∞ Hajós Eszter: holdfénynap (2023. 08. 31. 00: 33)

Tűz, égnek a virágok, a szirmuk, levelük. Égő felhőből égő esőcsepp. Minden szék, a függönyök, ahogy csendesen beesett a tűz az ablakon.

Láttam, nézted, néztelek, a tűz is odanézett.

Ahogy csendesen, ahogy néztük, egyre közelebb. Bezáródott a szavunk a tűzbe.

Gubancos szellő vitte, vitte, én pedig a levegő nélkül, ahogy a tűz áztatta ruhánk, érintés nélkül, hidegen.

Kaliforniai kakukkmák, molyhos madárhúr.

Összeszorult a torkom, és teljesen egyedül, egyedül a tűzsötétben. Tűz árnyéka, vízé. A szellő árnyéka, ahogy rám esett a magasból, nagy zajjal, nagy csenddel ahogy zuhant.

Minden levele, ahogy zörögve lehullott, hogy ne szóljak, hogy ne, törtek a levelek, tört a szőnyeg sötétre szőtt kertje.

Gurultak, gurultak, cirbolyacédrus tobozok, magok.

Kiesve a szavakból. Lecsukott szemem, mintha láthatatlan, napersze.

Miközben szétszőtte, szétfonta. Szakadékkert.

Szavaksötét.

Köhögve, fulladozva.

Szavakkal hallottam, szavakat ne mondjak. Csenddel mondjam és hallgassam?

És szakadt, szakadt. Szavakszakadék.

És így menekültünk…

És így mentünk haza akkor, és így ágyba, álomba, éjjelbe, így a napsugárba, külön-külön, így külön-külön napsugarakba, külön-külön felhők vonulása, súlyos árnyékuk.

Szavaktalan, ahogy távolra közeledünk.

Jött velem, amerre mentem, napersze, árnyék se követ.

Szakadék éjszakai kertje, sötét- és fagykedvelő virágok számára.

El nem olvasott szavak helye. Mintha lehetne. Mondod, de nem mondod, írod, de nem írod.

Fázom és fázom.

Eső hull, hull, holnaptól semmi tegnap. Semmi szavak szoba, holdvirág szirma.

Szóljak, de ne szóljak, szavakkal, de szavakkal ne.

Holddal az arcomon, alszom, ébredek. Kivirágzik, lehull a szirma.

Szavakat írni, a szavak nélkül. Szavak nélküli szavam. Akkor más beszél.

Szellő suhogása.

Egy, más. Holdfénynap.

Esővirág én, napvirág te, zápor.

Mikor lesz már tegnap újra, napersze, nőjön vissza a fű a földbe.

2023. 10. 06. 4: 57: 35

 

1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk

(Illusztráció: Iana Venge: Cloudy Valley; Andy Russell: Illumination)

− Csak az Isten van hát… és a jó esetben belé vetendő hit, mert végül is az éltet. Pusztán kenyérrel bizony aligha maradni meg – papolta, míg frappáns szónoklatát zárandó hátra nem dőlt végre.

− Milyen nyakatekert! − vetette máris szemére kollegája, jóllehet e szó tévesen utal közelségükre. – Olcsó retorikával ülsz tort az intellektus felett?! − Immár a másik is erőltetettnek érezte iménti monológját, ennek ellenére vagy épp ezért replikázni kezdett: Mesés apologetika bővebben… →

Közeledett a tél. A nappalok egyre rövidebbek, a levegő egyre hidegebb lett. Szépen lassan Szilvásvölgyben is előkerültek a sapkák, sálak, kiscsizmák és nagykabátok.  Ebben a városban minden és mindenki olyan barátságos volt! Az emberek mosolyogva üdvözölték egymást, és néhány összezördülésen kívül szinte soha nem történt semmi rossz vagy rendkívüli. Ám egy szép napon, még a tél elején valami nagyon furcsa dolog történt. Volt egy lány, a Kovács Lili. Nem volt ő rossz gyerek, csak nagyon szeleburdi. Az anyja alig bírt vele. Sokszor kapta azon, hogy a leckeírás helyett telefonozik, vagy hogy se szó se beszéd kiszökik éjszakára bulizni. Azon a bizonyos napon is, amikor az eset történt is veszekedtek. Csak úgy, mint mostanában mindig.
– Kislányom, ez nem mehet így tovább – mondta Lili anyja.
– Jajj, anya, hagyjál már! Majd megcsinálom később, amit kértél.
– Aha, persze. Mindig ezt mondod. Aztán meg azon kapom magam, hogy mégiscsak nekem kell megcsinálnom. Szerencséd van, hogy menned kell az iskolába. De azért majd órák után elbeszélgetünk.
– Aha, jólvanna – mondta Lili, majd éppen indulni készült mikor az anyja utána szólt.
– Várj csak egy kicsit! Így akarsz menni? Egy vékony dzsekiben? Hideg van már hozzá. Vedd fel a téli kabátod!
Lili sóhajtozva tett eleget anyja kérésének, holott biztos volt benne, hogy még nincsen szüksége melegebb ruhára. Hiszen még hó sincs. Már hogy lenne így hideg? Lili visszament a szobájába és a szekrénye mélyéről előrántotta a kabátját. Egy rövid búcsút követően pedig már újra úton volt az iskola felé. Ahogy ment és ment, egyre inkább érezte, hogy az anyjának bizony igaza volt. Kellett az a meleg kabát. Éppen a fázós kezeit próbálta a kabát zsebébe dugva felmelegíteni, mikor egy furcsa dologra lett figyelmes. A zseb nem volt üres. Meglepődve tapasztalta, hogy valami van benne.
De hát én mindig kiürítem a zsebeimet mielőtt elrakom – gondolta.
Ekkor mélyebbre nyúlt, és kirántott valamit. A szája is tátva maradt a csodálkozástól. Egy fül volt az! Lili sikoltva ejtette a földre. Elképzelni sem tudta, hogy hogyan került a kabátzsebébe. Gyorsan megtapogatta mindkét fülét, hogy nem azokat hagyta-e el, de mindkettő megvolt, hiánytalanul. Lili egész testét átjárta a félelem. Nem tudta, hogy mit tegyen. Az utcán csak úgy nem hagyhatta. Felvette a földről és visszarakta a zsebébe. Talán a legjobb az lenne, ha elvinné a rendőrségre. De mit kezdenének ott egy füllel? Még az is lehet, hogy azt hinnék, hogy ő szerezte. Ki hinne el egy olyan képtelen történetet, hogy csak úgy a téli kabátja zsebében találta. Lehet, hogy inkább ki kéne dobni a kukába. Igen. Az lesz a legjobb. Lili körülnézett. Szerencsére az utca, amin járni szokott, nem volt valami forgalmas, így talán nem látja meg senki. Lili ismét óvatosan körbepillantott és kidobta a fület a legközelebbi kukába. Egész nap nem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy vajon kié lehet, hogy került hozzá és mi történt vele miután ott hagyta. Még az órákon sem tudott figyelni. A barátai is hiába kérdezgették, nem mondta el, hogy mi baja van. Tudta, hogy úgy sem értenék meg. Amint hazaért, az anyja termett előtte.
– Szia, Lili! Mi volt ma az iskolában? Remélem, végre tudunk beszélni – mondta.
Lili egy percre elgondolkodott. Talán az anyját be kellene avatni. De mi értelme lenne? Máskor sem mond el neki semmit. Ráadásul már megszabadult a fültől.
– Nem történt semmi. Később beszéljünk, légyszi. Fáradt vagyok.
– Rendben. Vacsoránál beszélünk. Jut eszembe, ugye, hogy kellett az a télikabát?
Lili görcsbe rándult. Megint eszébe jutott a kabátzsebben talált fül.
– Igen, persze – motyogta, majd a szobájába indult.
Egész este szótlan volt. Hiába is próbált az anyja beszélgetni vele, a máskor annyira fecsegő lány meg sem szólalt. Az anyja arra gondolt, hogy talán beteg, de mivel nem tűnt annak, így annyiban hagyta a dolgot. Kamaszok. Lili egész éjjel álmatlanul forgolódott. Amint lehunyta a szemét, a fül jelent meg előtte. Másnap nyúzottan indult az iskolába. Amint elhaladt a kuka mellett, amelybe a fület dobta, már nem találta ott. Megkönnyebbülten felsóhajtott.
Valaki biztosan megtalálta – gondolta.
Ahogy sétált tovább, egyre jobban fázni kezdett. Kezét megmelegítve ismét a kabátzsebébe dugta. Abban a pillanatban elfogta a jeges rémület, mert amint kiemelte kezét a zsebéből, benne volt pontosan ugyanaz a fül.
– Nem, nem, nem! – kiáltott, majd elsírta magát.
Addig sírt, míg az egész világ elsötétedett előtte. Mikor kinyitotta szemét, már otthon feküdt az ágyában. Anyja pedig aggódó tekintettel vizsgálta.
– Lili! Kicsikém – ugrott hozzá. – Jól vagy? Nagyon aggódtam. Még szerencse, hogy Szabó bácsi rád talált. Ott hevertél az utcán ájultan.
Lilinek hirtelen minden eszébe jutott. A fül.
– A fül…a zsebemben – mondta.
– Miféle fül? – kérdezte az anyja.
– A fül…a fül. A zsebemben – mutatott a kabátjára, ami most a széken hevert.
Az anyja oda lépett, de hiába is kutatta át a zsebeket nem talált benne semmit.
– Nem értem, hogy miről beszélsz. Most pihenj kicsit. Később még rád nézek.
Amint Lili anyja kiment, Lili kiugrott az ágyból és a kabátjához szaladt. De ő sem talált semmit.
Az nem lehet – gondolta. – Biztos, hogy nálam volt.
Hiába is kereste, továbbra sem találta. Már ő maga sem volt biztos abban, hogy mikor elájult, akkor vesztette el, vagy talán a fül soha nem is létezett.