A hajnali vonattal utaztam Kolozsvár felé, már közel négy órája tartott az út, a vonat egy ideig lassult, majd fokozatosan egyre jobban gyorsulni kezdett. Akkor tűnt fel, amikor, ott ülve a büféskocsiban, egyszer csak olyan érzésem lett, hogy ki fogunk siklani, ki fogunk siklani, ezek a sínek, kerekek nem bírnak meg ekkora sebességet. Hatalmas ablak mellett ültem, szemben a másik asztalnál egy egyetemista kinézetű fiatalember aludt a hátizsákjára dőlve, jellegzetes művész-szakálláról, vézna alkatáról, s már-már cinikus magabiztosságáról, ahogy cigit kért, lehetett fölismerni. Alighanem poéta lehet, fotós, avagy netán piktor, gondoltam én is kutyai odafordulással, mikor megkínáltam a cigiből.
Ezekben a heti utazásokban épp a hajnali derengés érdekelt leginkább, a félfény, a sebesség és a látás, mintha rossz tájképeket kiállító falumúzeumok során rohannék végig, melyekben mégis megrögződik valami, amit elhanyagol az akadémikus történetírás. Az ablak persze szépen bekeretezte a természetet, de a természet, a sebesség miatt, mégsem maradt ugyanaz, nem lehetett lecövekelni a képeknél, egymásba hatoltak, szétroncsolták egymást, a sebesség aztán mégis túlságosan is ismerős tájjá rendezte a szétszórt látványcserepeket. Azt kerestem, hogyan tudnék kitörni a szememmel ebből a mozgó képtárból, miként lehetne megszüntetni ezt a távolságot az agyam és a táj mögött épp csak sejthető titokzatos sűrűség között, hogy megérintsem a természet bőrét, hogy érezzem, tartozom neki magam is, de éppen a szemem és a testem volt a határ, mely átléphetetlennek bizonyult. Az ablak, mint egy akvárium fala, megkétszerezte elkülönülésemet, be vagyok zárva a történelembe, azt éreztem, miközben előttem, mögöttem, körülöttem és persze az alattam tompán csattogó kerekekben is ott sejtettem valami szétszálazhatatlan, egyszerre szelíd és legyőzhetetlen sűrűséget, melynek magam is része vagyok.
De mindezt inkább csak tudtam vagy gondoltam, az agyammal vagy a szívemmel (ember vagyok én is, afféle), de érzékelni nem érzékeltem. Úgy véltem, az ellentét nem a testem és a természet között van, sokkal inkább a természet és az idő között. Azt a pontot kell tehát megtalálnom, ahol a kettő egymáshoz ér vagy összecsavarodik, oda kell visszatérnem, megszületésem gócpontjához, ahhoz a szakadáshoz, mely emlékező lénnyé tesz, aki az emlékezésen keresztül valami olyasmit akar magához vonni, amitől pontosan az emlékezés lehetősége szakítja el.
Belefáradtam aztán a hiábavaló szemlélődésbe és olvasni kezdtem, hogy jegyzeteket készítsek a szemináriumokhoz. De mikor írni kezdtem, éppen úgy, mint a látásom érinthetetlen forráspontja és a természet sűrűsége közti izgága, megfoghatatlan távolság esetén, tollam alól a papír folyton elmozdult és olvashatatlanná kuszálta saját kézírásomat. Üres helyek, fölösleges szálkák keletkeztek a betűk vonalaiban, írás helyett rajzok, a tollhegy beleakadt a papírba, majdnem át is lyukasztotta. Szóval egyáltalán nem azt fejeztem ki, amit ki szerettem volna fejezni. Így hát, belefáradva most már a hiábavaló cselekvésbe is, pár órás intenzív hajnali ébrenlét után én is a hátizsákomra dőltem, inkább szundikálok, gondoltam, amíg beér a vonat a kolozsvári állomásra.
Most azonban már újra ébren voltam, mert pár perc múlva le kellett szállnom. A sebességtől, mintha tű fokán hatolt volna át, megingott, egy pillanatig úgy éreztem, már ki is siklott a vonat. S mintha a valóságoson kívül lenne egy belső, képzeletbeli vagy inkább érinthetetlen, szűz testem is, mely lehetővé teszi, hogy azt mondjam, magamat érintem meg, s melynek vetülete vagy másik szárnya ez a külső – ennek a kézfejével és a talpával is érzékeltem most, hogy a kerek vasak a töltés melletti fűbe hasítanak, kiégetik a füstölgő gyökereket, behatolnak a föld bőre alá, forró sebvarrást hagyva maguk után.
Titkolt forrósággal néztem körül. A fülkében azonban nyugalom honolt, ránéztem az egyetemistára (piktor? filmes? avagy tán poéta?), ő is fölébredt közben és szintén szedelőzködni kezdett. A pincér pedig udvariasan elkérte tőlem is az üres kávés csészét, s megkérdezte, én is leszállok-e Kolozsváron. Mintha sajnálta volna egy kicsit, pedig most nem is beszélgettünk. Majd elmondta még, hogy ő soha nem járt ebben a városban, s hogy ugye ez egy szép nagy magyar város. Ugyanis a magyarországi vonatok pincérjei szerint Erdélyben minden város magyar, de legalábbis az kellene legyen. De ők sohasem szállnak le a magyarországi vonatról.
Mikor elment végre, újra kinéztem az ablakon. Úgy tűnt, még mindig eszeveszett sebességgel haladunk. De ekkor váratlanul valamitől mosolyogni támadt kedvem. Ahogy néztem, a táj egyszer csak kifordult magából és megmutatta látványának rejtőzködő, titkos belsejét, és a sebességtől a képek már nem suhantak tovább, nem is képek voltak már, valami más emelte szemem mögé állandóságát és ott is maradt ezen a hatalmas képernyőn, mint egy képhiba, vagy mint amikor filmnézés közben elgondolkodsz valamin és pár másodpercig a saját gondolataidat szemléled, melyekre gyanakszol, hogy mégiscsak egy idegenéi. S én sem én voltam már, hanem egy sebesség és képek által szétroncsolt mélységes erdő inkább, vagy az értelmezhetetlen, mégis összefüggő barna vonal egy éles sziklapart és a szemem meg a vonatfülke közti szakadék áttetszően homályos redőzetébe rajzolva. Egy árnyék teste, mely nem szorul rá az elmúlóra, mert éppen ez tarja össze a teret, az időt, a testet, a szívemet, hogy felmutassa bennük a saját magukat szétosztó belső távolságokat.
De mit tehettem volna? Mosolyogtam hát. Pár perc múlva a vonat fékezett, leszálltam és elindultam. Átvágtam az állomás képzavarán. Gyönyörű tavaszi délelőtt volt. Rágyújtottam és elindultam a Horea úton az egyetem felé.