Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján
II. BŰNBAKOK
„A boszorkányság szociálantropológiai értelemben olyan ideológiaként határozható meg, amelyik az emberiséget sújtó csapásokat magyarázza, illetve olyan intézménynek tekinthető, amelyik a társadalmi ellentéteket szabályozza. A boszorkányságban való meggyőződés abból az előfeltételből indul ki, hogy a csapásokat az adott társadalmi kereteken belüli ellenségek idézik elő. Ezekről feltételezhető, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek, és nem csak az embereknek, hanem gazdaságaiknak is károkat okozhatnak.”[1] A boszorkány hiedelemalakjának tehát egyik alapvető funkciója, hogy a boszorkánysággal megvádolt személy betöltse a bűnbak szerepét: hogy megmagyarázhatóvá, értelmezhetővé legyen egy tragédia, amiért valamilyen módon majd elégtételt lehet venni.
Az érintett felet ért csapás nem mindig értelmeződik kizárólag az akkori mentalitásra jellemző bűn és bűnhődés logikai keretei közötti istenítéletként. Az egyénileg vagy kollektívan megélt és megítélt igazságtalanságnak kell, hogy legyen valami másfajta, negatív természetfeletti eredője is. Gyakorta mutatkozik igény arra, hogy e rossznak valamiféle földi közvetítője legyen: meg kell személyesíteni a gonoszt, hogy az átmenetet képezzen a túlvilágról érkező rossz, ártó szándék, és az evilágon bekövetkező tragédia, valamint az elszenvedett rossz és az elégtétel között. A felette aratott győzelem az isteni igazságszolgáltatásba vetett hiten túl megfogható, konkretizálható lehet. A boszorkánynak mondott emberek elleni magatartásmód, eljárások egyfajta rítusként is értelmezhetők, amelyek tehát egy sajátos logika szerint traumakezelő erővel bírnak. „A normális gondolkodás szembesülve az univerzummal, amelyet mohón vágyik megérteni, de amelynek működését nem képes uralni, mindig értelmükről faggatja a dolgokat, ezek pedig megtagadják a választ; az úgynevezett patologikus gondolkodás viszont bővelkedik affektív értelmezésekben és visszhangokban, s mindig készen áll ezekkel telizsúfolni egy másképpen hiányos univerzumot. Az egyiknek ott van a kísérletileg nem tapasztalható, vagyis a követelhető; a másiknak pedig a tárgy nélküli tapasztalatok, mondjuk a hozzáférhető.”[2]
Ezeken a kereteken belül tehát felelősségre lehet vonni a boszorkányt a közösséget, az egyént ért károkért. A szépirodalmi szöveg is leképezi ezt a funkciót, hiszen Mikszáth Kálmán Galandáné asszonyom című művében is a boszorkánynak mondott Galandáné ártó tevékenysége révén lesz megindokolva minden a falut, a falubélit érintő veszteség, csapás.
„Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt, és nem tarthatta meg az ünnepi prédikációt, vagy a határt a jég elverte, azt is mind a Galandáné okozta.”[3]
Ezen hiedelem-elbeszélések további jellemzője, hogy a kárt okozó személyhez kötnek, hozzákapcsolnak egy korábbi eseményt, ami ok-okozati viszonyban áll a jelenben történtekkel. Ebben a logikai rendszerben az ember ugyan nem vétett az isteni törvények ellen, de valamiféleképpen vétett a boszorkány személyével szemben. Ebben az esetben a boszorkány nem az ördögi akaratot teljesíti, hanem tudománya útján saját érdekében jár el. Ez a régebbi történet megindokolja a boszorkány ártó szándékát, s még inkább érthetővé teszi az illetőt sújtó tragédiát. Ugyanakkor nem csak passzív, a veszteségeket elszenvedő félként, hanem aktív, normasértő, vagy bűntettet elkövető, tetten ért félként is lehetett valaki a „boszorkány bűbájának” áldozata.
Ennek fényében megközelíthetjük ezt a logikai gondolatsort Paul Ricoeurnek az elkövetett és elszenvedett rossz problematikájáról szóló tanulmányában tett megállapításai felől is: „A morális rossz oldaláról – egy felelős elkövető bűnössé nyilvánítása egy homályos és titokzatos hátérről leválasztja a bűnösség tapasztalatának világosabb sávját. A bűnösség tapasztalatának mélyén pedig ott rejlik az érzés, hogy felsőbb erők kerítették hatalmukba, s a mítosz ezeket könnyen démonizálja. A mítosz ezáltal pusztán azt az érzést fejezi ki, hogy a rossz történeteinek részesei vagyunk, amely eleve adott minden ember számára. A rosszat cselekvés kellős közepette a passzivitás e különös tapasztalatának az a legfeltűnőbb következménye, hogy az ember bűnösként áldozatnak érzi magát.”[4]
Eszerint nyer értelmet Palyus kocsis halála is, akinek különös történetével a Luca napi jelenés előtt ismerkedhetünk meg. Palyust a család kocsisa, akit az elbeszélő apja valamilyen súlyosabb kihágás miatt elzárt egy időre. Ezalatt az idő alatt, amíg büntetését töltötte, vallomása szerint megkísértette az ördög. Ez a természetfeletti élmény is értelmezhető lenne – és a gazda reakciója azt bizonyítja, hogy akkor ő így is értelmezi – a bezártság okozta félelem, a lelki állapot felől. Ezt az értelmezést azonban nehezíti, hogy az őt megleső gyermek is különös eseményeknek lesz szemtanúja, amit persze betudhatunk a gyermeki fantázia szüleményének, vagy az ijedségnek is, de ne felejtsük el, hogy a narrátor gyerekként – ami a Galandáné asszonyommal folytatott párbeszédből kiviláglik – kételkedő tagja ennek a közösségnek. Mindenesetre a vallomás, mely szerint a kocsis eladta a lelkét az ördögnek, egy évre rákövetkező öngyilkosságában lel csak hitelt. Az öngyilkosság aktusával kapcsolatban népi mentalitásban általános, még napjainkban is élő nézet, hogy az öngyilkosság ördögi kísértéssel függ össze.
„- Már aláírtam a kontraktust az ördögnek – lihegé, és a fogai vacogtak.
– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta volna kend alá, mikor írni sem tud?
– Kezem keresztvonását adtam a véremmel – mondá keserűen, s felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a bal karján, melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a sátán.
– Aztán mit írtál alá? – kérdé apám nevetve.
– Eladtam magamat egy rámás csizmáért meg egy piros selyemviganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett.
Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg Palyust, ki napról napra komolyabb lett, vasárnaponként pontosan eljárt a templomba, s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.
Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.
Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött kontraktusra, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését.”[5]
Az öngyilkosság aktusa által idéződik fel, és emelődik ki, hogy a kocsis a lelkét elsősorban nem is saját, hanem egy másik fél érdekében „vitte vásárra”. A néphit szerint az öngyilkosokat az ördög vette rá arra, hogy önkezükkel vessenek véget életüknek, győzelmének oka pedig gyakorta az elkeseredettség, ám az is jellemző, hogy ez egy alku következménye, cserébe egy rövid, evilági sikeres és befolyásos életért. Tétje tehát jóval nagyobb, mint itt, elsőre Palyus ezért is vehető kevésbé komolyan, hiszen, ahogy azt az emlékező visszaidézi, lelkéért cserébe csupán egy csizmát és egy piros selyem viganót kért.
„Az öngyilkos az ördög cimborája.” – tartja a népi gondolkodás. Ez a nézet azonban csak az öngyilkossal és öngyilkossággal tanúsított elvi magatartást tükrözi. Elvi magatartást, […] mert mihelyt az öngyilkos személye ismertté válik, a bűn oka, körülményei és az elkövető emberi múltja azonnal megosztják és differenciálják a közösségi megítélést.”[6] Itt pedig sejtetve van, hogy Galandáné győzte meg Palyust, vonta befolyása alá az ördög érdekében. Palyusnak nem is saját döntése okozta vesztét. Továbbgondolva a régi megjegyzését, a közösség felidézi a kocsis és asszony közötti szoros kapcsolatot, mely még inkább elmélyíti és tágítja annak a lehetőségét, hogy Galandáné befolyásolta Palyus tetteit.
„Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó: ‘mosott’, nem jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka; megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem egy csomó gúnya köt össze.”[7]
Öngyilkos és boszorkány alakja összekapcsolódik még a népi tudatban. Erre jó párhuzamos irodalmi példa a Mikszáth életmű tekintetében A fehér kutya című novella, amelyben a feltételezés szerint a már halott Galandáné kutyaalakot öltött kísértetként garázdálkodik a temetőben, és meglátogatja az egykori öngyilkos halálának színhelyét.
Itt nem kapunk bővebb magyarázatot a kapcsolatra, csupán a halálmód a kapocs, de nem járul hozzá magyarázó jellegű történet, míg Galandáné asszonyomban az ok-okozati viszony oda-vissza is levezethető a két ismertetett esemény között. Egyrészt Palyus tettei megmagyarázhatóak a boszorkányság által, de a Luca napi jelenés is értelmezhetővé válik a korábbi események által. Mintegy megindokolhatóvá lesz a kutyák támadása természetfeletti síkon. A rosszul elhalt nyughatatlan lelkek haláluk módját kollektívan a boszorkány praktikáinak köszönhetik, s azon a napon, amelyiken visszatérhetnek az élők birodalmába,[8] megbüntetik, megbosszulják az őket ért sérelmeket. Ebben a jelenetben/ebben az értelmezésben pedig az élők is elégtételt nyernek, hiszen nem csak Palyus bűne, hanem minden olyan hozzá hasonló halált halt ember bűne is enyhébb megítélés alá esik, akik itt éltek, s akiknek a rokonai, leszármazottjai a falu közösségének tagjai.
Ami ezt a vonatkozást illeti, a boszorkány, mint bűnbak, betölti szerepét: a természetfeletti büntetéssel párhuzamosan azonban ott van még az evilági bűnhődés szükségessége, mely által a közösséget ért trauma felszámolhatóvá válna. Ez pedig a Galandáné ellen tervezett boszorkányper és halálos ítélet lenne: a nyomok felderítésében újabb szerep jut a korábbi eseményeknek. A temetőben, ahol az éjszakai jelenet lejátszódott, többek között egy szétszaggatott piros selyemviganót találtak, amelyet rögtön összekötöttek és azonosítottak a Palyus által emlegetett selyemviganóval.
„A Palyus sírjához értünk, és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt a Palyus sírja, mint egy újdonat új, hímes szűr. (Szegény Palyus, egész életében egy ilyen szűrre vágyott.) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!
A végzetes hely tele volt ruhafoszlánnyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő – egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll.”[9]
„- Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott vén boszorkányt! – kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről színre láttam, mintha e percben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a múlt éjjel a kutyák szétszaggattak.
– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palóc asszonyok feleselgetései.
– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg bírták őket égetni, hát én is csak bírom… vagy micsoda?”[10]
A tetthelyen talált bizonyítékokkal, Galandáné asszony kunyhójában fellelt árulkodó nyomokkal, gyanús jelekkel egyetemben is a vállalkozás eleve kudarcra van ítélve. Egyrészt mert a boszorkányperekben hozott ítéleteknek a történet idején Magyarországon már nem volt aktualitása,[11] másrészt pedig mert a falu vezető emberei alkalmatlanok is az önbíráskodásra, az erélyes fellépésre – ahogy ez a történet végén kiderül. Ebből a szempontból a trauma lezáratlan marad, a boszorkánynak vélt személy mégsem töltheti be teljesen funkcióját: a történet végén ott áll fenyegető ígérete, mivel nem sikerült őt megsemmisíteni, tovább folytathatja ártó tevékenységét: megbabonázhatja és kísértésbe hozhatja a férfiakat, akár még a narrátort is.
„Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól, s megfenyegetett vele:
– Ej, ej! Hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha akarja? Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arcot látja maga előtt…
Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat, s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából.”[12]
A bűnbak szerepköre és funkciója olykor azonban jóval túlmutat egy kisközösség konfliktusain vagy a traumakezelő szándékon. Jó példa erre Paul Boyer – Stephen Nissenbaum elmélete, akik kimutatták, hogy a salemi boszorkányperek mögött a hatalmi csoportok összecsapása, a környék hatalmi viszonyainak átrendeződése állt,[13] ebből a koncepcióból kiindulva a szegedi boszorkányperek kapcsán vagy a Báthory nők esetében is megindult egyfajta újraértelmezési kísérlet. Utóbbi esetben özvegy Báthory Erzsébet magyarországi perében, vagy unokahúga, Báthory Anna ellen a Bethlen Gábor idejében Erdélyben folytatott perek kapcsán is. Nem kell feltétlenül persze rehabilitálni Erzsébetet ahhoz, hogy egyben úgy is tekinthessünk rá, mint egy koncepciós per áldozatára: a vádak akár megalapozottak voltak, akár nem, az anyagi érdek a mai ismereteink szerint kimutatható ezek mögött a perek mögött is.[14] Mikszáth is felfigyel Báthory Erzsébet történetére, ő azonban egészen más szempontból reagál érzékenyen a témára:
„A szépasszony sem került fel többé a földalatti börtönből, hanem inkább még sokára lejjebb jutott: a kriptába.
Ott múlt ki a börtönben, ijesztő vázzá soványodva.
(…)
Míg végre nemrégen akadt egy krónikás, aki most harmadfélszáz év múlva figyelmeztette Thurzó György kegyelmes uramat, hogy talán nem is börtönbe kellett volna csukatni azt a szegény, nyomorult asszonyt, hanem az – őrültek házába.”[15]
A mikszáthi látásmód azt a kor gondolkodásában (mentalitásában) bekövetkezett változást tükrözi vissza, amire Foucault is rámutatott: a századforduló az az idő, mikor az őrültek, az elmebetegek bűnözőktől való megkülönböztetése, illetve a velük való helyes bánásmódról alkotott álláspont gyökeresen megváltozik.[16] Míg Mikszáth érzékenyen, tisztelettel tudja megjeleníteni a népi hiedelmeket, ha nem is közvetlenül, de Báthory esetén keresztül felfedezi az „ördöngösség”, a boszorkányos természet mögött a századforduló divatos elgondolását. A pszichoanalízis felőli megközelítés keretei között a hiedelmeket és a boszorkányos képességeket összeköti a hisztéria fogalmával: a magát boszorkánynak valló asszonyok esetében ez ugyanúgy megtörténik, mint a hagyományról le nem választható, de spiritizmus, ezotéria térnyerésével a figyelem középpontjába kerülő, megsokasodott médiumok kapcsán is.[17]
JEGYZETEK
1 Lengyel Tünde, Keresd a nőt!: A nők mint bűnbakok a középkorban és a koraújkorban = Gyarmati György – Lengvári István – Pók Attila – Vonyó József szerk., Bűnbakok minden időben: Bűnbak a magyar és az egyetemes történelemben, Pécs–Bp., Kronosz, 2013, 138.
2 Claude Lévi Strauss, Strukturális antropológia, I., Bp., Osiris, 2001, 146.
3 Mikszáth Kálmán, Galandáné asszonyom = Mikszáth Kálmán Összes művei, 8. köt., Bp., Akadémiai K., 1968, 138.
4 Paul Ricoeur, A rossz: Kihívás a filozófia és teológia számára (Válogatott irodalomelméleti tanulmányok), Bp., Osiris, 1999, 96.
5 Mikszáth, i. m., 137.
6 Balázs Lajos, „Az öngyilkos az ördög cimborája” = Démonok, látók, szentek: Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben, Pócs Éva szerk., Bp., Balassi, 2008, 184.
7 Mikszáth, i. m., 138
8 Uo.
9 Mikszáth, i. m., 140.
10 Uo., 141.
11 A történet jóval Mária Terézia rendeletsorozata után játszódik, bár távol áll tőlem, hogy az életrajzi vonatkozásokat ráerőltessem a műre, de ebben az esetben kétség kívül az író és felesége személyes vallomása, visszaemlékezései kapcsán is értesülhetünk arról, hogy ennek a történetnek mennyi személyes vonatkozása van, és ahogy arra az esszésorozat első részében is kitértem, a novella valóban egy személyes élmény alapján keletkezett. Megjegyzendő továbbá, hogy Mikszáthéknak valóban volt egy Palyus nevű kocsisuk, aki 1870-1871 táján halt meg. Mikszáth, i. m., 1968, 324.
12 Uo., 142.
13 Paul Boyer, Stephen Nissenbaum, Boszorkányok Salemben, Bp., Osiris, 2002.
14 Szádeczky-Kardoss Irma, Báthory Erzsébet igazsága, Bp., Nesztor, 1993., Lengyel Tünde, Várkonyi Gábor, Báthory Erzsébet: egy asszony élete, Bp., General, 2010.
15 Mikszáth Kálmán, Csejte vára és asszonya = M. K., Mesés várak, Bp., Kossuth, 2011, 30-31.
16 Michel Foucault, A bolondság története a klasszicizmus korában, Bp., Atlantisz, 2004.
17 Ferenczi Sándor, A hisztéria: s a pathoneurózisok: pszichoanalitikai értekezések, Bp., Dick, 1919. Gyimesi Júlia, A „testetlen lélek”: pszichoanalízis és spiritizmus pszichológiatörténeti megközelítésben (disszertáció), Bp., 2011.
Korábban: 1.rész
“A kísértetekkel viaskodó leány”: Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – I. Átváltozás.
Folytatás: 3. rész
„Boszorkány ellen boszorkányhoz kell fordulnunk.” Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – III. Mediátorok
