Azt persze nehéz kimondani, hogy elbaltáztuk.
Hogy mindig egymás torkára léptünk, és feltupírozott hajú, kikent primadonnák módjára minden lehetséges pillanatban bemószeroltuk egymást ahol csak lehetett, mert sértődékenyek, hiúak, fontoskodók és kielégületlenek vagyunk.
Hogy emelkedett szellemünk pusztán esztétikai frigiditás, de legalábbis az unalom álarca csak.
Én nem akarom eldönteni – vélhetően nem is tehetem meg, hogy megítéljem – kinek járnak díjak, kinek nem, akinek jár, az valóban megérdemli-e, aki megérdemli, milyen szempontok alapján érdemli meg. Tiszta szívvel mondom, tőlem bárki megkaphat bármilyen elismeréseket. Az azonban elgondolkodtat, hogy mennyi fontos – sokkal fontosabb – ügyet lehet megúszni mindig egy-egy közfelháborodásnak mutatott belháború örve alatt. Hogyan lehet az eccerű pinairigységet értő szavakkal „szakmaiságnak” álcázva felhörögni, mintegy forradalmilag megdicsőülve éleslátásban és ízlésben, életben és irodalomtörténetben egyaránt.
Mintha semmissé lehetne tenni húsz-harminc év széthúzó, önző, utálkozó és politizáló működését. Azt a működést, amiben elvéreztek olyan sokan, s közülük olyan nagyon sokan, kiknek saját koruk béli lesajnáltsága, mellőzöttsége és halála okán ma mindennap elmorzsolunk egy könnycseppet a laptop képernyője előtt, mely laptopon éppen nem arról írunk, amiről kellene.
Rettentő jó ízléssel vagyunk pedig mindig, s a megfelelőt mindig a megfelelő helyre rakjuk. A magunk húsz négyzetméterén. A törzskocsmánkban. A saját körünkben. A kiadónknál. Annál a három folyóiratnál, ahol megjelenünk. A barátainkkal közösen.
És most kilépek a T/2-ből.
Köpjetek le, de én szarok az ízlésetekre.
Hogy mit gondoltok arról, hogy az irodalom, mint olyan, milyen.
Hogy ki a jó író, meg ki nem.
Hogy ki érdemel díjat és ki selyemzsinórt.
Hogy a polgári, a nemzeti, a posztmodern, a női, a lektűr, az intertextuális vagy az enyhén archaikus-e az elismerni való. Hogy melyik irat melyik iratrendezőbe való.
Hogy nem írók vagytok csak írnokok, in situ, jegyzők.
Lekéstétek a vonatot, basszátok meg! Mit vonatot? Repülőt.
Még a peronon vitáztok egymás között, hogy melyik kupéba kínos beülni az ott már helyet foglaltak miatt, egy sor öntörvényű „kamasz” meg már régen landolt Párizsban, Berlinben, Balin.
És nem azért, mert Ti segítettétek volna az útjukat. Csak azért, mert utazni akartak. Mondjuk, írni. Egy darabig elfogadták a játékszabályokat, aztán rájöttek, hogy jobbakat tudnak kitalálni ők maguk. Nem állítom, hogy azok hosszútávon is működni fognak majd, valószínűleg nem, de az biztos, hogy amiről Ti ma beszéltek, az ő szempontjukból irreleváns.
Én nem is tudom, ma Magyarországon hány írószervezet létezik, s hányféle ideológiai, esztétikai szempont szerint választhat magának brancsot az ember. (Jelzem, szürrealistának lenni nem vágy, és nem is elhatározás kérdése, hanem látásmód dolga volt, ami nagyban behatárolta a tagok lehetséges körét, s lobbierejét…) Nyájak alakultak, vonultak, osztódtak, váltak ketté meg néggyé, s minden birka minden birkát megtagadott. Nem – csak – az olvasók hülyültek el, nem csupán a politika szalámizta fel a szakmát, s egy díj sem csupán azért nem megalapozott szakmailag, mert „nem hagyják” hogy az legyen, hanem nem a „szakma” nem létezik, illetve annyi a „szakma”, ahány vonatra sikerült mégis ennek meg annak a klubnak felpréselnie magát. Kurva sok „szakma” van, s az egyikbe ez az író nem fér bele, a másikba az, ez túl lírai és giccses, annak csak a lektűr működik, emez kicsit obszcén, amaz kicsit mindig elcseszi az alexandrinust…
Szerintem meg – ha most elszégyellem is magam, miszerint van pofám erről szót ejteni – az írás nem sebészet, s különösen nem patológia. Az irodalom pedig, en grosso, nem orvostudomány.
Egy fiatal magyar író – barátom, mea culpa – jelenleg két amerikai díjra is jelölt. Sokan tudják, mégsem tudja senki. Egy idősb magyar író – ki nem barátom, csak a Rudasban látom néha nap – legutóbbi könyvét ízekre szedte a kritika, mert nem elég… nem emlékszem már, miből nem volt elég, csak arra emlékszem, hogy nagyon nem volt elég valamilyen. (Az adott év egyik legjobb könyve volt, szerintem, de készséggel megelégszem azzal is, hogy egyszerűen csak jó volt sok más jó között.) Egy másik örökifjú írónak, ki már megérdemelne egy magasabb árkategóriájú díjat is, „csak” József Attilája van. Generációkat istápolt annak idején, s vezetett el a megismerés felé. Megint másik nagynevű s „nagy öreg” költőnkről konkrétan a kutya se tud, bár pársorosain boldogan somolyog minden Facebook lakó. A közszolgálati televízióban nincs egy irodalmi műsor sem, s ez nemcsak az intendatúra bűne, ez kérem valóban szakmai ügy: ki tudna itt kivel megegyezni és miben? Fiatal drámaírók írnak a színpadra kerülés lehetőségének teljes hiányában, és lelkes kocsmatársulatok próbálják magukkal is elhitetni, hogy amit ingyen vagy majdnem pénztelenül a nézőknek mutatnak, az maga a szent misszió. (Faszt. Ahogy egy barátom mondaná.) Ma nézőnek, olvasónak lenni a misszió. Pénzt áldozni arra, ami önmagát is gyűlöli. Ami önmagát szeretné felfalni, ami a saját dolgát is képtelen ellátni, annyira tudja, hogy a másiknak mi volna a feladata. Aki csak annak a sikerének tud örülni, akitől maga is hasonló sikereket remélhet távlatosan. Mely törleszkedésre persze remek esztétikája, meg szakmaisága van. (Ha nem jön a remélt visszapuszi, az értékrend nyomban megváltozik.)
Le vagyok nyűgözve tőletek.
S hogy van bőr a képemen ilyes beszédbe fogni, azt csak azzal magyarázhatom, hogy tudom, sokan akadnak, akik ezen kívül, efelett állnak, s úgy is tesznek, mint akik valóban szeretnek írni, szeretnek kéziratokkal bíbelődni, szerzővel baszakszani, függetlenül attól, hogy az illetőnek hová méltóztatott állni, melyik tornasorba, magát a textúrát figyelve, meg a kicsiny alkotói lelket, mely mindenki esetében legalább olyan törékeny, mint kielégületlen primadonna arcán a mosoly.
Mert úgy van az, hogy egy színházi díszítő, kellékes, ruhás soha nem kap tapsot, még akkor se, ha színész lenne, jobb volna, mint a bonviván, de egy kézszorításnak vagy egy pálinkának ő is nagyon örül. És ez az, amit nagy primadonnák pontosan tudnak is. A többiek meg csak tépjék egymás haját, kit érdekel?
