elindultalak kidobni,
pedig már néhányszor
megtelt veled a szemetes
most halmokban állsz
tegnap leszart egy galamb
igen, régebben próbálkoztam velük is,
de mindig visszahoztak
ez bosszú
bizonyára
túl nehéz voltál
nekik is
képek: Anna-Wili Highfield
A drága öltözet szokatlan látványt nyújtott a falu utcáin. Ahogyan a nemes arcél, a csigákba rendezett, sötét haj vagy a tengerkék tekintet. Talán nincs is a világon még egy ilyen gyönyörű férfi, tűnődött a nő a szemközti úton. Olyan, akár egy gróf.
– A kastély felé megy? – szólította meg a fogadó előtt ácsorgó idegent, amire az zavartan felé fordult.
A nő arcában azonnal felfedezte a maga fájdalmának tükörképét, és csak ezután mérte végig alaposabban. Barna bőrére gyöngyfátyolként ült ki az izzadtság, a tűző napon csak egy fehér ruhát viselt, szorosan simult karcsú, izmos testéhez.
– Nem, szállást keresek éjszakára. – válaszolta útmutatás reményében.
– Nálunk nem szokás éjszakázni. Az emberek épphogy megállnak, megnézik az ötszáz éves templomot, esznek a fogadós marharagujából, és továbbutaznak a kastély felé. Ott van szálló, ahol kényelmesen megpihenhet.
– Én a falu szökőkútja miatt jöttem. – vallotta be a férfi.
– Mit akar tőle?
– Hallottam, hogy segít tisztán látni. Szerelmi bánatom van, abban bízom, hogy megoldást jelent. Vagy ez csak legenda?
– Mindent tudok, amit érdemes a szökőkútról. Egyedül lakom, ha gondolja, nálam megszállhat ma éjszakára a vendégszobában.
– Nem fogadhatom el.
– Nem nagyon tehet mást, ha túl is akarja élni. Pénzt ne adjon, csak hallgassa meg, hogyan működik. Ne is mondjon magáról semmit. Grófnak fogom szólítani. Engem a faluban mindenki Özvegyként ismer.
Bár a házban fényes nappali várta a látogatókat, a konyhában ültette le a férfit. A hosszú faasztalra egy kancsó tiszta vizet tett két hosszú pohárral, hátradőlt az egyik karosszékben, és mesélni kezdett.
– Látta, hogy nagy a birtok és a ház, abból élek, amit az embereimmel megtermelek. Nem voltam mindig ilyen kemény, valaha úrinőként éltem itt, mindez a férjemé volt.
A fogadó, ahol megállt, az anyámé, vagyis a szüleimé. Apám a polgármester, de egész nap a marhákkal van a határban, nem érzi jól magát otthon.
Amikor kislány voltam, tökéletesnek láttam anyámat. Gyönyörű nő, aki képes a tekintetével uralni a környéket, egyetlen szavával elhallgattatni embereket, és bár a faluban mindenki krumplit evett, nálunk hús gőzölgött az asztalon.
Hercegnőnek nevelt, de ő volt a királynő.
Amikor serdülni kezdtem, kaptam új ruhákat és ékszereket, végre én is állandó vendég lettem a bálokon. Amíg apám észrevétlenül gubbasztott valamelyik sarokban, anyám táncolt, nevetett, a társaság közepe volt.
Ha valaki tőlem kérdezett, anyám hamar átvette a szót, ha táncolni hívtak, addig kérette magát, amíg őt vitték el. Nem versenyezhettem vele.
Magamat jelentéktelennek, csúnyának éreztem. A tizenhetedik születésnapomon szöktem el először a szökőkúthoz. A falusiak szavait addig szóbeszédnek hittem.
Csak éjszaka szabad érkezni, egyedül. Mivel a víz varázserejében itt senki sem kételkedik, mindenki tiszteletben tartja a helyet, nem járnak leskelődni, és csak a legnagyobb szükség esetén fordulnak hozzá.
Biztosan látta, a szökőkút a templommal szemben van, a legtöbb arra járó érmékkel dobálja tele, apám napnyugtakor maga szedi össze, félreteszi, szépíti belőle a falut. A közepén lévő hal, aminek a szájából a víz jön, ne kérdezze, milyen fajta.
Bele kell dugni a fejet a kút vizébe. Amikor így tettem, nem hallottam mást, csak a morajló csobogást. A gondolataim kitisztultak, megnyugodtam. Anyám alakja jelent meg, amint a tükör előtt áll, arcát pirosítja, szemét festi, ruháját rendezi, és legvégül felteszi a glóriáját, hogy elvakítson.
Aztán a kép elhomályosult, meleg érzés fogott el, amiből egy erős kéz, az apám rántott ki.
Majdnem megfulladtam. Akkor tudtam meg, hogy ő már évek óta a kút rabja, akkor is épp a víz alá készült, így látott meg, ahogyan a karom ernyedten lógott a kövön. Elmagyarázta, hogy nem szabad elveszíteni teljesen a kapcsolatot, kell valami, ami ébren tart, ő hegyes kavicsokon térdepel.
Nem untatom tovább, ennyi a lényeg – csapott az asztalra hirtelen, mint aki többet mondott, mint akart. – Azóta másként látom a szüleimet, elköltöztem, férjhez mentem egy remek férfihoz, szépen éltünk, amíg el nem vitte a betegsége. Most őrzöm a birtokot.
A Gróf ragaszkodott hozzá, hogy még aznap éjjel elmegy a szökőkúthoz. Egész délután nagy kortyokban nyelte a vizet a kancsóból, hátha az is varázserejű, de az Özvegy kinevette, hogy így nincs semmi hatása, még az íze is rossz.
A nő nem kísérhette el az útra. Felkészítette, amennyire tudta, minden, amit tehetett, várt. Szépítkezett, felvette a legszebb fehér hálóingét, és türelmesen ült a konyhában.
A férfi valamivel éjfél után érkezett vissza, az arca addigra megszáradt, a haja is épp csak nedves maradt. A tekintete kitisztult, a vonásai kisimultak, élettel duzzadó ember lépte át a küszöböt, most hogy kihúzta magát, végre látszott, milyen izmos.
Összefonódott a tekintetük, a nő fölkelt volna, de a Gróf megelőzte, ölébe vette, és elindult vele a vendégszoba felé.
– Ne arra – súgta lágyan a nő, és inkább a hálóba vitette magát, ahol már mindent előkészített.
Délután ébredtek, az Özvegy kávét és tojást főzött, amíg a Gróf zuhanyozott.
– Haza fogsz menni? – kérdezte a férfit.
– Maradnék még, ha nem bánod.
– Ameddig akarsz – mosolygott, de a Gróf tekintete aggasztotta.
– Amikor kivettem a fejemet, a bánatom elmúlt, a tested járt az eszemben. Volt még valami, amivel nem is akartam foglalkozni, de valahogy nem megy ki a fejemből. Egy emlék gyerekkoromból, de valahogy mégsem az. Ismered az érzést, ami a megértést megelőzi? Amikor a mondat a nyelved hegyén van?
– Újra el akarsz menni a szökőkúthoz.
– Igen.
– Ha a rabjává válsz, nem tudok rád vigyázni többé. Maradj inkább velem.
– Napközben a tiéd leszek.
– A kút nem osztozik senkivel.
Harmadik hete laktak együtt. Mintha napnyugtakor indulna a reggel, a férfi elment a szökőkúthoz, az Özvegy addig főzött, és készülődött, mert amikor a kedvese hazatért, gyönyörű szeretkezéseik napkeltéig ébren tartották. Délután eleinte beszélgettek, kedvesen szóltak egymáshoz, de lassan a férfi egyre több magányos órát követelt, a nő pedig szomorúan bámult ki a hálószoba ablakán.
A Gróf leveleket írt, eleinte üzleti ügyben, de aztán legyintett, hogy a vállalat nem omlik össze nélküle. Egyre vastagabb borítékokat címzett meg azonban a szüleinek, a nővérének, a nagyszüleinek, majd volt szeretőknek, végül már a szabójának is.
– El fog jönni a nap, amikor minden emléket megértek. – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt aznap este elindult.
A nő lerogyott a szokott karosszékbe, némán nézte a kikészített alapanyagokat, de nem főzött. Amikor felkelt, egy kisebb ruhásszekrényhez lépett, kikészítette a fekete ruháját, majd ásót ragadott.
Vigyázva, hogy a fátyla ne lógjon a vízbe, kiemelte a megfulladt férfit. Talicskába tette, fekete lepellel takarta le. Még így is szépnek tűnt és nemesnek.
A kertbe érve belökte a tetemet a friss gödörbe, az érte ejtett könnyeket egy apró fiolában fogta fel.
Reggelre a gödröt betemette a kezével, a halmot elegyengette, és a végébe egy kis fácskát ültetett. Meglocsolta a fiolából.
Miközben vetkőzött, a hálószoba ablakából kinézett a kertre. Lassan egy egész erdőm lesz már, gondolta, mielőtt végigdőlt a megvetett ágyon.
(Illusztráció: Vados Anna)
„Téríts magadhoz minket,
hogy hálásak legyünk, alázatosak
és kegyelmeidre fogékonyak,
mert te vagy a mi üdvösségünk,
erőnk és bátorságunk.”
(Kempis Tamás)
Ferenc pápa Az irgalmasság arca kezdetű bullájában meghirdette az Irgalmasság Rendkívüli Jubileumát, amit Jézus Krisztus küldetésének felismerésére szentelt. Az Úr irgalmasságának, Krisztus kegyelmének és a Szentlélek erejének az ajándékát a Szentévben a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén megnyitott Szent Kapun, az Irgalmasság Kapuján át kaphatja meg – ha alázatosan kéri – a Szeretet hatalmában hívő lélek.
A Szeretet befogadása egyben áramlást is jelent, az Agapé kiáradását a világba, ami összekapcsol felebarátainkkal és minden létezővel. Növekszik az életerőnk: mi magunk válunk Forrássá.
Az ego-harcok mögül a Sátán lesi következő áldozatát. Az emberi játszmák (az önsajnálat, az erőszak…) drámákat szítanak, bonyodalmakat kevernek. A félelem rabságában sínylődő lelkek pedig nem látják meg a feléjük nyújtott segítő kezet, nem ismerik fel szabadítójukat, hanem elmenekülnek, elszakítják magukat az ősforrástól, s még inkább bezárkóznak saját börtönükbe. Bizonytalanságuk és szkeptikusságuk hatalomvágyukban mutatkozik meg, manipulációkkal igyekszenek egymáson át életben maradni.
De a lelke szabad és szárnyal. Sok hibát ejt ugyan repülése közben, de nem veszíti el a reményt és az Utat. Önszántából dönt úgy, hogy akaratát Isten keze alá rendeli, s teljes hittel mondja ki: „Legyen meg a Te akaratod!”
Krisztus követői ezzel a próbatétellel szembesülnek. Sokszor elszomorodnak, de legtöbbször csalódnak. A szabad akarat folytán nem kényszeríthetnek senkit jobb belátásra, csakis az együttműködés hozhatja meg a várt eredményt: Isten országát a földön is, bennünk és körülöttünk.
Ehhez azonban elsőként fel kell ismerni az egoizmus álarca mögé bújt és a negatív mintákat ismétlő Sátán mesterkedéseit, szétválasztó stratégiáit: az ítélkezést, a kritizálást és a megkülönböztetést, az erőszakot és a hatalomvágyat, a képmutatást és közömbösséget, hogy ezek után a Szabadság elsőbbségének otthont adva a felszabadulást választhassuk.
Bízzunk Jézus Krisztusban, és figyelmünket fordítsuk rá a Szentévben, hogy teljesek lehessünk, harmóniában élhessünk önmagunkkal és a környezetünkkel. Minden ember alakítja a környezetét gondolataival, szavaival és tetteivel, ezért ne becsüljük le magunkat, sem egymást, hanem adjuk meg a tiszteletet elsősorban Istennek, azután önmagunknak és felebarátainknak.
Ne felejtsük el, hogy beidegződött rossz gondolatmintáink gátolják a kiteljesedést, és távol tartják az ígért Boldogság terjedését a Földön. A társas kapcsolatokon belül elkövetett erőszak használata sérti az emberi egyenjongúságot és az emberi méltóságot, aminek nem engedhetünk teret, hiszen mindannyian Isten szeretett gyermekei vagyunk, ha sokan ezt el is felejtettük.
(Megjelenés helye: Hitünk és Életünk, Dány, 2015. október)
Vannak hivatalos és nem-hivatalos, törvényes és törvénytelen embertársaink. „Rendes emberek”, akik rendelkeznek útlevélszámmal, szállással, bankszámlával, biztosítással, jól dokumentált ősökkel, fényképalbumokba rendezett nagymamával és nagypapával és „rendetlenek”, akik csak egymástól és nem az államtól vagy a törvényektől függnek. Emberek, akiktől elrabolták a papírjaikat, emberek, akiknek nem voltak papírjaik, akik nem is tudják igazolni, hogy kifélék-mifélék…, akik hiába igazolják, senki nem hisz nekik. Ők azok, akik nyugodtan nevezhetik magukat fogorvosnak, archeológusnak, nem tudnak dokumentálni semmit – a törvényen kívül, már-már virtuális módon élnek köztünk.
Az ő szabadságuk és kötetlenségük azonban látszólagos. Hiszen csak a biztos egzisztenciával bíró ember lehet szabad és magányos, a hajléktalanoknak – hogy életben maradjanak –, szükségük van a többi hajléktalanra, ahogy a menekülteknek a menekült-társakra, a velük emigráló vagy őket befogadó rokonokra. Mert a biztonságot ebben a párhuzamos világban sem adják ingyen: ezért lehet a hontalanság és a nincstelenség a kiszolgáltatottság és a hiearchia melegágya. Kiben bízzon egy papírjaitól, nevétől és identitásától megfosztott ember, ha nem a gazdájában vagy a futtatójában? Talán ezzel is összefügg, hogy soha nem volt ennyi rabszolga, mozgásától, az önrendelkezés szabadságától megfosztott ember, mint a posztmodern Európában. Mert csak a jól kiépített, intézményes egzisztencia biztosíthatja a teljes függetlenséget.
Ma a hajléktalanságot, a vándorló életmódot a nincssel, a szegénységgel azonosítjuk, de ez nem mindig volt így Európában. A kora középkorban még egész népek, népcsoportok nomadizáltak. És később sem a legszegényebbek, a leginkább jogfosztottak, azaz a parasztok vándoroltak, hanem lovagok, költők, szerzetesek, mesterlegények, diákok. A lófrálás, a lézengés, a csavargás, a bizonytalanság, a kaland, a helyváltoztatás a privilégizált rétegek kiváltsága volt, nem a legnyomorultabbaké. Hiszen csak azok lehettek az érett középkor „földönfutói”, azok próbálhattak szerencsét, akik szabadon rendelkeztek önmagukkal. A vándorlás persze nem volt kockázatmentes. Középkori életviszonyok között nem is lehetett „osztályon felül” utazni: már egy erdőn vagy hegyen való átkelés felért egy életveszéllyel… ráadásul a lovak lesántultak, a hajók zátonyra futottak, a mostohák pedig „egy szál pendelyben” kergették el a fiaikat és lányaikat… A mozgásszabadsággal mindig együttjárt a hajléktalanság és lezüllés kockázata. Ám valamiképp társadalmi elvárás volt, hogy a fiatalok a „mostoha” viszonyok között is megőrizzék saját identitásukat. Nemcsak lovagregények, hanem népmesék is megőrizték az erdőkben kóborló, ott egyszerű emberekkel magabiztosan kommunikáló, magukat mostoha viszonyok közt is könnyedén feltaláló hófehérkék, királylányok emlékezetét.
Az érett középkor „csavargói” természetesen se etnikailag, se vallásilag nem különbözött az őket körülvevő, letelepedett emberektől, és sok esetben magasabb státuszúak is voltak, mint a „röghöz kötöttek”. . A hajléktalanság amolyan ideiglenes állapot volt, ennek megfelelően soha nem merültek feledésbe a két világot összekötő kommunikációs technikák. A vándoroknak próbára kellett tenni önmagukat, a letelepedett embereknek pedig készen kellett állniuk, hogy útmutatást (szállást, segítséget) nyújtsanak.
Ma viszont a két világ, a hajléktalanok és letelepedettek között nincs semmilyen átjárás. A hajléktanságnak szaga van – elég egyszer „lesüllyedned”, beleragad a prórusaidba, és többé nem mosod le magadról.
De mi az, amit elveszít manapság egy hajléktalan? Nyilván nem a hajlékát, mert attól senki nem lesz földönfutó, hogy örökké szállodákban lakik, vagy egyszer nyáron megalszik a barátaival a tengerparton. Semmilyen ifjúkori kaland nem veszélyezteti az útlevélszámmal, iratokkal, facebook-profillal, e-mail-címmel kifejezhető önazonosságot. De még egy iratait és pénzét egy idegen nagyvárosban elveszítő család sem lesz egyik napról a másikra, automatikusan hajléktalan – ahogy a „hajléktalanság” sem szűnik meg attól, ha egy csavargót ellátnak iratokkal, intézményes és online személyazonossággal. Remek facebook-profillal, rendezett iratokkal, diplomamásolatokkal is el lehet az örökös nincstelenségbe és örökös ismeretlenségbe süllyedni. A hajléktalanság mentális állapot is: annak elfogadása, hogy ezt érdemlem, és immár képtelen vagyok intézményes és online személyazonosságomat működtetni és a többségi társadalommal elfogadtatni. A többség szemében a hajléktalanok örökre átléptek egy másik dimenzióba.
A jogfosztottság és kívülmaradás elfogadásának lelki mechanizmusa különösen érdekes. Az ókori Róma rabszolgái se külsejükben, se műveltségükben nem feltétlenül különböztek a rabszolgatartóiktól, és bár voltak ugyan rabszolgalázadások, egyetlen római rabszolgáról sem tudunk, aki mosolyogva fordult volna oda az őt korbácsoló rabszolgatartóhoz: na, ne nevettesd ki magad, szeretjük a görög filozófiát, mind a ketten emberek vagyunk, barátom… Nem lehet jó rabszolga az, akinek alávetettségére minden nap fáradtságos korbácsütésekkel kell figyelmeztetni. A jogfosztottságot csak a beletörődés és az emlékezet teszi teljessé.
És talán hasonló okokból nem lázadnak fel a mi hajléktalanjaink. Nem foglalják el a „hajlékosok” lakásait, laptopjait, papírjait, bútorait, bankszámláit, nem intéznek szervezett támadást a hajlékok, bankok, színházak, lakóparkok világa ellen. Mert mindig van egy beavató élmény, valamilyen erőszak, trauma, megaláztatás, lelki megrendülés, ami miatt a hajléktalan megmásíthatatlannak érzi „hajléka”, identitása, társadalmi helyzete elvesztését.
Az ókori Rómának szüksége volt a rabszolgák munkájára, ezt a nyilvánvaló tényt hangsúlyozták a presszió és megfélemlítés szimbolikus gesztusai: rabszolgákat feláldozó cirkuszi játékok, rabszolgákat felvonultató diadalmenetek… és igen, a lázadó vagy szökött rabszolgák keresztre feszített tetemei az utak mellett. A mai hatalomnak persze ilyen otromba gesztusokra nincs szüksége – de az nem igaz, hogy ma nincs gazdasági jelentősége a törvénytisztelő társadalmat körülvevő szürke zónának. A hajléktalanok, illegalitásban élők egy része dolgozik, ők képezik a fekete munkaerő kiapadhatatlan tartalékait. Ebbe a szürke zónába, a láthatatlanok közé süllyedhetnek le a „haszontalanok”, vagyis a „törvénytisztelő társadalom” kihullott, megcsömörlött vagy akár gyógyíthatatlan függőséggel és pszichikai betegséggel küzdő tagjai. És a polgárok életét körülvevő illegális világnak más funkciója is van: ugyan mire menne a gazdasági és politikai elit a hajléktalanok világán „átáramló” prostitúció és kábítószer nélkül? A vérbeli menedzserek többsége megveti természetesen a hajléktalanokat, de nyilván igényt tart a hozzájuk kötődő szolgáltatásokra, ami nélkül talán elviselhetetlen volna a „magány illúziója”. A hajléktalanoknak is szüksége van Batemanra, ahogy Batemannek is a hajléktalanokra és a kurvákra (B. E. Ellis).
A törvényen kívüliek, rendezetlen státuszúak tömege nagy teher a fogyasztói társadalomnak. De kérdés, megőrizhető volna-e nélkülük a jogállam és jóléti állam illúziója, a szolgáltatások megszokott színvonala, a magasabb osztályok mentális egyensúlya?
A mai kor jogfosztottjait, menekültjeit, hajléktalanjait, hófehérkéit nem az útmenti kereszteken bomladozó gusztustalan holttestek látványa figyelmeztetik a minket és őket elválasztó áthághatatlan határvonalra, hanem jóval kifinomultabb kommunikációs technikák. A gúny, a megvetés, a megvető pillantások súlya, a nemi erőszak. Ma már ugyanis senki sem várja azt a „vándoroktól”, hogy a leglehetetlenebb körülmények között, a legeslegsűrűbb erdőben is megőrizzék identitásukat, hanem hogy legyenek hálásak, hogy ne piszkoljanak össze semmit… Hogy ne beszéljenek, ne látszódjanak, ne zavarjanak…, hogy tegyenek úgy, mintha nem is volnának…
Mit is mondana Hófehérke a hercegnek, akit hosszú bolyongás után a törpék befogadtak, rabszolgamunkára kényszerítettek, megerőszakoltak, végül megállás nélkül szapultak a kétbalkezessége, az ügyetlensége, a haszontalansága miatt… ?
Kérlek, herceg, mondd meg a mostohaanyámnak, hogy egész életemben hálátlan és beképzelt voltam, és hogy mennyire szégyellem, hogy a tükör hazudott…
(Megjelent a Sikoly 2015-os őszi számában)
Ott ültem, és nem hittem el, hogy megint megtörténik. Akkor Nicolas beszél magyarul?, kérdezte Kálmán, és megint elmondta a baseli repteret is, hogy az francia területen volt. Elmesélte, hogy a munkalapokat mind németül kellett kitöltenie, még ha nem is beszélt németül. Így meg kellett tanulnia. Kicsit beszél magyarul. Ha kicsit, már az is jó, mondta, mert most ilyen kedvében volt, hogy ezt gondolja. Amikor mogorvább a hangulata, elmondja, milyen nehéz megtanulni a németet, ha mindenki csak magyarul beszél vele.
Linda tüsszentett, mire Kálmán rámondta, hogy zundhájt, ezzel is bizonyítva, hogy ő megtanult annak idején németül. Sört készítenek, mondta valaki az asztal túloldaláról. Most a város kitalálta, hogy újból nekiáll sört főzni, mint ahogy több száz évvel ezelőtt tették. Milyen sört, kérdezte szakértően Kálmán. Barnát, világosat, meg búzát. A búza, az jó, mondta Kálmán, mintegy jelezve, hogy ő tudja, miről van szó. Sőt, mi több, folytatta: Kint, ott úgy adták, hogy szeleteltek citromot, és a pohár szélére tűzték. Kálmán mindig arról beszélt, hogy milyen volt kint, mintha csak a tavaly nyáron lett volna, hogy citromos búzasört ivott. Vagy hogy megcsinálták a fogait. Mert ifjabb Jánosnak, aki mellette ült, most csinálták meg a fogait.
– Ki kellett fúrni az állkapcsomat – magyarázta Kálmánnak.
De ő ezt nem hitte el, nem fúrják ki az állkapcsot, kint neki sem fúrták ki. Igaz az drágább is volt. Meg porcelán is. Na meg, akkor már egy foga sem maradt, amikor megcsinálták neki, talán ezért állkapcsot fúrni sem kellett. De most is fáj néha, mondta, de nem értettem pontosan, mire gondolt, talán a kihullott fogaira, amiket kint cseréltek ki neki. De nem fúrtak, mondta, mire ifjabb János kontrázott, hogy de igen, az övét fúrták.
Nani születésnapja volt, és az asztal megint a szobában várt minket. Amikor megérkeztünk, mindenki a kis konyhában tülekedett. Aztán előkerült a pálinka, mert ez volt a szokás, ha már megérkezett valaki, igyon mindenki. Meg különben is, Nani születésnapja volt. Nani nem ivott, de kitöltötte mindenkinek az adagját, hogy igyanak az ő egészségére. Vagy csak úgy. Ne maradjon meg a pálinka. Aztán körbeálljuk Nanit, hogy felköszöntsük, körülötte fényképezőgép mindenkinél, na, még egyszer állj oda, adj puszit a Naninak, nem lett jó a kép, ki nem volt még, várj, hát rólad nem is készült kép, menj még egyszer. Majd ezután Nani a felhalmozott ajándékokkal megindul az asztal felé, és elmorog egy „mialúfasznak vesztek ennyi mindent”-et, amíg elteszik az útjából a lábasokat és pálinkás poharakat, hogy le tudjon pakolni. Aztán nekiesik a konyhakésekkel az ajándékoknak. De hát nekem úgyis megvan már minden, mondja Nani, azt csak úgy hiszed, hogy megvan minden, mondja rá ifjabb János. Előhúzza nagy nehezen a vastag zoknikat a csomagból, amit minden évben megkap, plusz idén jár mellé egy hozzáillő sál. Hát én ki nem állhatom, ha valami van a nyakamnál, mondja. Valaki megpróbálja menteni a helyzetet, és megjegyzi: de pedig ez jó meleg. Az, mondja Nani, majd jól megfulladok tőle. Elteszi a színes zokni-sál-sapka-melegharisnya halmot, és türelmetlenül beterel mindenkit a szobába, a nagy asztalhoz. Segítsek?, kérdezem, mire azt feleli, hogy még a rizsát kell kiszedni, majd kiviharzik a konyhaajtón. Mire körbenézek, megint a konyhában van, és a rizsát szedi ki épp. Segítsek?, kérdezem megint, amikor látom, hogy a félméteres fazékból borítja a rizsát. Fogd meg a jénait, ha gondolod, mondja. De egyébként menjetek enni. A leves már bent van.
Miután Kálmán és ifjabb János kitárgyalták a fogakat, ismét Nicolas felé fordultak. Amikor meglátták a karján a Rakéta órát, elmagyarázták neki, hogy ebben aztán lehet dolgozni, nem olyan, mint a svájci óra, hogy félre kell tenni a munkához. Ez lehet poros, szegelhet, fúrhat, faraghat, sőt még fát is vághat vele az ember, semmi baja sem lesz. Nicolas bólogatott, hogy majd észben tartja. Ekkor érkezett az asztalhoz Nani, miért nem szedtek, kérdezte, és letette az asztalra a rizsás jénait is. Ebéd közben többször is megkérdezték, hogy Nicolas tud-e magyarul, és miután nyugtázták, hogy igen, teljes magabiztossággal kérték tőle a savanyúságos tálat. De ehhez előbb valakinek oldalba kellett böknie, hogy rájöjjön, ha Miklósnak szólnak, akkor azt neki címezik. Ezért inkább nekem szóltak helyette. Nani harmadszor is rám szólt, hogy egyen még a Miklós, így hát megmondtam neki, hogy egyél még, majd megmondtam Naninak, hogy rendben van. Nani nem beszélt vele, a külföldiekkel kint sem beszélt sokat, mert ott volt Kálmán is és János is, ők tudnak németül, így neki nem kellett. És most sem kellett.
Megettük az ebédet, a süteményt is, az asztal kikerült a nappaliból, és épp a padlásra tuszkolták fel a székekkel együtt. A konyhában vártuk a többieket Nicolas-val és Nanival. Nani az ablakban nézte az asztalcipelő procedúrát, amíg el nem tűntek a szeme elől a padlás lépcsőfordulójában. Akkor végignézett a konyhaasztalon, és észrevette a könyvet, amin idegen szavak voltak.
– Hát ez kié? – kérdezte.
– Nicolas-é, – mondtam. – Márai franciául.
Közelebb ment, méregette. Sándor Mária, olvasta fel a borítót méregetve.
– Szeretsz olvasni? – kérdezte.
– Igen.
– Sokat olvasol?
– Igen, sokat.
– Ezt mennyi idő alatt olvasod ki?
– Egy hét.
– Hát, nekem amíg élek, elég lenne. – és tovább méregette, majd tőlem kérdezte, de csak mint valami nagy titkot: És… olyan rendes, magyar betűkkel írnak benne?
– Persze – mondtam. – De a szöveget nem értjük. Nézd meg.
Kezébe vette. Forgatta egy ideig. Óvatosan kinyitotta, majd megnézte még egyszer a borítót.
– Jó hosszú. – állapította meg.
(Illusztráció: Susan Melrath)
Nem tudom, hogy a nénit pontosan
mi volt az amivel bosszantottam,
de rikácsolva csapott ahol volt még a
kezének szabad hely a sok portéka
között kis standján, aminél álltunk Fannival,
csak hallottam ahogy rám rivall,
hogy a magánéletünket ne itt,
vagy megismerjük az ökleit,
hogy vegyünk egymásnak valami szépet
amíg „ifjú szerelmünk szétvet”;
és most akkor magyarázkodjak a hidegben,
hogy a Fannit csak barátként, de amúgy szívesen,
hogy az a múltkori semmit sem jelentett
és már cigibe tekerve elszívtam azt a hajtincset
amit másfél éve adott abban a zöldre
festett öltözőben mikor a hasát törölte,
és csak négybe hajtva tette el a zsebkendőt,
mert féltette a szoknyáját a gecitől?
Vettem Fanninak valami rondaságot,
a néni „ilyen szép párt még nem látott”,
néztem az égen csüggni a téli holdat,
és tudtam, a néni koporsót ácsoltat.
kép: Polixeni Papapetrou
