Jekatyerinovka – Izsevszk
karperec – hőség – borjúpörkölt

Jó felébredni Szamarában. Gyönyörű a Volga part, így az estét követően megnéztem magamnak reggel is. Aztán összepakoltunk Sanyival és elindultunk 8-kor a reptér felé, hogy találkozzunk a csapat többi tagjával, akik egy egész éjszakás utazás, s egy jó kis moszkvai átszállás után érkeztek az új terminálhoz.
Látszólag lényegtelen információnak tűnik, hogy melyik terminál, de valójában nagyon lényeges, ugyanis egy órás kóválygás után, mikor megtaláltuk a régi repteret, rádöbbentünk, hogy az egyrészt már csak korlátozott formában üzemel, másrészt: a srácok nincsenek ott.
Egy idős néni, egy családos anyuka és egy buszvezető megkérdezése után még mindig fogalmunk se volt, merre is kéne mennünk. Net-kapcsolatot sem sikerült létesíteni, és már fél 10 felé járt az idő. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a többiek leszálltak. Nem maradt más, mint a telefon. Türk Attila azt javasolta, hogy találkozzunk a múzeumnál – feltéve, ha megtaláljuk. A célzás jogos volt, főleg, hogy a gps itt is jócskán elirányított minket, de végül is megtaláltuk egymást.
Nagy megkönnyebbülés volt, mikor Attiláék kiszálltak a taxiból. Ott volt a csapat többi tagja (még ha nem is mindenki), s talán írnom se kéne, hogy milyen jó érzés a világ egy tényleg teljesen más szegletében hazaiakkal, főleg barátokkal találkozni. És hát, végre volt velünk valaki, aki beszél oroszul, mert bizony arrafelé más nyelven nem nagyon lehet kommunikálni. (Na jó, baskírul például igen, de egyrészt Baskíria később jön, másrészt akkor még egyetlen szót sem tudtam ezen a nyelven – most már legalább 20 szót tudok!)

A múzeumban eltöltött pár óra és egy rövid városnéző túra után aztán elindultunk a Szamarától nagyjából 80 kilométerre lévő első ásatási helyszínre, Jekatyerinovkába, mely egy kis falu a Volga mentén. Az itt feltárt temető-részlet rézkori, vagyis nagyságrendileg ötezer éves leletanyagról van szó.

Mielőtt bárkiben határozottá válik a kérdés (nem jogtalanul persze), hogy egy magyar őstörténettel kapcsolatos expedíció mit keres egy rézkori lelőhelyen, jelzem, hogy a kapcsolatfelvétel, az ismerkedés, a közös munka, a különféle gesztusok, és a helyi szokások megismerése nagyon fontos. A csapat tehát elsősorban a tapasztalatszerzés és az együttműködés kialakítása miatt érkezett a lelőhelyre.

A bő három nap legfontosabb szava: hőség. Piszkosul meleg volt. És esténként, 50 méterre a Volga vizétől a szúnyogok is zabáltak belőlünk rendesen, ezt persze lehetett orvosolni különféle szerekkel, bár a hagyományos szúnyogirtó leginkább vonzotta őket.
Magának a régészeti helyszínnek a háttértörténete igazán aranyos, úgyhogy azt röviden ide illesztem. Jekatyerinovka kétarcú falu. Az egyik része nagyon egyszerű, kissé talán lepusztult is, ám a folyóhoz közeli földsávon bizony izmos villák helyezkednek el egymás mellett szép sorban. Szerdán kihajóztunk. Pontosabban kimotorcsónakoztunk a Volga fő folyására egy északról jött bányásszal, aki olyan furcsán beszélt oroszul, hogy még Attila sem értette gyakorlatilag egyetlen szavát sem.

Mielőtt beszálltunk a csónakba, Attila elmesélte, hogy a lelőhelyre úgy bukkantak rá, hogy egy gazdag férfi szintén építkezni kezdett a környéken, és egyszer csak jöttek elő a különféle csontok és tárgyak a földből, amikkel a fickó nem nagyon foglalkozott (micsoda dolgok veszhetnek el most is, ahogy ezt írom!). Szerencsére a fickó lánya, aki – ha jól emlékszem – biológus, meglátott néhány tárgyat, és úgy gondolta; mégiscsak érdemes volna megmutatni azokat a helyi múzeumban. Dimitrij Sztasenkovék így kezdtek el dolgozni a területen.

Egy férfi és egy fiatal lány csontváza bukkant föl a megnyitott szelvény egyik oldalán, míg mi ott voltunk. Az orosz régészcsapat – Anna Fjodorovna, Dimitrij Sztasenkov és még néhány tapasztalt kutató mellett – egészen fiatal gyerekekből állt.

Középiskolásokat is bevonnak a munkába egy táborozás keretein belül, akik így igen hamar megszerzik az alapokhoz szükséges tudást és tapasztalatot. A nyelv hangzásából, a gesztikulációból, mindegy egyes mozdulatukból a lelkesedés sugárzott, s amikor kezdtek előbújni a különféle csontok és tárgyak a földből, valóban megélénkült a tábor, és nem csak az oroszokon, de a magyarokon is érződött, hogy komoly dolgok kerülnek elő.

Nem láttam még hasonlót se korábban. És ambivalens érzések kerítettek hatalmukba, mikor közölte velem Langó Péter, hogy az a karika, amit látok, a kislány karperece, ami még bizony akkor is ott volt a kis csuklóján. Picit más ez, mint ha a múzeumban látja az ember „ugyanezt”. Mert éppen akkor, éppen ott söprik le a földet a csontmaradványokról, éppen akkor, éppen ott veszi a kezébe valaki a kis faragott tárgyat, ami a lány játéka lehetett talán. És nem egy világháborús emlékről van szó – bár nyilván az is hátborzongató lenne –, hanem egy ötezer éves leletről. Az egy teljesen más kor volt. Lassan kezdtem is érezni, milyen jelentősége és súlya van annak, ami majd a többi ásatási helyszínen várható.

Csütörtökig maradtunk a Volga mellett, ahol végig az említett leletek feltárása, kiemelése zajlott. Emellett volt idő persze fürödni a folyóban és a nagyszerű vendéglátás viszonzásaként borjúpörköltet készíteni az oroszoknak, akik bizony értékelték a cselekedetet: Ilés-Muszka Andrea, Polónyi Emese, Antal Miklós és Mende Balázs Gusztáv sokat dolgozott azon, hogy komoly sikere legyen a csapatnak.
Amikor arra utaltam, hogy nagy volt a hőség: a három-négy napig tartó lüktetésre gondoltam, ami a testemet uralta a hét második felében. Már szerdán is csak úgy voltam képes megmaradni a táborban, hogy annak a konténernek az oldalában álldogáltam, mely egyedüli árnyékadóként szolgált a területen. Rajtam kívül mások is megszenvedték az expedíciónak ezt a részét: a repülőúton két csapattagnak, Andreának és Lichtenstein Lacinak elkeveredett a hátizsákja, így ők a közel négy napos Volga menti tartózkodást meglehetősen szűk keretek közt vészelték át. Szerencsére csütörtökön visszatértünk Szamarába és a csomagok is meglettek végül.

Este – a naplemente utolsó pillanatait elkapva – egy kilátóhelyről is megnéztük Szamarát, a városhoz közeli Volga-könyököt és annak a belső félszigetnek egy részét, ahol a magyarok elődeinek szállásterülete lehetett mintegy 1200 évvel ezelőtt.
Másnap – azaz július 31-én pénteken – a helyi múzeumban vizsgálta a csapat a helyi leletanyagok egy részét, illetve meghallgattuk Dimitrij Sztasenkov előadását, mely magában foglalta azt is; miért nagyon valószínű, hogy a Volgának ezen a részén – a mostani Szamarához közeli területen – keltek át a magyarok elődei. Sanyit és engem leszámítva aztán a csapat este vonatra szállt, hogy Izsevszkben folytatódjon az expedíció. Mi maradtunk még egy éjszakát a remek kilátással rendelkező szállón, és csak reggel indultunk el Udmurtia irányába.

Az út rossz volt, akárcsak az idő. Érződött, hogy a tajgavidék felé megyünk, bár én egyáltalán nem bántam, mert fájt a tarkóm, és izzadtam, mint egy ló az egész út alatt. Ahogy terveztük; mi értük el előbb a várost, ahol a Kalasnyikov Múzeum is található. Elfoglaltuk a szállást, Sanyi pedig kiment a többiek elé a zuhogó esőben az állomásra, míg én bedőltem az ágyba pihenni kicsit.

A légideszantosok napja – udmurt bácsi – Kr. e. 7. század

A kapcsolatfelvétel tényleg fontos és nem csak régészeti szempontból. Reggel, mikor megérkeztünk az izsevszki múzeumhoz, volt egy kis időm, hogy körbenézzek a városnak azon a részén.

Szóba elegyedtem egy angolul is beszélő sráccal, aki a gépem felől érdeklődött; mesélt aztán a családjáról, Izsevszkről is kicsit, és határozottan felszólított, hogy legyek óvatos, merthogy a légideszantosok napja van, amikor bizony az alkoholfogyasztás az átlagosnál is jóval magasabb, szóval, az emberek és az események bepörögnek rendesen. Mikor elbúcsúztunk, akkor is csak azt hajtogatta, hogy vigyázzak magamra. Néhány perccel később egy idős, karakteres arcra lettem figyelmes; két tömbház között araszolgatott befelé a botjával egy kis térre. Sanyi már integetett, hogy megérkeztek a többiek (trolival!), s hogy menni kéne be a múzeumba, de ezt a lehetőséget nem szerettem volna kihagyni.
Próbáltam mindenféle technikával megértetni magam a bácsival, de igazából a magyar szó, és a kezemben lévő fényképezőgép elegendő érvnek bizonyult. Nem csak hogy megengedte, hogy képet készítsek róla, de – ahogy a szavaiból és a gesztikulációjából kihámoztam – fel is akart hívni magukhoz. A finnugor kifejezést is jó néhányszor elismételte, miközben magára mutogatott, jelezve, hogy több közös van bennünk, mint ahogy azt az ember alapból gondolná.

Bent a múzeumban a csapat nagy része a helyi leletanyaggal volt elfoglalva, amiket bon-bonos dobozokban tartanak a helyi régészek; fel is rémlett bennem egy mondat, vagyis hogy tényleg nem tudhatod, mit húzol belőle. Mende Balázs mintákat vett a 9-10. századi csontokból, amiket barna csomagolópapírból kapdostak elő számunkra.

Attila egyszer csak rám szólt, hogy amíg kint voltam, mutattak egy igen csak izgalmas tárgyat; s hogy mindenképp látnom kéne. Váltott pár szót az egyik helyi régészsráccal, ő pedig mutatta aztán, hogy kövessem. Hátramentünk egy raktárhelyiségbe, ahol jó sok doboz volt egymásra tornyozva; lekapta az egyiket, és elővett belőle egy tárgyat, amitől tényleg leesett az állam. Egy Kr. e. 7. századi fokosfej, az én amatőr megítélésem szerint is gyönyörű állapotban.

A nap második felét Izsevszk bebarangolásával töltöttünk, konstatálva, hogy az idő előrehaladtával valóban egyre több a vidám ember az utcákon.

Megnéztünk egy gyönyörű ortodox templomot; a Kalasnyikov Múzeum munkatársa pedig beavatott minket a 20. századi fegyvergyártás klasszikusának valójában nagyon egyszerű történetébe. Izsevszk nem egy szép város, ez kétségtelen, de azt azért tudni kell róla, hogy a fegyvergyártás miatt még az oroszok elől is elzárt hely volt és hosszú évtizedekig csak engedéllyel lehetett belépni a területére.

(Egy kis ószeresnél találtam magamnak részletes Oroszország térképet is, ami pedig nagy kincs.)
Este aztán visszatértünk a hostelbe, hogy előkészítsük a másnap reggeli indulást Perm irányába, s hogy részt vegyünk a Bojanovó közeli ásatáson, ahol eddig is több mint 350 sír került feltárásra az elmúlt néhány évben. Sejthető volt tehát, hogy sok izgalom, s még annál is több eső vár ránk a folytatásban.

fotók: Szöllősi Mátyás

Egy hónap. 11 ezer kilométer. Át Szlovákián, Lengyelországon, Fehéroroszországon, be Oroszországba, körbe a Dél-Urál körül, majd vissza. Városok, múzeumok, ásatások, 10. századi maszkok, Volga menti hőség, három napos eső a tajgavidéken; vodka, cigaretta, jávorszarvas-hús, Shulgan-tash barlangjai – vagyis a 3. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció 2015 nyarán. Lehetőséget kaptam rá, hogy a PPKE régészeti tanszéke és az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportja által vezetett  ásatássorozat idei programjain vehessek részt, mely újraindítja a Keleten zajló magyar őstörténet-kutatást, és jelentősen átalakítja a magyar őstörténetről való ismereteket.
Hiába, hogy ma pontosan két hónapja, hogy elindultunk, még most is úgy ébredek reggelenként, mintha csak egy álom, vagy valami vízió lett volna az egész – és össze is kell szedjem a gondolataimat, meg kell fogalmaznom, elsősorban a magam számára a történteket, hogy letisztulhasson a hosszú, szövevényes folyamat. Hiszen – a régészcsapattal ellentétben – mi ketten, Czigóth Sándorral, aki filmet jött forgatni a témáról, autóval vágtunk neki a teljes útnak.
Kísérletet teszek hát az összefoglalásra, részekre bontva az egy hónapnyi túrát, bízva abban, hogy a képekkel kiegészítve izgalmas olvasmány lehet bárki számára, aki valahol máshol szeretne lenni egy kicsit.

1. rész
Bemelegítés: Budapest – Szamara

Amikor a hosszú előkészületek, a több hónapnyi szervezés után július 23-án, reggel fél 5-kor rádöbbentem, hogy ez az a csütörtök, amikor elindulunk az Urál felé, összeszorult a mellkasom. Hiába tudtam korábban is, hogy több mint 10 ezer kilométer vár ránk, s hogy Oroszországba megyünk – és nem le a Balatonhoz (bár az sem lett volna rossz!) –, reggel hatkor mégis, mikor elbúcsúztam Annától, majd beültem Sanyi mellé az Audiba és kifordultunk a Márvány utcából, szokatlan űr támadt bennem. Őszintén szólva, most sem tudom, mi volt az. Talán annak a hiánynak az érzete, ami akkor keletkezik az emberben, mikor nincsenek elvárásai, egyszerűen csak arra vár, hogy megtörténjenek vele a dolgok, melyek kitöltik aztán ezt az űrt.
Az első nap célja, hogy eljussunk Minszkig. Erről beszélgettünk gyakorlatilag Szlovákiáig, illetve, hogy mi vár ránk a lengyel-fehérorosz átkelőn, és próbáltuk elgondolni; vajon a közép-kelet-európai utakhoz képest mivel találkozunk majd két nappal később, Moszkván túl. Abban biztosak voltunk, hogy az orosz főváros komoly határvonalat jelent majd, de persze a szlovák, s később a lengyel viszonyok nem engedték, hogy alaposan beleéljük magunkat mindebbe. Az ember tervezget, számolgat, kalkulál, de összességében lehet, hogy nincs sok értelme ennek.
Kora délután már Lengyelországban tankoltuk tele az autót, és este megérkeztünk a fehérorosz határra. A lengyel oldalon, hiszen uniós tagállamról van szó, minden simán ment, és már kezdtük beleélni magunkat, hogy sikerül eljutnunk a fehérorosz fővárosig, ahol pihenhetünk egyet az első, bő ezer kilométer megtételét követően. Nem így lett.
A lengyel ellenőrzés után egy 130 autóból álló, masszív kocsisor fogadott minket, és már az első negyedóra eltelte után egyértelmű volt, hogy hosszú órákon át tartó, vagy akár egy egész napot igénybe vevő várakozás lesz ez. Az első sorompó utáni holt tér, a hosszú fém rámpával, majd a két autó számára épp hogy elegendő szélességű, reflektorokkal bevilágított híd kellően ráhangol a fegyveres őrök által végzett vízumellenőrzésre, majd a külön boxokban, négy ember által végrehajtott vám-ellenőrzésre. Orosz szavak, hivatkozási alap, pecsétes papír. Ezek szükségesek ahhoz, hogy viszonylag zökkenőmentesen haladjon a lassú folyamat, amelybe a kocsi teljes átvizsgálása, a migrációs és egyéb regisztrációs papírok kitöltése tartozik – illetve a felvilágosítás a helyi közlekedési „szabályokról”. Ahogy ültem az anyósülésen, miközben üvöltözött velem a vámos nő – aki egyébként beszélt valamicskét angolul (ritka eset arrafelé!) –, hogy miért nincsenek már kitöltve a migrációs papírok, az járt a fejemben; talán jó is, hogy megtörténik ez a „beavatás”, merthogy innentől kezdve gyakran számíthatunk hasonlóra. Fél hatra kellően satnya fejjel bambulhattunk kifelé a szélvédőn, mert a vizsgálatok utáni szűk egy órás várakozást követően felemelkedett a sorompó, és beléphettünk Belorusziába. Azóta sem tudom, hogy a drónt, amit Sanyi hozott magával, vajon hogyan, miért, milyen alapon engedték be az országba, aminek a használatához már itthon is engedély szükséges, de valószínűleg tényleg arról van szó, hogy nem tudták, mire is szolgál az az eszköz.
Fehéroroszországban tetemes mennyiségű útdíjat kell fizetni, hogy az ember keresztülhajthasson ezen a végeérhetetlenül tágasnak tűnő országon. Be is mentünk a határ utáni első benzinkút melletti Bell-Toll befizető ponthoz, ahol persze sehogy sem tudtuk megértetni magunkat a pénztáros hölggyel. Tanácstalanul álldogáltunk egy darabig a butító neonnal bevilágított helyiségben, amikor is megszólított minket egy férfi, tört magyarsággal, hogy jöjjünk csak, majd ő elintézi nekünk az egészet. Igor – merthogy így hívják – valóban beszerezte nekünk a szükséges jelzőberendezést, amit a szélvédőre kell helyezni, meg is mutatta a speckó felszerelési technikát, és még azt is elmagyarázta, hogy felejtsük el visszafelé Brestet, merthogy a közelben van egy kis átkelő, ott nem fogunk 6 órán át álldogálni, az biztos. Szürreális élmény volt, ahogy a benzinkúton állt velünk szemben Igor, az autója mellett a napfelkeltében, aminek az oldalára egy debreceni esküvőruha-kölcsönző szalon hirdetése volt ragasztva (sajnos Igor nem ment bele egy portré készítésébe); tizenkétszer elismételt mindent, a lehető legjobb szándékkal persze – és közben Sanyival mindketten azt éreztük, hogy fogalmunk sincs, mi ez az egész. Igor felírta a telefonszámát, és azzal bocsátott el minket, hogy hívjuk, ha bármi problémánk van, ő hetente jön, ingázik a két ország között, ha valaki, hát ő jól ismeri a nehézségeket.
Bizonyára sokan ismerik az érzést, amit az autópálya monotonitása kelt az emberben. Nos, ez fél hét felé, egy egész éjszakás vámellenőrzés után hatványozódik. Elhagytuk Brestet, s mivelhogy a minszki szállást, amit erre az éjszakára foglaltunk, délig el kellett hagyni, és mi még 350 kilométerre voltunk a várostól, érthetően Moszkva lett az elérendő cél. Nem álltunk meg pihenni. Ennek persze meglett az eredménye: egyszer csak azt vettem észre, hogy nem az aszfalt van alattunk, hanem egy mezőn csúszunk, forgunk az autóval és úgy mozog körülöttem a lapos táj, mint még soha. 24 órával az indulás után aztán ott álltunk egy mező közepén, s azon tűnődtünk – a döbbenet és a csoda érzetének határán -, hogy hogyan is jutunk vissza az útra. Több volt ez, mint intő jel. Szerencsére a szintkülönbség az út és a mező között nem volt túl nagy, így néhány nekilendülés után sikerült visszajuttatni az autót a pályára, s a feszült figyelemmel megtett pár kilométer után megálltunk végre pihenni.
Ha Fehéroroszországról kérdezne még valaki, csak a kiváló minőségű autópályáról és a lapos tájról tudnék mesélni, arról se túl hosszan. Minszk elhagyása után néhány órával aztán elértük az orosz határt, hasonló ellenőrzésre számítva, mint az előző éjszaka. Ezzel szemben, gyakorlatilag semmi sem történt; három percig, ha tartott az egész. A katona, aki megállított, feltehetőleg csak azért tette mindezt, mert ritkán lát magyar rendszámmal rendelkező autót. Itt is előkaptuk a hivatalos cseljabinszki régészeti meghívónkat, mely aduásznak bizonyult egész Oroszországban.
Moszkva biztos gyönyörű, de mi ebből semmit se láttunk. Oda bejutni autóval, átverekedve magunkat a különféle körgyűrűkön; rémálom. Már maga a közlekedés, sőt, a közlekedő autók, kisbuszok, motorok és kamionok látványa félelmetes. És ha valahol, hát itt elgondolkodik az ember a széndioxid-kibocsátás lehetséges káros hatásairól. Nagy nehezen megtaláltuk első szálláshelyünket, kapcsolgattuk kicsit a tévét, ahol például egy bögyös orosz maca kutatta fel a moszkvai éttermek tisztasági és minőségbeli hibáit, de aztán persze hamar elnyomott mindkettőnket a fáradtság.

Moszkva környékét elhagyva, a kötelező bevásárlás és tankolás után hamar rádöbbentünk, hogy a Szamaráig húzódó, nagyságrendileg ezer kilométeres út egészen másmilyen lesz, mint az eddigiek. Nem volt ez nagy meglepetés, inkább csak izzadás és idegtépően lassú tempójú haladás. Nem sok mindent lehetne elmondani az út harmadik és negyedik napjáról, legfeljebb arról a megkönnyebbülésről teszek említést, amely a Szamarába, ebbe a Volga parti városba való megérkezésünket kísérte. A több mint háromezer kilométer megtétele után még a gps is viszonylag közel vitt minket a szálláshoz, így alig fél órányi keresés után megtaláltuk a Gostinica Galchonok nevű helyet, ami nem egy luxusszálló, de olyan kilátás nyílik (ha a folyosó jó oldalán kap szobát az ember!) a Volgára, hogy így, Duna menti srácként is elmerengtem azon; milyen isteni szerencse, hogy nem fás vidék mellett haladtunk el a bresti átkelést követően.

A közel négy napos út után persze az ember már szabadulni akar; úgyhogy este lementem még a Volgához, hogy megnézzem közelebbről is. A halboltos nő szigorú tekintete ne zavarjon össze senkit, nagyon aranyos volt, és maga a part, és a közelben lévő kis kocsma is megnyugtatott, hogy alapjában véve rendben lesznek a dolgok, és hogy az út még csak most kezdődik el.