kivetíti a föld érdes holdkráterekre
árnyékait
fellegek rongyain át bukdosik föl-le
a megérintett égitest
kémények tornyok közt távolodóban
alámerül
hegy-völgyeivel éji tenger alól
újra kibukkan
karimáján át varjúcsapat suhog
északról délre
mézszín mezején odvak lakója
denevér cikázik
éj-napok vándorai írják
elmosódó jeleiket a szélbe
vissza nem idézhető röptük ívét
ahogy a földgolyó
meríti a holdsivatag porába
lankáit hegyeit
peremén a városok tornyait
a palaszín tetőket
az utakat hol együtt kószál velünk
mind aki nincs már
az árnyak baljós szélein
felépül a holdbeli város
terein tolongnak a régi kedvesek
egymásra-tipornak haláltalan
felbuknak fejjel lefelé
koromszín mezőben
látod átváltozásuk színjátékát
közelítő
tánclépésüket ahogy felhorgadnak és
megnyaklanak
koppanásukat nem hallani
szavukat nem hallani
csak ahogy ezer neszből egyetlen énekét
zúgja a folyó
mondják rég-foszlott nevüket
egymásra-torló arcukat mutatják
itt álltak egykor a téli
éjszakában
klarinétmuzsikát hallgatva de
nincs zene már
csak éjszaka mélység-nélküli és
kristály-ragyogású
egyazon éj ott fönn ahogy itt lenn
köveké odvas fáké
holdkrátereken futó kormos árnyaké
fekete falaké
(Illusztráció: A Most Extraordinary Eclipse, Alan Bean)