Anyám megőrül a tárgyaimtól. Persze nem a fogkefémre vagy a kólás poharamra gondoltam. Hanem a szobám minden négyzetcentiméterét, a nővéreim már nem használt szobáit, a nagyszüleim üres házát betöltő tárgyaimra. Az ember általában azt a néhány „haszontalan” tárgyat őrzi meg, amely különlegessége miatt kiérdemli, hogy ne a csütörtök reggelente járó kukásautóban végezze. Mindenkinek van egy-egy ilyen ereklyéje, amitől sosem válna meg, mert a hozzá kapcsolódó történetet nem akarja elfelejteni. Én viszont semmit sem akarok elfelejteni. Ez az én szerencsém és átkom; mindenre emlékszem. Mindenre.
Az ágyam szélén ülve írok, mert az íróasztalomhoz nem férek oda. Az asztal sarkán fém popcornos vödör, tele kábelekkel és szövegkiemelőkkel. Németországból hoztam, Oroszlánkirályos: az volt az egyetlen film, amit hajlandó voltam a keresztanyámmal megnézni németül. Egy polaroid fotó kandikál ki a vödör mögül, keresztanyámmal mosolygunk rajta. Három éve alig beszélünk, a gyerekneveléssel van elfoglalva. A több ezer kilométer évek óta köztünk van, de csak most kezdtem el távolságnak érezni. A fotó egy Törökországból származó szappannak van támasztva, amit egy gyerekkori barátnőm hozott nekem. A barátságunk nem volt mély és a lány hiába változtatott nevet (az új nevét már nem is tudom), a szappan még mindig ott porosodik. Azt az időszakot hordozza magában, amikor a lovardás lányokkal az volt a legnagyobb bajunk, ki használja aznap a közös, rózsaszín nyeregalátétet. A szappan mellett mikulás mintás fémdoboz. Apám azt mondta, talán az ő apjáé volt. Egy darabig az iskolába is magammal hordtam a dobozkát. Egyszer az osztályfőnök el akarta venni, emiatt iszonyúan összevesztem vele. Nem ismertem a nagyapám.
Az asztalom fölött parafatábla lóg. A parafa anyag ki sem látszik; macskakaparással írt kedves üzenet az unokahúgomtól, ballagási szalag, régi netbankos jelszó, a lovasedzőm névjegykártyája, egy klasszikus zenemű címe egy cetlin, csillámos masni egy karácsonyi ajándékról (most, hogy így nézem, igazából fogalmam sincs, kitől van), karszalag az egyetemi gólyabálról, egy másik karszalagon kikopva látszik még, hogy 2017 OPSZ Lovastagozat. Ezek közepén egy közös fotó Anyával, amin olyan egyformák vagyunk, pedig nem is hasonlítunk egymásra. A parafatábla alatt lila, biciklis tolltartó, negyedikben vettem a karácsonyi vásáron tíz forintért.  A tolltartó melletti képen az unokatesómmal vagyok. Egyforma az orrunk, azt mondják olyan, mint a nagybátyámé, aki meghalt a születésem előtt, amikor az unokatesóm még kisbaba volt. Mindketten szeretjük azt a képet. És az orrunkat is.
De az íróasztalomon kívül képek, képek vannak mindenütt. A testvéreimről, az ő gyerekeikről, a lovamról csikó korában, aztán a lovammal díjugrató versenyen, festett boxtábla a képével, amit a facebookon nyertem, családi kép egy lagziról, és még egy kép arról az estéről, az ifjú pár mellett vigyorgunk egy fiúval, olyan jól mutattunk, hogy a fotót megtartottam. A fiút nem. A képek koronaékszereként az ágyam fölötti falon egy óriási festmény lóg. A készülő fantasy regényem főhősét ábrázolja. Ajándék volt a tizennyolcadik születésnapomra a keresztanyámtól.
Talán a szekrényeim a legkaotikusabbak, sötétkék színűket mindenhol matricák borítják. Több ezer matrica, melyektől már rég meg kellett volna szabadulnom, de mindegyikről egyesével tudom, honnan van. A Pegazus hátán repülő Barbie-nak már kiszívta a nap a színét, a gyerekkori legjobb barátnőmmel ragasztottunk fel, a lehető legmagasabbra, hogy közelebb lehessen a felhőkhöz. A Micimackók voltak a legelső darabok, szigorúan csoportosítva, hogy ne legyenek egyedül. Én akkor mindig egyedül játszottam. A Pókembert titokban csúnyának tartottam, de csak azért is felraktam, mert zavart, hogy fiúk ezt kisajátították maguknak. Mindent, amit a fiúknak lehet, lehet a lányoknak is! A szekrény tetejéről versenyszalagok lógnak rá a matricákra. Életem egyik legjobb időszaka volt, amikor azokat gyűjtöttem. Szerettem azt érezni, hogy a lovasokkal tartozhatok valahová, még akkor is, ha mindig kiközösítettek. A szalagok között egy kupa feszít, amit azóta sem fogtam fel. Az én lehetetlen természetű lovammal kupát nyertünk. Hetvenhárom másodperc volt, amíg azt a versenypályát teljesítettük. Azóta is keresem az akadályok fölötti repülés örömét. Aztán teltek az évek és a lovasversenyeket felváltotta a szalagok melletti polc. A polcot betöltik a különböző írótanfolyamokról szerzett névjegytáblák. A tanúsítvány a legelső tanfolyamról bekeretezve áll. Végzős voltam, amikor egy online hirdetésben rábukkantam erre az íróiskolára, és úgy gondoltam, nem lehet baj abból, ha rászánok egy hétvégét. Ha akkor tudtam volna!
A könyvespolcok elején képeslapok fogják a port. Sevilla, Valencia, Malaga, Granada, Róma, Bécs városképei néznek a lapokról vissza rám. Pár évvel korábban a repülés gondolata is lehetetlennek tűnt, most pedig mindig lapul egy utazás a terveim között. A legdrágább képeslap a sminkes tükröm sarkába van szúrva. A Mezquitát ábrázolja Córdobában, ebben a városban ismertem meg a legjobb barátnőmet, aki koreai. Fél évet töltöttünk együtt Spanyolországban. Akkor adta a képeslapot, amikor Magyarországon meglátogatott. A lap hátuljára írt kedves sorait azóta sem mertem újra elolvasni, mert biztos napokig sírnék rajta. Bízom benne, hogy egyszer hozhatok haza egy képeslapot Szöulból is.
A sminkes asztallal szemközti fiókot ki sem lehet húzni, mert megtámadják az embert a koncertjegyek, mozi – és színházjegyek. Karszalagok különböző bulikból, kézzel írott üzenetek barátoktól, rozésüveg kupakok, neon színű partiszemüvegek.  Olyan ujjlenyomatok ezek, melyeknek tulajdonosai réges-rég kisétáltak az ajtón. Csak én emlékszem minden kínos első találkozóra, koncerteken hamisan énekelt dalra, túlárazott, pletykákkal édesített kávéra, mellékutcában lopott csókra, baráti születésnapi meglepetésre.
Az udvarunk végében áll a nagyszüleim kisháza. Nagyanyám ruhásszekrényeit mára teljesen belaktam. A ruháit Anyám eltüntette, de nem tudom hová, vagy miért. Azok a tárgyak az övéi voltak, nem az enyémek. Szóval a szekrényekből most kicsordulnak a játékok, óvodában gyűjtött magazinok, a rajzok. A tévé alá bezsúfolva a babaház, a tévé tetején társasjátékok, így nem tűnik a mára már működésképtelen képernyő olyan sötétnek. Anyám édesanyja elsős koromban halt meg, így hozzá még tudok pillanatokat kötni. Mindig azon a kis tévén néztük a szappanoperákat, és nála ehettem Milka csokit Pomber Macival egyszerre. Meglepően jó kombináció volt. A szekrények természetesen ott is matricázottak. Egyszer megkérdeztem Mamakát – így hívtuk –, hogy melyik tetszik neki a legjobban. Egy szőke, Winx babát ábrázolóra mutatott és én azóta sem láttam olyan szép matricát sehol, pedig egy csomó boltban kerestem. A konyhában is volt egy matricázott, rozoga szekrény, ami most a tyúkudvarban terpeszkedik. Virágmintás porcelánok helyett szalma van benne, abba tojnak a tyúkjaink. Ha reggelire rántottát eszünk, Anya mindig nagyanyám kedvenc lábosában készíti. A régi kredenc helyére új került, és azt is megtöltöttem számomra fontos kacatokkal. Még én is beismerem, hogy sok mindent ki lehetne dobni onnan.  De még nem állok készen arra, hogy üresnek, valóban üresnek lássam azt a kisházat. Pedig elsős korom óta az.        Szellemek járják át a tárgyaim, naphosszat a fülembe suttognak, emlékeket lebegtetnek az orrom előtt. Sokszor nem látom az előttem lévő napokat miattuk, de ha nem állhatnék ezeknek az emlékeknek a romjain, kicsúszna a lábam alól a talaj. Mindenkiből csak a szelleme maradt hátra az életemben és én nem bírom rávenni magam, hogy megszabaduljak tőlük, mint ahogy arra sem bírtam magam rávenni soha, hogy a napszítta matricákat lekaparjam a szekrényekről.

Egybefolynak a napok. Szinte mindegyik ugyanaz. Csak napközben szabad kijárni az utcákra, szigorú tilalom van. Este nem is mernék, a belváros felől elszórtan lövéseket lehet hallani. Puskák durrogása, egy-egy géppisztoly sorozat. Magamtól nem tudtam volna megkülönböztetni, a felnőttek, s főleg a kapus bácsi magyarázta el: A puskával egyet-egyet, de pontosabban lőnek, a géppisztoly viszont veszélyesebb, akár több embert is eltalálhat a sorozat. Ő állandóan a portaügyeletben van, vigyázni kell a telep rendjére, értékeire. Hogy bírja, alszik egyáltalán? A kisebb gyerekeket nem is engedi az utcára menni. Úgy élünk itt, mint egy elkerített faluban. Én iskola híján részben a magam ura lehetnék, bármivel tölthetném az időt, de itthon most én vagyok a férfi a két nő, anya és Mari mellett. Zsiga bácsit berendelték a hivatalába, ott is alszik. Nőtlen, komoly emberekre akarták bízni az értékes hírközlő berendezéseket, ilyen zűrzavaros állapotok között ne maradjon őrizetlenül. Marit nem győzöm vigasztalni, csak ül otthon egész nap, és néz a semmibe. Bálintról még nincs hír, öt napja látta utoljára. Anyát is féltenem kell, nincs jól, hiába tagadja. Őt sem láttam még ennyit ücsörögni. Persze a keze az jár, mindenféle varrnivalót vesz maga elé, azzal foglalatoskodik. Még én is észreveszem, hogy szándékosan sokat bíbelődik egyszerű feladatokkal.
Az esküvő egyelőre lekerült a napirendről. A tanácsi hivatal úgysem működik, a templomit le kellett mondani, azt csak a tanácsi, a polgári házasságkötés után lehet megtartani. 23-ika óta szóba sem hozza senki. Csak az az ajtó nem érti, mi történt, ott árválkodik a szekrényünk mögött.
Vásárolni én járok. Nem sok minden kell, de több az utána járás. Az üzletek egy része zárva van, amúgy is csak az élelmiszer üzletek nyitnak ki egy-két órára. Az árukat nem válogatják az emberek, azt vesznek meg, ami éppen kapható. Néha teherautó áll meg a bolt előtt, egyenesen vidékről jön, a platóról árusítanak. A nagy halom krumpli, hagyma, zöldségfélék hamar gazdára találnak. Az emberek bizakodóak, Nagy Imrét emlegetik, rá kellene bízni a vezetést. Ötvenháromban, amikor ő volt a miniszterelnök sok minden jobbra fordult, csak a Rákosiék visszacsinálták.
– Ő is csak egy kommunista, egykutya mind! – kiáltja valaki  messzebbről. Vita azért nincs. Mondja is egy barna kabátos idősebb férfi:
– Szólásszabadság van, bárki mondhatja a véleményét, nem kell félni, hogy betömik a száját.
A legfontosabb tisztem a kenyér beszerzése lett. Az üzletbe egyre ritkábban érkezik meg, volt, hogy órákig hiába álltam sorba. Egy ilyen alkalommal egy magas, erős hangú férfi jött hozzánk. Azt mondta, a kenyérgyárból küldték. Ők dolgoznak szakadatlanul, de szállítani nem tudnak. Menjünk oda, ott is megvehetjük a kenyeret. A sorban álló csoport előbb bizonytalankodva nézelődött, de amikor a sor legvégéről többen megindultak, valóságos versenyfutás kezdődött, ki ér oda legelébb. Nem volt kétséges, mi fiatalok értünk elsőként a gyár elé. Ott már hosszú sor állt, de láthatóan igen gyorsan kiszolgálnak mindünket. Hatalmas kosarakkal percenként jött az újabb és újabb adag, máris kézbe adták, ketten a kenyérrel dolgoztak, egy a pénzt szedte. A friss kenyér olyan forró volt, hogy a hónom alá kellett tennem a nagy kétkilósat. Csuda büszkén mentem hazafelé. Éhezéstől tehát nem kellett félnünk. Soha ennyi kenyeret nem ettem, mint ebből a friss melegből.
Két nap múlva ismét a kenyérgyárhoz mentem. A sort kötélkordonnal választották el, mert állítólag veszekedés volt az előző napon. A messzebbről jöttek tülekedni kezdtek, nekik már három napja nem volt kenyerük, engedjék őket előbbre. Olyan szóbeszéd is járta, hogy egy másik kenyérgyárnál az oroszok vagy az ávósok belelőttek a tömegbe. Egy nagyhangú férfi éppen erről beszélt, amikor a sarok felől kibukkant egy páncélautó. Döbbent csend lett. Az oroszok közelebb jöttek, katonát nem lehetett látni, teljesen bezárkóztak, csak a golyószórójuk forgott körbe-körbe. A fal irányába próbáltam húzódni. Uram, Istenem, mi lesz itt? A páncélautó megállt a sor közelében, a fegyvert még mindig ránk irányította. Egy fiatalember ugrott ki a sor elejéről, kezében kenyér, mutatja az autó felé:
– Kleba, kleba, nye sztriláj! – Mozdulni sem mertünk. Még soha nem féltem ennyire, kivert a hideg veríték. Egyszerre átfutott rajtam minden, ami fontos nekem: Anya, Mari, Klári, még a kézilabda is. Ha lelőnek mindennek vége?
– Emberek, nyugalom! – kiáltotta az előbbi fiatalember, és ismét felmutatta a kenyeret a páncélautó felé. Annak felbőgött a motorja, nagyobb sebességbe kapcsolt, és hamarosan eltűnt az utca végén. Otthon ma nem dicsekedtem a friss, meleg kenyérrel, de a páncélautóról is mélyen hallgattam, nem szerettem volna anyát megrémíteni.
Vasárnap megtelt a templom. Sokan elfogódottan álldogáltak a bejárat közelében, mint aki nem tudja a járást. Ismerős gyerekeket is láttam az iskolából, olyanokat is, akik eddig biztosan nem jártak ide. A leghátsó padsor szélén az a görnyedő asszony, mellette a fiú, ismerős: Pali! No, szegény, most nem tiltja az apja? Nem mentem oda, most nem szívesen lennék a bőrében. Az ajtó közelében kifelé menet a káplán úr szólítja meg az ismerős gyerekeket:
– Ha rendeződnek a dolgok, jövő vasárnap elmehetünk kirándulni, majd jelentkezzetek! – Egy ismerős lány a bérmáló csoportból odasúgja:
– A káplán úr már elővette a cserkész egyenruháját, valaki látta a plébánián. – Csak bólintottam neki, szemem Klárit kereste a tömegben. Anya intett, hozzá siettem. Jobb, ha belém karol, még mindig nagyon gyengén van. Haza is sietnünk kell, Mari nem jött velünk, ő mindig Bálintot várja: – Nem létezik, hogy ne jelentkezzen ennyi idő után!
– Győztünk! – hallom a kapu előtti beszélgető csoportból. Lelkesen ismételgetik:
– Megint független lesz Magyarország! Kiléptünk a Varsói Szerződésből, kivonulnak az országból az orosz csapatok. Budapestet már el is hagyták! – Vannak józanabb hangok is:
– A függetlenségre a nagyhatalmaknak is rá kell bólintani. Addig minden csak álom, vágy, legfeljebb törekvés lehet. Persze jó, hogy ezt kimondta a Nagy Imre kormány.
– Kimondta, mert kimondatták vele a felkelők, a fiatalok. Ez az ő győzelmük is. De a győzelmet meg is kell védeni!
– Van magyar hadsereg, és alakul a nemzetőrség is. – Erről már megoszlanak a vélemények. Az idősebbek, a háborút is megjártak csóválják a fejüket, a kapus bácsi viszi a szót:
– Szándékosan gyengének hagyták a magyar hadsereg fegyverzetét. Csettegő kis puskákkal, pukkantgató, ósdi ágyúkkal nem sokra mennénk. Azokkal győzni nem, csak meghalni lehet. – Ő biztosan jól tudja. Zsiga bácsitól hallottam, 44-ben éppen csak életben maradt, a társai mentették ki sebesülten, majdnem elvérzett. Több kilométernyi frontszakaszon alig voltak többen ötven-hatvannál a lövészárkokban, amikor az oroszok sok ezer emberrel támadtak géppisztolyokkal, aknavetőkkel, tankokkal.
Sietek haza, csak egy kis krumplit sikerült ma vásárolnom. Nem annyira a szükség miatt, inkább tartalékba, már én is kezdek belejönni az óvatos előrelátásba. Anya rám bízta a beszerzést, szívesen vállalom, így legalább körül is nézhetek, mi történik a telepen kívül. Ha tudná, hol, merre jártam még a vásárláson kívül! Egy telepi lófogattal kiruccantam a belvárosba. Az a fiatalember engedett fel a kocsira, akinek olyan nagyon tetszik Mari nővérem. Alig ismertem rá a városra. Mindenfelé halomban áll a törmelék, felszedett utcakövek halma, vakolathulladék az utakon is, betört kirakatok. De láttam kiégett orosz páncélautót, benne még ott voltak a szénné égett katonák. De mindenütt lelkes, bizakodó embereket láttam, civil ruhás fegyvereseket, egészen gyerekeket is. A teherautókon, a fegyveresek karján a piros-fehér-zöld olyan szívmelengető volt: A mieink, szabadságharcosok. Képzeletem még lovakra is felültette őket, győzelmes huszárok lettek, elkergették a … – kiket is? – ez már bonyolultabb kérdés: a pártháznál a legyőzöttek – iszonyúak voltak a hulláik! – magyarok voltak. Anya tudakolta is, amikor hazaértem, miért tartott ilyen sokáig az a kevés vásárlás. Sokáig égetett a hazugságom:
– Sorba kellett állni, így megy ez. – Ő nem nézett rám, mintha nem akarna még a tekintetével sem zavarni, nem vallatott. Éreztem, tudja, hogy elcsavarogtam.
Marit hívatták a portára. Bálint üzent, újra hívni fogja, hogy beszélhessenek. Felbolydulunk. Végre! Mari örömtől és félelemtől reszket, még kabátot sem venne, úgy siet. Anya engem kér, adjam rá, és kísérjem el. Óráknak tűnik a várakozás, amíg megcsörren a telefon. Mari néhány szavából is értem, Bálint fontos feladatot lát el az üzemben, nem jöhet. Elmondja részletesen is: Az üzem vezetését ők, a fiatalok és a munkástanács vette a kezébe, azon kívül beválasztották a forradalmi bizottságba Újpesten. Szeretné Marit látni, de nem jöhet. Mire visszaérünk anyához, Marinak már kész terve van: Ő megy Újpestre. Csodálkozom is, anya nem sokat érvel ellene, végül ráhagyja:
– Ha csak egy héttel is, de elmúltál tizennyolc éves, a törvény szerint sem tarthatlak vissza. Mari sírva csókolja anyát:
– Ugye megérted, én már hozzá is tartozom. – Egyszer csak ráébredünk, itt már csak ketten maradtunk, Marinak sietnie kellett, sötétedésig oda kell érnie. Később tör ki anyából a sírás:
– Uram, Istenem! Hogyan fog hazajönni? – Nem is tudom mi lett volna, ha nem jön este újabb telefon üzenet, Mari megérkezett, Bálint édesanyja vette a gondjaiba.
Már szombat este kezdtem elkészíteni a felszerelésemet a vasárnapi kirándulásra. Persze, hogy elmegyek. Akármilyen rövid kis túra, csak a Zugligetbe, ez is a szabadság örömét adja nekem. A káplán úrra is kíváncsi vagyok: Csak nem a cserkész egyenruhájában fog jönni? A részletekkel nem is törődöm: egyáltalán lehet-e, szabad-e kirándulni? Van-e már közlekedés odáig? Nekem olyan természetesnek tűnik: “ha rendeződnek a dolgok” – miért ne rendeződnének, miért ne mennénk, a káplán úr mondta. Az izgalomtól nehezen aludtam el, nem is tudom hány óra lehetett.            Dörömbölnek az ajtónkon, hangzavar a folyosón. A lámpát is alig tudjuk a sötétben megtalálni.
– Gyorsan, mindenki, le az óvóhelyre! Az oroszok megtámadták Budapestet! – Már hallom is az iszonyú gépzajt az utca felől. Varga szomszéd mondja:
– Tankok, rengeteg! Úgy jönnek, mint a sáskahad. – Világosságot látok, vakítóan fényeset, rakétákat lőttek fel. Már az óvóhely felé megyünk, próbálunk a házfalak mellett osonni, ebben a nagy fényben meg ne lássák a mozgásunkat. Anya szemében rémület. Ilyen lehetett negyvennégyben is? Akkor is az óvóhelyre mentünk számtalanszor. Én nem emlékszem, ő cipelt engem, a síró-rívó Marit húzta maga után – így mesélte. Összegörnyedve bújunk be a fénypászták elől az óvóhely ajtaján, erős vasbetonból van, lehuppanunk a hosszú padokra, még akad hely, sokan ülnek ott némán, csüggedt arccal.
A bezárt ajtón keresztül is hallatszik a tankok vonulása, majd hirtelen csend lesz, s még meg sem szólalhat senki, felugatnak a  géppuskák, tankágyúk dörögnek, fülsiketítő a zaj, a fejembe hasít tőle a fájdalom, reng, rázkódik a csukott vasbeton ajtó, mintha a sarkából akarna kiszakadni. Anyára nézek. Meredt szemmel ül, keze ölében. Ölelném magamhoz, de ellankad a mozdulatom, úgy bújok hozzá, mint egy kisgyerek, arcába nézek alulról, pereg a könnye. Belőlem is kitör a sírás, és vele együtt a kérdés:
– Anya, ezek így jöttek akkor is, felszabadítani? – Csak bólint, mindent értek. A fejem zúg, egybeolvad minden kinti zaj a bennem feltolulókkal:
Dörgött az ágyú és zúgott a nép,
Vérzett a föld és zengett az ég
– énekelték a lányok hét hónappal ezelőtt. Ünnepeltünk, emlékeztünk arra, amiről valójában keveset tudtunk. Most is ők jönnek, most is lesznek, akiket felszabadítanak, de velünk mi lesz? Tőlünk már mindig elrabolnak valamit, a legszentebb érzéseinket, a szabadságunkat? Kint egy épület fala omolhatott le, ez közel van, robaja erősebb a harci zajnál. “Vár állott, most kőhalom…” – sikolt fel bennem a költő szava, kimondhatatlan fájdalom szorítja a torkomat.
– Anya! – mondom sírósan – November négyről mikor fog szólni az ének, a mi valódi énekünk, a mi gyászénekünk? – Nem felel, kicsit megemel, eltol magától, két oldalt megszorítja a karomat. Már felülről látom az arcát, hisz magasabb vagyok nála. Nézése kemény, biztatás van benne. Még soha nem éreztem magam ennyire férfinek, majdnem felnőttnek.