A vonat olyan nehézkesen cammogott ki a nyíregyházi pályaudvarról, mintha egy mágnes húzta volna vissza a peronokhoz. A lány kétszer próbálta kék utazótáskáját feltenni a fém kalaptartóra, de az mindkétszer visszaugrott, amikor a vasúti kocsit hol jobbra, hol balra megrántották a váltók. Feladta. Betolta az ülés alá, s figyelte az elsuhanó várost az ablakból. A kocsi egyik nyitott ablakán át besikítottak a vonat gyorsuló kerekei: iszkolj!

Majd a fékek dübörögve lassították le a szerelvényt: maradj!

– Megengedi? – kérdezte egy fáradt hang. A lány a lihegő nőre pillantott, szemét tüntetőleg körbefuttatta az üres vasúti kocsin, majd kelletlenül bólintott. A középkorú nő meg sem próbálta csíkos, műanyag szatyrait feltenni a feje fölötti fémpolcra, rögtön az ülés alá tuszkolta be. Kigombolta kávészínű kabátját, s a lánynak úgy tűnt, mintha két piszkafa lábra termetes lufit fújtak volna. A nőnek sem dereka, sem nyaka nem volt. Fejtől combtőig egyetlen tömb képezte a testét. A kabátot felakasztotta az ablak mellé, de ő a külső székre huppant le.

A város már nem követte őket.

Ottmaradt, ahová való.

A Nyírség futóhomok buckái közé.

A lány le sem vette a szemét az ablakról, amelyben visszatükröződött a nő, aki a táskájában matatott. Sötétbarna műbőr ridiküljéből egy csomag Korpovit kekszet húzott elő.

– Megkínálhatom? – kérdezte.

A lány nemet intett a fejével, összehúzta magán a fehér ingére sebtében felkapott zöld pulóverét, lesepert egy, a sötétkék szoknyájára tapadt hajszálat és visszafordult az ablakban tükröződő nő felé, aki két kekszig nem szólalt meg, csak méregette utastársát.

– Vizsgázott?

A lány kipréselt egy ühümöt magából.

– Sikerült? – kérdezte a nő, közben az egyik csíkos szatyorból előhúzott egy rongyos Kiskegyed újságot és egy kopott szemüvegtokot.

– Semmi köze hozzá – ripakodott volna rá a lány, de ehelyett csak rázta a fejét. A nő Téglásig nem szólalt meg. Olvasgatta az újságot és ette a kekszet. Roppanás, csönd, majd nyelés. Mintha arra várna, hogy a nyál majd magától pépessé teszi a szájába vett korpás tésztát. Fogatlan, vagy olcsó műfogai vannak – nyugtázta magában a lány.

Bocskaikert előtt újra próbálkozott a nő.

– Ismételhet?

A lány bólintott.

A vonat megállt. Percekig rostokolt a semmi közepén.

A nő lehunyta szemét. Ablaküvegben bólogató díszkutyának tűnt. Elaludt. Időnként hangosan horkantott. A lány odanézett és kirázta a hideg: a nő szája szélén kekszmorzsával keveredett nyál folyt. Az ablakban keresett menedéket.

A nő alvó testén egyre többször suhantak át kockaházak. Azután jöttek a panelok, azok teljesen kitakarták hirdetőoszlop testét.

Hagyni kellene a fenébe az egészet, az idegen várost, a vizsgát, a büdös vonatot és a korpovitos nőt is. Két lépcsőfok, ennyit kell megtenni ahhoz, hogy kiszálljon és mindent újrakezdjen – mélázott magában a lány.

A hajdúsági főváros után az Alföld újfent kirajzolta az ablakra a nő oszlopos alakját. Még Püspökladányban is aludt. Időnként a lány a hátán érezte tekintetét, de az ablak nem csalt, a nő valóban szunyókált.

Törökszentmiklós előtt megjelent a kalauz. Felrázta a nőt, aki egy papírlapot adott át, amelyet a szótlan férfi hosszasan tanulmányozott, majd visszaadta.

Nincs jegye. Nem kell neki.

A lány odanyújtotta jegyét a kalauznak, aki lyukat ütött rá és visszaadta.

A nő közben kopott címkéjű ásványvizes palackot vett elő és ivott. Fékezett a vonat, leöntötte magát.

– Megismétli? – A lány felhúzott vállakkal jelezte, hogy fogalma sincs. Izzadsággal kevert lábszag csapta meg az orrát. Lenézett a padlóra és látta, hogy a nő kihúzta a cipőből a lábát.

– Ne haragudjon, de mindig úgy megfájdulnak a lábaim a gyaloglásban, Szolnokig még kipihenhetik magukat – szabadkozott.

A lány dühösen felpattant, kirántotta a kék utazótáskáját a szék alól és ráförmedt a nőre.

– Miért nem hagy engem békén? – Vállára dobta táskáját és átvágtatott a harmadik kocsiba, majd a negyedikbe és a következőbe, egészen a szerelvény végéig és közben magában a nőt szidalmazta: semmi köze a vizsgámhoz, maga fogatlan, büdös lábú seftelő.

A vonat fékezett, a lány leszállt.

Törökszentmiklóson hosszasan gyalogolt a peronon, mire az állomás épületén át a buszokhoz ért. Az elsőt, ami Martfűre ment, lekéste, de a másodikkal éppen vacsoraidőre az anyja házához ért.

– Klárikám, annyira aggódtam, te mivel jöttél? Szolnokon szálltál át? – hadarta az anyja a konyhaajtóban.

– Nem, kivételesen Törökszentmiklóstól busszal jöttem – válaszolta. Az anyja izgatottan a televízióra mutatott.

Szolnok előtt, Szajolnál kisiklott a Nyíregyháza és Budapest között közlekedő gyorsvonat, a vonat második és harmadik kocsija a felismerhetetlenségig roncsolódott össze, a halottak száma meghaladja a húsz főt – harsogta a híradó.

A lány a konyhaablakhoz lépett, de abban csak anyja riadt arca tükröződött.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)