Csonk Nesbø – avagy az amorf norvég világ

 

Megszokott forma, ismerős fordulatok.
Egy csipetnyi skandináv hősiesség Bangkokban, ahol skandináv világ amorfságát a thaiföldiek egyformasága ellenpontozza. A Csótányokban maga a helyszín nyújt inverziós keretet. Olyan közegben mozgunk, ahol mindenki egyforma: sötét tónusok, hajszín, csíkszemek. Az egész lakosság olyan, mint egy egységesre formált kommuna, ahol senkinek nincsen semmilyen testi deformáltsága, kirívó anyajegye, sebe. Csak gyönyörű mosoly, fényes haj, csillogó szemek.

És csak a regény legvégén tudatosul bennünk, hogy mindvégig kitalált térben, egy gyilkos agytekervényei között bukdácsolunk. Brekke, a norvég üzletember igazi bábjátékos: az ő zsinórjain olyan emberek lógnak, mint maga Harry, a nyomozó.
Irodalmivá a kegyetlenséget ebben a regényben a groteszk testábrázolás és a fekete humor keveréke teszi. Nesbø a feszültséget szereplői kiszólásaival töri meg, az ilyen megjegyzések után persze zavarba jövünk: alig merünk felnevetni. Amorf karaktereit a szerző sajátos halhatatlansággal ruházza fel, akik sérthetetlenségük tudatában, felsőbb hatalomként járnak-kelnek Bangkok utcáin. A katarzist akkor éljük át, mikor ez a máz lehullik róluk, és sebezhetővé válnak. Nemcsak a bűnösök, hanem Harry Hole is. Ő a nyomozás során egyre inkább amatőrnek  tűnik: elveszíti, akik közel állnak hozzá, a sikereket más aratja le, korábbi sikereit elértéktelenítik. De Harry önbizalmának az összeomlásához egy furcsa kasztrációs folyamat is járul: még testi épségét sem tudja megőrizni, a regény végén egy kés fúródik tenyerébe. Így működne talán az Isteni Gondviselés? Bibliai áthallás és fekete humor egyvelegeként? Pedig Harry karaktere mintha időn és a téren kívül állna: Jo Nesbo nem ítéli halálra, azonban minden kötetében elveszi tőle az üdvözülés esélyét, így a Csótányokban is. A krisztusi seb viszont azt is sugallhatja, hogy Harry Hole Fiúvá válik a sok bűnös között. A testi csonkítások a bűnösség mércéjét is jelzik.

856999_5

A hard boiled nem követel meg (talán nem is enged meg) lélektani kidolgozottságot, hiszen a műfaj olvasói elsősorban „akciókra” vágynak. Talán tudatosan választja ezért Nesbø a könnyebb, jobban vizualizálható eszközt: a csonkításokat. A meggyilkolt nagykövet lányának, Runának leamputálták az egyik karját, ennek oka nem derül ki; gondoljuk azt, talán valami születési rendellenesség. Az író alakítja groteszkké karakterét: a félkarú csinos nő, aki műugró szeretne lenni, azonban a versenyzésből kizárják, így a család medencéjében mutatja be tehetségét. Mint fiatal lány, kimondatlan lelkesedést táplál az érett, idős nyomozó iránt. A szerző nem mélyül el a lélektani ábrázolás mélységeiben, a történetbe belesimuló, de elnagyolt ábrázolást kapunk. Runa a műfaji karakterek sablonjának lenyomata a nyomozó húgával egyetemben. A megerőszakolt lány alakja toposzként hat azok számára, akik ismerik a skandináv krimiket. Hole húgát egy férfi elrabolta, magáévá tette, levágta a mellbimbóit. Mocsok világ ez, ahol a lelki összeroppantás, fenyegetések üres szavaknak hatnak; elmaradnak az észérvek, az érzelmek és csak a csonkítás marad. Egy férfi tönkreteszi a szexuális aktus privát szféráját, hogy minden módon uralma alá hajtsa a nőt. Elpusztítja a nőiségét, hogy létrejöjjön egy megbillenthetetlen hierarchia. Maga a tett is elegendő a lelki csonkításhoz, de a sérülés talán még maradandóbb: örökre stigmatizálja Harry húgát.
A Csótányok legerősebb karaktere Loken, a sérült veterán. Az ex-katona alakja érzékelteti, hogy a külső amputációk milyen fokú csonkításokat végeznek az emberi pszichében. Loken aknaszedő volt, aki egy bevetés után élet és halál közé került: nem kapott több morfiumot, mert az egyik sérült társa kicserélte a sisakját, hogy ő dupla adaghoz juthasson. Az öregkorára pedofillé lett Lokent a gyilkos nemcsak elfogja, megkötözi, hanem le is vágja az egyik karját. De előtte már maga a szerző “amputálta” a karaktert: mi mást sugallna Loken érzelem-nélkülisége, részvétlensége és pedofil hajlama. A számos valóságos regénybeli csonkítás mellett a kézfej levágása eltörpülhet, ámde Loken esetében ez azt jelenti, hogy képtelen megölni magát. Az író így kasztrálja végérvényesen a hősét: elveszi tőle a döntés lehetőségét. Ha létezik is Megváltás, a regény nem számol vele. Mind a négyen perifériára kerülnek, és csak egyetlen kérdés marad: hogyan tovább?
Néhány karakterét aztán Nesbø átörökíti későbbi regényeibe. De az bizonyos, hogy a nesbøi világ a velejéig gonosz, ahol a Jó szerepe csekély. Ezt a spirituális mikro-univerzumot ágyazza a szerző egy nagyon sajátos látványvilágba – ami annyira szuggesztív, hogy nem is értjük, eddig mért nem kaptak eddig észbe a forgatókönyvírók.

Jo Nesbo: Csótányok. Ford.: Petrikovics Edit.
Budapest, Animus Kiadó, 2012.

Illusztráció: Chris Mars

Tamkó Sirató Károly: A PTE-RO-SZAURUSZ

A Földközépkor ura
az óriás repülő-hüllő:
Pte-ro-szaurusz
bizton hitte
hogy
övé a világ.

Élt
mindenek felett
a levegőben
a fák tetején
sziklák szélein
onnan csapott le
a vizszintre
ahol kész martaléka élő és halott

„Dominans” volt
uralkodó
kellően fejlett aggyal
s így
bekáprázódva térbe és időbe
örökkévalónak méltán hihette magát!

És valóban
a
MEZOZOIKUMBAN
százmillió évig élt
a földön
!

Ám
egyszer csak
az
erők és sugárzások

drótjain rúdjain tenyerein és csókjain
rángatott paskolt pumpált és szivott…
földgolyó
mint annyiszor már
most is uj korszakába surrant
:
VÁLTOZOTT MINDEN
s a
Pte-ro-szaurusz
hontalanná lett
kifogyatkozott önmagából
a föld kiszűrte
még fia-hírmondó sem maradt fenn belőle.

Halkan suttogom:
e m b e r
teremtés ugyanúgy koronája
a HOLOCÉN URA
tündöklő fenség
tiszteld nagyon
tiszteld nagyon apádat
tiszteld nagyon apádat és anyádat
hogy unokáid
legalább
félennyi ideig
szippanthassák az üdítő oxigént
a meglepetések világ színpadán

ezen a földön.

(Illusztráció: Duria Antiquior, Henry De la Beche, geológus festménye, 1830)

Hatalom szavak nélkül (Fordított – részlet)

Tiszta nyelv – Tiszta ország

– Minden a fiatalokkal kezdődik – mesélte a herceg. – Egy jóllakott, kicsit életunt udvarba megérkezik egy talpraesett fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a hercegnének versekkel kedveskedik, hadd segítsek, hadd mutassam meg! Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, de még az öreg udvarhölgyeknek is! Van valami páratlanul ügyes trükkje, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon, és a leghidegebb téli estéken se maradjunk pompa és szórakozás, izgalom és mulatság nélkül. Minden hercegségbe érkeznek ilyen ügyes fiúk, de soha sehol nem maradnak sokáig. Rajtakapják őket, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat vagy a nénikéjüket, vagy észreveszik, hogy tánc közben is a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy csipkedjen bárkit, morzsákkal lakjon jól, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok barbár dalokat énekelgetnek a nagyapám előtt.
Álmok. Jóslatok. Varázslatok.
G. Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette az álmokat. Ő bizony nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek átsétálhatnak egy másik világba. Nem hitt a szamárfű erejében, a galagonya jótékony hatásában, a váltott gyerekekben. Egy igazi római volt. A verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy felolvassa a költeményeit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van.

Mint tudod, barátom, ez a Lídia amolyan tündérféle. Persze szolidabb és fakóbb, mint a mi erdőben lakó lányaink. De mit számít ez a Lídia, hiszen eljött végre az igazi költészet ideje! A Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus maga, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan költőket persze száműzték, de a tanítványok még ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és még a fejfákról is letörölték a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem mert kockáztatni. A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak szolid kőrakásokat állítottak.  És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.
– Micsoda mesélő vagy, herceg! – sóhajtott Illighaen. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb fejezetére.
– Tizenegy évig tartott ez a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos káromkodások vagy a tavaszi áldórigmusok is. Egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat.  De hogy épp milyen káromkodás számított főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Mert ha Maximuson múlik, akkor ő betiltotta volna a sirályokat is! Az emberek inkább csak morogtak, hümmögtek, a szavak beleragadtak az álmukba vagy a torkukba. A gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket. És aki nem beszél, annak kevesebb tél adatik meg.
– Ugyan mért szorult rá ez a Maximus, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?
– Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Ő mindig ellenőrizni akart, alakítani, tevékenykedni, szervezni. Délről jött, ahol Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek. Igazi augur maximus volt, a latin nyelv pontifexe.
– Már összedőlt az a birodalom, kár erre, herceg, több szót vesztegetni!
– De bizony Maximusé nem dőlt össze! Tizenegy felesége, hét kastélya volt, a szántóföldjeit pedig még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. Mikor eltemették, a műveletlenek csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrrkkkrrrrrrkkkkkk… Semmi búvalbaszom, semmi teringettét. Kisfiúként én is ott álltam a nyitott sír mellett. A tizenegy feleség szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus,  miközben zengtek fölöttünk Maximus tizenegy-szótagosai… Akkor fogadtam meg, hogy én nem leszek boldog mások szabadsága nélkül.
– Ne feledd, herceg, hogy nagyapád idején a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden tenget, nem maradt más meghódítani-valójuk, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! De nagyapád, I. Rettenetes Vilmos hóbortja sem tartott sokáig, a tizenegy év alatt leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel. Miközben költőtanoncok kutattak betiltott indulatszavak után a falvakban, nagyapád leszámolt az ellenkezőkkel. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül?
– És szavak nélkül hogy védjék meg magukat az emberek? ? Talán azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, rémálmok, az áskálódások, a sérelmek – sóhajtott a herceg. – A gyanú és a félelem.
Illighaen, akit a vörösbor és az éjszakai óra bátorrá tett, csak legyintett: – Nem értesz te a történelemhez, herceg! Mi már túl régóta lakjuk ezt a partszakaszt. Nem lett volna szabad szélárnyékba húzódnunk. Hisz milyen normann az, aki koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi? Aki a nyelv szabályain változtatva próbál meg uralkodni?
Útmutatásul most mind a ketten az asztal sarkán álló kehelyre pislogtak.
Az a hír járta, hogyha méhsert töltöttek bele I. Rettenetes Vilmos nagyapja idejében, akkor a harcosok nem a sertől, hanem a varázsigéktől részegedtek le. volt a serlegnek tavaszi éneke, őszi éneke és a rejtélyes vízválasztó ének, amit mindenki csak egyetlen egyszer hallhatott életében. Hallhatott…? Hallani senki sem hallotta ezeket a hangokat, és a dalok mégis foglyul ejtették őket. Minden köntörfalazás nélkül behatoltak a szívükbe vagy az elméjükbe.
De hogyan? Illighaen az asztal sarkán álldogáló serlegeket nézegette: volt dán serleg, frank serleg, arab serleg, no, és persze a hercegné kedvenc serlege, amihez még a szolgák sem érhettek.
És közben persze tudta, hogy mire gondol a herceg: egy új partszakaszra, egy újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. Vagy ha nem is felejti el, de legalább felrázza őket.
Ámde a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. És egy drága-drága felesége.
Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

 arcvedos-sisak1

 

Robotka úr hétköznapjai (részlet)

A parkolóban még néhány ponyvával letakart autó. Egyszínű ég-monotónia, dércsípte holdbéli táj, a cuppogó, tapadós sárban cipőtalpak szálkás-göröngyös kráterei, a letiport fű dermedt mintázata, a patak melletti biciklisúton hasznavehetetlen tárgyak szórványai.
Földbe taposott cigarettacsutkák.
Egy papír zsebkendő gyűrődése őrizte még az ökölbe szorított kéz forró lenyomatát.
Amott egy fél pár, fekete, önmagába forduló kesztyű.
Horpadt testű pillepalack.
Mandarinhéj.
Csepegő ereszekből csordogáló hólé.
A fák közt terjengő ködből emberek bújtak elő, az épület előtt csoportba verődve beszélgettek. Soha nem találkozott egyikükkel sem a Hivatalon kívül, talán sosem lehettek egészen kívül rajta. Itt az arcok egyidősek a falakkal, a mennyezet lukacsos vaskazettáiból csendesen szitáló, örökké szálló porral, a padló szegélyek mentén felpöndörödő linóleumborításával. A frizurákon a dauer, a hab, a nyolcvanas évek óta ugyanúgy áll, néha elalusszák és lelapul, de alapos kefélés után, amilyen Markertné délutáni tupírozása, kényelmes, ringó mozdulataival, újból helyreáll, ami helyreborzolható.
Talán csak a kereskedelmi rádió tízes listája változik.
Azok, akik frissen kerültek ide, azok is pár hét után úgy akklimatizálódtak, mint akik egyenesen ide születtek, a közintézmény épületébe. A berendezéshez tartoztak, amelyben úgy voltak férjek, feleségek, ahogy otthon ügykezelők, revizorok, és ellenőrök. A szomszédos irattárból harsány kacajok, gurgulázó nevetés gyöngyöző torokhangjai, a papírvékony falakon áthallatszik, hogy nők mulatnak. Talán körasztalok mellett ülnek, és gyűszűnyi poharakból sárga likőrt iszogatnak?
Nem lehetetlen.
Nincs titok. Itt mindenki tud mindent.
Az évek alatt már elmondták, amit elmondhattak. Azt is, amit legszívesebben visszatartottak volna. Csendes utálat és unalom permete szemerkélt. Kozmetikumok, receptek, pletykák. Növények vannak felfuttatva láthatatlan damil szálon két asztal között, hogy ne is lássák, ne kelljen elviselni azt az arcot, amibe minden nap belebotlanak, nekiütköznek, ki sem kerülhetik egymást, arra ítéltettek, hogy egymás arcába tükröződjenek.
A másik szobából Robotkát lehetett hallani, nyögött vagy sóhajtott?
Dvorszkynak olyan érzése támadt, hogy Robotka úr elbújt, és olyannyira sikeresen tette, hogy búvóhelyét nem találták meg. Azóta lemondtak a kereséséről. Végül elfelejtették az emlékét is. És ő még mindig abban a hitben él, hogy nem szabad előjönni.
Dvorszky azzal szórakozott, hogy elképzelte valamelyik ügyintéző fejét, amint a zenét énekli. Táncmozgásokat is rendelt hozzájuk, amitől csak még mulatságosabb az elképzelés. Ettől azonnal röhöghetnéke támadt. Igazán akkor képedt el, amikor valóban beleénekelt valamelyikük, a váratlan párhuzamos kapcsolás kivetette képzeletéből, ahelyett, hogy új lendületet kapott volna, bennszorult a nevetés egész napra. Sivalkodva hozzáénekeltek, nevettek és táncoltak.
Arra gondoltam, odamegyek hozzájuk; mindegyiküket – külön-külön – ölbe veszem és megsimogatom; ahogy néha meg kéne állni az utcán az öregek mellett, és megcirógatni az arcukat, egy vonszolódó kisfiúét, egy ráncos, csontsovány kislányét. De nem zavarta meg a játékukat.
Talán a gyerekeik is ugyanezért a zenéért rajonganak, amiért ők, morfondírozott udvaron tett sétája során, épp egy óriásplakátra látott rá, amely egy kozmetikumot hirdetett. Annyira boldogtalanok, hogy minden kis kozmetikázás örömet okoz. Nézte az óriásplakátokat, az árut, a szépséggel párosult kiválóságot, mely mindenki számára elérhető. A fodrászat és a kozmetika a konzerválás eszközei. Ekkor értette meg, mi az, amire olyan kétségbeesetten vágynak.
Ez az, amit celluxszal rögzítenek maguk elé, posztereiken az Alpok jeges meredélyei, vörhenyes szurdok kopár kanyarulataiban kőszarkofágok, zöldellő mezőben vágtázó lovak, rezzenetlen kékségű lagúnán motorcsónak szántotta habcsík, piros masnis kutyusok leffegő nyelvvel, és harántcsíkos hancúrozó kiscicák, a lebukó nap panorámájában fürdőző motoros csizmája, hátizsákként rásimuló nővel, kilátással a toszkán lankákra. Azonnal és közvetlenül erre sóvárogtak, olyan mennyiségű szépségre, amely túlment minden mértéken, elviselhetetlen volt, szemérmetlen túlzás, mégis szemüket tartósan ráfüggesztették, hogy egy ilyen naplemente kimerevített pillanata aranykeretbe foglalja életük. Dvorszky elnevezte őket az örök jelen embereinek, és erre mintha Robotka úr is egyetértően bólintott volna.
(Dvorszky nem ismerte a jó érzést, amit az ujjak nyomkodása okoz, a bőr alatti idegek zsibongó ünnepét, a bizseregést, melyet a fodrászujjak simogatása vált ki.) Egy dolog foglalkoztatta még: vajon mi az oka az ügyintézők plüssállatok és kabalafigurák iránti rokonszenvének?
Rizk Malvin asztalán nincs hely effélékre. A hirtelenszőke Rizk Malvin általában hajnalig tévézik. Széke az ablak mellett, így folyton rátűz a nap, behúz a cúg. Egy kötelet képzel maga elé, hogy megkapaszkodjon. Nem mer lefelé nézni, mert azonnal elfogja a szédülés, utána rögtön megfájdul a feje. Rég kiszámította az erre alkalmas mérőeszközzel, egy energia-érzékeny pálcával, úgynevezett: „mikro-energo-metro-meterrel”, hogy egy igen kiterjedt, és rendkívül mély szakadék nyílik alatta, három kilométer mélységű negatív energiamező fölött ül, mely lakásától a munkahelyéig vezető utat is keresztezi, és szívja-szívja, folyamatosan elszivattyúzza életerejét. Ezért, amikor tehette, tartalékolta erőforrásait, napközben szunyókált, pasziánszozott vagy az energia-karkötőt igazgatta, a megfelelő szögbe állította csuklóján. Indította a gépkarabélyos embert, aki kivégzéseit láthatatlanul és különös kegyetlenséggel végzi. Rizk Malvin nemtetszésének ad hangot, indoklás nélkül agyonlövi, szemtől szemben Ifkovicsnét. Minek csapkodja a kurva ajtót. A golyó átszakítja az áldozat gyomrát, a hátán megy keresztül, és a falba fúródik. A gépkarabélyos a tetem fölött, a szétfolyó belek között térdel, épp a szívét metszi ki, hogy megegye, amikor Ifkovicsné visszajön a mosdóból és megkérdezi, mitől van itt olyan kamillaszag.
Te használsz kamillát, Dia?
Nem.
Nem? Akkor biztos kintről jön.
Rizk Malvin csalódott. A gépkarabélyos visszavonult szeme mögé, Ifkovicsné pedig mosolyogva sétál át a másik szobába. Újra elfogja a légszomj és a hányinger. Muszáj állandóan egy kötelet képzelni maga elé, hogy abba kapaszkodjon.

Lenda de Gaia

Egy időben II. Ramiro, León királya sokféle szóbeszédet hallott egy hajadon szépségéről és bájairól. A lány mór származású volt, de előkelő családból származott, apja Dom Çadam Çada volt, dédapja pedig Aboali király, aki még Rodrigo idejében hódította el a keresztények földjeit. A lány testvére, Alboazer Alboçadam uralkodott a Gaiától Santarémig terjedő vidéken, és sokat harcolt a keresztényekkel, közülük pedig leginkább León királyával. A hosszú csatározás után Ramiro hajlott már arra, hogy békét kössön a mór nagyúrral, és mi több, úgy gondolta, hogy felé barátságot színlelve könnyen megszerezheti annak szépséges húgát is, akit már jó ideje kiszemelt magának. Ezért azt üzente Alboçadamnak, hogy megkedvelte őt, és szívesen meg is látogatná, hogy véget vetve az ellenségeskedésnek szorosabb szövetséget kössenek. Ellenfele örömest egyezett bele a látogatásba, és meg is hívta magához Gaia várába. Ramiro késlekedés nélkül indult útnak három hajójával, és elkísérték hű lovagjai is. Amint megérkezett, az volt az első kérése, hogy adják neki a mórlányt, hogy őt megkeresztelve feleségül vehesse. Kérését Alboçadam rögtön vissza is utasította:
– Van már neked nőd, aki gyereket is szült neked. Te keresztény vagy, hogyan házasodhatnál hát másodszor is?

TrinityFineArt2212008T151538-507x372

A király ugyan elismerte, hogy valóban házas, de ez nem akadálya egy újabb frigynek, mondván, hogy felesége, Aldora királyné közeli rokona, és ezért a Szentegyház úgyis elválasztja majd őket. Alboçadam ennek ellenére hajthatatlan maradt, és egy egész királyságért sem volt hajlandó húgát a keresztényre bízni. Mohamed törvényére esküdött, hogy máshoz nem adhatja, mert a marokkói király már eljegyezte őt.
Ramirónak így cselhez kellett folyamodnia. Volt vele egy neves csillagjós és mágus, Aman, aki varázslatával hirtelen éjjeli sötétségbe borította Gaia egész vidékét, amire óriási fejetlenség tört ki a mór udvarban. Ezt kihasználva Ramiro elrabolta a lányt, és a közelben horgonyzó hajójára taszigálta. Épp szedték volna a horgonyt a nemesek, amikor csapatával odaért Alboçadam. Mórok és keresztények ádáz csatát vívtak a egymással. Ramiro királynak huszonkét embere veszett ott, de a másik csapatból még többen hullottak el. Miután Ramiro a mórokat legyőzte, a lányt először Minhorba, utána pedig a leóni udvarba hurcolta magával, hogy megkeresztelje. A lány az Ártiga nevet kapta a keresztségben, ami az akkoriak nyelvén megtért bűnöst és kívánatos hajadont is jelentett.
Alboazer Alboçadam tajtékzott a haragtól, amikor minderről értesült, és azon gondolkodott, hogyan tudná ezt a becstelenséget megbosszulni. Hallotta, hogy Dona Aldora királyné Minhorba érkezett. Úgy döntött hát, hogy elrabolja a királynét, ezért amilyen gyorsan és titokban csak tudott, odament, és a városba bejutva elfogta a királynét és ezen kívül mindenkit, akit csak katonái ott találtak. Nemes hölgyeket, hajadonokat, és az őket védelmező katonákat mind bilincsbe verve vonszolta hajóira. A rabokat végül Gaiába vitte, abban az időben még fényes paloták álltak ott.
Amikor Ramiro királynak ezt elmondták, a düh olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy tizenkét napig magához sem tért az őrjöngéstől. Amikor újra eszméleténél volt, a fiáért, Don Ordonho infánsért, és leghűbb alattvalóiért küldött. Ezek sietve meg is érkeztek mind, hiszen tudták már, hogy rettenetes háború közeleg. Öt hajóval indultak útnak, több ugyanis nem volt a királynak. Evezősöket sem vittek magukkal, mert Ramiro úgy parancsolta, hogy a gályarabok helyett maguk a katonák evezzenek, mert bár kevés hajója volt, a bosszú sikeréhez minél több jó harcosra volt szüksége. São João de Furado közelében kötöttek ki, és hajóikat a part menti fák közé rejtették, éjjel pedig kimerészkedtek a partra. Ramiro király fiának azt a szigorú parancsot hagyta, hogy a csapattal együtt maradjon csak a hajók közelében, és ne moccanjanak onnan egész addig, amíg a kürt szavát nem hallják. Akkor viszont siessenek a király segítségére, amilyen gyorsan csak tudnak.
Ramiro magára kötötte kardját, felöltötte páncélingét és magához vette kürtjét is. Mindezeket pedig egy nyomorúságos ronggyal álcázta. Felment Gaia vára alá, és ott leheveredett egy kút mellé, mintha csak egy utolsó leprás koldus lenne. Azt eszelte ki, hogy ezzel a csellel megláthatja a királynét, és tanácsot kérhet tőle, hogyan tudná legyőzni Alboçadamot, fiait és teljes seregét. Mire is menne most felesége nélkül? Ha ő nem segít, biztosan elszalasztaná a lehetőséget, és nem állhatna bosszút a móron. Így gondolkodott a király, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és minden az Ő akarata szerint történik, nem pedig úgy, ahogyan mi, földi halandók gondoljuk el.
Volt a várban egy Petrona nevű francia lány, a királyné egykori udvarhölgye. Miután a mórok elrabolták, rabságban is tovább szolgálta korábbi úrnőjét. Mikor Petrona lement a kútra vizet hozni, a kút kávája mellett ott találta a koldusnak öltözött királyt, de az olyan rongyos volt, hogy nem lehetett felismerni. A király arabul szólt hozzá, és Isten szent nevére vizet kért, mondván, hogy olyan gyenge, hogy még a kútkávát sem éri el. Erre a lány egy kancsóból inni adott neki. Volt egy félbetört kámea-köve Ramirónak, melynek másik felét felesége tartotta magánál. Ezt a követ vette a szájába, és ivást színlelve beleejtette a kancsóba. A szolgálólány ezután elvitte a vízzel telt kancsót a királynéhoz, aki rögtön felismerte a mosdótálba pottyanó ékkövet. Kikérdezte hát szolgálóját, hogy ugyan kivel találkozott az úton, de az csak a fejét rázta. A királyné nem hitt neki, kérlelte, ha tud valamit, ne tagadja le, mert bőkezű hálára számíthat. Erre aztán csak már kibökte a szolgálólány, hogy egy leprás koldus volt a kútnál, aki Istenhez fohászkodva vizet kért tőle. A királyné pedig elküldte Petronát azzal, hogy keresse meg őt, és titokban hozza elé. A szolgálólány el is ment a koldusnak öltözött királyhoz, és így szólt hozzá:
– Te szerencsétlen, figyelj rám! Úrnőm, a királyné azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, mert gondoskodni kíván rólad.
Ramiro király beleegyezett, mondván, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor elkíséri őt, ezért a hátsó ajtón át nagy titokban bementek a palotába. Mikor a királyné meglátta Ramirót, igencsak elcsodálkozott a látványon:
– Király uram, mi hozott ide téged?
– A szerelem, amit irántad érzek. – fordult amaz hitveséhez.
– Vigyázz, mert itt biztos halál vár rád!
– Sebaj, akkor a szerelmedért halok meg. – A királynét viszont mindez cseppet sem hatotta meg:
– Micsoda? Hát pont te szeretnél engem, te, aki Ártigát innen elraboltad, csak mert jobban szeretted, mint hites feleségedet? – fakadt ki. Majd erőt vett magán, és így folytatta:
– Király uram, most gyorsan bújj el ide, ebbe a fülkébe, amíg kimentem magam az udvarhölgyeknél, és nemsokára visszajövök érted.
Amíg a király ott rejtőzött, megérkezett Alboçadam, és rögtön a királyné hálószobájába ment. A királyné ezzel fogadta:
– Jó uram, mit tennél Ramiro királlyal, ha foglyod lenne?
– Ugyanazt, amit ő velem: szörnyű kínok között ölném meg.
Ramirónak mindezt végig kellett hallgatnia. A királyné végül így szólt a mórhoz:
– Itt van ellenséged, ebbe a fülkébe vetve. Most aztán kedvedre bosszút állhatsz rajta.
A király átlátta, hogy felesége megcsalta őt, és életére tör. Tudta, hogy a várból csak akkor szabadulhat meg, ha cselhez folyamodik, és itt az ideje, hogy saját erejéből védje meg magát és becsületét. Ezért előlépett rejtekéből, és olyan hangosan, hogy az egész palota hallja, ezeket mondta:
– Alboazer Alboçadam! Vétettem ellened, tudom jól. Bűnömet meggyóntam lelkiatyámnak, aki feloldozásképpen azt parancsolta, hogy előtted megalázkodjam. Tégy velem ezért bármit, ölj meg, ha akarsz. Barátodnak mondtam magam, és húgodat mégis elraboltam. Akkora bűnt követtem el ellened és hitem ellen, hogy megérdemlem a vérpadot. Ahogyan vétkem híre is messze földre jutott el, úgy halálom hírét is kürtszó tudassa minden alattvalóddal.
Ramiro ezzel a csellel azt akarta elérni, hogy Alboazer Alboçadam fiai és minden rokona odajöjjön, és így könnyebben rajtuk lehessen ütni. Így folytatta tehát:
– Mivel halálom órája közeleg, arra kérlek, hogy hívasd ide minden fiadat, lányodat és rokonodat, és e város minden népét. A palota udvarán állíts fel a vérpadot, olyat, ahonnan messzire szól a hang, és engedd, hogy ott még utoljára megfújjam kürtömet. Így rajtam is bosszút állhatsz, fiaid és családod becsületét is visszaszerzed, és az én lelkem sem jut kárhozatra. Nem tagadhatod meg mindezt tőlem, hisz vallásod is kötelez arra, hogy mindenféle hitű lelket a pokoltól megments!
Alboçadam megsajnálta a királyt, és meg akart kegyelmezni neki. Így szólt a királynéhoz:
– Bizony mondom neked, ez az ember megbánta bűneit! Én is vétkeztem ellene, csakúgy, mint ő ellenem. Igazságtalan lenne hát, ha őt megölnénk, hiszen alávettette magát hatalmamnak.
A királyné dühösen támadt a mór nagyúrra:
– Alboazer Alboçadam, te gyáva féreg! Jól ismerem én Ramirót, és biztos vagyok benne, hogy ha most nem ölöd meg, soha nem menekülsz előle. Le fog győzni téged, mert Ramiro ravasz és bosszúszomjas. Vagy nem hallottál arról, hogyan vájta ki nála néhány nappal idősebb testvére, Dom Ordonho szemét, hogy kitúrja jogos örökségéből? Nem emlékszel, hány csatát vívtál vele, hányszor győzött le, és milyen sok katonádat ejtette foglyul? Talán elfelejtetted az erőszakot, amit húgodon tett? Nője voltam, és te elraboltál tőle: egy keresztényt jobban nem is sérthettél volna meg. Vedd észre, hogy életeddel játszol, ha most bosszút nem állsz. Lelkedért aggódsz tán? Azt pont azzal mented meg, hogy megölöd Ramirót, hiszen ő más vallású, mint te. Csak azt a halált adod neki, amit ő kért tőled, és amit lelkiatyja is igazságosnak tartott. Ostobaság lenne ezért, ha most szabadon engednéd.
Szomorú lett Alboçadam, amikor mindezeket meghallotta. Azt gondolta magában, hogy szerencsés az a férfi, aki sohasem bízott asszonyban, hiszen lám, ez a nő a király hites felesége, még gyermeket is szült neki, és mégis azt akarja, hogy férje becstelen halált haljon. Elhatározta ezért, hogy amint csak teheti, eltaszítja magától Aldorát, és nem fog többet hallgatni rá. Másrészt viszont azt is fontolóra vette, amit a királyné mondott Ramiro király bosszúszomjáról. Titkon ő is gyanította, hogy Ramiro életére törne majd, ha most nem ölné meg. Miután mindezeket meghányta-vetette, mindenkit egybegyűjtött, és így szólt Ramiro királyhoz:
– Látom, hogy megbántad bűnödet. Bizony őrültség volt tőled, hogy hozzám eljöttél! Vezekelhettél volna saját palotáidban is. Tudom, hogy ha egyszer én kerülnék a te kezeid közé, akkor nem menekülnék meg a haláltól, ezért megteszem azt, amit magad kértél tőlem.
Majd Ramirót az udvarra vitette, és megengedte neki, hogy kürtjét megfújja, ameddig csak tüdejéből telik. Ramiro király még csak azt kívánta, hogy a kivégzésen jelen legyen a királyné, minden asszony és hajadon, a mór összes rokona, és a palota többi lakója. Alboazer Alboçadam pedig parancsot adott rá, hogy minden az ő akarata szerint történjen.
Erejét összeszedve megfújta hát kürtjét, és amint fia, Dom Ordonho infáns ezt meghallotta, a katonákkal segítségére indult. Abban a pillanatban, amikor a felmentő csapat berontott a palota kapuján, Ramiro király leugrott a vérpadról, és fiához ilyen parancsot intézett:
– Gyermekem! Sem édesanyádat, sem a vele lévő többi asszonyt és hajadont ne merészeljétek megölni, mert a királynénak más halált szántam.
Aztán előrántotta a kardot, és olyat vágott Alboçadam fejére, hogy annak mellkasáig hasított a penge. Ott hullott el Alboçadam négy fia és három lánya, és minden mór, aki csak a palotában volt. Kő kövön nem maradt Gaia városában, mindent porig romboltak.
Ramiro király magával vitte feleségét, minden asszonyt és hajadont, és a hajókba tuszkolta őket. Hívatta fiát és híveit, hogy elbeszélje, mint esett találkozása a királynéval. Elmondta nekik, hogy saját földjén fog szigorú törvényt ülni felette, ezért is nem ölte meg őt azon nyomban. A nemesek elborzadtak a királyné gonoszságán, Dom Ordonho pedig könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani:
– Uram, anyámról én rosszat nem szólhatok. De apám cselekedjen úgy, ahogyan becsülete kívánja.
Ezután beszálltak a hajóikba, és Foz d’Ancorába eveztek, hogy ott kipihenjék a hosszú hajózás és csatározás fáradalmait. Itt tudatták a királlyal, hogy a királyné folyton zokog, amire a király gúnyos mosollyal így válaszolt:
– Hozzátok csak ide, hátha elárulja nekünk, hogy mi bántja! – És mikor végre odahurcolták, kérdőre vonta:
– Miért ilyen búskomor ma, királyné asszony? – Szegény asszony a zokogástól rázva így felelt neki:
– Mert te megölted a mórt, pedig ő jobb volt nálad.
Erre viszont már az Infáns is megkeményítette szívét, és így fordult apjához:
– Láthatod, hogy az ördög szól belőle, mire vársz hát? Ha nem sietsz, a végén még elszökik jogos büntetésed elől.
Végül a király parancsára egy nagy kőhöz kötözték a királynét, és ott helyben a vízbe vetették. Ezért hívják máig a helyet úgy, hogy Foz d’Áncora, azaz Horgony-öböl. Egyesek híresztelik még, hogy Dom Ordonho talán pont azért nem örökölhette Kasztília földjeit, mert ő kívánta anyja halálát, de erről biztosat nem lehet tudni.
Ramiro király Leónba ment, és szózatot intézett alattvalóihoz, melyben elmondta nekik Aldora királyné gaztetteit, és azt, hogy a királynő halála miatt újra kíván házasodni. Bizonygatta, hogy Ártiga méltó felesége lehet majd, hiszen személyesen győződött meg arról, hogy milyen kiváló mór családból származik. Háza népe nem győzte helyeselni döntését, és mondják, hogy ebben közrejátszhatott az is, hogy Aman, a csillagjós is neki kedvezően jövendölt:
– Ártiga ékkő minden élő asszony között, – így szólt a jóslata – jó keresztény lesz, és az Úr sok fiúval áldja meg, akik nagy tetteket és hősi kalandokat visznek majd véghez.
És valóban így is lett, ahogyan Aman megjósolta, mert Ártiga hosszú életű volt, ő építtette São Juião kolostorát és számos kórházat is. Utódai pedig mindazt véghezvitték, amiről a csillagjós beszélt.

Jánossy Gergely fordítása

Rákóczi István–Giampaolo Salvi szerk.: Középkori portugál irodalmi antológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 1994. 124–130.

A magyar recepció mérföldkövei – Kritikafüzér a Paul Celan költészetéről magyar nyelvterületen megjelent legfontosabb szakkönyvekről

 

  1. A megfejthetetlen szavak nyomában

(Megkésett megjegyzések Bacsó Béla A szó árnyéka – Paul Celan költészetéről című könyvéhez, a magyarországi Celan-recepció fontos mérföldkövéhez)

Bacsó Béla kismonográfiája[1] / esszé-tanulmánykötete (a könyv műfaji besorolása megítélésem szerint meglehetősen nehéz feladat) Paul Celan magyarországi kritikai recepciójának kétségtelenül egyik mérföldkő értékű állomása, melynek megállapításai még így, a megjelenéstől számított idestova két évtized távlatában sem avultak, avulhattak el. Írom ezt azért, mert 1996 óta a Celan-filológia meglehetősen nagy lépéseket tett előre, publikálatlan művek váltak elérhetővé, megszületett több kritikai kiadás, továbbá korábban ismeretlen életrajzi tények váltak ismertté, jórészt annak köszönhetően, hogy azóta Celan több ezer oldalnyi levelezését is kiadták.
A hermeneuta, filozófus-esztéta Bacsó Béla gyakorlatilag egyáltalán nem biográfiai alapon közelítette meg Paul Celan költészetét, ily módon pedig szinte csak és kizárólag a szövegekre, esetleg azok bizonyos fokú kritikai recepciójára hagyatkozva nem volt köteles figyelembe venni puszta életrajzi tényeket, így szövegcentrikus elemzéseinek állításai sem válhattak, válhatnak könnyen megkérdőjelezhetővé. Természetesen a nemzetközi Celan-kutatásban is folyamatos, lezáratlan, ugyanakkor termékeny viták tárgyát képezi, hogy Celan versszövegeihez csak-életrajzi vagy csak-textuális alapon szabad-e közelíteniük az értelmezőknek, s a kutatók mindig is hajlamosak voltak átesni a ló egyik oldalára, afelől azonban nem lehet kétségünk, hogy végül is mind a két irányzatnak megvan, meglehet a létjogosultsága, még ha az arany középút talán üdvösebbnek is tűnne. Bacsó Béla könyve kétségtelenül inkább a szövegcentrikus Celan-olvasási hagyományhoz kapcsolódik, ám ezen belül képes volt időtálló eredményeket felmutatni a nemzetközi szakirodalom beható ismeretére támaszkodva.            Bacsó Béla nem is annyira irodalomtörténészként, sokkal inkább filozófusként közelít Paul Celan lírájához, olvasási stratégiája pedig ebben a tekintetben szoros rokonságot mutat Hans-Georg Gadamer és Jacques Derrida nevezetes Celan-értelmezéseivel (számos helyen hivatkozik is mindkettejükre). Értelmezésegyüttese ugyancsak abból indul ki, hogy Celan enigmatikus költeményei filozófiai mélységű igazságokat fogalmaznak meg, és nem csupán a második világháború borzalmaira és a Holokauszt traumájára reflektálnak, átértékelve a művészetet és a költészetet, hanem gondolkodás- és eszmetörténeti szinten is olvashatóak, az európai filozófiai történetének számos jelentős alakjára is implicit vagy explicit utalásokat téve.

            A kötet első fejezete, a Művészet komor ég alatt című tanulmány arra reflektál röviden és tömören, miként változott meg gyökeresen a második világháború és a Holokauszt utáni Európában a költészetről, s úgy általában a művészetről való gondolkodás, s hogy Adorno igencsak sokat vitatott, provokatív állítása, mely szerint Auschwitz után immár lehetetlenség verset írni, mennyire bizonyult igaznak, vagy éppenséggel tévesnek vagy csupán részben igaznak. Paul Celan háború utáni költészete, különösen az 1950-es évek végétől számított, kései költészete eminens példaként szolgált a művészet radikális átértékelésére és újraértelmezésére, s Bacsó Béla tanulmánya az általa létrehozott töredékes-enigmatikus-rétegzett, egyedülálló líranyelv működését többek között egy kései, a költő halála után publikált Zeitgehöft kötetből idézett Dein Uhrengesicht kezdetű versének példáján keresztül mutatja be.
A könyv második része, a Vers és kéz antropológiai kérdezőhorizontba helyezkedve vizsgálja Celan költészetét. Többek között a Sprachgitter kötetben található Blume – Virág című vers értelmezésén keresztül fókuszál a kéz motívumára, rámutatva arra a tényre, hogy a vers, a műalkotás létrehozatala egyedi, kézműves gesztus, s miként arra Heidegger, Gadamer, Böschenstein vagy Lévinas is utalnak számos helyen, a kéz egyúttal az alkotás, a teremtés antropológiai szimbóluma is, mely egyrészt megkülönbözteti az embert az állattól, kiemeli a természetből, másrészt teremtő ereje révén Istenhez hasonlatossá is teszi. A kéz persze egyszerre képes teremteni és rombolni, ez az antropológiai kettősség pedig a Holokauszt történelmi traumájának fényében ugyancsak Celan költészetének egyik alapvető szövegszervező elve.
A kötet harmadik fejezete nemes egyszerűséggel A nyelv címet viseli, és Paul Celan nyelvhez való viszonyát, a celani poézis nyelvfelfogását ecseteli tömören, mégis részletesen. Celan, a bukovinai születésű zsidó költő anyanyelve a német volt, multikulturális identitása mellett számos szállal elidegeníthetetlenül kötődött a német irodalomhoz és kultúrához, a Holokauszt borzalmai révén azonban szimbolikusan kiűzetett, kivettetett anyanyelvéből, ám mégis, a zsidóság ellen (német anyanyelvű emberek által) elkövetett bűnök ellenére is gyakorlatilag végig ezen a nyelven írt, így egyszerre vált költészete számára a német nyelv a száműzetés és a menedék helyévé. A háború történelmi traumája a művészetben, a költészetben amúgy is nyelvi szkepszist szült, a nyelv kifejezőkészségében való hit alapjaiban rendült meg, Celan pedig, számos második világháború után alkotó európai költővel együtt radikálisan volt kénytelen átértékelni az emberi nyelvhez, azon belül is saját anyanyelvéhez való viszonyát, melynek eredménye megismételhetetlenül egyedi és meglehetősen nehezen dekódolható költészete lett.
A negyedik tematikus egység ugyancsak meglehetősen lényegre törően A szó címet kapta, s miként Bacsó Béla fogalmaz, arra világít rá, hogy a mindenkori olvasó számára Celan költészetének behatóbb ismerete nélkül is kitűnhet, hogy e talányos költészet érthetőségének alapját a szóhoz való viszony képezi. Bacsó szövege tárgyalja Celan és Oszip Mandelstam líraesztétikai elképzeléseinek szoros rokonságát, valamint a Celan költészetében fellelhető kabbalisztikus utalásokat a szó teremtő erejére, rávilágítva, mennyire radikálisan új, pusztán a szó szemantikai egységén alapuló poétikát hozott létre a költő. A szó Celan költészetében újra és újra megjelenő motívumát az Atemkristall versciklus Wortaufschüttung és Ich kenne dich kezdetű, egymást követő költeményeinek példáján keresztül mutatja be, támaszkodva Gadamer nevezetes Atemkristall-kommentárjára, a Wer bin ich und wer bist du? című elemzésre is.
Az ötödik fejezet, a Homályosság, obscuritas a motivikai vizsgálatoktól kissé általánosabb szintre emelkedve Celan költészetének homályosságát, nehezen érthetőségét, hermetizmusát vizsgálja, kitérve arra is, miként jelennek meg a költő lírájában az ezt a bizarr, főként a kései pályaszakaszban már-már érthetetlen, de a hermeneutikai értelmezésnek és megértésnek bizonyos fokig ellenálló versszövegeket teremtő poétikát megindokoló metairodalmi utalások. A hermetikus versszöveg ugyanis, ha a külvilág dolgaira nem is, de önmagára, önnön textuális valóságára, a maga által teremtett szövegvilágra mindenképpen referál, ez az önreferencia pedig mindenképpen a celani versszövegek megértésének, vagy legalábbis a megértés lehetőségének egyik kulcspontja. Bacsó többek között olyan jeles Celan-értelmezőket hív segítségül a poétikai vizsgálódáshoz, mint Philippe Lacoue-Labarthe, Menninghaus, Derrida vagy éppenséggel Peter Szondi, Celan kortársa és barátja, s többek között a Sprich auch du kezdetű 1955-ös, a Von Schwelle zu Schwelle kötetből való verset elemezve mutatja be a mindenkori olvasónak a hermetikus poézis működésének módját és motivációit.
A kötet hatodik és hetedik fejezete mintegy függelékként csatlakoznak az első, egymással szoros dialógust folytató, oda-visszautalásokkal ugyan ellátott, szerves egészet képező, de azért önálló tanulmányokként is jól olvasható tanulmányokhoz. A hatodik fejezet, Az iszonyat nyelve és a költészet című esszé Celan jól ismert, a Georg Büchner-díj átvételének alkalmából írott és felolvasott előadását, a Meridiánt kísérli meg költői önértelmezésként olvasni. Celan ugyan meglehetősen kevés prózai művet, esszét hagyott hátra, ám ezekből igen határozott és jól körvonalazható líraesztétikai elképzelések olvashatók ki, e líraelméletnek pedig kétségkívül a Meridián a legkardinálisabb foglalata. Bacsó feltárja a beszéd bonyolult intertextuális allúziórendszerét, hiszen a Meridián alapvetően a fiatalon elhunyt, ám úttörő romantikus német szerző, Georg Büchner mindössze négy fennmaradt művében implicit módon megfogalmazott művészetszemléletre épül, ám szem előtt tartja azt is, hogy jóval túlmutat a puszta intertextuális utalásokon, megfogalmazva Celan saját, egyéni művészetelméletét és líraesztétikáját is, mely ugyan sok szempontból rokonítható Büchnerével, ám mégis más időben, más eszmetörténeti kontextusban született.
A hetedik, utolsó írás egy meglehetősen rövid, tömör esszé, melynek címe egyszerűen Paul Celan egy verséről. A rövid szöveg az Atemkristall ciklus tízedik, Mit erdwärts gesungenen Masten kezdetű versét teszi vizsgálódása tárgyává, Hans-Georg Gadamer nyomdokain járva sorról sorra, szóról szóra értelmezi a mindössze hat rövid sorból álló költeményt, feltárva a benne játékba hozott szavak grammatikai-szemantikai többértelműségét, s az alapvetően a Holokauszt feldolgozhatatlan traumája utáni eszmetörténeti összeomlásról, az ember elidegeníthetetlen, örök bűnösségéről, illetve az ezen és mindenen túli költői kiállásról, tanúságtételről (Zeugnis) tudósító verset elhelyezi az életmű tágabb kontextusában is, s részint a nemzetközi szakirodalomra támaszkodva kimutatja, hogy mindenen túli és mindennel szemben a tanúskodás, tanúságtétel a celani költészet egyik leglényegesebb eleme.

Bacsó Béla rövid Celan-könyve sokkal többet, lényegesebbet tartalmaz annál, mint amire rövid terjedelméből első olvasásra következtethetnénk. Kardinális tájékozódási pontokat jelöl ki Paul Celan költészetének olvasásához, olvashatóságához, a maga idejében pedig teljesen átértékelte az egyébként viszonylag már akkoriban is kiterjedt magyarországi Celan-recepciót. A kötetnek vitathatatlan erénye, hogy – mintegy hasonlatos módon Paul Celan költészetéhez – a lehető legkevesebb szóval mond el tárgyáról a lehető legtöbbet. Helyenként esszéizáló regisztert enged meg magának, teret nyújtva az értelmező vállalt, s minden bizonnyal az interpretációból kiiktathatatlan szubjektivizmusának, ám ugyanakkor szép számmal hivatkozik is a nemzetközi szakirodalomra, mind Paul Celan kritikai recepciója, mind pedig az európai (főként német és német-zsidó) filozófia, gondolkodástörténet kapcsán. Viszonylag kevés versszöveget idéz, ám ezeket oly módon válogatja meg, hogy rajtuk keresztül Paul Celan költői életművére, poézisára és poétikájára vonatkozóan többé-kevésbé egyetemes érvényű állításokat képes tenni. A motívumközpontú vizsgálódásoknál és a szorosan szövegközeli olvasatoknál látszólag redukálja tárgyát, ám ezen finoman árnyalt redukció valójában az egyszeri és megismételhetetlen lírai életmű egészét is láttatja velünk részletein keresztül a maga nagy összefüggéseiben. Biográfiai tények helyett elsősorban a szövegekre és azok lehetséges textuális-intertextuális összefüggésrendszereire helyezi a hangsúlyt, a szöveg primátusának hermeneutikai alaptételéből kiindulva, és megítélésem szerint helyes, egészséges arányban vegyíti egymással az irodalomtörténeti és a filozófiai-esztétikai kérdezőhorizontot. Celan ugyanis azon európai költők egyike, aki egy történelmi trauma árnyékában radikálisan újszerű líranyelvet létrehozva a lehető legtöbb mindent sűrített bele legtöbbször viszonylag kevés szóból álló, főként kései, már-már kibogozhatatlan utalásrendszerekkel átszőtt verseibe, líranyelvi teljesítménye által pedig olykor elmosódni látszik a határ irodalom és filozófia között. A szó árnyéka többek között azt is bebizonyítja a mindenkori olvasónak, hogy bár Celan versei valóban nehezen adják meg magukat az értelmezésnek, amennyiben kellő alázattal és elmélyültséggel fordulunk feléjük, mégiscsak megérthetünk belőlük valamit a szó hermeneutikai értelmében, hermetizmusuk pedig nem annyira megszünteti, mint inkább kitágítja az értelmezés lehetőségeit. Pusztán rajtunk, olvasókon múlik, meghalljuk-e Celan költészetének első olvasásra megfejthetetlennek ható szavait, s ha igen, képesek vagyunk-e metaforikus párbeszédet kezdeményezve a megfelelő kérdést intézni feléjük? Bacsó Béla kétségtelenül azon magyar Celan-értelmezők egyike, akiknek mindez, ha szükségszerűen töredékesen is, de mindenképpen sikerült.

  1. A határok átlépése és átértékelése – Bekezdések Kiss Noémi Celan-monográfiájáról

Kiss Noémi Határhelyezetek – Paul Celan költészete és magyar recepciója című[2], eredetileg doktori értekezésként megvédett monográfiája a magyarországi Celan-recepció egyik igen fontos, könyv formátumú mérföldköve, mely nem csupán a szerző líráját vizsgálja, de igen nagymértékben foglalkozik Celan magyarországi – elsősorban műfordítói, másodsorban kritikai – recepciójával, illetve fordíthatóságának és / vagy fordíthatatlanságának kérdéseivel és ellentmondásaival.
Az alapvetően összehasonlító irodalomtudományi kérdezőhorizontba helyezkedve vizsgálódó monográfia először különböző nézőpontokból próbál közelíteni Paul Celanhoz, a szerzőhöz és a biográfiai személyhez, rávilágítva a szerző bukovinai születéséből fakadó meglehetősen összetett, multikulturális identitására, melyen belül a Holokauszt traumájából kifolyólag főként a német és a zsidó identitás között képződött feloldhatatlan ellentmondás. E komplex, multikulturális identitás, a több hagyományban való párhuzamos benne állás pedig szükségszerűen magával vonhatja azt is, hogy más célnyelvi kultúrákban a celani költészet befogadása, egyáltalán befogadhatósága ugyancsak meglehetősen ellentmondásos kérdés, ingoványos talaj.
Az Exkurzus címet viselő fejezetben Kiss Noémi a celani költészet és annak más célnyelvi kultúrában való recepciója különböző fordításelméletek felől való olvashatóságáról értekezik, majd a következő tanulmány, A befejezetlen fordítás immár egészen konkrétan tér rá a fordíthatóság kérdésére a magyarul röviden Csavargónóta címmel ellátott, helyenként a nonszenszköltészetbe hajló, épp ezért a szó tradicionális értelmében szinte fordíthatatlan Celan-vers kapcsán, Oravecz Imre és Marno János magyar átültetéseit, azok érvényességét vagy érvénytelenségét vizsgálva.
A Celan „konkrétan” című fejezet a Huhediblu című Celan-vers elemzésén keresztül igyekszik megragadni a szerző poétikájának bizonyos sajátosságait és ismételten a fordíthatóság / fordíthatatlanság kérdését és egyáltalában miértjét, egyenes utat nyitva a Hermetizmus és irónia című hosszabb tanulmánynak, mely e két retorikai alakzat definiálását és Celan költészetében való jelenlétük kimutatását és vizsgálatát tűzi ki célul, valamint megkísérli rokonítani a celani poézist hasonló történelmi traumát átélt és megverselő magyar szerzők, például kézenfekvő módon Radnóti vagy Pilinszky költészetével.
A kötet második nagyobb tematikus egysége A befogadás nyelvi különbségei címet viseli, s a továbbiakban ez tagozódik kisebb, önálló tanulmányokként is olvasható, eredetileg azokként is íródott fejezetekre. Kiss Noémi először részletesen, fokozatosan feltárja Paul Celan költészetének magyar fogadtatását a kronológia mentén haladva, mind irodalomkritikai, mind műfordítási téren, mind pedig a hatástörténet szintjén, azaz rávilágítva arra, hogy miként épültek be a celani poétika egyes elemei olyan jelentős magyar költők életművébe, mint például Nemes Nagy Ágnes vagy Pilinszky, s nem csak azon szerzőkről beszélhetünk, akik maguk is fordították Celant. A kötet ezek után tér rá arra a speciális irodalomtörténeti helyzetre, melyet Celan kétségtelenül elfoglalt az európai líra történetében – erről szól a monográfia címadó, Határhelyzetek című tanulmánya, mely egyébiránt igen konkrét fordításkritikai következtetéseket is levon a magyar fogadtatás / érthetőség töredékessége kapcsán Lator László, Marno János vagy Oravecz Imre, a Celant fordító legfontosabb kortárs magyar költő Celan-átültetései kapcsán. A kötet utolsó alfejezete ennél még sokkal konkrétabb példaként emeli ki és hasonlítja össze Celan Tenebrae című versének négy magyar fordítását, Lator László, Oravecz Imre, Marno János és Schein Gábor teljesen változó mértékben szöveghű átültetéseit, állást foglalva amellett a fordításelméleti megállapítás mellett is, hogy a fordítás, és az irodalmi szövegek szépirodalmi igényű műfordítását is kétségtelenül ide kell sorolnunk, egy forrásnyelvi szövegnek szükségképpen diszkurzív értelmezését kell, hogy adja. Éppen ezért nem létezik, nem létezhet olyan, hogy egy adott forrásnyelvi irodalmi szöveg minden kétséget kizáróan szabatos és hiteles célnyelvi fordítása, egy adott mű vagy életmű értelmezhetősége és integrálhatósága a célnyelv kultúrájába pedig nagymértékben az adott fordítón és fordításon múlik, adott esetben időről időre szükségessé téve az újrafordítást.
A könyv Paul Celan magyar műfordítói és irodalomkritikai recepciójának (2003-ban a teljességre törekvő) terjedelmes bibliográfiájával zárul, mely remekül mutatja a szerző és recepciójának magyar irodalomra és irodalomtudományi gondolkodásra gyakorolt vitathataltanul nagy hatását, s csak ezt követi az értekezés megírásához felhasznált művek bibliográfiája.

            Kiss Noémi doktori értekezésként megvédett könyve úgy vélem, a maga hibáival és korlátaival együtt is a magyarországi Celan-recepció kiemelkedően fontos állomása. Hibaként róható fel példának okáért, hogy a szerző talán nem találta el megfelelően az arányokat. Míg az értekezés alcíme azt sejteti, hogy Paul Celan költészete és magyar recepciója nagyjából egyenlő mértékben képezik a kötet vizsgálódásainak tárgyát, az a benyomásom, hogy Celan költészetéről, annak milyenségéről, költői teljesítménye poétikai-retorikai-stilisztikai sajátosságairól egyharmad, míg a magyarországi recepcióról, elsősorban a magyar irodalomra gyakorolt hatástörténetről és a magyar fordítások keletkezésének történetéről és fordításkritikai megítéléséről, megítélhetőségéről körülbelül kéthrmad arányban szól a munka. Korántsem szakmai, sokkal inkább puszta szerkesztéstechnikai kérdés továbbá, hogy bár a kötet különböző fejezetei vállaltan különálló tanulmányokként olvashatók és akként is íródtak, monografikus igényű szakmunkává komponálva nem minden esetben illeszkednek egymáshoz szervesen. Sok helyen hiányoznak az előre- és visszautalások, összekötő részek, melyekkel egészen egyszerűen és gyorsan ki lehetett volna egészíteni az egyes fejezeteket, ily módon pedig sokkal inkább egy szerves egésszé összeálló monográfia, semmint egy félig-meddig töredékes tematikus tanulmánykötet benyomását kelthette volna a mű. Vitathatatlan erénye ugyanakkor a kötetnek, hogy bár vizsgálódása tárgyául Paul Celan költészetét és magyar recepcióját jelöli meg, a fordításkritikai-fordításelméleti fejezetek, fejtegetések jóval túllépnek a celani költészet fordíthatóságának és magyar befogadásának, befogadhatóságának kérdésein, és sokkal általánosabb, nyilván nem csupán Celan lírájára érvényes teoretikus következtetésekre jutnak a kultúrák közötti átlépés lehetőségei, a forrásnyelvi és célnyelvi szöveg viszonya, a fordítás és értelmezés, valamint a fordíthatóság és fordíthatatlanság kérdésköre kapcsán. A kötetben tematizált határhelyzetek kapcsán bizonyos pontokon Celan költészete kiindulási pontként, orvosi lóként szolgál az általánosabb érvényű teoretikus vizsgálódásokhoz, e vizsgálódások pedig felettébb produktívnak bizonyultak a hazai irodalom- és fordításelméleti diskurzus szempontjából is, túl egy bizonyos külföldi szerző magyar recepcióján.
Kiss Noémi könyve éppen ezért nem csupán puszta irodalomtörténeti szempontok alapján fontos munka, hanem megjelenésének idején a hazai Celan-recepció egyik jelentős állomásaként funkcionálva, ám az egyetlen szerző életműve és recepciója vizsgálatának keretein túllépve a 2000-es évek magyar irodalom- és fordításelméleti szakirodalmát is igen produktív kérdésfelvetésekkel gyarapította.

  1. Mozaik a sérült élet poétikájáról

(Kissé kései megjegyzések Bartók Imre Paul Celan-tanulmánykötetéről)

Bartók Imre kötete[3] fontos állomás a magyarországi Celan-recepció történetében, hiszen a az egyik legfontosabb könyvnyi terjedelmű, magyar nyelven publikált elemző munka, mely Paul Celan költői életművével foglalkozik. Ez volt legalábbis az aktuális helyzet a könyv megjelenésének évében, 2009-ben.
A könyv tíz, különböző aspektusokból kiinduló tanulmány monográfiaszerű tanulmánykötetté összeálló gyűjteménye, mely az irodalomtudományi megközelítés mellett a filozófia és az esztétika felől is igyekszik megvizsgálni Celan költészetét, így a kötet maga nem csupán irodalomtudományi munkának, de inkább interdiszciplináris vállalkozásnak tekinthető.
A könyv első tanulmánya a negatív teológia, Isten hiánya és / vagy megnevezhetetlensége szempontjából vizsgálja Celan néhány versét. Ezután nyelv és fény viszonyát vizsgálja a szöveg a celani poétikán belül, majd a következő fejezetben áttér a passzivitás, az emberi sors tűrésének és elszenvedésének motívumára. A könyv negyedik, Idő és dátum címet viselő tanulmánya Celan verseinek keltezettségével, lehetséges térbeli és időbeli referenciapontjaival foglalkozik, hasonlóan Derrida Schibboleth című paradigmatikus Celan-értelmezéséhez. Az ötödik fejezet az egyedül állás, azaz a tanúsítás motívumával foglalkozik, rámutatva, hogy Paul Celan bizonyos versei önálló valóságokat alkotnak, és mintegy a művészet végső menedékeként, önmagukban állnak. A kötet hatodik tanulmánya, mely szerint jel vagyunk, az emberi élet jel- és jelenlétszerűségével foglalkozik Celan líráján belül, keresve azokat a motívumokat, melyek szerint az emberi létezés nem öncélú és jelentésnélküli, hanem valamiféle cél, jelentés keresendő mögötte. A hetedik, Közelség című fejezet Isten és ember kapcsolatával, Isten lehetséges közelségével és embertől való távolságával foglalkozik, ismételten bevonva Celan költészetének elemzésébe a teológiai nézőpontot. A nyolcadik, Szótájak címet viselő fejezet a szó motívumát vizsgálja, eljutva a következtetésig, hogy Celan költészetének, főleg kései verseinek alapegysége a szó, mely azonban már nem a külső valóságra, hanem inkább önmagára referál. A kilencedik fejezet az alvilágba való alászállás motívumát kutatja, illetve Celan egyes, Orpheusz mítoszát megidéző verseit elemzi. A tizedik, a kötetet lezáró tanulmány a Tanulj címet viseli, s a Celan költészetében végig ott rejtőző trauma és pesszimizmus ellenére bizonyos versekből optimizmust vél kiolvasni.            Összességében úgy vélem, a tanulmánykötet fő erénye, hogy a lehető legtöbb nézőpontból igyekszik elemezni Celan költészetét. Habár nyilván nem törekedhet a teljességre, az életmű legfontosabb verseit, versrészleteit megkísérli elemezni és valamilyen tágabb poétikai kontextusban elhelyezni. A 2009-es év előtt megjelent Celan-monográfiák valamilyen specifikus szempontból közelítették meg a költő líráját, Bartók Imre azonban az egyes önálló fejezetekben a több nézőpontot összehangoló és egymás mellett létezni hagyó megközelítésre törekedett. További fontos erénye a kötetnek, mint az a bevezetőben már említésre került, hogy nem csupán a vizsgálódási pontokat illetően nem kötelezte el magát egyértelműen, de még a különböző bölcsészettudományok szempontjából is interdiszciplináris: egyszerre kísérli meg filozófiai, esztétikai és irodalomtudományi kérdezőhorizontból elemezni az életművet, ami mindenképpen gazdagítja és produktívabbá teszi az egyes értelmezéseket.
A magyarországi Celan-recepció igen fontos, az életmű olvasásának lehetőségeit tág és egyéni szempontokkal gyarapító állomásaként A sérült élet poétikája példaként szolgálhat a jövő magyar nyelven publikáló értelmezői számára is, a számos nézőpont ötvözésével lefektetve a kétezres, illetve immár a kétezer-tízes évek magyarországi Celan-recepciójának bizonyos módszertani alapjait.

[1] Hivatkozott kiadás: Bacsó Béla, A szó árnyéka. Paul Celan költészetéről, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1996.

[2] Hivatkozott kiadás: Kiss Noémi, Határhelyezetek. Paul Celan költészete és magyar recepciója, Budapest, Anonymus Kiadó, 2003.

[3] Hivatkozott kiadás: Bartók Imre, Paul Celan. A sérült élet poétikája, Budapest, L’Harmattan, 2009.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info