, annak nem.

– Közel van a vége ennek is.

A hideg végigfutott Amund hátán. Talán csak a szél miatt, talán az öreg szavai miatt, de ez utóbbi nem annyira valószínű. Tudta, amit tudnia kellett, Haré sem lát többet annál.

– A fák… – Az öregember felemelte az ujját. – A fák bölcsessége. Hallod, ahogy ropognak az ágaik. Szárnyak mozognak a sötétben. A talaj életre kel éjszaka.

– Igen – mondta Amund. – Igen, valami közeledik. És több is annál.

Apró lángok támadtak fel itt-ott az elszenesedett farakás egyik-másik pontján. A tűz is küzd, hogy élhessen. Mindennek és mindenkinek küzdenie kellene. Aztán van úgy, hogy elkerülhetetlen, hogy kialudjon az élet, akármilyen jelentős vagy jelentéktelen: itt ez a tűz, nem szolgált igazán célt, nem fogják megírni a történetét, de ragyogott, elért valamit, hatott az emberekre, hatott a halott fákra, hatott a rovarokra, akik a közelébe tévedtek. Hamarosan vége, de létezésének jogát még mindig megpróbálja elmarni.

Amund most bűntudatot érzett, de nem tudta megmondani, miért. Nem az ő hibája, hogy nincs hatalma irányíthatatlan dolgok felett, bár talán ha többet tudna a világ működéséről, az emberekről, talán akkor minden más lenne. Talán ha más döntéseket hozott volna egy hete, egy hónapja, az azelőtti évben, vagy amikor először elkapott egy bogarat, hogy megvizsgálja.

Akkor eszébe jutott Priora. Aztán Vir.

A vén Haré mély levegőt vett, kifújta. Remegő levegővétel volt ez, Amund úgy gondolta, valami betegség miatt lehet.

Aztán énekelni kezdett. Halkan, érzelmek nélkül: egy régi mondóka.

 

Színeid, feketén-fehéren

Kakari és namira.

Ölsz-szeretsz, tüzed ég, vízbe fúlsz

Kakari és namira

Föld alatt mocorgó, fák között szárnyaló

Kakari és namira.

 

Amund észrevette, hogy Haré ütögeti a ritmust az ujjaival a térdén. Hallgatta a dalt, próbálta megfejteni a mögötte rejlő titkokat, de néha nem is figyelt a szavakra, csak az ide-oda kopogó ujjakra.

A fák ropogtak. A szél fújt. A tűz halni készült.

Amund a zsebéből előszedte a füzetet. Átlapozta: új oldalak, új rajzok és új gondolatok születtek rajta, amióta a régiek elkenődtek.

A parázsra dobta.

A tűz még egyszer felkapaszkodott, mohón átrágta magát a papíron, majd mintha rádöbbenne saját reményének feleslegességére, ismét lekushadt.

– Megyek – mondta Amund.

Haré nem válaszolt. Ő maradt.

Amikor belépett a kunyhó ajtaján, csak a kék gyertyaláng égett. Az egyik oldalon Vir apja aludt, a másikon a kislány.

Amund csendben odalépett a lányhoz, leguggolt, nézte egy ideig, majd leült mellé.

Kinyitotta a száját, aztán becsukta. Annyi mindent kellene még mesélnie, vagy legalább mondani valamit, egy szót, egy biztató gondolatot, akármit.

Ha Vir ezt a vágyát megérezné, most kinyitná a szemét, odafordulna hozzá, és megkérdezné: van még egy történeted?, és akkor erre Amund azt válaszolná: igen, de már csak egy, az utolsó, és erre a lány megkérdezné: annak legalább jó vége van?, amire az lenne a felelet: megtudod, mielőtt a nap felkel.

És ekkor, csendben ugyan, hogy ne ébressze fel a lányt, de fájdalmasan, elsírta magát.

Sírt percekig, amíg meg nem sejtette, hogy a tűz odakint már kialudt, ekkor megsimogatta a lány haját, ő megmozdult, de nem ébredt fel. Jönnek, gondolta Amund. Hiába minden erőfeszítése, ennek a mesének nincs igazán jó vége, de talán valamit sikerült elérnie, valami egészen aprót. S ebben a pillanatban tudta is: elég volt körülnéznie, az ismerős kék láng, a fák borzongató ropogása, a kislány halk szuszogása… Szászálátka végtelen nyugalma.

Amund végre tartozott valahová.

 

 

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info