Aurul

apám emlékének
„A táska … hatmillió lelket kell megmentenünk … a táska … emlékezniük kell … emlékeznünk kell … a táska …”
Ijesztően valósághű rémálomból ébredtem. Álmomban megelevenedett a Második Világháború, valaki elveszett lelkekről beszélt, és egy táskáról, amiben megtalálhatom a sorsukat. Ahogy felültem az ágyban, hideg verejték csorgott le a hátamon. Az utolsó szavak továbbra is ott duruzsoltak fülemben. Gondoltam olvasok egy kicsit, hogy megnyugodjak. Abban a pillanatban, ahogy felkapcsoltam a lámpát, égnek állt tarkómon a szőr: eszembe jutott, hogy melyik táskáról szólt az álom!
Tizenhat éves voltam, mikor meghalt az apám, a legjobb barátom. Ruhái egy szeretetszolgálaté, könyvei jórészt anyámé lettek. A műanyagkeretes szemüvegeket, az elektromos borotvát, pár dossziét és a sokéves zsebnoteszeket, apám egy régi bőröndjébe söpörtem be, és a hátsó pincefalnak támasztottam. „Majd átnézem, ha elég erős leszek hozzá.” Az évek múlásával a fájdalom szomorúsággá tompult, majd a szomorúság megértésben oldódott fel. A bőröndöt mégsem vettem elő. A múlt karjáért senki sem nyúlt, hogy a jelen fényébe segítse.
Papucsban és pizsamában lépkedtem lefelé a vaksötét lépcsőházban. Zseblámpám alig két méterre szórta fénykúpját. Szívem egyre gyorsabban és erősebben dobogott. „Miért is halogattam a mennyezeti égők cseréjét?!” Ahogy lenyomtam a pinceajtó kilincsét, éreztem, mennyire nyirkos a tenyerem. Jeges rémületem tovább fokozódott, mikor, a kerti bútorokat elhúzva, megpillantottam a bőröndöt. A falnak támasztva állt, épp úgy, ahogy tizennégy éve otthagytam. Remegő kézzel pattintottam fel a zárat, készen arra, hogy bármi kiugorhat az utazóládából. De semmi különös. Szerződések, igazolások, orvosi papírok. Egyre vadabbul dobáltam a földre a megsárgult lapokat. Veszedelmesen erős energia hajtott, hogy megtaláljam azt a valamit, ami az éjszaka közepén magához hívott. De vége. A táska már üres volt. A felhalmozódott feszültség sírógörcsben tört rám. A fájdalom egész kicsire húzott össze. Letérdeltem, és rázkódó fejemet a nyitott bőröndre ejtettem… ekkor vettem észre. Csak egy barna sarok kandikált elő egy oldalzsebből. Megsárgult papírfüzetet húztam elő, amire nem is emlékeztem. Talán még apám tette oda? De eddig hogyan kerülhette el a figyelmemet? Hiszen a borító szinte világított. Pizsamám ujjával megtöröltem könnyes szemeimet, és a letámasztott zseblámpáért nyúltam, hogy jobban láthassam a füzet fedelét. AURUL. Csak ennyi volt ráírva. Szertartásszerű áhítattal nyitottam ki. A lapokon apám jobbra dőlő, egyenletes kézírása futott végig.

Az 1941-42-es dermesztően hideg telet, sosem tapasztalt, fülledt, forró tavasz követte. Ám a világon sehol sem volt olyan hőség, mint Afrika középső részén, távol az óceánoktól. Március 28-án érkeztem El-Alameinbe, a Remény Városába.
Előtte, még Tunéziában, elintéztem a beutazási papírmunka nagy részét. A tengerparti ország egyik sivatagi falujában kaptam hamis papírokat. Zsidó menekültként ekkor már Észak-Afrikában sem lettem volna biztonságban.
Két nappal később nyolcad magammal egy kétfedeles repülőn ültem. Tunéziát elhagyva az ég világoskék színűre váltott. Egyetlen felhő sem volt, alattunk csak a végtelen sivatag. Az El-Alameini kiszálláskor már a valódi papírjaimat használtam. Afrikának ezen a világtól elzárt részén, a szó, zsidó, még semmit sem jelentett érkezésemkor. Az irataimat ellenőrző tiszt sem lövellte felém a furcsának, másnak, gyanúsnak kijáró utálkozó pillantást, amivel az út során annyiszor találkoztam. Óriási, fekete kézfeje ráborult útlevelemre, majd maga felé fordította azt, és érdeklődéssel lapozgatta.
„A lányom is Európában él. A férje ott kapott munkát. Igazán szép helyen laknak, Genova külvárosában. Régebben gyakran küldtek képeslapot, de mióta kitört a háború, a nemzetközi posta megbízhatatlan. Azelőtt hívtak többször, hogy látogassam meg őket, csak tudja, én nem bírom a hideget.”
Ó, ha tudná milyen hideg volt az idén! Mennyi kéz és láb fagyott el a fűtetlen marhavagonokban, hány szoptatós anyának apadt el a teje, hány tüdőgyulladásos embert kellett rabtársainak a „zuhanyzóba” szállítani, hogy aztán melegedjenek. Melegedjenek, égjenek, a krematóriumban, amíg a hús a csontokról lemállik, sercegő zsírcseppek zenéjére. Haláluk szagát elhozta hozzánk, a barakkba a szél. Tudtuk, hogy mit szívunk be, mi az a bűz, mi minket éltet… De állj! Szökésemkor megfogadtam, hogy kitörlöm fejemből a múltat, és új életet kezdek valahol, ahol csak egy ember vagyok, nem pedig, egy megbélyegzett állat.
„Maga Magyarországon született, mégis letelepedési engedélyt kért. Nem is tervezi, hogy valaha visszamegy?”
Összerezzentem szavaira. Még nem voltam teljesen jelen. Megint túl mélyre szálltam a gondolataimban. Ilyen többé nem fordulhat elő! Miről is beszél nekem? „Vissza? Hova vissza?”
„Hát a szülőhazájába!” Szaladt szélesre az óriásszemű tiszt mosolya, és nyújtotta felém a papírjaimat.
„Nos, majd meglátom. Majd meglátom!” Próbáltam határozottabban szólni.
De igen. Egyszer talán visszamegyek. De csak akkor, ha a gyermekeimnek sosem kell szégyellniük, hogy az apjuk zsidó.

A belvárosban szálltam meg, egy olcsó fogadóban. Innen jártam délelőttönként munkát keresni. A gyárosok körében, kis idő elteltével, már tekintély övezett. Válogathattam az ajánlatok között, miután kimondtam a kulcsszót: európai mérnök. El-Alamein jelentős központi támogatást kapott akkoriban. A király, a környék gazdag ásványi kincseire alapozva, az ország ipari központját akarta itt létrehozni. A város körül gombamód nőttek ki ipari létesítmények, mindegyik, a legújabb technológiákkal felszerelve. Érkezésem után egy héttel, már az egyik lignit bánya műszaki vezetője voltam, háromszáz ember dolgozott a kezem alatt. Szolgálati dzsipet kaptam, egy vadonatúj 320-as Fiumicinót. Ezen tettem meg, naponta kétszer, a harminc kilométeres utat.

Április 29-e volt, Péter napja, sosem felejtem el ezt a dátumot. Munka után, nagyjából félúton járhattam a város felé, amikor a motor krákogni kezdett, és leállt. Gurultam még száz métert, majd kiszálltam és felcsaptam a füstölgő motorháztetőt. Fenébe! Elszakadt az ékszíj. Valahonnan újat kell szereznem. Épp azon kezdtem tűnődni, hogy vajon a város, vagy a telephely van-e közelebb, mikor zúgás ütötte meg a fülemet. Ezt a szerencsét! Ezen az úton, tudomásom szerint, átlagosan napi kétszer megy autó… ráadásul mindkétszer én vezetem! A szerencsés találkozás hamar jókedvre derített. A nyitott Ford már egész közel gurult… és ekkor megláttam álmaim nőjét! A szívem egy pillanatra kihagyott, azután egy igen vidám ritmusban kezdett újra dobogni. Pár méterre tőlem lefékezte az autót, hogy a felkavart homok ne rám szálljon, és felém mosolygott. Istenem, két éve nem értem nőhöz!
„Minden rendben, uram?” Kiáltott felém, hamisítatlan oxfordi kiejtéssel. Hangja kislányos volt és csilingelő, mint Judy Garlandé.
„Tökéletesen! Magát vártam!”
„Akkor szerencséje van, mert havonta csak egyszer járok erre.” Nevetett és nyitotta az ajtót. „Felforrt a hűtővíz?” Közben kiszállt és megláttam az alakját. Várandós volt, ránézésre az ötödik hónapban járhatott. „Vagy talán defekt?” Ruganyos léptekkel közeledett. „Esetleg fotográfiákat készít a helyi felhőkről? Akkor bizony türelmesnek kell lennie!”.
Már az autóm mellett állt, mire össze tudtam szedni magam. Te bolond azt hiszed most, hogy a Jóisten megszöktetett a halál torkából, már mindent megkapsz?
Csak elégett az ékszíj.” Hangomból nem sikerült eltüntetnem a csalódást.
Lendületesen nyújtotta előre karját: „Elizabeth”.
„George.”
Egy pillanatra mindkettőnk a másik szemébe nézve hallgatott, közben azt hiszem az is átfutott az agyamon, hogy amilyen hihetetlen csoda, hogy két európai találkozik fekete Afrika közepén, és angolul csevegnek, az már szinte természetes, hogy életem szerelme jelenik meg. Aztán egyszerre kezdtünk el beszélni. Én valami olyasmit mondtam, hogy milyen kedves, hogy megállt, az ő szavait viszont nem értettem, de ez kölcsönös lehetetett, láttam a szemén. Felnevettünk, aztán újra elhallgattunk, de ebben a hallgatásban benne rezgett a szavanna felett fújdogáló szellő derűs bölcsessége.
Egy perc is eltelhetett az ünnepélyes csendben, míg Elizabeth újra megszólalt. „Van egy ötletem! A közelben lakom, egy igazi mesebeli oázisnál. Meghívom magunkhoz egy teára, aztán a szomszéd ezermesterrel visszajönnek, és rendbe rakják az autót. Mit szól?”
Nem hittem a fülemnek! Egy tea? Pontosan erre vágytam evvel a gyönyörű nővel. Inni a teát, a szavait, a lényét. De magamra szóltam. Túl szép ahhoz, hogy csak barátok lehessünk. Inkább szépen itt megvárom azt a mindenest, és igyekszem örökre elfelejteni ezt az álom nőt. „Csodálatos! Mit szólna, ha az Ön autójával mennénk?” Nem hittem el, hogy ezt én mondom. Nesze neked, várakozás! Nem vagyok normális!
„Ugorjon be!” A tünemény már be is pattant, mikor még az autó ponyva zárjával küszködtem. „Tudja, az évnek ebben a szakában, meglepően kevesen járnak 320-as dzsip ékszíjjal a zsebükben, errefelé!”
Válaszképpen csak vágtam egy vigyort és folytattam a babrálást. Jó, jó, tudom, hogy igaza van, de egy percig gondolkodnom is kell, mert mellette elvesztem a fejem. Tehát csak semmi közvetlenség. Beugrom hozzájuk, iszom egy teát, és irány a város!

E naptól fogva minden délutánt Elizabethtel töltöttem. Csak beszéltünk és beszéltünk, és a délutáni teázás a késő estébe nyúlt. Olyan harmónia volt kettőnk között, amit addig senkivel sem tapasztaltam meg. Tudtam, hogy ezt ő is érzi, nem is kellett beszélnünk róla.
A telepen időközben beindult a kitermelés, alig akadt tennivalóm. Pontban négykor kigurultam a főkapun, és negyven perccel később már a teámat kortyolgattam Liznél. Megidéztük az elmúlt háromezer év művészeit, eszmét cseréltünk történelemről, politikáról, még a bánya fejlesztéseit is elmeséltem. Azonban legszebbek talán, azok a napok voltak, mikor csak csendben üldögéltünk a tornácon.
A beszélgetések közben, apránként ismertem meg az életét. Művészettörténészként végzett West Highland-ben, majd művészeti terapeutaként dolgozott egy természetgyógyász klinikán. Ott találkozott egy lelkes pszichiáterrel, aki a második randevún megkérte a kezét, és ő igent mondott. Afrikában két éve éltek. Liz előző évben, a fővárosban, elindított egy rajzkurzust, ahol fogyatékos gyermekek önkifejezését segítette. Férje El-Alamein közelében dolgozott egy laborban, mégis ritkán járt haza. Liz nem sokat tudott a munkájáról. Christian, akivel csak a harmadik héten találkoztam, mint kiderült, a lány nagybátyjának segített. Berno bácsi házában állítólag újfajta energiákkal kísérleteztek, de amikor érdeklődve kérdeztem Christiant a műszaki részletek felől, elterelte a témát. Liz sem tudta, pontosan mivel is foglalkoznak.
„Amióta az eszemet tudom, a bácsikám mindig ilyen habókos kutató volt. Mániája, hogy a nácik meg akarják szerezni a kutatási eredményeit, ezért semmit sem tudni arról, ami a birtok falain belül történik.”
„Mit gondol, van értelme a munkájuknak?” Kérdeztem szórakozottan. Különösebben nem érdekelt, mit csinálnak félkegyelmű feltalálók a vadon közepében.
„Nem tudom, mit gondoljak. A nagybátyámnak kiskorában különös látomásai voltak. A család vallásos tagjai már papot akartak hívni. Aztán, ahogy Berno mesélte, mikor az első hó fehérbe borította a kertvárost, egy öreg kínai kopogott be San Franciscoi házukba. Nem tudom, mit mondott a szülőknek, de tény, hogy a kis Berno a következő három évet a kínai mellett töltötte. Később elvégezte a Chicagói Egyetem fizika szakát, végül pedig itt rendezkedett be, a világ végén. Tízéves korom körül párszor feltűnt nálunk, aztán sokáig nem hallottunk felőle. Tudományos eredményei nincsenek, de van valami a kisugárzásában, ami hitelt ad minden szavának. Érzem, hogy valami jelentős dolog van születőben.”
„És maguk hogyan kerültek Afrikába?” – próbáltam elterelni a beszélgetés irányát.
„A szüleim haláláig Angliában éltünk. Azután Berno bácsi tanácsára és segítségével költöztünk át ide. Tudja, a bácsikám két héttel az esküvőm után tűnt fel. Férjemmel vásárolgattunk a Leicester Squaren az új lakásunkhoz. Az öreg, mint aki a földből pattant elő, úgy lépett elém és köszöntött, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára. Christiannal is rögtön megtalálták a közös hangot. A kezdetektől fogva mindenben támogatott minket, bár ezt Christiannak nehéz volt minden esetben elfogadni. Még ezt a házat is Berno bácsinak köszönhetjük!”
„Sok pénze lehet az öregnek.” Csak nem tudtam elszakadni a bácsikától.
„Ó igen. A bácsikám nagyon vagyonos. Az apjától örökölt többségi tulajdonrészt egy bányában Elefántcsontparton. A jövedelméből gondtalanul éli életét, minden idejét a hobbijának, a kísérleteknek szánva.”
„És hány emberrel dolgozik az öreg?” Lelki szemeim előtt egy műszerekkel felszerelt labor képe jelent meg, tele fehérköpenyes okostojásokkal.
„Tudja, a vicc az, hogy egyáltalán nincsenek munkatársai. Ketten végzik el az összes munkát. Másfél éve még a takarítót sem engedik be a házba. Képzelheti, milyen állapotok vannak bent!”
Nem. Nem tudtam elképzelni. De akkor még az egész igazán nem is érdekelt. Azonban egy héttel később, június 23-án minden új megvilágítást kapott.

Szokás szerint két kopogás után már nyitottam is az ajtót, de odabent csak a tapintható szomorúság fogadott. Nem hagytam, hogy ettől a fejembe toluljanak a tábori emlékek, határozott mozdulattal nyitottam a társalgó ajtaját. Liz, a lefüggönyözött ablak mellett, kedvenc rattan foteljében ült, és keservesen sírt. Tanácstalanul megálltam az ajtóban, egy szót sem szóltam.
Pár perc elteltével beszélni kezdett. Szavai görcsös zokogásban, el-elakadva törtek elő. „Valami megváltozott. Christian alig jár haza, és ha itthon van, akkor is csak a jövőről beszél. Hogy milyen erősnek kell lenni egy nőnek ilyen időkben. Éjszaka rémálmai vannak, és néha ki tudom venni, amit mond. Nagyon félek, George. Valami végzetes közeledik, érzem. Akartam beszélni a bácsikámmal, de nem hajlandó találkozni velem. Azt üzente, hogy erre most nincs ideje.” Közben felállt és elfordult, hogy rejtse arcát.
Közelebb léptem, és gyöngéden megsimogattam a vállát, a hátát. Akkor értem hozzá először. Nem gondolkodtam azon, mit teszek. Átkaroltam, és ahogy felém fordult, megcsókoltam. Nem a gyenge és síró asszonykát vigasztaltam, hanem a Nőt csókoltam, akit találkozásunk óta láttam benne. Karomban tartottam, míg felszáradtak a könnycseppek.
Pár perccel később kicsit hátrébblépett, és a szemembe nézett. „Sajnálom, hogy elkéstél.”
Akartam valami vicceset válaszolni, hogy sajnos visszatartott pár száz méter szögesdrót, de végül semmit sem szóltam. Nem bírtam megszólalni, torkomat gombóc zárta le.
Csendben maradtunk a következő órákban is. Liz teát készített, és kiültünk a verandára. Az árnyékból csodáltuk a lemenő napot. Hallgattuk, ahogy az égető forróság multával, életre kel és mozgolódni kezd a szavanna állatvilága. A természetben semmi sem változott. Rendületlenül hirdette az örökké változó állandóságot. Mint minden este, apró madarak röppentek az égre, és még apróbb rovarokkal csőrükben tértek vissza fészkükre.
A kék ég egyre feketébbre komorult, olyan feketére, amilyenre csak itt, az óceánoktól távol tud. Christian aznap este sem jött haza. Végül, éjfél körül, Liz megkért, hogy maradjak a házban, és én nem tudtam nemet mondani. A vendégszobában feküdtem le, de még órákig nem aludtam el. A fehérre meszelt fal apró repedéseit néztem, és hallgattam a táj éjszakai neszezését. Éreztem, hogy a fal másik oldalán Liz sem alszik. Lélegzeteink, mint ki nem mondott becéző szavak, elhagyták szánkat, a falnak ütköztek, pördültek egyet, kiszaladtak az ablakon és kint, mint két apró forgószél fonódtak egymásba, szerelmes ölelésben, a csillagos ég alatt.
Elaludhattam. Mikor felébredtem, még éjszaka volt. Nem tudom, mennyi lehetett az idő. A fejemben csendes nyugalom, a szívemben szomorúság uralkodott. A legtisztább szomorúság, amit valaha éreztem. Nem volt benne sem keserűség, sem gyűlölet. A sors, maga az Élet rezgett benne. A hatalmas fensége, ami mellett eltörpülünk. A világ egysége és sokszínűsége. És szépség. Igen, szépség. Arcomon mosollyal aludtam újra el.

Másnap, szerdán, június 24-én, mire felébredtem, Lizt már sehol sem találtam. Egy levél várt a társalgó kör alakú faasztalán.
„Kedves George! Elutaztam. Nyugalomra van szükségem, hogy egészséges életet adhassak. Kérlek, felejts el! Kérlek, felejts el örökre! Elizabeth”
Az asztalon hevert egy másik levél is, borítékba zárva, Christiannak címezve. Összetörten tántorogtam ki az éles hajnali napsütésbe. Kocsiba ültem, de nem emlékszem, hogyan vezettem el a telephelyig.

A szerdát, és a rákövetkező napot élőhalottként dolgoztam végig. Agyam egyik hátsó zugában Liz neve kerepelt szüntelenül, de nem hagytam, hogy előtérbe kerüljön. Napi tizenhat órát dolgoztam, és csak egy-két falatot ettem. Rettegtem a péntektől. Az volt a szabad nap. És az órák egyre gyorsabban teltek el…
Péntek reggel ötkor felpattantak szemeim. Kimentem a konyhába és bekaptam két altatót. Feszült testtel feküdtem vissza az ágyba és vártam a hatást. De nem tudtam elaludni. Hétig forgolódtam, aztán nem bírtam tovább. Lezuhanyoztam, kimentem a néptelen utcára és beugrottam a dzsipembe. Négy órán át hajtottam, kínoztam a kocsit, keresztül a tájon, dűnéről dűnére. Messze elkerültem minden települést és oázist.
A sivatag szépsége és fenséges magánya egy idő után belém ívódhatott, mert megváltoztak gondolataim, érzéseim. Mintha minden egyes légvétellel új energiával telítődött volna testem. Gerincem kiegyenesedett, figyelmem kitágult. Éreztem az autót, éreztem, ahogy ráfekszik az útra, ahogy az apró kavicsok kipattannak a kerekek alól. Éreztem fejem felett a végtelen világoskék eget, és alattam a végtelenbe elnyúló sárgásvörös homokot. Apró figura voltam ég és föld között, egy apró kocsiban, ami halvány vonalat rajzolt a Földgolyóra.
Fogalmam sem volt, merre járok, mikor a benzintartály piros lede pislogni kezdett. Még jó tíz percet vezettem, mikor a nyugati horizonton egy fehér, téglalap alakú ház bukkant elő. Megcéloztam. Reméltem minél kevesebb beszélgetés után adnak el nekem benzint.
Ahogy közeledtem, a ház előtt ismerős autót láttam. Nem hittem a szememnek! Liz piros Fordja volt, a barna színű csomagtartó bőröndöt nem lehetett összetéveszteni! Egy perc alatt a vajszínű kőkerítéshez értem. Szívem a torkomban dobogott, ahogy bekopogtam a magas fakapun. Percekig nem történt semmi, közben néhányszor Liz nevét kiáltottam. A várakozásban az idegességtől egyre jobban izzadtam, most már nem hűtött a menetszél sem. Végül elhatároztam, hogy bemászom.

Felhúztam magam az embermagas kőkerítés tetejére. Alattam elhanyagolt, gazos kert, ami szebb napokat is láthatott. Kívülről nem mutatott rá semmi, de megéreztem, hogy ez Berno lakása és laboratóriuma. A ház összes ablaka csukva volt, az egyik billenő ablakot kivéve, amely térdmagasságban volt, és az alagsorból nyílhatott. Ahogy a tűző napon, a gazon átverekedtem magam, és a falhoz sétáltam, bentről Christian hangját hallottam meg. Leguggoltam, hogy jobban halljam.
„Nem, nem küldtem még választ.”
„Mit írt, hol fog lakni?” – kérdezte egy nagyon meleg tónusú hang. Ahogy meghallottam, valami megváltozott a levegőben körülöttem.
„A Carta Hotelben.”
A Carta Hotelben?! Összerándult a gyomrom. Csakis Lizről beszélhetnek! A Carta, Tunisz egyik közkedvelt szállodája, biztos ott vett ki szobát!
„Fiam, küldd át neki az összes pénzt, ami a számlámon maradt.” – a hangból szinte már nem is emberi szeretet áradt. Úgy éreztem magam, mintha a szívemben visszhangzanának szavai.
Eltelt pár perc, közben a hallottakon gondolkodtam. Amint lehet, akár már holnap, el kell menjek Lizhez! De a levélben arra kért, ne keressem…
Újra Christian szólalt meg: „Berno bácsi! Ugye nincs más megoldás? Meg kell halnunk?”
„Sajnos, így van, fiam. Csak így tudjuk végrehajtani a feladatot.”
A meglepődéstől, értetlenségtől és a felszakadó indulattól hajtva hirtelen felpattantam. Fejemből minden vér kiment. Megszédültem, és elsötétült előttem a világ. Utoljára még tompa fájdalmat éreztem a jobb könyökömnél és nagyon távolról üvegcsörömpölést hallottam.

Amikor magamhoz tértem, egy széken ültem. Kezeim a szék támlájába bújtatva, összekötözve, számban valami rongydarab. Mindenem zsibbadt és alig kaptam levegőt, hányinger kerülgetett. Pár perc telt el, mikor kerek, kopasz fej hajolt be jobbról a látómezőmbe. Mosolygott. Mosolyától számomra is érthetetlen módon nemhogy idegesebb lettem, hanem megnyugodtam. Elengedtem izmaimat és így már a levegő is könnyebben tudott tüdőmbe áramlani.
„Elizabeth és a születendő gyermek számára már alig van remény.” – felismertem a barátságos hangot, ez volt Berno bácsi. Aztán, ahogy szavai értelme eljutott agyamig, vergődve feszítettem meg testem. Elkeseredett küzdelmemet mintha észre sem vette volna, folytatta: „Keresse meg őket és maradjon mellettük, amíg csak lehet. De ne felejtse el, magának életben kell maradnia. Élnie kell, hogy mire a sötét felhők elvonulnak a világ fölül, maradjon egy hírmondó. Maradjon életben valaki, aki tudja, miként dőlt el az áldozatok lelkének sorsa.” Utolsó szavai közben hozzám lépett, és egy bicskával elvágta köteleimet.
Megmozgattam elzsibbadt karjaimat és óvatosan felálltam. Még mindig szédültem és nem tudtam, mit tegyek. A szavain gondolkodtam és azon, vajon ő tényleg komolyan gondolja-e, amit mond. Végül visszaültem a székembe. Rendben, megpróbálok nyitott maradni. Kérdőn néztem rá: „Maguk itt mi a csudával foglalkoznak?” Hangomból nem sikerült eltüntetni a gúnyos hangsúlyt.
Közelebb húzott egy nádfotelt és leült velem szemben. „Hamarosan elmondom azt is. Legalábbis amennyit tudnia kell. Először beszéljünk a maga feladatáról.”
„Az én feladatomról?” – Egyre érdekesebb ez a beszélgetés!
„Igen. A következő ötven év az emlékezés és kesergés kora lesz. Az indulatok sokáig nem engedik majd felszínre a valóságot. A kétezredik év után köszönt a Földre az a spirituális fejlődésre alkalmas időszak, ami elhozhatja a múlt eseményeinek megértését is. Köztük azt, amit ma elmondok, a rend Hitler-ellenes működéséről. Akkor kell napvilágot lásson a beszélgetésünk alapján készült írása.”
„Én leszek a hírmondó? Ezek szerint megélem a huszonegyedik századot?” – kérdeztem egyszerre bizakodva és hitetlenkedve. Aztán magam is csodálkozva vettem észre, milyen hittel és bizalommal várom a válaszát. Igaza volt Liznek, van valami meggyőző a pasas kisugárzásában.
„A rend úgy látja, hogy az információ épp a megfelelő időben fog kikerülni a köztudatba. A jóslat szerint egy, a krónikások nemzetségéből származó fogja hírül adni az eseményeket.”
„Na jó, tisztázzuk! Miféle rend? És mi az isten az a krónikások nemzetsége?!” – kezdtem elveszteni a türelmemet.
Ő ugyanolyan nyugodtan folytatta, sőt mintha mulattatta volna türelmetlenségem. „Nos, a krónikások írják meg dicső korok tetteit. Ilyen maga és ilyen lesz egy utóda is. Ez amolyan családi örökség.” – mosolyodott el.
Persze, krónikások nemzetsége. – gondoltam magamban. Az öreget is elkapta a világháború utáni ezoterikus sodor. De be kell valljam, mégsem voltam biztos benne, hogy téved. Tekintetem, önkéntelenül is, író kezemre tévedt. Aztán újra az öreg szemébe néztem és visszatért a korábbi nyugodt, befogadó állapotom.
„Még mindig nem tudom, mi pontosan ez a dolog. Mi az, amiről nem tud az emberiség. Az újságok ma már a Föld legtávolabbi helyeiről is szállítják a híreket, rádióadók tudósí…”
A jó modorú öreg meglepő módon, nyersen szavamba vágott. Először gyorsabban beszélt, aztán visszatért a nyugodt, majdhogynem ünnepélyes tempóhoz: „Hatmillió lélek megmentése! Erről nem tud!”

Most is pontosan emlékszem szavaira. Visszagondolva, sokszor az egész hatalmas blődségnek tűnik. De ott és akkor nemcsak hogy hallottam és elfogadtam szavait, hanem éles képekben láttam is magam előtt az eseményeket, amikről mesélt. Az öreg néha szünetet tartott, hogy a fejemben futó mozi utolérje mondatait.
„Figyeljen ide! Hitler 1932 tavaszától mindent megtesz, hogy sötét hatalmával behálózza a Föld energetikai rendszerét. A bolygó energia-központjait hangolja át saját céljai támogatására. E célok egyike a zsidó lelkek megsemmisítése.”
„Hogyan lehet egy lelket megsemmisíteni?”
Lassú mozdulatokkal cigarettára gyújtott. Még ebben a különös helyzetben is feltűnt mozdulatainak lágysága, finom tökéletessége. „Valójában megsemmisíteni nem lehet. Viszont a kapuk becsukásával meg lehet akadályozni a Földön az újjászületést. A haláltáborokat a megfelelő mágneses pontokra rakták, ahonnan a távozó lélek egyfajta szellemi csapdába kerül, ahonnan csak évmilliók után tud szabadulni.”
„Miért pont a zsidók?”
„Erre számtalan magyarázatom lehetne, de valószínűleg egyik sem lenne teljesen igaz. Egyébként sem csak a zsidók. Zsidók, cigányok, melegek, nyomorékok. Akik az átlagembert „zavarják”. Akik mások. A mást minden korban gyűlölték… vagy istenítették. Egyik sem vezet jóra.”
„És maguk? Ez a rend, amit mondott? Miért segítenek?”
„Hmm.” – elmosolyodott. „Mi úgy szoktuk mondani, a sokszínűséget szeretjük ezen a bolygón.” Rövid szünetet tartott, szívott egyet a cigiből, majd folytatta: „Hitler egyik célja tehát e lelkek kizárása a Földről. Valójában ezt jelenti az endlösung – a végső megoldás. Azonban szerzetesek egy csoportja i.sz. I. század óta munkálkodik a terv meghiúsításán. Azóta, hogy egy tisztánlátó igen nagy valószínűséget adott a Második Világégésnek mint lehetséges jövőképnek. A rendet a kevesek, akik tudtak a létezéséről és csodálták tagjait, a Fény Királyainak hívták. A rend tagjai, bár büszkék voltak életükre és munkájukra, magukat nem tartották kiválasztottnak. Egymás közt a rendet így hívták: Aurul.”
„Aurul.” – ízlelgettem a szót.
„A tagok az úgynevezett szellemi atya-fiú kapcsolaton keresztül érkeztek. A megfelelő időben a mester mindig megtalálta egyetlen tanítványát.”
„Ahogy az öreg kínai a kicsi Bernót…” – mormogtam magam elé.
„Pontosan. És ahogy én megtaláltam Christiant.” – mosolygott. Majd folytatta: „A rend történetében hosszú évszázadok múltak el, mialatt végig lényeges volt, hogy az ismert spirituális központoktól távol, úgynevezett átmeneti területeken működjünk, így elkerülhettük a felfedezést. Közel kétezer éven át teljes titokban dolgoztunk, de az elmúlt három hónap eseményei már nem kerülhették el Hitler pribékjeinek figyelmét. Tetteink szellemvilági megnyilvánulásaira mint fényre az éjszakai erdőben, körénk gyűltek a vadak. Eddig egyetlen előnyünk a váratlanság és a hatalom csendes megnyilvánulása volt, amit a nácik nem érthettek. A mai éjszaka után mint veszett farkas fog a náci birodalom megmarni, akit csak ér. Hamar el kell tűnnie magának is a névtelenségbe. Ha tudja, vigye magával Lizt!”
Liz! Csak ekkor tudatosult bennem, hogy mióta az öreggel beszélek, el is feledkeztem a saját problémámról. A Föld sorsa mellett persze elhanyagolhatónak tűnhet, de a fenébe is, ez mégis csak az én életem! Gondolataim fellángoltak és kifakadtam: „Miért nem harcolnak? Hatalom csendes megnyilvánulása?! Ugyan már! Európában halomra ölik a zsidókat, maguk spiritiszták meg ezzel a dumával nyugtatják a lelküket.”
„A rend nem száll szembe a sötét erőkkel. Egy másik utat választott.” Arcán csibészes mosoly suhant át. „A rend a kezdeti feltételeket változtatja meg.”
„Kezdeti feltételeket? Mint a matematikában?” Nocsak! Hova nem kanyarodtunk!? Vajon ez egy újabb ezoterikus duma lesz, vagy valami mást próbál beadni az öreg? De ahogy ránéztem, megint bevonzott a pillantása és a szemében csillogó barátságos tűz.
„Pontosan úgy, ahogy mondja. Nyílt háborúban nem lenne esélyünk. Azonban… azonban, ha meg tudjuk változtatni azt, amire a nácik terve épül, akkor a terv meghiúsul anélkül, hogy valójában harcolnunk kéne.”
„És mire épül? Mi az a dolog?”
„A Föld.”
„Tehát meg kell változtatni a Földet? Gyerekjáték. Csak egy távirat Istennek és…”
„Nem!” – vágott másodszor is a szavamba. „Először is, Istent ebből hagyjuk ki. Másodszor pedig, nem a Földet, hanem annak alap energetikai-rendszerét változtatjuk meg. Mondjuk úgy, hogy áthangoljuk a jó öreg bolygót. Amint az átállás megtörtént, a nácik pár napon belül azt fogják észrevenni, hogy a megidézett erők elhagyják őket, a táborok pedig nem lesznek többé egyirányú kapuk.”

Kis szünetet tartott, miközben én egyszerre tamáskodva és érdeklődve néztem rá. Ő állta tekintetemet és folytatta: „A Föld újjászületését – mint azt már korábban is párszor – a legtöbb hagyomány előre látta. Az időpontot is nagyjából be tudták lőni. Hitler is épp ebben reménykedik. Hogy a megjövendölt új Föld eljön és az egy náci bolygó lesz, übermenschekkel benépesítve. Azonban ha tervünk sikerül, akkor mindazon helyek energetikája, amikre most a nácik számítanak, megszűnik vagy legalábbis módosul annyira, hogy a háború elhúzódjon és időt nyerjenek a Németországgal és szövetségeseivel szemben álló államok.”
„És ha tegyük fel, sikerül ez az átállítás, nem lesz ez katasztrofális hatású a természetre?” – fejemben szökőárak és egy újabb jégkorszak képe jelent meg.
„Úgy látjuk, hogy nem. Persze van benne egy kis kockázat.” – megint az a csibészes mosoly – „Az biztos, hogy néhány helyhez kötött hagyományt felkavarunk egy picit… Például a lámák nagy része egészen különös helyeken fog újjászületni, Tibettől távol, az új szellemi Földsíkhoz igazodva. De rá is fér már a világra egy kis szellemi pezsgés…”

Közben odakint az árnyékok lassan megnyúltak, amiből rájöttem, hogy órákig fekhettem eszméletlenül. Tücskök ciripelése köszöntötte a közelgő estét. Hét óra felé járhatott.
Az öreg Berno újabb cigarettára gyújtott, élvezettel szívta be a füstöt, majd tovább mesélt. „A munkánknak, ahogy gondolom kihallgatta, hamarosan vége. Fizikai síkon nem tudjuk megoldani az előttünk álló feladatot. Christian és én még ma éjjel halálos mennyiségű altatót veszünk be.”
Mindezt olyan meggyőződéssel és nyugalommal mondta, hogy eszembe sem jutott ellenkezni.
„Energiatestben tudunk csak végrehajtani pár utolsó beállítást, az energia templomon… de ez az ön számára most nem lényeges… Nem véletlen, hogy épp ma, az utolsó napon talált ránk. Most már nincs más dolga itt, menjen haza. Hajnali három körül számítson a változásra. Egy új Föld születik. Csak figyeljen… Krónikás!”
Egy utolsót szívott a cigiből és vágott hozzá egy grimaszt. „A pikulába is! Hiányozni fog ez a földi világ. Odaát tudja, ilyesmi nemigen van.” Aztán elmosolyodott, és egy fémtálcán elnyomta a csikket. „Figyeljen rám! A kocsiját Christian már teletankolta. Körülbelül 20 percre innen, délkeletre találja az alameini utat. Onnan még egy jó óra a város. A jövőben pedig tegyen belátása szerint… Isten Önnel!” Aztán döbbenetemre, széles vigyorba szaladt a szája, még kacsintott is és úgy tette hozzá: „De azért vigyázzon magára!”

Azon az éjszakán magányt majd a világ folyamatos változását éreztem. Utoljára akkor éreztem ezt, mikor gyermekkori barátom halt meg mellettem a haláltáborban. Többé semmi sem lesz ugyanolyan. Talán akkor halt meg Berno és Christian. Nem tudtam eldönteni, hogy csak képzelem-e az egészet, mindenesetre azon az éjszakán határoztam el, hogy egyszer megírom mindazt, amit Berno mondott. Egész éjjel jegyzeteket és emlékeztetőket készítettem.
Másnap már nem volt tovább maradásom El-Alameinben. A gyár tulajdonosának üzenetet hagytam, hogy előre nem látható ideig távol leszek. Tudtam, hogy legjobb emberem mindent meg tud oldani nélkülem is. Június 28-án vasárnap délelőtt érkeztem Tuniszba.
Nincs három hónapja, hogy legutóbb itt jártam. Akkor egyetlen váltás ruha, amit egy amerikai segélyszervezettől kaptam, és a szabadság érzése, most duzzadó pénztárca és gondterhelt szívem voltak útitársaim.
Az út a Hotel Cartáig taxival másfél óráig tartott. Nem tudtam sehogy sem összeegyeztetni a viszontlátás reményének örömét és az istentelen feladatot, hogy Liznek tőlem kell megtudnia Christian halálhírét. A kettő nem oltotta ki egymást, hanem felváltva emelt az egekbe és húzott le a mélybe. Bűntudatom volt a boldogságom miatt. Talán ezért sem működött máskor megbízható előérzetem. Meg sem fordult a fejemben a közeljövőben bujkáló gonosz képe.

Talán csak a déli melegben majdnem teljesen üres utca miatt akadt meg a szemem a szálloda előtt parkoló három fekete Mercedesen. Az egyik mellett tejfelszőke izomkolosszus. Ahogy taxim lassított mellette, hallottam, hogy a sofőrrel németül beszélgetnek. Görcsbe rándult a gyomrom. Remegő kézzel, kapkodva fizettem ki a taxist. Feltéptem a kocsiajtót és mint akit puskából lőttek ki, berohantam az épületbe. „Ez egy szabad ország! Itt nem tehetnek semmit. Ehhez nincs joguk.” – kántáltam magamban, miközben rohantam fel a második emeletre. Tudtam, hogy tévedek és a nácik nem ismernek sem emberi, sem isteni törvényt.
A kép, ami fogadott, ahogy kifordultam a lépcsőházból, örökre belém vésődött.
Négy öltönyös férfi állt a hosszú folyosón, tőlem úgy húsz méterre, egy nyitott ajtó előtt. Tempósan elindultam feléjük. Az egyik felém fordult, a többi a nyitott ajtón tovább figyelt befelé. Érzékelésem kitágult, testem ruganyosan mozgott, mint egy tigrisé. Bentről dulakodás hallatszott. Épp amikor elértem az első figurát, az ajtón holtsápadt arccal kilépett Liz. Szorosan mögötte egy férfi, pillanatra láttam a kezében megvillanó pisztolyt, amit Liz hátához nyomott. Nem gondolkodtam. A mellettem állót halántékon ütöttem, láttam, ahogy azonnal eldőlt. A következőt teljes erővel ágyékon rúgtam. Ahogy nyöszörögve összegörnyedt, kabátja felcsúszott és az övéből kilógó pisztolyt bal kézzel ki tudtam rántani. A másik kettő még fel se fogta, mi történik, de a Liz mögött álló férfi villámgyors mozdulattal kibiztosította a pisztolyát és Liz hasára célzott. Megdermedtem.
„Herr Fischmann! Még egy mozdulat és egy golyóval két liblingjét végzem ki.” – sziszegte a fogai között.
Honnan tudja a nevemet? – futott át az agyamon.
Liz könnyes szemmel nézett rám. Pillantásunk összefonódott. Öröm, vágyakozás, szerelem, félelem, kétségbeesés kavargott bennem… cikázott közöttünk.
Megadással tűrtem, hogy lekísérjenek a lépcsőn és a kocsikhoz vezessenek. A szálloda személyzetéből, aki látott minket, mind zavartan fordította el a fejét. Beültettek az első Mercedesbe, Lizt a mögöttünk parkoló autóba tuszkolták. A városon kívül, egy zöld színű ipari csarnok beton udvarán álltunk meg. A kerítés mellett körben gépfegyveres civil ruhások álldogáltak. Berno szavai jutottak eszembe: „… mint veszett farkas fog a náci birodalom megmarni, akit csak ér…”

Gyengefényű terembe vezettek minket, innen külön helyiségbe kerültünk. A szoba, ahová engem zártak, korábban irattár volt, sebtében alakíthatták ki börtönnek. Közel négy hónapig tartottak itt fogva, gyakran megvertek, de vigyáztak, hogy életben maradjak. Bernóról kérdeztek és Christianról, de én már megszoktam a verést. Hallgattam vagy hazudtam.
Végül alameini jóakaróim mentettek ki a fogságból. A királyi titkosszolgálat derítette ki, hova vittek a Hotelből. Mint utólag megtudtam, hetekig tárgyaltak a rangidős tiszttel. A nácik a diplomáciai kapcsolatokat nyugodtan felrúgták, de ezen a bolygón mindig létezett annyi pénz, amennyinél a hataloméhesek megtörnek. Egy hűvös októberi hajnalon, vászontetős teherautón menekültem ki másodszor is a pokolból.
Rommel csapatai június 30-a óta El-Alamein körül harcoltak, veszélyes lett volna visszamennem. Délre mentem, fekete Afrika szívébe, egy békésnek nem mondható országba, ahol viszont tudtam, a nácik nem fognak megtalálni.
Tuniszi kapcsolatomtól tudtam meg, hogy Lizt a nácik szeptemberben hajóra rakták Németország felé. Csak remélni tudom, hogy még valaha láthatom őt. Talán gyávaság volt, hogy nem kerestem, nem tudom eldönteni. Nem tudom, mit tehetnék érte. Tanácstalan vagyok és már imádkozni sem tudok, mert a hitemet réges-rég elvesztettem.

Csád, Bongor 1942. december 25.
Eddig tartott apám kézirata. De az utolsó oldal után még két összehajtogatott lapot találtam. A dátumozás alapján ezek pár évvel később keletkeztek. Az egyik egy könyvből fénymásolt oldal, tetején pár sor kézírással, a másikat apám maga gépelhette le. A tárgyilagos fogalmazás mögött is érzem, ott bujkál, hogy ki kellett adnia magából elviselhetetlen fájdalmát.

A napokban (1949 márciusa) adták ki magyarul Hermann Göring titkosírással írt naplóját, amit a háború alatt is szorgalmasan vezetett. Három kódot használt párhuzamosan, ezeket csak egy új típusú kódfejtő számítógépes programmal tudták megfejteni. A kábítószeres birodalmi marsallnak minden oka megvolt, hogy elrejtse gondolatait. A lapokról kibontakozó Hitler ellenes összeesküvés különösebben nem érdekelt. Azonban a következő részletet újra és újra elolvastam:

1942. június 27. A Führer kora reggel valami átlátszó ürüggyel magához hívatott. Tíz perc után világossá vált, hogy csak a dühét akarta valakin kitölteni. A barom! Azonban korábban sosem láttam ilyennek. Egyik pillanatban, a szónoklataiban megszokott, kőkemény katona volt. A másikban, egy görcsösen síró kisgyermek. Én meg csak álltam ott, igyekeztem nem kimutatni undoromat. Németországnak erős vezető kell. Nem egy ilyen akaratos gyerek! Inkább nem is figyeltem oda a hányadékra, ami kiömlött a száján. Egy zagyva mondatát viszont azóta sem tudom kiverni a fejemből. Újra és újra eszembe jut. Egészen halkan szólt és zavarodottan, mint aki mély álomból riad. „Oh Istenem! Örök hála néked, hogy legyőzted démonaimat!” A következő pillanatban már újra üvöltött és mindenki halálát kívánta. Másfél órán át tartott az őrjöngése, azután visszavonult és bezárkózott.

1942. július 2. Rommel végre Alameinbe ért. A várt ipari alapanyagokat megtaláltuk. H. mégsem elégedett. A dühkitörése óta már a hadsereg kedvencét sem élteti. Valamit eltitkolnak előlem. Meg kell tudjam, mit.

1942. július 6. Szerdán Berlinbe utazom. A belső ellenzéket magam mellé kell állítanom, mielőtt eljön a tél. Nem először jut eszembe, mennyivel erősebb lenne a pozícióm, ha Thoma ma is velünk lehetne.

1942. július 10.

Liz sorsáról egy véletlenen keresztül értesültem. A Báthory-család nőtagjai, anya és két lánya, Birkenauban raboskodtak. Csak az idősebbik lány, Anna maradt életben. Őt még a háború előttről ismertem, együtt jártunk reáliskolába. Áttételesen, ismerősök elbeszélésből derült ki, hogy Lizzel egy barakkban voltak. Több hetes nyomozással végül kiderítettem, hogy Anna Amerikában telepedett le. Telefonos egyeztetések után, 1952 tavaszán találkoztunk, New York-i otthona közelében. Reggel érkezett a repülöm, délben már egy bagelesnél kávéztunk. Az egykor sugárzó szépség és gimnáziumi bálkirálynő, szinte eltűnt a kényelmes bőrfotelban. Percenként gyújtott új cigarettára, kettőt-hármat szívott és már nyomta is el. Nem akartam felkavarni, de tudnom kellett, mi történt. Szavait magnóra vettem. A beszélgetés alatt végig Prutykónak hívott. A középiskola óta nem hívott így senki.
„Jól emlékszem. Októberben érkezett hozzánk egy csoport Észak-Afrikából. Ötvenen lehettek, főleg fiatal nők. A többiek nem bírták ki az utat. Rémesen néztek ki. Hehe. De mi se voltunk szépek, elhiheted, Prutykó! Szóval tudtuk, hogy nem fogják sokáig bírni a munkát, és így is lett. Két héttel később már csak hárman dolgoztak velünk a gyárban. A többieket, szépen napközben „eltüntették”. A háromból az egyik várandós volt. A nyolcadik hónapban járhatott, de az élni akarás tüze izzott benne. Reggelente az orvos csak ránézett és intett, hogy mehet dolgozni. Reményt hozott nekünk a túlélésre akkor, amikor már sehonnan nem vártuk azt. Anyám és nővérem akkor már nem élt. Nyáron tűntek el, azt hiszem kicsit ebbe bele is bolondultam. Hehe. De tudod, Liz volt az, aki visszahozott. Egyik éjjel beszélgettünk. Akkor derült ki, hogy mindketten ismerünk téged. Barátnők fiúkról csevegnek. Hehe. Milyen természetes ez! Mindenben olyan megértő volt, mint életemben senki. Azóta se. Hehe. Ilyen város ez! Milliók élnek itt tökéletes magányban. Pedig emlékszel? Mindenki boldog jövőt jósolt nekem. Gazdag férjet, gyerekeket. Úgy szeretnék gyerekeket, Prutykó! Születésnapi zsúrokat, hatalmas tortákkal, marcipánnal, tejszínhabbal, gyerekpezsgővel… De mást hozott a sors.
Lizen senki sem tudott segíteni. Próbáltuk rábeszélni, hogy rejtőzzön el, de ő nem olyan volt. Egyik éjjel megszülte a gyermekét. Ott, a tábori ágyon. Fogtam a kezét, míg az öreg Weiszné alul segített rajta. Egy hangos szó nem hagyta el a száját. Másnap reggel a lepedőjéből készített tarisznyát, abba rakta a csont sovány csecsemőt. Két órán át szó nélkül dolgozott, végül eldőlt és többé már nem állt fel. Nem mertünk odamenni. A lengyel nő, aki mellette dolgozott, mondta, hogy mielőtt kidőlt, a kicsi már egy órája nem sírt, Liz mégis dúdolt neki. Egy halott gyereknek, érted? Jó nem szívok több cigit. Még ezt az egyet, kérlek. Nem, Liz nem állt már fel. Hiába szólongattuk. Elájult, vagy meghalt, sosem derült ki. Két őr vitte el. Akkor láttuk, hogy milyen kis könnyű, törékeny nő. Mintha csak vállfára aggatott ruhákat kaptak volna fel, és már el is tűntek…
Miért pattantál fel? Ó már menned kell? Igazán sajnálom, rég nem beszéltem magyarul. Ide figyelj, Prutykó, egy valamit ígérj meg! Könyörgöm, senkinek ne mondd el, hogy találkoztál velem. Hogy láttál… Hogy láttál ilyennek. Te figyelj, a kis Horovszkyval mi újság? Azt hallottam, Dachauból szabadult ’45-ben. Te, hogy az milyen szép szál legény volt. Emlékszel? Képzeld, a gimiben gólyabál után megkérte a kezem én meg elfutottam… Hogy halott? Ó Istenem! Hát mindenkim halott? Akkor mondd meg, én miért maradtam életben? Mondd meg nekem! Jaj, maradj még velem egy kicsit, kérlek! Jó, jó értem, hogy menned kell. Nem akarok a terhedre lenni. Az Ég áldjon Prutykó! Az Ég áldjon, hogy felkerestél… Az Ég áldjon.”
1952. március 7.
A lapokat összehajtogattam, a füzetet becsuktam. Kikapcsoltam a zseblámpát, mert odakint már pirkadt. Kicsit fáradtan, mégis energikus léptekkel lépcsőztem felfelé. Tudtam, új világok várnak még rám, a krónikásra. Gondolataim azonban még egy percig a múltban jártak. A családi legenda szerint, első értelmes szavam ez volt: apu. Azt nem tudom, mikor szólítottam meg először, az viszont biztos, hogy haláláig ezerszer beszélgettünk. S talán még utána is… a Jóég tudja. Azonban apám sosem beszélt nekem a háborúról. Most már talán értem, miért. Az egy másik élet volt, egy élet, amelynek tragikus vége lett.
Amit én láttam, hogy apám, apu, Gyuri, a Prutykó, boldogan élte le életét anyám mellett. Tudott újra szeretni. Szeretni úgy, ahogyan kevesek. Tudott újra élni. Élni úgy, ahogyan kevesek.

Kelenföld, 2005. augusztus 16.

versek

Halál
Meztelen
Játszom a hóban
Hangtalan
Kékre vigyázva.

Vértelen
Rozsda takarja
az arcom.

Nesztelen
Fekszem a hóban
Bútalan
Szépre vigyázva.

Színtelen
Bőrbe takarva
Elalszom.

Tölgy
Ős, öreg fa áll a házam ablakát takarva
– tízszer annyi éve már, hogy ott benéz,
mint ki őt figyelve benn a házban él –,
S minden évben újra izmosítja görcseit.

Évszakokkal összebújva körbe-körbe jár az élet:
Bundaként a nyári fényben
üldögél a sok levél a gallyakon, de
mind lehull a nyárutón a rengeteg,
és a tölgyfa minden ága meztelen,
míg a vad hideg s a fagy az ablakon dobol.

Mire jó emlék
Hervadt kertben múló illat
égő virágát nézem.
Előbb ordítva-csapkodva,
majd csak merengve
csordul rajta a vérem.
Míg lassan, lassan
a csepp a földhöz ér,
halk léptekkel ólálkodva
apró keret kúszik a kert köré,
és egészben behúzza
a feledni kéne és a jaj, de jó közé,
csak hogy legyen mihez nyúlni,
ha a múltról kérdeznek,
és legyen hová bújni,
ha elmennék.

Ma
ma öttől hétig szerettelek
és ez most túl soknak tűnik
naponta két órát szeretlek
igaz, akkor nagyon
harminc év múlva
ezt írják síromra:
boldog volt
két és fél évig
kevésnek tűnik

Magamról
Mindenbe beleharapok, mint a láng
Ó, mért vagyok ily falánk
Gyorsan túljutok mindenen
Lassan felégetem mindenem.

Mint
Mint fájdalomban a nevetés
Kiszáradt tóban a vetés
Mint gyermek ajkán a festék
Hangtalan búban vidám esték
Mint a habon a vér
Úgy nézek ki a föld egén

almadalma
zöld almadalma,
kétszerkétperc
kiskezében
meglakoló
leisútfelisút

sárga almadalma,
háromtucat
nagykomolyság
szigorrából áramló
ejnyebejnye

piros almadalma,
négyéktelen
hangferkóval
mögmegköszönt
fejrekoppintás

és akkor aztán nincs tovább

Idő
megkínzott mozdulat állt meg
talán csak elképzelt pillanatra
a fodrozódó levegőben
és sápadt merengéssel
girbe-gurba miérteket
szórt szét
de máris indult tovább
újra nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
nyújtott-feszített
mert véres csíkot húzott
hátára az idő
a szorongató idő

Nagy csoda
Csúszkálva az éj jegén
Az öreg Hold néz felém
Tányérja úgy mosolyog
Jaj, a szívem hogy dobog.

Szárnyaimmal röppenek
Felhők fölé szökkenek
Nagy csoda az ily dolog
Ma nagyon boldog vagyok!

Szerelem. Szerelem?

Él valahol Mexikóban egy fiatal, szenvedélyes férfiú. A neve Tisztán. Ugyanebben az időpontban a másik féltekén él egy harmatos, friss leány, Iszolda. Már nevük is mutatja, hogy összeillenek ők, ám közös vonásaik nem merülnek ki az alkoholizmusban. Az csak holmi kedvtelés. Szörnyű balsorsukat egy szerencsétlen tévedés okozza, amely elkíséri őket életük végéig.

Történik ugyanis, hogy Iszolda, a japán szépség, merthogy a Föld másik fele ezúttal Japánra vonatkozott, ki akar szabadulni a még mindig nagyon konzervatív országából. Erre jobb megoldást nem talál, minthogy egy internetes menyasszonyhirdetőn reklámozza magát mint egzotikus lehetőséget gazdag külföldi agglegények számára. Tisztán nagybátyja, aki történetesen gazdag agglegényi ötvenes éveit járja, ráakad Iszolda egyik fényképére. A lány nagyon megtetszik neki és elküldi érte mindig unatkozó unokaöccsét. A fiú meglehetősen kelletlenül bár, de teljesítette a feladatot és magánrepülőgépén a lehető leghamarabb Japánba utazott. Iszolda apja mélységesen megdöbben, mikor kiderül, hogy mit követett el leánya, de végül enged, hiszen az ő hitvese európai származású volt és pontosan emlékezett rá, neki mit kellett elszenvednie, hogy végre elvehesse feleségül. Persze bonyodalmak akadnak itt is bőven, az egész család azt hiszi, hogy a boldog vőlegény a fess fiatalember, aki eljött a lányért. Mikor Iszolda ráébred az igazságra, mélységes letargiába zuhan, de a valót csak édesanyjának meri elmondani. Tudni, kell az anyáról, hogy ő is menekülni akart anno Európából, ezért fogadta el a különös házassági ajánlatot. Menekülésének oka pedig a rengeteg adósság és botrány, amit meggondolatlan hippi éveiben sikerült összegyűjtenie. Szerencséjére azonban, a legjobb laborosokkal még mindig tartotta a kapcsolatot. Ők azóta is az iparban dolgoznak és fejlesztgetik a kábszereket. Iszolda anyja tehát a rossz hír hallatára azonnal, hozzájuk fordul, hogy adjanak valami tartós fájdalomcsillapítót a lányának. A pénz természetesen nem számít. A kis vegyészek azonban jobbat ajánlanak: az összes szintetikusan előállított drogból sikerült kivonniuk azokat az anyagokat, amik nemi vágyat gerjesztenek. Ezeknek megfelelő elegye, a megfelelő adagban hosszantartó (több évtized) szerelemérzetet keltenek az első lény iránt, akit a használó meglát. Az asszony rájött, hogy innentől kezdve csak az időzítés számít. Elküldi tehát Iszolda szakácsnőjét is Mexikóba a lánnyal. És megbízza, hogy az esküvői lakomán öntsön a pár poharába a különleges keverékből. A szakácsnő azonban nem tudja pontosan, hogy mi is az üveg tartalma és gondatlanul elöl hagyja az üvegcsét. A két fiatal azt hiszi, hogy valami különleges szakét rejt az üvegcse és isznak belőle egy-egy kortyot és amint egymás szemébe néznek, tudják, hogy el vannak veszve. Egymásban. A szakácsnő azonban tudja kötelességét és az esküvőn a koccintás előtt a mátkapár poharába önti a maradék kotyvaszt. Iszoldának, meglepő, de bánatában nincsen kedve inni, így csak megjátssza, hogy kortyolt a pezsgőből, ám a nagybácsi olthatatlan tüze csak tovább fokozódik a szer hatására. Mint látható rémséges patthelyzet áll fenn, ám ez a mi századunkban már viszonylag könnyen megoldható, még ha kellemetlenek is a mellékhatások. Iszolda és Tisztán természetesen nem tudják fékezni szenvedélyüket, de a nagybácsinak sem akarnak fájdalmat okozni. Ezért ráveszik a bolondulásig szerelmes öreget, hogy küldje őket Európába tanulni… Egy rendes egyetem elvégzése legalább öt év. Ennyi idejük van a szerelmeseknek egymásra.

Néhány hónap elteltével azonban kiderül, hogy Iszolda torkosabb volt és nagyobbat kortyolt a szerből, továbbá neki ez volt az első drog-közeli élménye. Tisztán szervezetét azonban gyakorlatilag a drogok tartották fenn. Így a fiú szervezetében a szer hatása kezdett lanyhulni, míg Iszolda ugyanolyan hévvel imádta őt.

Már legalább fél éve élnek Európában. Országról-országra, városról-városra járva. Iszoldának kezdenek feltűnni kedvese kimaradozásai és furcsa viselkedése. Rátör a klasszikus féltékenységi láz. És gyanúja nem tűnik alaptalannak. Tisztánban kettős érzelmek dúlnak. Egyrészről hajtja férfiúi vágya az új kalandok hajszolására, másrészről még visszatartja a szer lagymatag hatása. Ám Hollandiában az egyik sikertelen „csata” után a nő ad neki egy tapaszt, az LSD egy újított változatát, amely több hétig álomvilágba ringatja hordozóját és feledtet vele minden földi problémát. Ennek segítségével Tisztán beleveti magát az élet habosabbik felébe. Ez viszont Iszoldának nem nyeri el a tetszését. Az ő őrült szenvedélyét semmi sem képes csillapítani. És mivel szerelemben és háborúban mindent szabad, elhatározza, hogy bosszút áll a csalárdon. Ő azonban nem tud a tapaszról, így azt sem tudhatja, hogy e mellé a szer mellé semmilyen más kábítószert nem lehet használni. Iszolda tehát beszerez egy olyan gombát, amelyről köztudott, hogy két órára megjeleníti használója számára a poklot. A két drog hatóanyagának találkozása vérben azonban leállítja a vörösvértestek szabad áramlását és fájdalmas öt perc után elhalálozik. Iszolda ennek láttára nagyon megrendül, hiszen szerelme halálával a szenvedélye még nem apad el.

A boncolásnál azonban előkerül a tapasz a testről és Iszolda pusztán kíváncsiságból eltulajdonítja azt. Felhelyezi a testére és csodás változásokon megy át meggyötört lelkivilága. Azonnal határozott: Felkereste édesanyja vegyészeit, hogy nagyobb dózisú több tucat ilyen LSD tapaszt állítsanak elő. Ezek után hazautazik a férjéhez és ott gátlásoktól mentes életet él mellette. Hidegvérrel hazudik a szemébe és féltve óvja tőle a tapaszokat, hiszen ha az ő szenvedélye elmúlna, az katasztrofális következményekkel járna…

A siker és a kudarc magyar alaktana

Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó, 2008.
Számítottunk arra, hogy Borsi-Kálmán Béla előbb-utóbb megírja a maga Puskás-könyvét. Hiszen egy izgalmas, újdonságokkal is szolgáló tanulmányhoz minden feltétel adott: egy egykoron nagy labdarúgó-karrierről álmodozó (ifjúsági szinten NB I-es) focista, aki 1968 és ’70 között az FTC igazolt játékosa volt és egy akadémiai doktor. A kettő pedig példátlan módon ugyanaz a személy. Mivel a nagy futballkarrierből végül is nem lett semmi, Borsi-Kálmán „jobb híján” műfordító, valamint a magyar nemzetfejlődés, polgárosodás, a magyar-román kapcsolatok szenvedélyes és elismert történész-kutatója lett. A foci iránti rajongását azonban mindmáig megőrizte.
A nemzeti foci mindig elárul valamit az adott ország, nemzet mentális állapotáról. És ez ma különösen igaz. Mert manapság miben is képes megnyilatkozni olyan elementáris erővel a nemzeti karakter, ha nem a fociban? Nagy közös ügyek, forradalmak, szabadságharcok, háborúk híján alig akad ma már oly alkalom, ahol a nemzeti összetartozás élményét átélhetnénk. Mi minden sűrűsödik egy futballmérkőzés egy-egy drámai jelenetébe, egy-egy, öltözőben, vagy kispadon spontán elhangzó el- vagy beszólásban, egyetlen pillanat alatt végérvényesen eldöntve a dolgokat, s metafora gyanánt láthatóvá téve azt a szimbolikus teret, ahol a valóság mélyebb szövetei egy pillanatra felfeslenek.
Borsi-Kálmán mintha regényt írna: az ilyen leleplező, epikus mozzanatokra fűzi fel tanulmányát. És valóban, ha az ember jobban odafigyel, a focitörténelem tele van ilyenekkel. Merthogy nemcsak az Aranycsapat 1954-es berni kudarcának adható mélyebb értelmezés. A szerző a közvéleményt sokkoló Zidane-Materazzi összetűzésben nemcsak azt a pillanatot látja, ahol az esélyesebb franciák lélektanilag elveszítik a 2006-os berlini vb-döntőt, hanem a francia nemzeti tizeneggyel szimbolizált, a francia államnemzet-eszme és a látszatra sikeres francia típusú multikulturalizmus baljós összeomlását, a Marseille-i külvárosban felnövő, kabil fiatalember francia társadalomba történő sikeres beilleszkedésének, a francia társadalom kínálta mobilitás vészjósló korlátait is.
Ekként kaphat a foci kivételes pillanatokban költői, társadalomfilozófiai és nemzetkarakterológiai tartalmakat. Különösképp pedig Közép-Kelet-Európa népeinél, ahol a történelmi bukások és győzelmek, a sajátos nemzetfejlődés, a nyugatinál jóval szövevényesebb és drámaibb történelmi helyzetek, a frusztrációk a nemzeti focit is bonyolult többletjelentéssel ruházzák fel. A futballaréna végső soron egy olyan modern drámai színház, ahol a történelem nemcsak megismételhető, de esély kínálkozik annak korrekciójára is. Ebbe a keretbe helyezi Borsi-Kálmán a magyar nemzeti tizenegy berni vereségét: „A világbajnokság elvesztése az illúziók elvesztésének szimbóluma, a nagy erőfeszítések értelmébe, a világ megforgatásába vetett hit összeomlásának szimbóluma. Ennek a vereségnek az a szimbolikus jelentése, hogy nem szakad meg az örökös magyar vesztesség végzete, hogy a magyar nem kaphat olyan esélyt a történelemtől, a saját képességeitől, hogy azt el ne vesztegetné.(…) Amennyit tett az aranycsapat diadalsorozata lélektanilag a reménytelenség kiteljesedése ellen, annyira segítette a kudarc lélektanilag a reménytelenség kiteljesedését.” [1]
A magyar foci aranykorának és hanyatlásának vizsgálata különösen alkalmas a magyar társadalom- és nemzetfejlődés, mobilitás, polgárosodás, asszimiláció, valamint a nemzetkarakterológia sajátosságainak szemléltetésére is. A Puskás-sztori Borsi-Kálmán értelmezésében olyan, mint egy rejtjelezett, egyszerre több zárba is illeszkedő kulcs: kulcs a magyar társadalomfejlődés megbicsaklásainak, a magyar nemzettudat torzulásainak megértéséhez, de kulcs az egyetemes emberihez is, láthatóvá teszi ugyanis az emberi érvényesülés rejtett törvényszerűségeit, a személyiség és a társadalmi struktúrák, személyiség és hatalom kölcsönhatásait is.
A szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy miben rejlik az a titok, amely Puskást külföldön magyar védjeggyé, idehaza 20. századi bálvánnyá, mindenki Öcsijévé, a nemzeti egység megtestesítőjévé tette. A magyar 20. század ugyanis szinte egyáltalán nem volt képes olyan közismert, közéleti figurát felmutatni, akivel a legtöbb magyar, politikai hovatartozástól függetlenül, azonosulni tudott volna. Vagy megfordítva: hogy is néz ki az a magyar sikersztori, amit a magyarok többsége legitimnek tart? Milyen személyiségjegyek segítették Puskást abban, hogy minden helyzetben megállja a helyét és magyarországi csúcskarrierjét – egyedülálló módon – külföldön is megismételje?
Nyilvánvaló, hogy nem elegendő jól focizni ahhoz, hogy valaki sikeres és ünnepelt sztárfutballista legyen.  De milyen rejtett összefüggések húzódnak meg a mögött, hogy két hasonlóan tehetséges ember közül az egyik sikerre, míg a másik kudarcra ítéltetik? Mi a társadalmi siker kulcsa? Hogy közelebb kerülhessünk a Puskás-titok megfejtéséhez, Borsi-Kálmán Béla nem egy, hanem egyszerre három futballista portréját rajzolja meg: Puskásét, Albert Flóriánét, és Varga Zoltánét. (A pontosság kedvéért gyorsan hozzá is kell tenni, hogy külön fejezetben azért egy negyedik arcképvázlat is kirajzolódik, nevezetesen magáé a szerzőé.) Míg Puskás, a Rákosi-rendszer kegyeltje, a siker abszolút etalonja, hozzá képest Albert Flórián, a Kádár-rendszer idolja, a Puskás utáni nemzedék legnagyobb sztárja, csak fél sikert tudhat magáénak, a hatalmas reménységként induló, szintén rendkívül tehetséges Varga Zoltánnak viszont szinte semmi sem sikerült. Három nagy tehetség, három karakter, három modell a társadalmi beilleszkedésre és három válasz arra, hogy miként viszonyulhatunk a hatalomhoz. Három sors, amely végigkísérte a magyar futball aranykorát és alászállását.
A három egymással feleselő életút összehasonlító elemzése magyarázatot ad arra, hogy a visszahúzódó, konfliktuskerülő, a stiklikbe, elvtelen alkukba csendesen beletörődő Albert miért nem vágyott többre, itthoni karrierjét miért nem volt képes Puskáshoz hasonlóan külföldön megismételni (igaz, erre esélyt sem kapott!), vagy hogy az alkalmazkodásra képtelen, saját lehetőségeit mindig rosszul felmérő, minden dörzsöltség híján lévő, ugyanakkor fejlett igazságérzettel és érzékenységgel megáldott/megvertVarga Zoltán karrierje miért tört – itthon és külföldön egyaránt  derékba.
A csibészes küllemű és rendkívül magabiztos Puskás sem visszahúzódó, sem különösebben érzékeny nem volt, de a lázadozás is távol állt tőle. Ám nemcsak elismerte a magyar illegitim hatalmat, de a maga rámenős és kissé bumfordi módján hatékonyan manipulálni is tudta azt. Ösztönösen ráérzett a hatalom működésének törvényszerűségeire, legyen az a nagypolitika, a focipálya, vagy az öltözők, az edzők, patrónusok szigorúan hierarchikus, kíméletlen világa. Puskás mindig tudta, hogy mit lehet és mit nem, vagy amit nem, azt esetleg mégis hogyan lehet. Mindig eltalálta a feljebbvalókkal azt a hangot, ami célravezető: soha nem kérdőjelezte, sértette meg azok előjogait, de ezt úgy tette, hogy közben mégis egyenragúnak tekintsék: legyen szó a Puskás által Misi bá’-nak hívott Farkas Mihályról, az Estorilban poénból felkeresett és a Miklós bácsi megszólítástól, majd elolvadó Horthy Miklósról, vagy Franco tábornokról. De ha úgy hozza a sors, még az annyira más világhoz tartozó, hiperművelt Lukáccsal is szót ért, sőt az egyik anekdota szerint a társaság örömére még bolondját is járatja vele. Irigylésre méltó, ugyanakkor rokonszenvesnek aligha nevezhető tulajdonságok ezek. Borsi-Kálmán le is vonja a következtetést: aligha véletlen, hogy a Horthy- és a Rákosi-rendszerben szocializálódott Puskás futballistaként és edzőként is végső soron szinte mindig tekintélyelvű, diktatórikus szerkezetű rendszerekben próbált szerencsét.
De ez persze csak az érem egyik oldala: szívósság, jókedv, nagyvonalúság, melegszívűség és elképesztő alkalmazkodóképesség, azaz megannyi megnyerő személyiségjegy is kellett ahhoz, hogy Puskás akár egy vele szemben gyanakvó közegben is sikerrel megkapaszkodjon: a vele szemben tanúsított ellenérzést rokonszenvvé, a riválist bajtárssá, sőt baráttá változtassa. Madridi, majd további külföldi évei során az egykori kispesti sváb proligyerek a bőkezűség, segítőkészség, a joviális és nagylelkű úriember példaképévé vált. Ezzel pedig azt a magyar, nemesi típusú polgárosodási modellt testesítette meg, amely történelmi okok folytán kényszerűen félbeszakadt, majd torzóvá vált.  Ezért is véli úgy a szerző, hogy Puskás a magyar karakter egyik legjellegzetesebb és legtehetségesebb képviselője: egyik oldalon a magyar önbizalomhiányt harsány fölényeskedéssel leplező, önsorsrontó dölyf, míg a másik oldalon a sikernek megágyazó csibészes talpraesettség, melegszívűség és dzsentroid nagyvonalúság.
Borsi-Kálmán Béla képekkel gazdagon illusztrált, nagyszerű tanulmánya nemcsak szellemesen összegzi az eddigi ismereteket, de egészen új összefüggésekre is rámutat. Szépírói igényességgel megírt, mozaikszerűen építkező könyvében a frappánsan elbeszélt jeleneteket izgalmas társadalomfilozófiai fejtegetések szövik át. A könyvből nemcsak azt tudhatja meg a foci iránt egyébként kevésbé érdeklődő olvasó, hogy pl. mi a kötény, az ollózás, és hogy mi számít becsületsértésnek a futballpályán, vagy hogy lehet „ihletett állapotban” futballozni, de a modern spanyol és magyar társadalomszerkezet és polgárosodási modell összehasonlító elemzésének elvi kivihetőségéből is ízelítőt kap. A futballöltözők, kispadok, trénerek, kezdő-, és tartalékcsapatok, kivételezettek és háttérbe szorítottak, besúgók és besúgottak kíméletlen és kisszerű világa pedig annyira életszerűen elevenedik meg a könyv lapjain, hogy szinte újraéljük a mindennapi magyar szocializmus feudális reflexeket őrző, beteges és fojtogató levegőjét.
Borsi-Kálmán ízig-vérig tudós, annak is a legjavából. És nemcsak azért, mert a jegyzetek és a felhasznált irodalom kitesznek vagy hatvan oldalt. A szerző a rá jellemző alapossággal az állambiztonsági iratoktól, a külföldi és magyar sajtóhíradásokon át, a kortársak anekdotikus elbeszéléséig, a magyar bulvárhírektől a társadalomfilozófiai, szociológiai tanulmányokig minden elképzelhető forrást felhasznált. Hanem azért is, mert ezt okos és árnyalt gondolatfűzések közepette olyan könnyed és élvezetes stílusban teszi, hogy ezzel azt is bebizonyítja nekünk, nemcsak ihletett foci, de ihletett történetírás is lehetséges.


[1] Idézet Révész Sándor: Egyetlen élet. Gimes Miklós története. Budapest, 1999, 1956’-os Intézet–Sík Kiadó, 208–209.

Ígéret

Péter nagyon szerette az őszi erdőt. A tölgy, a bükk, a gesztenye, a nyírfa és a szomorúfűz mind zöldbe, sárgába és bíborba öltöztek, s épp olyan pompásan néztek ki, mint a színes kelmékben járó nagyurak. A megduzzadt patakok hangosan csobogtak, és amikor nem esett, a madarak vidáman daloltak. Amikor pedig eljött a hidegebb idő, a varjak kint lakomáztak a mezőn, majd behúzódtak a faluba. Mindig lenyűgözte a látvány, ahogy a varjúsereg feketébe öltözteti az égboltot.

 

            De volt valami még jobb az őszben. Az uruk ilyenkor a közelgő tél miatt néhány hétre megengedte, hogy szabadon vadásszanak. Bár a nagy vadakat nem ejthették el, minden mást megtarthattak.

            Öt kínkeserves nap. Ennyi ideig tartott befognia azt az átkozott nyulat, de most végre sikerült, és semmi nem választhatta el a boldogságtól. Már látta is Jancsát, arcán egy angyal mosolyával, szemében az a kaján szikra, ahogy közelebb hajol, puha szája lassan kinyílik…

            A nagy ábrándozás közepette a lába beleakadt egy gyökérbe, és arccal előre a fűbe zuhant, a faketrec kirepült a kezéből. A nyúl idegesen felvisított, de szerencsére a ketrec nem tört el. Az hiányzott volna, gondolta Péter, ahogy felállt, és halk szentségelés mellett letörölte az arcáról a sarat.

            Miközben folytatta útját, elgondolkodott rajta, hogy megmutassa-e otthon a nyulat. Végre komolyan vennék őt is, mint a fivéreit, nem gyerekként néznének rá. Ideje lenne, már tizennégy nyarat láttam, két év múlva felnőtt férfi leszek! Ám bármennyire is akarta, nem dicsekedhetett el a nyúllal. A szülei elvennék és megsütnék, akkor pedig búcsút inthetne a csóknak.

            Ő ért előbb a csűrbe, amit nem bánt, mert a szíve már a torkában dobogott. Két tehén figyelte gyanakodva az alsó szinten, de nem tudták elriasztani attól, hogy megmássza a szénapadlásra vezető létrát, és kilógassa a lábát a fönti ablakon. A feje fölött kilógott a csigaszerkezet, amellyel a szalmabálákat szokták fölhúzni – a kötél vége most teher nélkül csüngött alá a kétméteres mélységbe.

            Férfi leszek. A gondolatra még erősebben szorította a ketrecet. De hol lehetett Jancsa? Biztos a kicsikre vigyáz, vagy főzni segít. Remélem, hamar elszabadul.

            Ma szép idő volt, csak néhány nagyobb felhő hömpölygött a világoskék égen. A komótos szél emlékeztetett mindössze az őszre, és a csűr aljában meg a házak között összegyűlt sár. Innen föntről egészen messzire el lehetett látni. Dél felé pár tucat vályogház állt – Jancsáéké is jól látszott –, mögöttük szántóföldek, azokon túl a nemesúr hatalmas háza, akinek szolgálattal tartoztak. Péter néha haragudott az őseire, amiért évszázadokkal ezelőtt nem ők hajtottak végre valamilyen nagy tettet a király szolgálatában – ha így tettek volna, most ők lakhatnának ott. Ezt persze nem merte megemlíteni az apjának, szíjat hasított volna a hátából. Isten után az ősöket illeti a legnagyobb tisztelet, mindig ezt mondta. A háztól még messzebb, keletre s nyugatra, amerre csak a szem ellátott, erdő terült el. Télen farkasok portyáztak ott, a magasabb helyeken pedig hiúzok és medvék várták az óvatlanokat, utóbbiak már anyjának és apjának is elragadták egy-egy testvérét, ugyanazon a vadászaton. A tucatnyi férfi János úr parancsára indult útnak, hogy leterítsenek egy medvét, amelyik elragadott több kecskét és tehenet. Négyükkel végzett az állat, mielőtt megölték, János úr pedig magának csináltatott köpönyeget a medve szőrméjéből, és még csak meg sem köszönte a vadászoknak.              Majdnem mindenki gyűlölte János urat, de nem tehettek semmit. A vének még mindig sokszor meséltek a harminc évvel ezelőtti felkelésről, amihez az ő falujuk is csatlakozott. A szerencsés lázadókat felakasztották, a többieket kerékbe törték.

            Péter lenézett a nyúlra. Az állat nagy szemeket meresztett rá, és idegesen mocorgott.

            – Ne félj, Jancsa nem fog megenni. Jobban jártál, mintha bárki más kapott volna el.

            Remélte, hogy Jancsa jól elrejti majd a nyulat, mert ha nála találják meg, akkor mindketten megkapják a magukét. Azt pedig nem akarta, hogy őt is bántsák.

            A létra nyikordulására Péter szíve kihagyott egy ütemet. Eldugta a ketrecet a széna mögé. A létra fokainak minden koppanásával kisebbre zsugorodott a gyomra, ám amikor egy kócos fej bukkant fel a túloldalon, feldühödött.

            – Tamás! Menj innen!

            Az öccse felkacagott.

            – Jancsára vársz?

            – Nem. Ez a nagyok dolga, tűnés!

            Két szerelmes pár… – fogott bele Tamás. Péter megindult felé, mire az öccse kiöltötte a nyelvét, és egy ugrással eltűnt.

            Péter fáradt sóhajjal ült vissza. Tamás nyolc éves volt, és annyira gyerekes! Néha úgy érezte, minden testvére egy átok. Istenem, miért átkozol meg valakit hétszer? Közte és az öccse között csak Kata és Julcsa voltak, a legkisebb Marit pedig még nem engedték el egyedül sehova. Mari sokkal érettebben gondolkodott Tamásnál, ugyanúgy szerette az erdőt, mint Péter, nem véletlenül hívta kedvenc kishúgának. De akikre igazán felnézett, azok idősebb fivérei voltak, Márton és Simon, házas emberek mindketten, derék férfiak. Annát, legidősebb nővérét utálta – soha nem felejtette el a sok verést, amit kapott tőle.

            A szülei testvéreivel együtt össze sem tudta számolni, mekkora a családjuk. Még emlékezett András bácsira, anyja öccsére, aki mindig mosolygott, könnyen és nagyokat nevetett, s hozott Péternek almát, amikor csak meglátogatta őket. Őt tépte szét a medve.

            Néha szívesen lett volna egyedül, hogy csak vele törődjenek a szülei. Sokszor érezte úgy, nem is veszik észre, és csak a kisebbekkel foglalkoznak. Nemsokára férfi leszek, és magamról kell gondoskodnom.

            Újabb koppanás a létra fokán. Péter mély levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Nem mert hátranézni, csak titokban remélte, hogy nem Tamás jött vissza. De a háta mögött hallatszó léptek túl finomak voltak egy fiúhoz.

            – Szia! – szólt hozzá a hang, lágyabban az erdő hűs szellőjénél.

            – Sz…szia! – Péter nyelt egyet és megköszörülte a torkát.

            Jancsa leült mellé az ablakba. Puha arcán mosoly játszott, kezével a földet támasztotta a háta mögött, s a messzeséget kémlelte. Hosszú szoknyában végződő ruhájának frissen mosott virágillata volt. Ahogy ült, barna haja aláomlott a válláról majdnem a földig. Péter örökké így maradt volna, ha Jancsa nem szólítja meg végül:

            – Elhoztad nekem a tapsifülest?

            – Igazából… – Ki akart találni valami jó hazugságot, hogy ráijesszen, és utána még jobban örüljön. –… megették a farkasok!

            Bármiben is reménykedett, minden semmivé foszlott, amikor Jancsa ránézett, és elnevette magát.

            – Te aztán gonosz vagy, Simon fia Péter! És rosszul füllentesz.

            A kellemetlen mentegetőzést szerencsére megelőzte a nyúl makogása. Jancsa sugárzó arccal ugrott fel.

            – Hol van a nyuszikám?

            Péter fölállt – a lába remegett –, előhúzta a ketrecet a rejtekhelyről, majd Jancsa felé nyújtotta.

            – Jaj, de aranyos! – megpróbálta megsimogatni, de a nyúl félrehúzódott, aztán belekapott az ujjába. – Ó, te kis harapós! – nevetett Jancsa, és visszaült az ablakba, maga mellé téve a ketrecet.

            Péter a ketrec túloldalára ült. Jancsát csodálta, amint a nyúllal játszik.

            Ahogy a lány a ketrec fölé hajolt, a haját átszőtte a nap fénye. Így nézhet ki az olvadt arany. Bár még csak néhányszor látott aranyat életében, utoljára a háború idején, amikor az egyik báró átlovagolt a falujukon. Egy hatalmas harci ménen ügetett, aranyozott acélpáncélban, s ahogy a fényben csillogott a fém, mindenkinek tátva maradt a szája. Aztán azt hallotta, hogy az első csatában levágták a bárót, és egy kóborlovagé lett a vértezet.

            Jancsa haja sötétebb volt, de ott bujkált az arany árnyalata. Péter legszívesebben kinyúlt volna érte, hogy a zuhatag az ujjai közt hulljon alá…

            – Mit nézel? – pillantott föl Jancsa. Péter elkapta a tekintetét.

            – Semmit.

            – Pedig nagyon bámultál.

            – Én csak…

            Szeretném, ha teljesítenéd az ígéreted, akarta mondani, de a torkára forrtak a szavak. Jancsa mosolygott, s ez a mosoly szikrát szított Péter szívében. A nyúl elhallgatott, és előbb a lányra, majd a fiúra nézett. Péter nem tudta volna megmondani, meddig ült ott, hallgatva a lágy szellőt, elveszve Jancsa borostyán tekintetében.

            Jancsa a ketrec tetejére tette a kezét. Péter szíve a torkába ugrott, tagjai kővé váltak. A lány bedugta az ujját a nyúlnak, mire az megint beleharapott.

            – Aú! – Jancsa elrántotta a kezét, és a ketrec másik oldalára tette, egyenesen Péter mellé. – Nézd, hogy megharapott megint!

            – Nem kéne feldühítened – válaszolta, ahogy minden bátorságát összeszedve megfogta a finom ujjakat, hogy megnézze a harapást.

            A két kéz összekulcsolódott.

            Az idő elvesztette értelmét, a világ pedig egy szempárt és egy szájat jelentett Péter számára. Lassan közeledtek egymáshoz. Jancsa szája tétován kinyílt, s lehunyta a szemét – Péter is így tett. Várta a találkozást.

            Lökést érzett, majd zuhant. Arccal előre érkezett a sárba.

            Jancsa hangosan nevetett rajta, és amikor Péter feltápászkodott, úgy érezte, menten elsírja magát. Nem sírhatok. Férfi vagyok. Vagy voltam majdnem… egy pillanatig. Soha semmi nem fájt még csak feleennyire sem.

            – Mivel érdemeltem ezt ki? – A hangja hűvösen csengett. Megpróbálta letörölni magáról a sarat, különösen az arcáról, ott lett a legmocskosabb.

            Jancsa kuncogott egy utolsót, aztán kezét arcához emelve elpirult.

            – Mamlasz vagy, Simon fia Péter. De szeretlek.

            Kegyetlenebb válaszra számított. Ám Jancsa nevetése nem gonosz volt, hanem őszinte.

            A pokol mennyországgá változott a mosolyok tengerében. Péter repülni tudott volna, ahogy ott állt, és nézte a lányt, akit szeretett. A lányt, aki lóvá tette, és teljesítette az álmát. Végre Péter is nevetett saját magán. Sok idő telt el, mire megindult, föl a létrán, hogy átvegye a jutalmát.

Trisztán és Izolda aktája a fekete-krónikában

Abban az időben, mikor a Stidda is megalakult Szicíliában, a Cosa Nostra feje Marco Andrese (erős Márk) uralkodott a terület egészén. A Camorra nevű szövetkezet tevékenysége fenyegette a területükön működő üzleteket, ezért Marco az egyik szövetséges szervezet „Donját”, Lazzaro Rivalenót, a „keresztapát” kérte fel arra, hogy kisegítse a szervezetet. Rivaleno, a „don” az Adriai-tengeren megbénította a Camorra szervezet kereskedelmi tevékenységét. Erős Márk hálája jeléül a húgát adta hozzá Rivalenóhoz, ezzel mintegy „befogadta családba”. Marco egyik rezidenciáját a cataniai villát ajánlotta fel Rivalenónak a segítségért. Lazzaro Rivaleno egy nap elvitte magával ifjú feleségét szülővárosába. Amíg a lány megismerkedett a családdal addig Rivalenót a család embercsempészeti tevékenysége közben fejbe lőtték. Feleségének nemsokára gyermeke született, akit a család nevelt fel, és a fiúnak a Tristanito, az „élvezetek embere” nevet adta.

Anyja nemsokára belehalt a család eladósodásába. A fiút a családhoz hűséges Alessandro Rohollo, Lazzaro Rivaleno alvezére vette magához. A család tagjai kiképezték mindenre, ami az alvilági élet rejtelmeihez kellhet, így Tristanito már hétéves korában végrehajtott egy jelentősebb bűncselekményt. Egyszer a Camorra-klán emberei elrabolták Tristanitot, de egy utcai lövöldözés során a család távolabbi rokonai megmentették a fiú életét. A szervezeten belüli belviszályok felőrölték a család vagyonát és tagjait is. Tristanitót Cataniaba küldték, hogy keresse fel a család megmaradt tagjait, valamint a család adósait és fogja össze a családot. Tristanito a család megőrzött aranyát kivette a bankból, ami feltűnő volt néhány öltönyös úriembernek, akik az utcán megvárták Tristanitót és megpróbálták elkapni, de az ifjú késének pengéjével elmetszette torkukat, azonban a túlerő erősebbnek bizonyult. A lefogott fiú tarkójára mért precíz ütés elhomályosította látását. Tristanito éppen Marco Andrese vallatószobájába került. Marco maga vallatta ki a fiút, kérdezett gyermekkoráról, üzleti tevékenységeiről, s mivel Tristanito történetei ismerősnek tűntek számára, és ügyesen megölte két emberét, Marco nem végzett vele, hanem a személyes testőrévé állította, hiszen, ha megölte az embereit akkor bizonyosan jobb náluk. Rohollo eközben bejárta Olaszországot és sehol sem találta Tristanitót, ezért Marco Andrese segítségét kérte, ahol találkozott az eltűntnek hitt fiúval. Marco megtudta, hogy a saját unokaöccse szolgál neki, és ő volt az, akit majdnem lelövetett. A Ndrangheta elleni leszámolásban Tristanito volt, aki megtalálta azt a bérgyilkost, akit lehetetlen volt, és természetesen végzett is vele. Tristanito kivívta a tiszteletet, elérte a „Sotto Capo”, vagyis az alvezéri rangot, és Marco ezért rábízta a drogcsempészet irányítását. Az üzlet sokáig remekül működött, de egy tégla volt beépítve a szervezetbe, aki pszichedelikus drogokat adott Tristanitónak, aki a szerek túladagolása következtében kómába esett. A Ndrangheta szövetkezet egyik orvosa tudta csak előállítani az ellenanyagot. Marco felajánlotta a szervezetnek, hogy békét köt velük és a prostitúciós üzleteik 20%-át visszakapják, ha meggyógyítják Tristanitót. Bár Primo Morholoni, a bérgyilkos, akit Tristanito megölt, az orvos testvére volt, ennek ellenére az egyesség megköttetett, és az orvos lánya Natale Izoldia (születésnapi örömlány) ápolta a fiút, aki cserébe a szeszforgalomból származó összegeinek 10%-át a lánynak ígérte. A család szentségére hivatkozva, s mivel megölte Morholonit, megtiltották Tristanitonak, hogy kedve szerint Nápolyba utazzon.

Marco Andrese, a „Capo famiglia”, a család feje elhatározta, hogy Tristanito veszi át a szerepét utódok hiányában. A családban kialakult belharcok miatt azonban Marco hivatalos gyermekét akarták a „don” helyén látni. A „don” ellenezni akarta, de neki is engedelmeskednie kellett a családon belüli többségi szavazatnak. Marco megbízta Tristanitot, hogy találja meg azt a lányt, aki a Ndrangheta’Beota bár hírhedt táncosnője volt – mára pedig a lokál, sőt a kerület vezetője – mert őt akarja feleségül venni. Tristanito szólt a sofőrjének, hogy rögtön induljanak. Egy fekete furgon hajtott ki a legnagyobb Szicíliai villa kapuján, Tristanitónak kinyitották az ajtót, és a kocsi gyorsan száguldott az éjszaka homályában. Tristanito az LSD és a meszkalin függőségétől szenvedett, néha pedig éppen ettől esett eksztázisba, s érezte felettébb jól magát. Tudta jól, hol és hogyan keresse a lányt. Elküldette a levágott lófejet Nápolyba, a Ndrangheta család vezetőjének. A helyszínen megjelenő éjfekete kalapos fickók felgyújtották a mosodának álcázott pénzmosókat, és a lányt követelték. A család feje jobban féltette saját életét, és persze üzleti érdekei is azt diktálták, hogy lányát Marco Andresenek adja. A fiatal Natale Izoldia nem akart az öreg „keresztapa” tulajdona lenni, inkább lett volna Tristanito ágyasa és kérlelte Tristanitót, hogy ne adja oda nagybátyjának. Tristanito az élvezeteket hajszolta, ráért még feleséget találni, és természetesen tisztelte nagybátyját, ezért a karjánál fogva vágta be a furgonba a lányt. Natale csak egy kérést fogalmazott meg, azt hogy szolgálólánya is vele mehessen. Tristanito beleegyezett. Elmentek. A szép Natale Izoldia szolgálója régebben nyilvános prostitúcióért, majd fegyver-, és műtárgycsempészetért ült börtönben. Az egyik legnagyobb olasz bűnszövetkezet, a Sacra Corona Unita kihozta a börtönből, majd kábítószer kereskedéssel, és gyilkosságok elkövetésével bízta meg. Az üzletei balul sültek el hiszen, négy célpontból nem csupán a négy áldozat lett, hanem még hét civil. A Sacra Corona célja az volt, hogy Tristanitót ne ölje meg, csupán szellemileg építse le (ennek sokan hasznát vették volna). A szolgáló ismét hibázott, egyszerűen megtoldotta feladatát, hiszen a rábízott erősebb változatú heroint nem csak Tristanitónak, hanem Natale Izoldianak is intravénásan beadta, miközben aludtak. A szer lassan hatni kezdett, és ők használói lettek. Ezek után sosem tudtak leszokni a drogfüggőségről és az egyre erősebb heroin származékok használatáról. Miután Marco hazaért „gazdasági körútjai” egyikéről, elvette feleségül a lányt, Natele Izoldiat. A Sacra Corona Unita elérte a célját, hiszen Tristanito nem tudta teljesíteni feladatait, az üzletek irányítása kicsúszott a markából. Ezenkívül óriási mennyiségű heroint vásárolt magának és Izoldiának. A szer hatása alatt, hallucinációik mellett, a föld fölött egymáséi lettek és kicsapongó életet éltek. A családban kitudódott ez a dolog, ezért Marcónak megmondták unokaöccse vérlázító tettét. Marco megfigyeltette őket, mert meg akart bizonyosodni arról, hogy igazak-e a vádak.

Tristanito elmenekült, Marco pedig próbált bízni unokaöccsében, ezért nem derült ki semmi. Natale Izoldia életben maradt. Marco keresteti Tristanitót, mert beszélni akar vele, hogy tisztázzon mindent, s közölje vérével, hogy nem hitt a pletykáknak, ezért megkínozta azokat, akik bemocskolták nevét. Izoldia nem kapott adagot, s lassan megszökött. Marco nem tudja feldolgozni, hogy örömlányát és unokaöccsét is elvesztette, ezen kívül Izoldia szolgálójának táskájában szereket talál, pontosan azokat, amelyeket az eltűntek is fogyasztanak, ezzel csillapítja dühét, és tucatnyi gyereket képzel. Tristanito készletei elfogytak. Natale az utcákat járja, vágyódik Tristanito után, és azt képzeli, hogy híres kelta színésznő. Tristanito is vágyódik Natale iránt, és ölne a szerekért. Izoldia egy szerepért. Márk pedig egy gyerekért. A tél hideg. A Cosa Nostra elérte, hogy Olaszországot kizárólag ők irányítsák. Marco a szerek hatására szenvedélyesen üldözi Izoldiat. Keresi Tristanitót. Tristanito azt hallucinálja, repül. Izoldiaval együtt. A fiú csak a húszas éveiben lépdel, de aggként néz ki. Egy lokálban lányokra költi a maradékot. Repül. Izoldia kutatja őt, Marco pedig Natale Izoldiat, s már nem is annyira érdekli Tristanito. Tristanito a szereket üldözi. Ördögi kör. Marco emberei saját kezükkel vetettek véget a főnök életének, nem bírták elviselni dührohamait. Izoldia szintén repül. Szárnyal. Megtalálta Tristanitót, aki egy lokál tetején araszolt az épület széle felé. Mindketten leugrottak. Izoldia legszebb színdarabja. „A mesterséges szerelem”.

A pszichedelikus drogok elérték hatásukat. Összekötöttek három embert és a halálba hajszolták őket. Egy öngyilkos, és egy öngyilkos pár, a drogok szerelmesei. Szerelmük alapjai csak mesterséges anyagok.

A családot felszámolták. Az aktát titkosították. A cataniai villát átalakították, majd a rendőrség székházává vált. A pénzmosókból színházi kellékes boltok lettek, a Ndrangheta’Beota pedig óvodaként üzemel. Az ügy örökre homályba merült.

Irodalmi és Társadalmi Portál