A futball, mint egyéni sportág

2014. január 20. hétfő Zelei Dávid

A hóba, fagyba, de mostanság inkább unalomba, holtszezonba fulladó január közepének hagyományos vetélkedése évtizedek óta az Aranylabda-szavazás, végeredménye ugyanakkor csak fél évtizede hidegháborút idézően bipoláris: Messi vagy Ronaldo, Leo vagy CR7. Hogy a tippmixen háromesélyt adni e szavazás végeredményére manapság már olyasmi, mint kosárlabdában megadni a remi lehetőségét, nem volt mindig így: előttük duplázni a manapság már csak hájában fürdő veterán, (NemCristiano) Ronaldo tudott (1997, 2002), de ő is úgy, hogy királyságai közt négy olyan szezont hagyott ki, mikor a legjobb háromba is csak egyszer került be. Sok tanulságot rejt a két szuperhatalom éves vetélkedése, itt és most ugyanakkor arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy a futballnak, mint egyéni sportágnak 2008, C. Ronaldo első országlása óta, egyre kevesebb köze van a futballhoz, mint csapatsporthoz.

Nézzük a száraz tényeket: idén a nemzetek, illetve bajnokságok közti összemérések szintjén válogatott világverseny híján a nemzetközi kupák szolgálhatnak legbiztosabb alapul: ezek közt is a Bajnokok Ligáját szokás a legrangosabbnak tekinteni. E versengésben egyértelműen kinyilatkoztatott Németország, ezen belül is a Bayern München elsősége, s nem csak a német házidöntő (Bayern – Dortmund 2-1) igazolja ezt a napnál is világosabban, az elődöntők ugyanis kétfrontos német-spanyol csatát hoztak, az összesítés pedig 11-3-at mutat a germán és a hispán arany- és ezüstérmes csatájában – ez több, mint minőségi fölény.

Megpróbálhatjuk mindezt tendenciaként értelmezni, és Messi, valamint Ronaldo szereplését ebben a kontextusban értelmezni: a 2008 óta eltelt időszakban előbbi egy, utóbbi két Bajnokok Ligáját zsebelhetett be, mind szórták a gólokat a sorozatban és betaláltak a döntőben – ezekben az években nehezen vitathatjuk elsőségük jogosságát. Ott van ugyanakkor három szezon, a 2009/10-es, ’11/12-es és a ’12/13-as, mikor Inter – Bayern, Chelsea – Bayern, majd Bayern – Dortmund döntőket rendeztek, ám mégis Messi, Messi, majd Ronaldo vihette haza az Aranylabdát. Ilyenkor rangban a válogatott tornákon nyújtott teljesítmény segíthet: ez azonban sem Messit, sem Ronaldót nem húzza ki a vízből: Messi Argentínája egy vébé- és egy Copa América-negyeddöntővel büszkélkedhet (2010, 2011), Ronaldo Portugáliája egy vébé-nyolcaddöntővel, egy Európa-bajnoki negyeddöntővel illetve egy bronzéremmel – az egyedüli, Aranylabda szempontjából értékelhető (vagyis nem csalódást okozó) eredmény még utóbbi lehetne, de ez sem ért semmit (ne legyenek illúzióink, a döntőt agyonnyerő spanyoloknak se: ezt az Aranylabdát is Messi nyerte).

Egyetlen megoldásként így az kínálkozik, hogy a bajnokságban nyújtott teljesítmény önmagában is elegendő lehet a győzelemhez: idén az is kiderült, hogy ehhez még csak a Primera Divisiónt sem kell megnyerni. Cristiano Ronaldo ugyanis úgy végzett az élen idén, hogy csapata második lett a bajnokságban, kiesett a Dortmund ellen a Bajnokok Ligája elődöntőjében, igaz, döntő érdemei voltak abban, hogy válogatottja pótselejtezőn (!) kvalifikálta magát a vébére; kár, hogy ennek hátterében elkendőztetik, hogy a pótselejtező oka az volt, hogy nem sikerült megelőzniük csoportjukban az oroszokat (ne próbálkozzunk elősorolni orosz Aranylabda-esélyeseket; értelemszerűen nem voltak).

Egy esélyünk maradt hát, hogy fenntartsuk a logika látszatát: ha bebizonyítjuk, hogy a Primera División mindenekfelett áll, az ott nyújtott klasszisteljesítmény pedig önmagában is elég lehet egy Aranylabdához. Az UEFA-koefficiensek segítségével érvelhetünk e mellett: a 2011/12-es szezon együtthatói egyértelmű spanyol fölényt mutatnak, és az elmúlt öt év átlagai alapján is a spanyol csapatok indulhatnak a legjobb helyzetből a sorsolásokon jövőre. Nem árt azonban egy pillantást vetnünk alaposabban is a táblázatra, hogy átlássuk: 2009/10-ben és 2012/13-ban (vagyis, utóbbi esetében a szempontunkból legfontosabb szezonban) a német, 2010/11-ben pedig a portugál bajnokság koefficiense lett a legjobb, s utóbbi tényből még aligha következtet bárki arra, hogy az adott évben a portugál lett volna az év legerősebb bajnoksága. Erősebb érvnek tűnik, hogy a 2008 óta lejátszott hat BL-döntő 12 résztvevőjéből csak kettő volt spanyol (mindkétszer a Barcelona járt a döntőben, és nyert is), míg a maradék tíz helyből öt az angoloké (kettőt nyertek, egyszer házidöntőn), négy a németeké (egyet nyertek, egyszer volt házidöntő), egy pedig a 2010-es győztes Interé. Ha a mérleg Premier League és Bundesliga felé dőlésének okait keressük, pedig kilyukadunk a probléma (a problémám) gyökeréig, ami a spanyol bajnokság kiegyensúlyozottságának hiányából adódik. Az ugyanis kísértetiesen hasonlatos képet mutat az Aranylabda-szavazásokhoz az elmúlt években: a győztes 2005 óta csak a Real Madrid vagy a Barcelona lehet, 2010 óta mindig legalább 96 pontot szerzett, az első és a harmadik között négy éve legalább 24 pont a különbség (de volt, amikor 39, vagyis 13 győzelemnyi!), a gólkirálysághoz pedig 2009-től legalább 32, s 2011 óta legalább 41 gólt kellett szerezni. Mindez levezethető lenne a két géniusz puszta zsenialitásából is, de ugyanilyen sokat mond a bajnokság bipolaritásáról: az ötven gólos gólkirály az egy-kétcsapatos, szélsőségesen polarizált, kevéssé tagolt bajnokságok sajátja.

Az ilyen tudományoskodó, statisztikai alapokra, vagyis mérhető teljesítményre, eredményekre épített érvelés, kérdésfölvetés azonban akkor válik nyilvánvaló szócsépléssé, okafogyott reklamációvá, ha felvázoljuk az Aranylabda-szavazás menetét: az aktuális legjobbat ugyanis a FIFA-tagországok szövetségi kapitányai, csapatkapitányai és egy-egy újságírója szavazza meg. Nem árt tudnunk: a FIFA-nak jelenleg 209 tagja van, s mivel a szavazás demokratikus alapokon működik, egy kiválasztott togói vagy naurui újságírónak pont annyit ér a szavazata, mint Juhász Rolandnak vagy Didier Deschampsnak. (Ne legyünk naivak, könnyedén elképzelhető olyan eset, hogy egy válogatott csapatkapitánya szélességében és mélységében is kevesebb információval rendelkezik a világ futballjáról, mint egy jobb azeri újságíró, nem teljesen igazságtalan tehát mindez.) Kezdjünk most el hát számolni. A legszélesebb merítésű futballesemény, ahol az egész világ labdarúgói képviseltethetik magukat, a FIFA világbajnoksága, mely harminckét csapatos; az európai szövetség ötvenegy tagból áll, a dél-amerikai tízből. Ha nem számolnánk az igen jelentős metszetekkel, még mindig több, mint az országok – ezzel együtt a szavazók – felének esélye sincs, hogy testközelből találkozhasson Messivel vagy Ronaldóval (pláne mindkettejükkel), pusztán, mert válogatottjaik nem ugyanabban a zónában versenyeznek, mint e sztárokéi, illetve mert csapataik sosem jutnak ki a világbajnokságra, és bármennyire is globalizált napjaink futballja, a Primera División is csak negyvenhat ország játékosait alkalmazza (pont a felükből mindössze egy-egy játékost). Így Ázsia, Óceánia, Észak-Amerika, a Karibi-térség és Afrika egy jelentős része számára ezen labdarúgók mindörökké a tévé, a streamek, a sajtó által közvetítve válnak elérhetővé, a közvetítettség pedig befolyásolja a preferenciáikat is. De hogyan?

A kétezres évek médiatrendjei szemmel láthatóan a perszonalizáció, a futball individualizációja felé fordulnak: a sztárcsapatok brandjét jól láthatóan egy-egy kulcsjátékos köré építik, aki nem pusztán összeolvad a csapat eleve jó márkanevével, hanem jószerivel ráolvad, felülírja azt. Mindez elemi érdeke a kluboknak is: egy-egy jól felépített játékosbrand tízmillió eladott mezt jelenthet az ázsiai piacon, s a drukker, aki a játékossal azonosul, szinte biztos kiterjeszti szimpátiáját a csapat egészére, ami újabb eladott mezeket, sportszárakat, rajongói klubtagságokat, madridi látogatásokat, jegyvásárlást, kábelelőfizetéseket, röviden: fogyasztást generál. A tudatosan felépített, világmárkává fejlesztett imázs első, s egyik legprofibb képviselője kétséget kizáróan a Manchester United és Anglia szimbólumává vált David Beckham volt, akiből egy jobb láb, egy híres feleség és egy vérprofi imázsépítő csapat csinált példaképet, példáját ugyanakkor Ronaldo Spanyolországba érkezése helyezte új, radikálisabb pályára. A már addig is Real Madrid-Barcelona versenyfutássá butított sorozat Ronaldo és Messi egyidejű jelenlétével így arcot, s egyszersmind arculatot kapott: a Primera így lett húsz csapat versengéséből két emberé. E, médiában amúgy is túlsúlyban lévő csapatok meccseinek főcímszervező eseménye ennek megfelelően Messi sérülés miatti hiányzása, Ronaldo gólképtelensége is lehet, ennek következményeként pedig nemcsak a saját és az ellenfél játékosainak teljesítménye, hanem a csapatok játéka is érdektelenné válik. Ezzel nem kívánom sem Messi, sem Ronaldo teljesítményének értékét elvitatni – mindössze arra próbálom felhívni a figyelmet, hogy oldódik el a játékos szereplése a csapatétól finoman az egyes kiemelt játékosok csapatok fölé pozicionálásával. A lózung – „a csapatérdek mindenek felett” – immár hamisan cseng. Ne feledjük ugyanis, az Aranylabda célját tekintve az adott év legjobbját hivatott díjazni, ez pedig egy ilyen szavazáson már csak azért is nehezen választható le a szavazó számára legszimpatikusabb játékos megválasztásától, mert e szavazók közül sokan már egy olyan valóságshow/tehetségkutató-univerzumban szocializálódtak, amely nem a teljesítményt (ha egyáltalán elvárható ilyen mondjuk egy valóságshowban), hanem a szimpátiát – vagyis a minél jobban felépített personal brandet – honorálja. (Hogy csak egy példát mondjunk: a Voice zenei tehetségkutató műsorában már akkor is lehetett szavazni az előadókra, amikor azok még egy hangot sem énekeltek a héten.)

Nem az egyéni, s főként nem a csapatteljesítmény perdöntő immár tehát, hanem a személyiség, melynek (értelemszerűen manipulált) megismerését a közösségi hálók és megosztófelületek multiplikálódásával ezernyi eszköz teszi lehetővé: ha pedig a mauritiusi csapatkapitány az Instagram-fotók, Facebook-állapotfrissítések, és twittelések alapján úgy találja, Ronaldo nagyképű, nincs az az isten, hogy jövőre rá szavazzon. Hát még Pintér Attila…

Bejegyzések

4SZÓ: sör, unicum, p*na, csöcs

2014. január 19. vasárnap Szikra Balázs

– Jó napot! Melindához jöttem!

– Kerülni beljebb. Épp zuhanyozni – terelt beljebb a mandulaszemű asszonyka. Egy egyszerű, nyolcadik kerületi panel volt, ahol a bordély működött, kiszolgálva az éhezőket. Nem hittem volna, hogy eljutok egyszer arra a pontra, hogy ilyen helyre jöjjek– Menni be a szoba! Lány jön mindjárt.

Alig volt nagyobb két lépésnél a szoba szélessége, amit a hosszúsága is csak egy lépésnyivel toldott meg. Benne az ágy, amin többé-kevésbé friss ágynemű fogadott, meg egy nagy adag óvszer, síkosító és egyéb olyan dolgok, amikkel eljátszhatnánk. Az árban benne van.

– Üdvözlöm, Melinda vagyok. – a magyart törő keleti asszonyka után, legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy ilyen lány fogad. Bár, a netes hirdetésben ő volt a képen, ezt is csak egy reklámfogásnak tudtam be. Azt hittem, majd meg kell hallgatnom a szabadkozást, hogy „a képen másképp sütött a nap és ezért nem vagyok olyan”, vagy ilyesmi. Egy tökéletes alakú, barna hajú, zöld szemű szépség állt előttem, kék köntösben, arra várva, hogy lefeküdjünk.

– Szia. András vagyok.

– Egy kicsit meglepettnek tűnik.

– Tegezz, kérlek…és, igen, egy kicsit meglepett, hogy te tényleg…szóval, itt vagy.

– Nem te vagy az első, aki kamu-hirdetésre számított – olyan természetességgel és lágysággal mondta, mintha nem tudná, hogy miért fogom átnyújtani a pénzt, fél órával később neki. Mintha csak a közértben találkoznánk. Rám mosolygott, majd közelebb lépett hozzám. Szinte kérdés nélkül kezdte kicsatolni az övemet, mire hátrébb léptem.

– Várj egy kicsit.

– Valami gond van?

– Csak, egy kicsit hihetetlen. Te tényleg? Szóval, tényleg tizenkilenc éves vagy?

– Ahogy mondod.

– És, mégis miért csinálod ezt?

Látszott rajta, hogy nem én vagyok az első, aki megkérdezi és az is, hogy sokkal nagyobb kín volt neki erről beszélni, minthogy lefeküdjön egy nála húsz évvel idősebb férfival. Akár az apja is lehetnék.

– Mert más nincs, csak ez.

– Mi az, hogy nincs?

– Tudod, nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy iskolába járhasson, hogy azt tegye az életben, amit akar, és, hogy kurvákra költse a pénzét.

– Én csak… – habogtam. Talán jobban tenném, ha hagynám a dolgot. Csak egy harminc perces kör lett volna, amiről senki nem tud, erre megbántom azt is, aki kérdés nélkül átadta volna magát.

– Hagyjuk, elnézést. Egy kicsit rosszul érint ez a téma. – közben a kis asztalhoz lépett, ami az ágy mellett volt, rajta a síkosítóval. A kezébe vette és birizgálni kezdte a csüngő feliratot.

– Nem, én sajnálom. A te életed. Én nem szólhatok bele, nem vagyok az…

– Tölthetek valamit? – úgy kérdezte, mintha nem tiportam volna egy perccel ez előtt a lelkébe. Vajon mindig ez történik? Csak vált egyet?

– Hát, ittam már egy Unicumot, mielőtt eljöttem.

– Miért pont azt? Nem evés előtt szokás?

– Tudod, a többit nem igazán szeretem.

– Értem. Én amúgy sörös vagyok. Nem a legnőiesebb, de ez van.

– Az sem rossz. Meleg, nyári napokon főleg.

– Nem szeretnéd, hogy hozzáfogjunk?

– Öhm, most még… – nehéz volt befejezni a mondatomat, miközben újra az övemmel szórakozott, de végül sikerült kinyögnöm – szóval mit szoktál még csinálni?

– Nem kötelező ám beszélgetni. Én nem az a lány vagyok, akit puccos helyre kell vinni, hogy lefektethesd. Tudom, hogy a pasik, akik idejönnek csak csöcsöket meg egy pinát látnak bennem, nem többet. Nyugodj meg.

– Te ezt nem érted.

– Ugyan mit? – Ott ült az ágyon, és olyan szemekkel nézett rám, mintha ez teljesen normális lenne. Szinte még gyerek. És én ezzel a gyerekkel… – Bejött, Mia néninek odaadta a pénzt és megkap engem. Mi más van még?

– Én nem ezt látom. – szinte kitört belőlem az üvöltés. Egy ismeretlennel üvöltöztem. Azzal, aki a testével vígasztalt volna, mégis képtelen voltam hozzányúlni. – a lányom lehetnél, basszameg. Annyi idős lehetne, mint te!

Síri csend lett. Mind a ketten csak néztünk magunk elé. Pár pillanat, vagy pár perc volt, nem tudom. A szomszéd szobából nyögés és dörömbölés hallatszott, valamint a magyart csak tördelő, mandulaszemű asszonyka léptei a folyosón, ahogy a következő kuncsaftot kísérte fel. Kopogós, fapapucsa úgy kongott az csendben, mint egy óra kattogása. Majd vett egy nagy levegőt és csak ennyit mondott:

– Bár segíthetnék, de én csak egy kurva vagyok.

Sztori: A Sörkapitány kiragadott a tömegből és játékra invitált. Húsz nyelvtörőt kellett elmondanom, hét perc alatt. Hiba esetén, egy fél deci bort kellett innom. Hat deci borral és 6 perc 57 másodperccel később megnyertem a játékot, valamint meglett a bátorságom, hogy a pocakos, lófarkas fickótól is kérjek négy szót. Az kellő férfiasság és alkoholfok pedig ezt a négy szót szülte.

Bejegyzések

Viszlát, Föld!

2014. január 18. szombat Balogh Anna

Balogh Anna: Kérlek, mesélj egy kicsit a társulatotokról, a Teatro Surreal-ról! Kik az alapító tagok és milyen előadásaitok vannak?

Korcsmáros András: Az alapító tagok Flores Hedvig Montserrat, Pásztor Máté, illetve Boros Ádám. Mindhárman a Gór Nagy Mária Színitanodában végeztek. A társulat öt éve működik. A legelső darab 2008-ban került bemutatásra, Egy csokor Ecuador címmel, utána a Los Vampiros, avagy még egy csepp Ecuador, majd a Szürke Váró következett, amit Flores Hedvig írt, és Müller Ádám rendezett. Aztán 2011-ben a Nem ér sírni című dráma bemutatója volt, ami egy sajátos koncepciójú előadás, hiszen az egy felvonásos darabot két rendezésben adtuk elő egymás után, az egyiket én rendeztem, a másikat Müller Ádám. Majd a Viszlát, Föld! lett az ötödik bemutatója a társulatnak, persze azóta még bemutattuk a Dreambegisztán című vígjátékunkat, valamint készül a legújabb darabom is az Anonim Drámahősök Klubja.

Anna: A Viszlát, Föld! című dráma kapcsán egy különleges helyzettel állunk szemben, hiszen a darab írója és rendezője, ugyanaz a személy. Miben más saját drámát rendezni? Könnyebb vagy nehezebb a saját mű színpadra vitelét megvalósítani, mint egy másik szerző drámájából darabot rendezni?

Andris: Az eddigi tapasztalataim alapján, úgy érzem, hogy egyszerűbb saját drámát színpadra vinni. Úgy kezdtem el rendezni, hogy saját történeteket találtam ki, amelyeket nem akartam más kezébe adni, mert féltem, hogy mit kezd velük. A lényeg, hogy nekem az írás volt előbb és aztán a rendezés. Az elmúlt években volt alkalmam egyszer kipróbálni a Teatro Surreal Társulatában, hogy milyen egy olyan színdarabot rendezni, amit nem én írtam, ez Cristian Corteznek volt a Nem ér sírni! című drámája, amely már az abszurdon is túlmutatva, gyakorlatilag egy történet nélküli jelenetsor. Csak úgy vállaltam el ezt a darabot, ha – dramaturgként – módosíthatom a szöveget, ugyanis Cristian Cortez olyan drámát írt, amely nagyon szabad értelmezési lehetőségeket adott, ezért elengedhetetlennek éreztem, hogy olyan módosításokat vigyek véghez a szövegben, amely számomra is értelmet ad az adott gondolatnak. Ha eleve én írom a drámát, akkor természetesen nincsen ilyen probléma, ezért is szeretem a saját írásaimat megrendezni, mert akkor minden egyes betűt meg tudok indokolni, hogy miért ott van, ahol. Ha őszinte akarok lenni, azért is szerettem volna, a Viszlát, Föld!-et én rendezni, mert tudtam, hogy játszani akarok benne. Már volt lehetőségem olyan darabot rendezni, amiben játszottam is, és jól tudom, hogy ez egy nagyon nehéz feladat. Tulajdonképpen, nem vagyok normális, ha még egyszer hajlandó leszek magamat egy ilyen munkának alávetni. Filmekben már sokszor volt ilyen eset, de ott jóval egyszerűbb, mert vissza tudom magamat nézni. A színpadon nagyon jól kell azt érezni, úgy hogy benne vagyok a jelenetben, hogy milyen lehetek kívülről.

Anna: Izgalmasan hangzik, habár egy laikus azt gondolhatná, nincs is annál kellemesebb helyzet, amikor egy színész rendezője önmaga, mert korlátlan szabadságot jelent.

Andris: Ez így igaz, de teljesen más, amikor a rendező kint ül a nézőtéren, hiszen egészen más szemmel látja a próbákat. Valamint egészen más önmagunkat rendezni úgy, hogy rajtunk kívül még négy másik színész is van a darabban.

Anna: Szóval, jóval nehezebb helyzet, ha önmagunk rendezői vagyunk.

Andris: Igen, és színházban, majdnem hogy öngyilkosság.

Anna: Hogyan tudtad áthidalni ezeket a nehézségeket?

Andris: Sokat segített, hogy már a darab írásakor is nagyon határozott elképzelésem volt arról, mit, hogyan szeretnék megvalósítani a jelenetekben, illetve tudtam, hogy a Zöld Macska Kultpincében fogjuk bemutatni az előadást, tehát ismertem a hely adottságait. A lényeg, hogy én nem akartam ezt az előadást elvinni valamiféle „művészieskedő” stílusba, hanem bizonyos szempontból egy klasszikusabb vígjátéknak szántam. Azt vettem észre, hogy napjainkban a rendezők, még egy könnyed Molnár Ferenc drámát is képesek túlstilizált módon színpadra vinni. Én nem szerettem volna, hogy a darabom egy ilyen előadás legyen. Az volt a szándékom, hogy ez a darab tényleg a színészek játékáról szóljon.

Anna: Írtad, rendezted, játszottad. Melyik terület áll hozzád a legközelebb? Mi volt a legizgalmasabb?

Andris: Igazság szerint játszani, hiszen egy olyan karaktert találtam ki magamnak, amely tőlem rendkívüli módon eltér, mivel egy vagány, laza rockerről van szó, aki nem igazán törődik mások érzéseivel. Izgalmas kihívás, egy tőlem ennyire különböző karaktert játszani. Ha úgy tudom eljátszani a karaktert, hogy a nézőknek hiteles, az nekem sokat jelent.

Anna: A darabtól függetlenül, a drámaírás, a rendezés vagy a színészet áll a legközelebb hozzád?

Andris: A színészet, hiszen már a kezdetektől ez inspirált és éltetett. Majd később jött az írás és végül a rendezés. Tulajdonképpen, most kezdem a negyedik színpadi darabom megírását, így az írás iránti szeretetem is egyre erősödik, és lehet, hogy egy idő után, már ez lesz ez első helyen.

Anna: Milyen drámákat, illetve forgatókönyveket írtál még?

Andris: Volt a 3 Effektív Detektív, a Viszlát, Föld!, a Cowboyok & Banditák, valamint a Nem ér sírni!-t dramatizáltam. A színpadi darabok mellett, öt amatőr nagyjátékfilmet és közel 30 kisfilmet készítettem.

Anna: Mesélj egy kicsit a Viszlát, Föld! keletkezési körülményeiről? Milyen ihletésből íródott? Mennyi idő alatt készült el?

Andris: A 2012-es év tavaszán Flores Hedvig Montserrat, Hédi, aki a Teatro Surreal vezetője, elérkezett élete azon szakaszába, hogy babát várt. Hédi egyébként a Teatro Surreal eddigi előadásaiban nemcsak színészként, de fordítóként is részt vett, mivel korábban csak ecuadori darabokat mutatott be a Teatro Surreal, illetve A szürke váró című drámát, amelyet Hédi írt. A lényeg az, hogy Hédi tudta, hogy ebben az évadban nem tud részt venni a produkcióinkban, ezért én átvállaltam egy darab írását és rendezését, amit ő rám is bízott. Két darabötletet vetettem fel neki és a társulatunknak. Habár ők a másik ötletemet választották, én mégis kitartottam a Viszlát, Föld! című dráma megírásának és rendezésének a tervénél, hiszen 2012 volt, és arra gondoltam, hogy ha ebben az évben van „divatja” a világvégének, akkor ezt az előadást ebben az évben kell bemutatni. Tavasszal, még egy pályázat miatt, gyorsan megírtam a szinopszist, aztán júniusban – körülbelül egy hónap alatt – elkészültem az egész szövegkönyvvel.

Anna: Milyen inspirációkról beszélhetünk? Volt-e olyan könyv vagy film, amely hatással volt a dráma keletkezésére?

Andris: Talán, és ez most meglepő lehet, de a Míg a világvége el nem választ című film, aminek én – a darab írásának tavaszán – csak az előzetesét láttam, hiszen nyáron mutatták be. Az előzetes azonban inspiratívan hatott rám. Illetve már hónapok, sőt talán évek óta voltak a fejemben olyan szituációk, illetve jelenetek, amelyek egy lakásban játszódnának két pár között.

Anna: Sok közös vonást fedeztem fel Albee, Nem félünk a farkastól című drámájával. Az alapszituáció megegyezik, és még a nevek is kísértetiesen hasonlítanak. Ezt jól gondolom?

Andris: Igen, abszolút tudatosan alakítottam így a drámát.

Anna: Milyen mértékű módosításokról, illetve átdolgozásokról beszélhetünk a végleges dráma megszületéséig? Volt-e olyan szál, amely később kimaradt?

Andris: Éppen ellenkezőleg történt. Júniusban megírtam a szövegkönyvet, amelyet elküldtem Hédinek, majd beszélgettünk arról, hogy neki mivel kapcsolatban vannak hiányosságai, és anélkül, hogy követtem volna az ő konkrét tanácsait, rájöttem, hogy a főszereplőkkel kapcsolatban, milyen plusz szálat írnék bele a darabba, amely több dimenziót adna a karakterüknek.

Anna: Mi volt a fő irányelv a rendezés során?

Andris: A színészközpontúság.

Anna: Volt olyan elképzelés, amelyben szilárdan hittél a rendezés kezdetekor – az olvasópróbán – azonban a színpadra vitel során megváltozott korábbi meggyőződésed?

Andris: Mielőtt még elkezdeném a konkrét rendezői folyamatot, már érzem, hogy az egyes mondatoknak milyen hangsúllyal kell majd elhangozniuk ahhoz, hogy meglegyen a jelenetek dallama, ritmusa. Jelen esetben a szereplőim beleszólhattak ebbe. A színész, ahogy a próbák során kezdi birtokolni az adott karaktert, egyesíti önmagával, így ha azt éreztem, hogy a színész elképzelései által lesz az a karakter őszintébb, vagy igazabb, akkor beleegyeztem a módosításba.

Anna: Ha most kezdenéd a Viszlát, Föld! színrevitelét, lenne valami, amit másképpen valósítanál meg?

Andris: Ez attól függ, hogy mások lennének-e a szereplők, a körülmények, a színpad, a díszlet, vagy esetleg több lenne-e az anyagi keretünk a bemutatására. A jelenlegi helyszínen, a jelen szereplőkkel ugyanígy rendezném meg.

Anna: A vígjáték műfaji jegyeinek hangsúlyozására külön figyeltél a rendezés során?

Andris: Igen. A darab témája lehetőséget ad arra, hogy egy komoly drámát rendezzünk, egy igazi tragédiát. Noha vannak a darabban olyan párbeszédek, motívumok, amelyek hajlanak a tragédia műfaja felé, én mégis arra törekedtem, hogy elsősorban vígjátékot rendezzek. Ügyeltem a szereplők párbeszédeinek a ritmusára, amely nagyon fontos abból a szempontból, hogy az adott dialógus, mennyire hat humorosan. Ha nincsen ritmusban egy vígjátéki jelenet, akkor rendkívül sokat veszít a humorából.

Anna: Az eredeti drámaszöveg jelenetei, illetve dialógus részletei közül mellőztél valamit a színpadra állítás során?

Andris: Egy-két mondat, ha kimaradt, de 98%-ban azt adtuk elő a színpadon, amit én megírtam.

Anna: Hangsúlyos karakterekkel dolgoztál, mondhatjuk, hogy egy karakterközpontú előadásról van szó? Milyennek látod a jellemeit?

Andris: Karakterközpontúnak érzem az egész előadást. Én minden forgatókönyvnél, illetve szövegkönyvnél a karakterekből építkezem, a karakterek köré építem a történetet, és nem a történethez igazítom a karaktereket. Sok író ezt fordítva teszi, de úgy érzem, hogy a megfelelő karakterekkel, már szinte magától felépül a történet. Velem is előfordul, hogy előbb a történet váza jut eszembe, de aztán a kész történetet mindenképpen a karakterek alapján alakítom ki. Az előadásban látható karakterek öt különböző típust testesítenek meg, amelyek öt sztereotip figurát képviselnek, de csak alapjában véve sztereotipek. Mézi egy etalon szőke nő, Miki egy rocker fiú. Gyuri egy átlagos irodista, Márti egy háziasszony karakter, valamint ott a szomszéd, a különc figura.

Anna: Az előadást Budapesten a Zöld Macska Kultpincében játsszák. Ez a helyszín mennyiben felelt meg a drámaírói, illetve rendezői elképzeléseknek?

Andris: A kezdetektől tudtuk, hogy a Zöld Macska lesz az előadás helyszíne, így már a dráma írásánál ide képzeltem el a jeleneteket. A díszlet jellemzőit is az itteni színpadhoz találtam ki. A mi előadásunkhoz teljes mértékben megfelelt ez a helyszín. Nagyon kedvelem a Zöld Macskát, mert rendkívül barátságos a környezet, mind a közönség, mind a társulat számára.

Anna: Szóval szerettek a Zöld Macskában játszani.

Andris: Abszolút. Ott mindig tárt karokkal fogadnak minket. Úgy érzem, hogy nem is lehetek hűtlen hozzá.

Anna: Átevezve az előadás helyszínéről a dráma helyszínére, hol játszódik a történet. Melyik országban, városban lehet elképzelni a cselekményt?

Andris: Gyakorlatilag nincsen konkrét helyszíne, bárhol játszódhat. Az igazsághoz azért hozzá tartozik, hogy mivel én Budapesten élek, ide képzeltem el a cselekményt, de bármelyik nagyvárosban is játszódhat, New Yorkban, Párizsban, vagy akár Ecuador fővárosában is. A történet szempontjából annyi a fontos, hogy Gyuriék városban laknak, míg Mikiék valahonnan vidékről érkeznek vendégségbe.

Anna: A cselekmény egy lakás nappali szobájában játszódik, egyetlen helyszínen, így a darab könnyen statikussá válhat. Hogyan tudtad ezt elkerülni?

Andris: Megpróbáltam a színészeket mozgatni egy jeleneten belül úgy, hogy ne legyen ennek instrukció érzete. Fontos, hogy ne csak azért menjen át egy színész a színpad bal oldaláról a jobbra, hogy ne legyen statikus a jelenet, hanem igyekeztem ezeket a mozgásokat megindokolni, illetve kitalálni olyan játékot, hogy értelmet adjak a mozgásnak.

Anna: Nyilván az is sokat segített, hogy noha egy térben, egy nappali díszletei között játszódik a cselekmény, mégis érzékeltetitek, hogy egy nagyobb térről van szó, amelyben van konyha, mosdó.

Andris: Persze. Ez is segített, de az összes hasonló színdarabnál felmerül ugyanez a problematika.

Anna: A dráma, illetve az előadás arra a központi gondolatra épít, hogy 1 óra múlva teljes mértékben megsemmisül a Föld. Amikor a szereplők hírt kapnak a katasztrófáról, különböző módon kezelik a helyzetet. Ha sorra vesszük a karaktereket, akkor ki hogyan és miért éppen úgy reagált a világvége közeledtére? Hogyan elemezhető ez dramaturgiailag, és miként nyilvánul meg a rendezésben?

Andris: Gyuri egy entellektüel úr viselkedésének megfelelően reagálja a történteket. A társaságban ő az, aki elkezd filozofálni, ő a legkevésbé sem elégedett a saját életével, és mindazzal, amit eddig elért társadalmilag, vagy a családalapítás tekintetében, így gondolatait az a vezérfonal irányítja, hogy mit kellett volna még elérnie az életben. Mézi a fiatal, szőke lány bár felfogja a történteket, mégse lesz különösebben zaklatott, mert megnyugtatja a mennyország, illetve a túlvilág gondolata, ami miatt nem érzi át a katasztrófa súlyosságát. Miki, aki egy laza rocker, a Carpe Diem elve alapján él, és az vezeti, hogy a maradék egy órában még jól érezze magát.

Anna: Ez mind érthető. Habár nem feltétel, de a nézők többségének fontos, hogy az előadás valamely karakterével azonosulni tudjon. Ennél a jelenetnél – amikor kiderül, hogy egy óra múlva vége a világnak – olyan idegenszerűnek tűnik a szereplők reakciója. Ha elképzelem, hogy az emberek többsége mit tenne, vagy én mit tennék hasonló helyzetben, valahogyan nem tudom megérteni, hogy a te szereplőid miért így reagáltak a világvégére. Hogyan képes, például Márti ott hagyni a férfit, akit szeret, és kimenni a konyhába, hogy folytassa a vacsorát?

Andris: Tulajdonképpen nekem nem az volt a célom, hogy ezzel a négy karakterrel bemutassam általánosságban, hogy az emberek hogyan viselkednének egy hasonló szituációban, hanem konkrétan ezekkel a karakterekkel akartam megmutatni, hogy ők mit tennének egy ilyen helyzetben. Márti, a feleség inkább magába zárkózik, és megpróbálja elterelni a saját figyelmét is a világvégéről azzal, hogy éppen vacsorát készít a vendégeknek, és továbbra is azzal kíván foglalkozni, amit eddig csinált, mintegy menekülésként a gondolataitól. Eredetileg ezt a darabot egy vacsora jelenetre szerettem volna építeni, csak a mi kicsi társulatunknak anyagilag megterhelő lett volna, minden előadáshoz új ételt rendelni, ezért a konyhát, illetve az étkezőt a színpadon kívülre helyeztem, ami azért is kellett, mert segített az olyan dramaturgiai kifogások esetében, hogy a szereplők, miért ne maradjanak végig egy helyen, megelőzve az előadás statikussá válását. Valamint arra is törekedtem, hogy minden szereplőnek legyen mindenkivel egy kettős jelenete, és ebben is segített a kint elhelyezett konyha, amibe időnként ki kellett menni.

Anna: A két pár mellett van egy ötödik szereplője is a darabnak, a szomszéd, akinek karakterével kapcsolatban bizonyos részletek homályban maradnak. Ki ő tulajdonképpen?

Andris: Az ötödik karakter szerepe a darab végére lesz nyilvánvaló a közönségnek, noha nem árulok el róla mindent az előadás során. Egy rejtélyes alaknak akartam megalkotni, aki a darab misztériumát generálja. Már az első pillanattól kezdve egyértelmű, hogy ő nem egy hétköznapi ember. Törekedtem arra is, hogy a szereplők ne jöjjenek rá a darabon belül, hogy ki ő valójában. A karakter megírását az Adáshiba című előadás inspirálta, ahol az albérlő karaktere Jézus volt, de senki sem ismerte fel. A szomszéd karakterénél én is valami hasonlót próbáltam megvalósítani.

Anna: Ha valóban az a szándékunk, hogy a közönség előtt homályban hagyjunk részleteket, akkor is neked – mint drámaírónak – határozott elképzelésekkel, nagyon pontosan tudnod kell, hogy ez a karakter milyen. Mindezekről elmondanád az elképzeléseidet?

Andris: Részletek formájában megjelennek a darabban az erre adható válaszok, azonban ennél mélyebben azért nem árulnám el, mert szeretném, ha még sokan megnéznék az előadást, így nem akarom felfedni a titkokat. Nagyon jól tudom, hogy egy írónak minden egyes részletbe bele kell gondolnia, még akkor is, ha ez nem derül ki a néző számára. Sőt, volt már olyan korábbi filmforgatókönyvem, az Everon, ahol olyan részletességgel megalkottam magamnak a háttér történetet, hogy nem is bírtam elviselni, amikor befejeztem a film forgatókönyvét, és annyi információ volt még, amit megalkottam, és nem került a nézők elé, ezért aztán megírtam ennek a történetét könyvben. Akárcsak a film, úgy a színház is kötött műfaj olyan szempontból, hogy nem lehet annyi mindent elmondani benne, mint egy könyvben. A legfontosabb információk megmutatására kell törekedni, amelyek a történet részei. Ha mégis elhangzanak olyan részletek, amelyek nem köthetőek szorosan az alaptörténethez, akkor pedig nagyon fontos arra figyelni, hogy ezek a mellékszálak ne keltsenek hiányt a nézőben.

Anna: Nyilván a szomszéd karakterét játszó színész – Pataky Ádám – feltett neked, mint rendezőnek néhány kérdést, hogy milyen is ez a szereplő, akit játszik. Neki milyen instrukciókat adtál?

Andris: Amikor megkapta a szövegkönyvet, mondtam neki néhány plusz információt, mert tudtam, hogy ez egy komplex karakter, amit játszani fog, ezek olyan információk, amik a szerep megformálásához, Pataky Ádámnak szükségesek voltak, de a nézők nem fogják ezeket megtudni. Én gondolom, hogy egy riporter mindent megtenne, hogy egy történet összes csavarját felfedje, de ezt én nem szeretném.

Anna: Akkor térjünk rá a materiális részletekre, melyek remélem, már elárulhatóak. Milyen elképzelésekkel láttatok hozzá a színpadkép, díszlet kialakításához?

Andris: A díszlet kialakításánál az egyszerűség és a praktikusság elvei érvényesültek. Egy otthon, egy lakás benyomását kívántuk kelteni. Csupán annyi volt fontos, hogy a szövegkönyv által megkövetelt díszletelemek megtalálhatóak legyenek a színpadon. Többek között fontos volt a kanapé, illetve a televízió, hiszen a világvégével kapcsolatos információkat így tudják meg a szereplők.

Anna: Miért lett éppen a narancssárga a díszletkép domináns színe?

Andris: Szerettünk volna egy vidám, élénk színt használni, így esett a narancssárgára a választás. Tulajdonképpen az előadás plakátján a Föld felé közelítő meteor is ezt a színárnyalatot tükrözi, így a narancssárga – mint az égő meteor árnyalata – különösen jó választás a színpadkép tekintetében.

Anna: Voltak figyelemfelkeltő kellékek is, mint egy nagy naptár.

Andris: A naptár használata, azért volt érdekes és fontos, mert a darab bemutatója még megelőzte a maják által megjósolt világvége dátumát, a 2012. december 21.-ét, és mi erre a végzetes napra készültünk. Azok az előadások, amelyek megelőzték ezt a dátumot, hangsúlyosan jelezték, hogy erről a bizonyos napról van szó, és a naptár is ezt erősítette meg. Amikor túlléptünk december 21.-én, és a világ mégsem semmisült meg, majd átléptünk 2013-ba, akkor már az adott dátum érvényét veszítette. A történet szempontjából annyi a fontos, hogy pénteki napon játszódik a cselekmény, amely az utolsó munkanap a hétvége előtt.

Anna: A darab témája valóban izgalmas, és rendkívül aktuális volt addig, amíg a maja-féle világvége koncepció érvényesnek tűnhetett. Volt bennetek olyan félelem, hogy az előadás elveszíti aktualitását, ha túllépünk a maják által megjósolt dátumon, és sajnos vagy szerencsére nem következik be a világvége?

Andris: Igazság szerint féltem ettől. Éreztem, hogy 2012-ben lehet egy ilyen darabot bemutatni, hiszen fokozott volt az érdeklődés a világvége iránt. Ugyanakkor megnyugtató volt az a gondolat, hogy ha elmúlik 2012. december 21.-e, akkor is folytatódhatnak az előadások, mert az emberek érdeklődnek a világvége iránt, és mindig megjelenik egy újabb világvége-teória, valamint a karakterek is elég színesek ahhoz, hogy fent tartsák az érdeklődést a világvégétől függetlenül is.

Anna: Volt még egy számomra kedves díszletelem a falon, ami egy rendkívül jól megkomponált esküvői fotó volt a házaspárról. Elmesélnéd a fotózás történetét?

Andris: A fotót úgy készítettük el, hogy Pásztor Máté és Pintér Szilvia felvett egy esküvőinek tűnő ruhát, majd kimentünk a Zöld Macska mellé az utcára és én lefotóztam őket a telefonommal, majd mögéjük retusáltam egy templombelső fotóját.

Anna: Van ennek a történetnek egy kevésbé illúzióromboló változata is? Olyan tökéletesnek tűnik a fotó, hogy komolyabb megvalósítási projektet feltételeztem mögé.

Andris: Annyi, hogy a templombelső fotóját is én készítettem Oxfordban a Christ Church-ben, úgyhogy relatíve Gyuri és Márti Oxfordban házasodtak össze. Azért is fontos ez a fotó, mert van a darabban egy jelenet, amikor Gyuri és Márti megállnak a fotó előtt, átölelik egymást, és ugyanazt a pozíciót veszik fel, ami a fotón látható, de amíg a képen lelkesen készülnek az előttük álló életre, addig a valós karakterek a fotót szemlélve, már nem az életre, hanem a halálra készülnek.

Anna: A jelmezeket tekintve milyen szándékot kívántatok megvalósítani, mire figyeltetek oda az egyes szereplőknél?

Andris: A jelmezekkel az adott karakterek személyiségét próbáltuk tükrözni. Gyuri esetében, fontos volt, hogy egy számára kényelmetlen öltönyben legyen, amiben dolgoznia is kell. Márti kezdetben háziasszony ruhában van, majd a vendégek érkezésére felvesz egy elegánsabb ruhát. Miki és Mézi a házigazdákkal ellentétben, már hétköznapi módon van felöltözve. Természetesen Miki – a karakteréből adódóan – bőrdzsekit, és AC/DC feliratos pólót visel.

Anna: A szomszéd karakterénél rendkívül szembetűnő az ízléstelenül összeválogatott ruhadarabok sokasága. Ezzel is az idegenségét kívántátok sugallni?

Andris: Természetesen. Nem akartunk túlzásba esni a ruhával kapcsolatban, hanem azt az érzetet kívántuk kelteni, hogy ő egy nagyon fura ember, aki lehet egy meg nem értett zseni, vagy egy teljesen zavarodott személyiség, de azt nem akartuk egyértelművé tenni, hogy ő miért így öltözködik.

Anna: A darab két felvonásának elején zenei bejátszást hallhatunk, melyek ezek a dalok, illetve hogyan történt a zenék kiválasztása?

Andris: Csupán a felvonások bevezetéseinél és lezárásainál hallhatunk zenét. A fő dal, az R.E.M. együttesnek az It’s the End of the World as We Know it (and I feel Fine) című száma. Egy könnyed rockzene, amely a szövegét tekintve jól illik a Viszlát, Föld! című darabhoz, hiszen arról énekelnek benne, hogy tudomásunk szerint, vége van a világnak, de mégis jól érzem magamat.

Anna: Mi az oka, hogy különösebben nem élt a rendezés a fénytechnika adta lehetőségekkel?

Andris: Annak, hogy nem tudtunk különböző fényeffekteket alkalmazni, anyagi okai voltak, de az előadás egy hétköznapi lakásban játszódik, így nem is akartam extrém hatásokat kelteni.

Anna: Habár én nem vagyok rendező, mégis vannak olyan fénytechnikai elemek, amelyeket alkalmaztam volna. Ilyen lenne a reluxa mögül besütő napot jelző fény, a tévé fény, és a rejtélyes szomszéd karakterét megvilágító egyedi fénytechnika. Mit gondolsz ezekről?

Andris: Az első kettővel egyetértek, mind a reluxa, mind a tévé mögötti fényekkel kapcsolatban, amikre ha lett volna lehetőségem és anyagi hátterem megvalósítottam volna. A szomszéd karakterét kiemelni, pedig nem szerettem volna különleges fényhatással.

Anna: Gondolom számtalan pozitív visszajelzést kaptál a rendezés után. Melyek voltak ezek?

Andris: A legnagyobb dicséretet édesapámtól – Korcsmáros Györgytől – kaptam, aki 35 éve a pályán van, de nem csak ezért örültem különösen az ő elismerésének, hanem azért is, mert az előző darabom rendezésénél segített, de a Viszlát, Föld! esetében már nem. Az, hogy megdicsérte rendezésemet a bemutató után, egy külön öröm és elismerés.

Anna: Tekintve, hogy felmerült a közös rendezői munka apukáddal, ami az előző darabodnál történt. Mesélnél a rendezői együttműködésetekről? Hogyan dolgozik együtt apa és fia, ilyen esetben?

Andris: Nem úgy éljük meg az ilyen helyzeteket, hogy ő az édesapám, hanem mint a mentorom vagy tanárom. A színházi világban gyakran előfordul, hogy együtt dolgozó emberek kikérik a kollégájuk véleményét, illetve segítséget kérnek. Az nagyon ritka, hogy egy produkciónak két egyenrangú rendezője van, mert ha többen is rendeznek egy darabot, akkor is megoszlanak a feladatkörök, hiszen az egyik fél a vizualitással, a látvánnyal foglalkozik, a másik fél pedig a színészekkel. Nagyon ritka az, és nekem eddig még ilyenben nem volt részem, hogy két rendezőnek ugyanaz a feladata a rendezés során. Ha ilyesmiről van szó, mint ahogy én segítségül hívtam édesapámat, akkor fontos az, hogy fogadjuk a tanácsokat, ötleteket, és ne csak meghallgassuk azokat, hanem hasznosítsuk is, de a lényeg, hogy semmiképpen se azokra támaszkodjunk teljes mértékben, mert fontos, hogy egy rendező legyen, aki a saját stílusát és értékvilágát képviseli.

Anna: Én úgy ismerlek, mint aki határozottan ragaszkodik az elképzeléseihez, és talán nehezen is változtat rajtuk. Ha édesapád javasolt valamit, elfogadtad az ő ötletét, vagy igyekezted meggyőzni, hogy miért valósuljon meg a Te elképzelésed?

Andris: Sok esetben elfogadtam, amit mondott, hiszen a 3 Effektív Detektív esetében, a legjobb poénokat talán tőle kaptam. De előfordult, hogy bizonyos ötleteim helyett javasolt másokat, amiket ha azonosan jónak éreztem a saját ötleteimhez képest, akkor inkább a saját megoldásaimat használtam az előadásban. Még fontos megemlítenem, hogy noha tényleg határozott véleményem van arról, amit rendezek, mégis igyekszem nyitott lenni mindarra, amit a szereplők javasolnak, mert nem szeretem a színészeimet olyan helyzetbe kényszeríteni, ami nekik irreális, vagy különösen kényelmetlen, és rosszul éreznék benne magukat.

Anna: Ha a Viszlát, Föld!-re gondolsz, akkor – napjainkra levetítve – mit látsz a legaktuálisabbnak az előadásban?

Andris: Azt, hogy mindenki eljut arra a pontra, amikor megkérdőjelezi a saját életének értelmét, és elgondolkodik azon, hogy merre tart tovább. A nagy tragédiák mellett is vannak az életnek vidám pillanatai.

Anna: Ha megfogalmaznánk egy mottót vagy üzenetet a dráma kapcsán, mi lenne az?

Andris: Hát, mondanám, hogy „Élj a mának!” Talán, hogy vegyük észre, azt, hogy miben élünk, milyen életet élünk.

Anna: Van különösen kedvelt jeleneted vagy dialógus részleted az előadásban?

Andris: A számomra legkedvesebb jelenet Mézi és Miki érkezése, ekkor négy szereplő van a színpadon, és úgy érzem, hogy egyforma hangsúllyal érvényesülnek. Azt vettem észre, hogy a nézők ettől a jelenettől kezdve tudnak igazán nevetni az előadáson.

Anna: Mivel érvelnél, hogy miért menjünk el megnézni az előadást?

Andris: Mert annak ellenére, hogy időnként komoly témákat érintünk, mégis egy könnyed hangulatú, szórakoztató vígjátékot láthatnak a nézők. Rengetegen megköszönték már, hogy kiszakadhattak a hétköznapok problémáiból az előadás idejére.

Anna: Kiknek ajánlod az előadást?

Andris: Talán 12 és 72 év közötti nézőket várunk.

Anna: Szóval, egy 75 éves ember már ne menjen el megnézni?

Andris: Dehogynem! Akár egy 92 éves embert is várunk, de fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy bár fantasztikus hely a Zöld Macska, mégis van egy meredek lépcsője, ami az idősebb korosztálynak gondot jelenthet.

Anna: Ha lehetne egy személyes kérdésem, csupán kíváncsiságból, akkor te, ha most – itt – megtudnád, hogy 1 óra van hátra, és az egész bolygó, ahol élünk megsemmisül, mit tennél, hogyan viselkednél?

Andris: Ha már egy ilyen csinos hölgy ül velem szemben, megpróbálnám úgy kihasználni az utolsó egy órát, hogy minden perc számítson.

Anna: Nincs több kérdésem. 🙂

Korcsmáros András

Viszlát, Föld!

vígjáték 2 részben

Teatro Surreal

Szereplők

Gyuri: Pásztor Máté

Márti: Pintér Szilvia

Mézi: Görgényi Fruzsina

Miki: Korcsmáros András

Szomszéd: Pataky Ádám

Írta és rendezte: Korcsmáros András

Olvasópróba: 2012. augusztus 30.

Bemutató: 2012. október 28.

Helyszín: Zöld Macska Diákpince

Bejegyzések

Rece

2014. január 17. péntek Liktor Zsuzsanna

Rece

A városban legtöbben nem is tudták, hová tűnik reggelente a kukákból a szemét. Legendák keringtek egy különös szörnyszülöttről, aki a hajnal leple alatt közel merészkedik a békésen alvó házak kertkapujához, hosszú karmaival a lécek között átnyúlva kikapirgálja az odadobott szemeteszsákokat, belemászik a kukákba, és úgy lakmározik.

Épp ezért sokan a kertkapun túlra, a kerítéstől is jó messzire rakták esténként a napi hulladékot, még belegondolni is borzasztó, hogy a lény bármikor a kertjükbe tévedhet.

Etus, a 25-ös szám alatt lakó család házvezetőnője csak reggel kilenc után mert az utcára lépni, amikor már nem kísértenek efféle rémek, a gyerekeket is inkább később vitte óvodába.

Egyszer mégis korábban kelt, és tekintete a konyhaablakra tévedt.

– Jézusmária, asszonyom ébredjen, betörők járnak kapunál!

A betörők hatalmas, narancsszínű kocsival érkeztek, a betörést igencsak komótosan végezték. Elsőként Rece ugrott le a platóról, világító narancssárga nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Intett társának a vezetőfülke felé, majd nekilátott kipakolni a szürkére festett kukából. A belehalmozott zsákokat egyesével hajigálta a kocsi konténerébe. Az egyik szatyor pont a kezében szakadt szét, hangos káromkodással szedegette cipőjéről a tojáshéjakat.

Rece megszokta a korán kelést, megszokta, hogy üres utcákon döcög végig autójuk a városban, megszokta, hogy az a néhány járókelő is undorral, orrát befogva megy át a túloldalra, ha meglátja őket. De a tojáshéjakat nem tudta megszokni. Utálta a rántottát és a húsvéti nyulat.

És ez nem volt elég. Hiába cserélte át munka után a narancssárga nadrágját, ahogy sétált az utcán, az autósok rádudáltak, a kutyák megugatták, a csontfehér kabátos üzletasszonyok pedig visítva vágták fejbe retiküljükkel, és rendőrrel fenyegetőztek. A kocsmában csak csapvízzel szolgálták ki, ha pedig véletlenül besodródott egy üzletbe, az eladó sietősen kitette a rögtönjövök táblát, és rögtön ment is kifelé a hátsó ajtón, cigizni.

Mindez régebben nem zavarta annyira, amióta csak az eszét tudta, alkalmazott kukász volt, úgy gondolta, ez a világ rendje. Amúgy sem merte volna megkóstolni azokat a keserű szagú italokat, amit a kocsmában mérnek, az üzletekben pedig így könnyebb volt nem megvenni, amire úgyse volt pénze. De az utóbbi időben már azt is felfedezte, hogy ha az utcán épp balra indult volna, az út gőgösen elkezdett jobbfele kanyarodni. Rá kellett jönnie, hogy gyorsabban odaér bárhova, ha előzetes cél nélkül bandukol a városban.

Így hát többnyire csak bandukolt, sokszor a narancssárga nadrágot se váltotta át, amúgy is látják rajta, akkor meg minek. Ezeket a napjait különféle csosszanások, trappolások kísérletezésével és fejlesztésével töltötte. Figyelte cipője lendülését, a halkabb-hangosabb surrogó hangokkal változatos ritmusokat komponált. ‘Rövid csossz – lassú, gyors, gyors, csossz’. Néha sikerült annyira lefoglalnia magát az újabb kombinációk gyakorlásával, hogy szinte észre sem vette az orra előtt becsapódó ajtókat, a körülötte sorra lehúzódó redőnyöket, az útját kísérő folytonos ciccegést, szitkozódást.

Szokásos napi bandukolása során mindig betért a kerületi Főparkba, és a bal szélén kanyargó úton egész pontosan a bejárattól számolt ötödik kukáig ment. Csak nagyon ritkán a hatodikig. Ez attól függött, hogy egyetlen jó barátja, a park helyettes főseprésze mennyit haladt aznap délig a sepréssel, ugyanis mindig egész pontosan délben találkoztak. Ilyenkor a két barát a fakózöld seprészládának támaszkova bólogatott egymásnak hosszasan. Sok közös témájuk volt, jól megértették egymást. Például a seprész figyelmességből sosem beszélt tojáshéjakról, Rece pedig ugyanilyen tapintatosan kerülte a rúzsos végű cigarettacsikkek említését. Ha baj volt, mindig hozzáfordult.

A Helyettes Főseprészhez indult azon a hétfőn is, a rettegett tojáshéjak nyomával cipőjén és nadrágszárán. Elkeseredésében még csoszogni is elfelejtett. Késett egy kicsit, mert az útjavítók tüntetőleg direkt előtte szedték fel a járdát, és gúnyosan gőzölgő aszfaltot öntöttek szét a lába előtt. Másik utat kellett keresnie. A barátja nem volt a szokott helyén. A földreszórt csikkek mutatták, hogy nem is járt még arra. Rece nyugtalanul kuporodott az egyik pad szélére. Telt az idő, és a csikkeket továbbra is csak a szél rendezgette, külön szortírozva a rúzsos végűeket a többitől. Rece rosszkedvűen görgette a kavicsokat a lába alatt, végigdőlt a padon, nézte a fintorgó járókelőket, és azt játszotta, hogy azok nem miatta veszik ölbe még a kutyájukat is, és kerülnek mégis inkább a szökőkút felé. Halkan felsóhajtott.

Hiába őrködött egész délután a Főparkban, a seprész csak nem került elő. Két óra körül már fájt a háta a padon fekvéstől, három óra körül elkezdett viszketni a bal füle. Négykor felállt, és a kijárathoz bandukolt. Céltalanul sodortatta magát a széllel az utcákon, bágyadtan rugdalta az útjába kerülő sörös kupakokat. Gonoszkodó pillantások kúsztak utána minden kapualjból. Befordult egy sarkon, átment egy aluljárón, kétszer megkerült egy villanyoszlopot, körültekintően átugrott egy sárga pocsolyát. Egy autó húzott el mellette, a pocsolya kacagva ugrott a nadrágjára. A nap már eltűnt a háztetők között, a szél is hidegebbre váltott. Végül egy kertkapunak döntötte a hátát, és fázósan összehúzta magát. Nem maradtak gondolatai.

Először észre sem vette, honnan érkezik az a különös, édes illat. Majdnem hátraesett, mikor kinyílt a kertkapu. Lassan nyikordultak a kapuszárnyak, Rece a szemét dörzsölte. Arany fény árasztotta el az utcát, a szellő befelé húzta őt a kapuk mögött rejlő csodálatos birodalomba. A lába előreindult, bámulta a piros bogyós fákat, az út két oldalán kergetőző virágokat. Az arany fény egy aprócska palotából sugárzott. Rece még hasonlót sem látott korábban. Minden emeletét más színűre festették, ablakai csillag formájúak, tornyait vidáman billegette, ajtaja előtt pedig apró teremtmények ugrándoztak. Rece óvatosan lépkedett, nem merte megzavarni őket, azok mégis észrevették, nagy örömmel szaladtak felé. Először megijedt tőlük, százan is lehettek, de az apró lények kedvesen nevettek rá. Kezecskék integettek felé, dobogó cipőcskék járták táncukat körülötte, színes sapkabojtok libbentek a szeme előtt. Rece zavart mosollyal keresett valamiféle választ maga körül, míg végre meglátott egy ragyogó kékre festett udvari kukát a palotácska ajtajánál. Segélykérőn pislogott felé – Nahát, de mégis mik ezek? Kik ezek? – Psszt, ők óvodások. Úgy látom tetszel nekik…

Az apró kezek virágfüzért aggattak a nyakába, csillogó papírkoronát tettek a fejére és vidáman tapsolva kísérték trónusához, a kékre festett kuka melletti kertipadhoz. Mikor leült, bölcs mesekönyvet adtak a kezébe, és zengő énekszóval köszöntötték: „Megjöttek a kukások, narancssárga ruhások, narancsszín a kocsijuk, attól döng a kocsiút”.

Recével forgott a világ. Nem emlékezett rá, meddig maradhatott a csodakertben, mikor indult hazafelé, de egy távoli rádióból halkan recsegve még mindig hallotta az óvodások énekét. Most ismét a Főpark kanyargós ösvényén álldogált, és figyelte az út túloldalát. A Helyettes Főseprész közeledett felé. Seprészládája aranyszínűre volt festve, és Rece jól látta, hogy cigarettacsikkek helyett piros bogyókat húz benne maga után.

Bejegyzések

Egy doboz cigi reggelire

2014. január 16. csütörtök Pádár András

Ugyanolyan szerdának indult, mint bármelyik másik. Még a másnapos fejfájás is a szokásos volt. Alig három órája feküdtem le, mikor jelzett az ébresztőórám, amit fájdalmas, bálnák párzási énekére hasonlító bőgéssel nyomtam ki. Megdörzsöltem a szemeimet, majd óvatosan, hogy Kittit fel ne ébresszem, kimásztam az ágyból. A konyhába botorkáltam, majd feltettem a kávét főni. Szerettem hajnalban kelni, ilyenkor éreztem kellő ihletet a munkához. Csend az egész lakásban, még nem kalapálnak odalent a köcsög munkások, szóval ilyenkor tudtam igazán az írásra koncentrálni. A kávé után kedvem támadt rágyújtani, de csak egy üres doboz Camelt találtam a kabátzsebemben, valószínű a tegnap esti duhajkodásban szívtam el az összeset. Így történt, hogy nem sokkal hat után kiléptem a lakásból, és elindultam a legközelebbi trafikba egy kék Camelért. Pontosan négy perc múlva elütött egy mikrobusz és meghaltam.

Hát mit mondjak, kurvára nem így képzeltem el a saját halálomat. Az én generációmnak, azoknak, akik a Gyűrűk urán meg a Harry Potteren, meg a sok hollywoodi szaron nevelkedtek, teljesen más koncepciója van a tisztességes halálról. Például. A hős elállja az orkok útját, és barátait védelmezve feláldozza magát a nagyobb cél érdekében. A kiválasztott szembeszáll a zsarnokokkal, majd saját élete árán felszabadítja az egész emberiséget. És lássuk csak, nekem mi jutott? Huszadrangú íróként egy buli másnapján kilépek a lakásom ajtaján, nem kevésbé nemes cél érdekében, mint hogy cigarettát vegyek az egyik nemzeti dohányboltban. Mivel sietni akarok, átszaladok a 47-es villamos megállójába, ám az úttest közepén elgázol egy kisbusz, és ott helyben szörnyethalok. Most meg itt ülök az egyik felhőn, és hárfázgatok, mint a Tom és Jerry sorozat egyik pórul járt szereplője.

Persze most jöhetne a klasszikus közhely, hogy mikor láttam a mikrobuszt, lepergett előttem életem filmje, aztán minden sötét lett, fény az alagút végén, és hasonló baromságok. A nagy szart! Az utolsó pillanatban, mikor érzékeltem a közelgő veszélyforrást, egy nagyot káromkodtam, majd ösztönösen ugrani próbáltam, mint akinek van még esélye kikerülni a kikerülhetetlent. És ugrottam, de még milyen magasra! Elég magasra, hogy a busz elhúzzon alattam! Csak repültem, egyre feljebb, a legnagyobb ugrás volt, amire egy ember képes lehet. Már a kezeim közt éreztem a piros, hajnali felhőpamacsokat, és zsebemben a Guinness rekordot érő pénzjutalmat, mikor rájöttem, hogy a testemet odalent felejtettem.

Csúnyán elkapott. Innen fentről nem sok látszik abból, ami egykor voltam. Egy nagy piros paca. Egy festéknyom az élet palettáján. Hát erről ennyit, gondolom a szájon át történő lélegeztetés itt már kizárt. Menthetetlen a helyzet. A környéken nagy a riadalom, úgy tűnik lassan el is kerítik a sávot, ahol az eset megtörtént. Igazság szerint csak a sofőrt sajnálom, tényleg nem az ő hibája volt, hogy nem néztem szét rendesen. Most meg mehet majd pszichiáterhez is, azért egy ilyen élmény elég kemény lehet. Ha tehetném, hagynék rá meg az orvosi költségeire egy kis pénzt a végrendeletemben, de egyrészt most már késő, másrészt, egy árva vasam sincs.

Kicsit lejjebb ereszkedem a felhőről. Úgy tűnik kísértet lettem, hiszen most a semmiben lebegek. Kinyújtom a karjaimat, ránézek a kezemre, ugyanolyan, mint azelőtt. Még a ruha is ugyanaz rajtam, amiben elindultam: hasított bőrdzseki, fekete ing, a lábam is ugyanabban a kopott farmernadrágban kalimpál. Meg tudom fogni a saját kezemet, teljesen olyan érzés, mint húsvér koromban. Gondolom az élőkhöz nem érhetek, ki is próbálom gyorsan az egyik járókellőn. A kezem simán átsiklik rajta, nem lát, nem hal, hát igen, filmes közhely, de úgy tűnik ez tényleg így van. Elkezdek ismét emelkedni, kipróbálom mekkora sebességgel tudok egyik helyről a másikra repülni. Mondjuk innen a Fehérvári útról az Örs vezér terére. Hopp. Hiszen már itt is vagyok! Semmi repülés, egyszerűen rá gondoltam, és itt vagyok. Elképesztő.

Emlékszem mennyit hülyültünk itt a srácokkal. Nyaranta mikulássapkával a fejünkön szedtünk fel itt a lányokat, aztán rögtön vittük is őket az Ikeába villámrandizni. Nem kellett nagyon túlbonyolítani a dolgokat, a végén már sportot űztünk abból, hogy milyen hülye, teljesen értelmetlen szöveggel szedjük össze őket. Ha-ha, az volt ám az aranykor. Emlékszem, akkoriban hetente többször is eljártunk terepezni, mindig volt valaki, akinek kedve volt egy kis vadászathoz, ha csörgött a telefonom, már mentem is. Hát igen, azért még se volt unalmas az élet.

Az lesz a legjobb, ha visszanézek a lakásba, Kitti már biztosan felkelt, és nem tudja mire vélni, hogy eltűntem. Hát nem éppen. Még mindig húzza a lóbőrt. Nem semmi. Mondjuk, nem hibáztatom, elég későn feküdtünk le, ma talán órája sincs az egyetemen, ki szeretné aludni magát a szentem. Odalépek az ágyamhoz, és kezemmel finoman végigsimítom a homlokát, közben, ahogy sejtettem, a kezem átsiklik a kipirult bőrén. Elmosolyodom, ahogy ránézek. Nem olyan régi az ismeretségünk, tulajdonképpen csak négy-öt hete, hogy leszólítottam az Aréna előtt. Épp a trolijára várt, ahogy én is.

Pár nappal utána már az ágyamban volt. Soha nem felejtem el, ahogyan a forró testét kifejtettem a ruhából, majd nekiszorítottam a falnak, mint valami ragadozó a zsákmányát. A szívverése felgyorsult, mélyeket sóhajtott, ahogy a számmal haladtam a nyakától lefelé a csípője irányába. Nem sietve semmivel, csak élveztem a bőrét, az apró kis szőrszálakat a teste felületén, a puha combját. Lassan lehúztam a bugyiját, ami már csurom víz volt. Reszketett a teste, ahogyan a kezemmel finoman a puncijához értem. Tudtam, hogy azonnal befogadná a farkamat, még se akartam elsietni a dolgot, valami sokkal jobb járt a fejemben. Becsúsztattam a mutatóujjamat a hüvelyébe:

− Nagyon szűk a puncid.

Elkezdtem kinyalni, mire halk sóhajok hagyták el a száját. A szemébe néztem, és ismét beléhatoltam az ujjammal.

− Túl szűk vagy, Kitti, biztos vagyok benne, hogy sosem voltál még férfival.

Természetesen tudtam, hogy nem szűz már, még se ellenkezett. Belement a szerepjátékba. Tovább szívtam, nyaltam a csiklóját, míg úgy reszketett a teste, mint a nyárfalevél. Megcsókoltam, hogy érezze a saját nedvét, majd a farkamat lassan a puncijához dörzsöltem. Mélyen, szívbemarkolóan felnyögött.

− Rossz, amit csinálunk. Nem vehetem el én a szüzességedet! Vissza kell fognunk magunkat! − mondtam, és közben a makkomat becsúsztattam a puncijába, Apró, finom mozdulatokat tettem, de nem hatoltam belé teljesen. Nagyon lassú, finom mozdulatokat végeztem, mint mikor az ember nem akar fájdalmat okozni a szerelmének.

− Kérlek, dugj meg, veled akarom elveszíteni a szüzességem!

− Azt akarod, hogy elvegyem a szüzességedet?

− Igen! − nyögte teljesen megvadulva a sekély lökéseimtől, mire kihúztam a farkamat, majd egy határozott mozdulattal teljes egészében betettem. Szorosan átöleltem, ahogy ívben megfeszült a teste, majd hagytam lenyugodni. Reszketett és pityergett a karjaimban. Az első behatolástól elélvezett.

Ahogy erre az emlékképre gondolok, Kitti a kezével lassan masszírozza a punciját. Különös. Úgy tűnik a gondolataimmal sikerült valahogy kommunikálnom vele, felizgattam álmában, ahogy a valóság és a képzelet határmezsgyéjén egyensúlyozott. Nincs teljesen ébren, de szorgosan járnak az ujjai, és halkan sóhajtozik. Egy-két lépést hátrálok, csak figyelem, ahogyan magán dolgozik. Álmodj szépeket Kitti, sajnos ébredéskor nem tudom megígérni, hogy minden ugyanilyen szép lesz!

Átrepülök a hálószobám falán, ki az utcára. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy meglátogatom a többi szeretőmet is (Erikát, a házas üzletasszonyt, Rékát, a berlini légiutas-kísérőt, vagy Hannát, a volt osztálytársamat) de végül elvetem az ötletet. Inkább a legjobb barátomat, Dávidot, keresem fel, és nagyon remélem, hogy őt nem hokizás közben találom meg. Valahogy ezt az élményt még holtan se kívánom magamnak.

Bár ő is alszik, nála meg sem próbálkozom az érintéses gondolatátvitellel, nehogy véletlen valami baromságot sugalljak neki, ki tudja, mikre lehet használni ezeket a kísértet képességeket! Inkább körbenézek a szobában, hátha találok másik módot az üzenetküldésnek. Hülyeségnek tűnik, de odaállok a tévé mögé és belenyúlok a készülékbe. Erre a tévé azonnal bekapcsol és elkezd üvölteni a Music Channel. Dávid egy szál gatyában kiugrik az ágyból, majd ijedtében felbukik az éjjeliszekrényben, ha-ha! Ne haragudj!

− Hogy a …!

Dávid kikapcsolja a tévét, mire én azonnal visszakapcsolom.

− Hát én biztos, hogy álmodom, bassza meg! − nyöszörgi.

Szeretnék elbúcsúzni a legjobb barátomtól, hiszen családom volt a családom helyett. Az utóbbi pár évben gyakorlatilag az egyetlen, akire számíthattam. Kár, hogy nem tudok illőbben elbúcsúzni, de hát ez van. Kapcsolgatok a csatornák között, mire rájövök, hogy néhány műsorból össze tudok mosni szavakat, ha jó ritmusban kapcsolom át az adást.

− Viszlát, klikk, Barátom, klikk!

Nagyokat pislog, nem hiszem, hogy felfogta volna. Néhányszor megismétlem az üzenetet különféle csatornákon, hogy biztosra menjek. Gondolkozom egy ideig, hogy mit mondhatnék még, de nem jut eszembe semmi más. Azért megpróbálom összemixelni a „Szórjátok szét a hamvaimat az Atlanti óceán vagy a Góbi sivatag felett!” tartalmú üzenetet, de nem találok természetfilm csatornákat, így meg vagyok lőve. Hát akkor erről ennyit.

Visszamegyek a lakásom elé, és látom, hogy kólával öntik fel a 47-es villamosmegálló melletti útszakaszt. Úgy néz ki, valakit elüthettek a reggel, hiszen még néhol vérfoltos az aszfalt. Az autók torlódnak, gondolom, sokan késni fognak ma a munkából. Már csak azt kellene kiderítenem, hogy én mit keresek még itt?

Nem ide tartozom. Már rég az ítélőszék előtt lenne a helyem, valahol a Mennyország kapujában. Akkor mégis mit keresek még itt? Lehet Szent Péter kiugrott a mosdóba, és addig szünetel az ügyfélfogadás? Öt perc és jövök! Az ujjaimra nézek, amik most valahogy halványabbnak tűnnek, mint korábban. Majdnem, hogy átlátszók. Bár úgy érzem mehetnék bármerre, Egyiptomban teremhetnék egy szempillantás alatt (hogy én mennyire vágytam annak idején Egyiptomba!), vagy elugorhatnék Japánba meztelen iskolás lányokat kukkolni, még se teszem. Valahogy úgy érzem, itt kell maradnom, ennél az útkereszteződésnél, a 47-es villamosmegállóval szemben, és várni. Hogy mire? Talán megvárni, hogy valaki rágyújtson mellettem, pont ezen a sarkon pont egy kék Camelre. Hiszen úgy megkívántam annak idején!

Bejegyzések

John Donne: Imák felmerülő alkalmakra – XVII. elmélkedés (részlet)

2014. január 16. csütörtök Kőszeghy Anna

Devotions upon Emergent Occasions – Meditations XVII

No Man is an Island

Senki sem sziget

Senki sem sziget önmagában; mindenki a Kontinens darabja, része az egésznek; ha egy rög a tengerbe hull, kevesebb lesz Európa, lehet az hegyfok, barátaid földje vagy saját birtokod. Minden halállal fogyatkozom, mert rész vagyok az emberiségben. Ezért soha ne kérdezd, kiért szól a harang: hiszen teérted.

Kőszeghy Anna fordítása

(illusztráció: Jacek Yerka)

ÚjNautilus

A futball, mint egyéni sportág

4SZÓ: sör, unicum, p*na, csöcs

Viszlát, Föld!

Rece

Egy doboz cigi reggelire

John Donne: Imák felmerülő alkalmakra – XVII. elmélkedés (részlet)

Irodalmi és Társadalmi Portál