„Miután Európa önnön maga mozdítja el és számolja fel az identitását jelző és meghatározó elemeket, sem az asszimiláció elvárásai nincsenek tisztázva, sem a belső kohézió nem biztosított… Ez a fajta kéretlenül követelőző Willkommenskultur a rossz lelkiismeret torz kompenzációja, amely fakadhat a kolonizációból, a globális egyenlőtlenség iránt érzett felelősségből, vagy bármilyen más lelkiismeret-furdalásból. De végeredményben nem más, mint önfeladás.” (Békés Márton)
A discrepancia
Egy elitnek mondott fővárosi gimnáziumban „muszlim tánc” volt (vagy kellet volna, hogy ez a tánc legyen) a szalagavató ünnepi műsorának a fénypontja. Tehát nem francia négyes, olasz tarantella, német polka és különösen nem lengyel mazurka. Talán azért nem, mert ilyenek valóban léteznek/léteztek a táncparketteken? A gondolkodásban azonnal megállítja (táncos lépteim) az ellentmondás ördöge, mert a discrepancia beugrik a parkettra és rátapos a lábujjamra. A muszlimok táncai ugyanis Bangladestől, Malajziától, Algériáig, Ujgur, Türkmén, Kazah tartományokon, országokon át Iránon, Törökországon, vagy az afrikai Nigertől az európai Boszniáig mind mások – tehát a táncaik, amiket a világ valamennyi pontján lejtenek, bizony szélsőségesen különböznek egymástól. A muszlim tánc fogalma eleve önmagát hitelteleníti, semmisíti meg, és így még közhelynek is csak halvány lehetne, ha ezt a fogalmat használnánk. Ilyen fogalom azonban nincs, tánc sincs, mint ahogy nincsenek baptista, református, katolikus stb. táncok sem. Szóval ezen az ominózus szalagavatón a mindenre elszánt fiatalok azt táncolták el, ami voltaképpen nincs. Hanyatt-homlok belevetették magukat a némileg felületes internetes hablatyolások birtokában a csiklandó és időszerűnek vélt témába, majd neoliberális bátorsággal döntöttek egy nem létező tánc mellett. A feltűnést, az üres csillogást remélték tán így megragadni az európai nagy migráció fényében-árnyékában, és azt, hogy ezzel a „bátor” tettükkel szembefordulnak ők a felnőttebb társadalom sűrűsödő, vitázó-rettegő mocorgásával, vagy akár összekacsintanak a minden áron, vakon bizakodó kavalkádjával. Vakmerő tudatlanságuk, különösen az érettségi küszöbén jeleskedő „éretlenség” –ük aligha válhatott a javukra, illetve a táncuk javára. Mert legalább annyit illene tudniuk az általuk eltáncolni vágyott iszlám (táncos) világáról, hogy az nem egyen-világ, tehát a táncaik sem általánosíthatóak egy nem létező muszlim tánccá.
Balassi Bálintunk, annak idején például minden verséhez odaírta, milyen tánc/nóta dallamára szerezte a sorokat, olyat sosem írt, hogy reneszánsz dallamra, mert olyan sincs, mert ez is csak egy gyűjtőfőnév és nem egy meghatározható fogalomra vonatkozik… hát igen a mi Bálintunk sosem érettségizett fővárosi elit gimnáziumban, de nem is táncolta, vagy verselte meg a sosem volt muszlim táncokat. A bécsi udvarban, a császár előtt is „tót odzemokot” ropott a csodálkozó, ámuldozó arisztokraták szemei előtt. Vélhette akkoriban, hogy táncát a szolgalelkű, lojális komornyik ízlés majd amolyan „Lajtán-túli táncnak” minősíti. Vagyis, hogy Bécstől keletre minden táncot ilyen dühödten táncolnak az ottani emberek, abban a különös, idegen, primitív világban. Piha!
A bugyutaság „történelmi előzményei”
Oly korban éltünk mi, az évtizedekkel korábban érettségizettek, amikor a nagy kommunista ünnepeken ilyen sosem volt táncokkal emlékeztünk meg mi is, a világunk nagy fordulatáról (a fejre állásáról) a nevezetes november 7.-éről, – ami eredetileg, a boldogabb időkben, a filozófiai napja volt. Kényszerrel összecsődített hallgatóság, szónoklatok, szavalatok – és válogatott vacak szövegek dübörögtek – mint annak a rendje. Ezt hallgattunk végig, elvtársi türelemmel és fegyelemmel, mert féltünk. Majd jött a tánc: magyar tánc és orosz tánc (az orosz nem maradhatott ki semmi esetre sem!) és történt ez mind a Nagy Októberi Szocialista Forradalom örök tüzének további élénkítése javára. Jelszó virított a színpad felett, veres betűkkel: „Örök időkre a Szovjetunióval!” (Mégsem jött össze ez a buli sem.) Kényszeredett mosollyal néztük a kettőt jobbra, kettőt balra lépéseket, a gumicsizmákra slisszolt csapásokat. Magyar táncnál a „Ritka búza” dallamára lépkedtek a kisiskolások, a lányok pártában, fiúk kalapban, fekete nadrág, szoknya, fehér ing és blúz meg a gumicsizma volt az alapöltözék. Az orosz tánchoz alig kellett így átöltözniük, és a koreográfia sem változott, a „Kakalinka maja” dallamára járták ugyanazokat a lépéseket, fejükre, a párta helyére vörös szalagot és a kalap helyett kucsmát raktak. Volt még partizán tánc is, a „Katyusa” dallamára, a lányok-fiúk fejére egyaránt usanka került és a nyakukban fából faragott Kalasnyikov, de semmi más nem változott. Hogy ez a bugyutaság nem csupán a szovjet megszállási területek esztétikai hozadéka, gyümölcse volt (mert mi a vasfüggöny mögül ezt oly szívesen hittük volna), arról a korabeli ritkán vetített, vagy a bécsi tévében meglesett amerikai kalandfilmek győzhettek meg afrikai, indiai vagy indián törzsi táncaikkal. Igen, mert ezeket a kivénhedt operett-koreográfusok „mesteri” ötleteit vitték a filmvászonra, fűszerezve némi rejtett szexuális csábítással (a bennszülött nők bikiniben) és a zene is más volt, de sosem az eredeti. A giccs ugye, mindig ellenállhatatlanul buta dölyffel szegődik a politika szolgálatába. (Lásd, a manapság jelenlévő „Lovas-színházat”!) Hogy ez a jelenség hogyan él meg, nálunk honnan szedi össze támogatásait, itt az évtizedek óta sikeresen terjedő táncház-mozgalom földjén, örök rejtély marad. Minden esetre van és fertőz. Igen, létezhet az esztétikum költségvetéseit felügyelő/azon élősködő szakemberek sötét, felelőtlen támogatásával. Mert ahol hiányzik a műveltség, ott nem számít tehát az ideológiai háttér most sem, a liberális szabad piaci demagógia idejében sem, mint ahogy nem számított a kommunista kényszer lobogósan szép jelszavai árnyékában sem. És tulajdonképpen az is mindegy, hogyha a nacionalizmus vagy az (egykori multi-kulti) internacionalizmus félreértelmezőinek kell a támogatásokért a fenekébe bújni.
A sznobizmus diadala
A sznobizmus olyan szemellenző, amit nem a ló szemének oldalára, hanem eléje kötik. Vakon nem merül fel a kérdés, hogy sznobok legyünk-e – vagy szabadok. Sznobnak lenni, pedig maga a mindenek-fölé emelkedés daliás öncsalása. Nagyképű lebegés a társadalom (közösség, közönség), a tétovázó kérdései bizonytalansága felett. A sznob sem tud többet arról a jelenségről, ami mellett magabiztosan kiáll, mint a többiek. Esetleg az önkéntesen betiltott kíváncsisága hatására még a többieknél is kevesebbet. Neki a látszat vélt biztonsága mindennél többet ér. A sznobizmus a társaság, csoport, közösség, társadalom különös Alzheimer kórja. Önmutogatása ellenére is zárt ez a kóros (olykor fertőző) gondolkodási rendszer. Nem pontosít, nem tétovázik – megvan (elégedve) önmagával, véleményét nem a tudásra alapozza, hanem csupán a divatos, felületes információk gyors, hirtelen, fáradtságmentes rögzítésére. Ami mégis érthetetlennek tűnik, az végül is lehet magas ívű (többnyire ál-) intellektuális és összetett téma. Pontosabban elég, ha annak tűnik. Ha valaki mégsem értené a sznob üzenetét, akkor magára vessen. Esetleg szégyenkezhet is. Pedig valamennyi párbeszédünk eredendő lényege, hogy az üzenet eljusson a küldőtől a címzettig. Legyen ez a párbeszéd, hétköznapi, művészi vagy tudományos, a képlet nem változik. A sznob gyakran a szokatlan, alig használt idegen szavakba menekül, ha mondjuk, egy kényszerhelyzetben mégis esztétikai eszmecseréről volna szó. Miközben vékony/silány mondandóját (ha az mégis volna) új, frissen felfedezett műfajok gyanús krepp papírjába csomagolja, és lesz az operettből „művészi” musical, rockopera, vagy a prózai színházi művekben gyanúsan alternatív színházi előadás. Az irodalomban ilyen a dekódolhatatlan költemény, a követhetetlen epika, tudományban az áltudomány stb. A sznobizmus lényege a zárkózott, olykor akár atyáskodó, megbocsájtó gesztusokban fogalmazódik meg a tájékozatlan közösség, illetve közönség iránt. Nem keveredik vitákba közönségével/hallgatóságával, hiszen fél, hogy kiderülne a király mégis meztelen volta. És, bizony a sznob magatartásnak jó lenne, ha elrejtené ezt a taktikai turpisságot a nagyképű szólavináinak fellengzős csillogása, tánca.
Ripacskodás vagy giccs?
Az ünnepet megelőző, izgatott diák párbeszédnek/vitatkozásnak a hirtelen rövidzárlata lett volna mégis az eredménye ez a szalagavatói muszlim tánc? Vagy ennél is rosszabb, a témanélküli felszín üzenete? A meg nem gondolt gondolat? A ripacs színészek (és talán más álalkotók is így vannak vele) örök mottója, hogy írhat róluk bármennyi rosszat a kritikus, csak a nevük jelenjen meg a nyomtatásban. Ez volna hát, a hamis örökkévalóság áhítása. Nehéz volna eldönteni, hogy a muszlim tánc, ripacskodás volt-e vagy inkább maga a szemenszedett giccs kategóriájába volna-e sorolható ez a jelenség. A muszlim kultúrában tájékozatlan európai előítéleteink szerint, vajon mégis hová sorolható be? A muszlimokat (bárhonnan is jöttek) pedig, inkább ne kérdezzük meg! De nem kell ezt nekünk sem eldöntenünk, hiszen a ripacskodás végül is nem zárja ki a giccset, sőt inkább szükségszerűen feltételezi azt. Jelenleg sűrű gondokkal küzd (a konzumra irányuló) társadalmunk különös evolúciója és megpróbálja a restellni való harcait minden áron leplezni. Teszi ezt minden tárgyilagos szándékú tájékozottság, tudás híján amolyan önmagát felemésztő lazasággal. Valószínű a muszlim tánc ötletének az alapja csak annyi lehetett, hogy azért (is!, dafke!) legyen muszlim tánc (még ha most az adott pillanatban nem is lehetne ennek az ideának társadalmi, politikai, sőt örömünnepi, báli aktualitása) mert ilyen még nem volt – és kész! Pukkadjanak meg a többi gimnáziumok, ha ezt megtudják. Ezzel a táncosok a nagy döntésük után végre úgy érezhették, hogy máris utánuk a vízözön. És ha nem volt mondanivalójuk, akkor Brüsszelt idézték meg, a manapság terjesztett önfeladást. Remélem, nem lesz követőjük és megjegyzem a muszlimoknak sem szereztek frivol, céltalan játékukkal/tájékozatlanságukkal kellemes meglepetést, vagy örömet. Sőt!
