az apával

úgy ordítottam akár egy ócska kölyök,
annyira marta a torkomat
éreztem ahogy összeszűkülnek bennem a járatok
az erek és a csövek mind
a bordáim meg egymást szorosan ölelik
szétszaggatva amit középen tartanak.
ritkultak a hangok én meg
hangosan vettem a levegőt ahogyan átszúrták keresztbe
a csuklón futó ereket
halkan pattant a bőr,
a kéz nem mozdult de a test egésze beleremegett és
itt vált leheletté a határ a kettő között.
a számban éreztem az aludttej ízét, az is olyan sűrű
mint ez folyékony vasszag, alig csepeg ki máris megalvad,
a nyál meg nehezen oldja.
nyeltem a sót a szememből
és zihálva rángattam a fejem mindig az ellenkező irányba
ha rám parancsoltak.
összeszűkült szemmel vártam, mikor lép be az apa a képbe
aki megengedte és akarta mindezt,
a folyosón várja hogy végezzünk és hazafele majd csak tankolni áll meg.

beragasztott vénák
kifakult Wunderbaum
ajtócsapódás
tessék, itthon vagyunk.

összement hetedikék

hetedikén akadt össze a cipőfűzőnk
és nevetve dőlt egymásnak a fejünk
ahogy teljesen összegabalyodtunk
rád esett az én ötvenöt kilóm, belőlem pedig te préselted ki a szerveim.
mindenkinek rózsaszín lakk volt a körmén és cukros fánkot ettünk,
csorgott és folyt le az ujjak között a máz,
gyűrűt font az én ujjam köré is
befolyt egészen a lukas fogakba,
de a szemhéj alatt tartottuk, ami odatartozik.
hiába volt nyílt sebbe a só, amíg víz alatt tartottuk, nem égetett,
amíg a lámpabura alá szállt a füst,
a sötétben is láttuk egymást.
aztán a kád szélére fehér szálak tapadtak
nem szőke többé
és én szívesebben láttam volna a szeretőd fekete haját
a saját kádamban, mint az ősz csomókat a kefén.
a harmadik után
a csontjaimon tört el a kezed
innentől vigyáztam az orromra, nehogy
beleüssem valamibe
és felszakadjon azon is a bőr.

összementek a ruháid, vagy te nőttél túl nagyra, amíg
az enyémek csak nyúltak a tieid mellett,
elvesztem a sajátomban
ahogyan egyre kisebb lettem
a harmadik után
a csontjaimon tört el a kezed,
vékony lett az ujjam is
magától gurult le róla az ékszer.