Homokember (részlet)

Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek, vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.
Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.

Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.

Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszom. Az embert megviselik ezek. 

ÉS most lazuljunk el a kételyben.

Paul Celan korai költeményei

Egy szemcse homok

Kő, amiből kifaragtalak,
amikor az éjszaka erdőit kiirtotta:
fává faragtalak
és bevontalak elsuttogott szavaim homályába
mintha kéregbe burkoltalak volna –
Egy madár kikel egy könnyből,
ami simává csiszolódott, mint a gyöngy, mint a kavics a tengerben,
szárnya lombként zizzen fölötted:

vársz még,
amíg minden szemek mélyén egy homokszem parázslik fel neked,
egy szemcse homok,
ami segített nekem álmodni,
és amikor alámerültem, téged megtalálni –

feléje mozdítod gyökereidet,
és szárnya kapsz, ha a föld a haláltól izzik,
magasra nyújtózol,
és én előtted lebegek, levélként,
ami tudja, hol nyílnak meg a kapuk.

 

Távolságok 

Szem a szemben, a hűvösségben,
engedj minket is ehhez kezdeni:
együtt
engedd lélegeznünk a fátylat,
ami egymástól elválaszt,
amikor az este mérni készül,
hogy mekkora még a távolság
minden egyes alaktól, amit magához fogad,
minden egyes alakig,
amit nekünk kölcsönadott.

 

Breton tengerpart

Összegyűlt minden, amit láttunk,
hogy búcsút vegyen tőled és tőlem:
a tenger, ami éjszakákat vetett elénk a partra,
a homok, ami velünk szállt át rajtuk,
és a rozsdavörös tengerparti fű,
amiben megtörtént nekünk a világ.

András Orsolya fordításai

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

 dreams1

Illusztráció: Paul Klee

Csapda

Dél-India, fullasztó hőség. Szoláris pillanatok, amikor az emberek kifordulnak magukból.
A célszemély érkezéséig már csak percek voltak hátra. Nyolckor pontban vége. Fontos alkalom volt ez az életében, ugyanis ma este a századik alkalommal kell majd meghúznia a ravaszt. Ha volnának kollégái, akikkel összejárhatna munka után sörözni, akkor biztosan járna köztük egy ilyen legenda, hogy „a századik, az valami”, „a századik után megváltozol”, „a századik a mi meseszámunk”. Istenek volnának, de így is azok, élet és halál urai, akárcsak az orvosok, csak sokkal diszkrétebben. Mert senki nem ismeri fel őket, mert valójában nem voltak kollégái, de arra gondolt, valahol messze, más éghajlaton, más körülmények között egy hozzá hasonló ember, valaki az ő feladatát hajtja végre kicsit másképp, talán szintén a századikra készül, és szintén erre gondol, hogy „a száz a mi meseszámunk”.
Megigazította a szerkezetet, a kétlábú hevedert az ablak előtt felállított és az ablakpárkánynak belülről nekitámasztott asztalkán biztosította. A gömbcsuklóban egyszer körbeforgatta a Steyert, de még anélkül, hogy a toldalékot a végére ráillesztette volna, és megnyugodva tapasztalta, hogy minden a helyén van és megfelelően működik. A gépek felkészültek az eseményre. Izgult, hogy a vadonatúj fegyvert vajon használja-e még majd, vagy itt kell hagynia, hogy szükség lesz-e a gyors elrakodásra, esetleg menekülésre, ha úgy adódik, mert ilyenkor, és főleg így, hogy ez egy mesés, ünnepi alkalom, bármi megeshet.
Levette a zakóját meg az ingét, és egy szál atlétában leült a székre, majd az íróasztalnál sodort magának egy cigarettát, töltött magának egy pohár vizet. A füstöt kifújva arra gondolt, képtelenség volna, hogy sörözni járjon a kollégáival, hisz mióta ezzel foglalkozik, immáron kilencvenkilenc megbízás óta, melyet mind, kivétel nélkül hibátlanul teljesített, egy kortyot sem ivott. Már nem is emlékszik a sör ízére. „Talán kívánnám, ha emlékeznék rá”, mondta magában. „Rohadt meleg van”, tette még hozzá.
Felállt, hozott fürdőszobából egy törölközőt, és felitatta homlokáról, majd a feje tetejéről a verejtéket, megtörölte a hónalját is. Még az utazás előtt levágatta a haját, mert eszébe jutott, hogy első alkalommal, mikor ilyen éghajlaton dolgozott, mennyire pórul járt, és hogy dühében az utolsó pillanatokban kellett levágnia a szemébe lógó tincseit egy vadászkéssel, hogy ne zavarja a koncentrációban.
Visszaült a székre, de közben már érezte, hogy egyre jobban ver a szíve. Kezdődik. Újabban mindig ez volt. Ha nem húzza ki magát ilyenkor, akkor szinte fullad, túlságosan is izgatott lesz. De az izgalom kell, fontos a jó teljesítményhez, „aki nem izgul, kicsit sem veszi komolyan az egészet”, jutottak eszébe kedvenc énekesének a szavai, és ettől mintha lohadni kezdett volna kedve. Kitapintotta a pulzusát, és azonnal tudta, hogy nem így van. De már nincs mit tenni, itt az idő.
Még egy perc volt hátra.
Elnyomta a cigarettát, a konyhában szappannal kezet mosott, majd odatérdelt az ablak elé. Arra gondolt, talán a nikotin sincs már jó hatással rá, inkább ront a helyzeten és figyelmén, ahelyett, hogy javítana.
Ekkor még fogalma nem volt róla, hogy ezek a kifogások mind hasztalanok és hamisak, és percek múltán majd semmit sem számítanak.
Iszonyatos volt a forróság. Dél-India, pára és hőség. Biztos volt benne, hogy esni fog. Utálta az ilyen időt. Jobb lábbal térdelt az ablak előtt. Felcsavarta a toldalékot és a vállára illesztette a Steyert, majd belenézett távcsőbe. A gömbcsuklóban tisztán járt a szerkezet. Nehezen fókuszált, lassan találta meg a megfelelő ablakot, és azt is homályosan látta, hiába állítgatta az optikát, nem javult a helyzet.
„Talán nem kellett volna annyit olvasnom délelőtt”, gondolta, majd bal kezével megdörgölte a szemét és hunyorgott, ugráltatta a szemöldökét. Újra belenézett a távcsőbe. „Nem sokkal jobb”, gondolta, de valamivel mégiscsak.
Becélozta a célszemély lakását. Eddig minden a terv szerint halad. A feleség éppen benyit az ajtón, egy kisfiúval, a fiával. A nő leveszi a cipőjét és láthatóan utasítja a fiút is, hogy vegye le. Az ajtó még nyitva. Itt az idő. A nő átkíséri a szomszéd szobába a gyereket, ezalatt a bejárati ajtó még mindig nyitva. Fordul egyet és a távcsővel most a szomszéd szoba felé tekint. Még mindig ketten vannak. A nő eltűnik a gardróbban, a fiú leül az ágyra, elkezd levetkőzni. A szeme sarkából látja, hogy valaki eközben már belépett a szomszéd szobába ezért újrafókuszál. Bekapcsolja a célzó lézert. A tökéletes pillanatra és lövésre van szükség. A célszemély már az előszobában van. Szmokingban, cipőben, most léphetett be az ajtón, és az még mindig nyitva. A célszemély odasétál és becsukja. Lehajol, hogy kikösse a cipőjét, ilyenkor takarásban van, nem lehet lőni. Már egy perccel a tervezett idő után van. De ezen már semmi nem múlik. A célszemély ekkor felmagasodik, nekiáll kikötni a nyakkendőjét.
Ekkor egy csepp izzadtság csordul végig a távcső hozzá közelebb eső végén, a combja megremeg. Miért nem lő? Máskor már rég úton lett volna lefelé, már menekülésre fogta, és már el is felejtette volna, hogy éppen gyilkolt. Hosszú volt ez a pillanat. Nagyon, nagyon fülledt idő van. Egy csiklandós, kellemetlen izzadságcsepp kiválik a ravaszon tartott jobb keze alatti hónalján. A célszemély, nyakkendővel a kezében a bejárati ajtóhoz lép. Balszerencse. Kinyitja, és egy kopaszra nyírt, fehér atlétát viselő férfi jelenik meg az ajtóban.
Megremeg a keze, de talán egy tizedmásodperccel később mégis meghúzza a ravaszt. Azonnal, vélhetően a szakmai rutintól űzve, elhúzza az arcát a távcsőről és behúzza a Steyert az ablakból. Utolsó emléke az ajtó felé mutató vörös lézerpötty, és az atlétás férfi arcán a döbbenet, a felismerő tekintet, mely pontosan őrá irányult, egészen a puskahegyére, azon föl a távcsőig, azon is keresztül egészen az ő homályosan látó, izzadságtól kimart tekintetéig. Megtörli a szemét. „Nem, ez lehetetlen”, mormolja maga elé, majd felpattan, kivágja az ajtót, és rohanni kezd lefelé a lépcsőházban. Éppen úgy, ahogy vészhelyzetekben szokás. Márpedig mi más volna ez, ha nem vészhelyzet?
Futás közben az órájára pillant. Rosszul jár, gondolta, a digitális kijelző szerint egy perc múlva nyolc.
Leér a lépcsőn, kinyitja bejárati ajtót, közben felidézi maga előtt a papírfecnit, amire felírta a címet, az emeletet, és az ajtó számát. Harmadik emelet, kilences ajtó.
A lift nincs lent, úgyhogy rohanva indul neki a lépcsőháznak. Kettesével, hármasával szeli a lépteket. Felér a harmadikra. Mindenhol sötét, kivéve balról, úgyhogy a fény irányába fordul. Futva érkezik meg a kilences számú lakáshoz, a férfi, akit látott már sehol, a lakás tárva nyitva.
Megáll az ajtóban, előtte a célszemély, értetlenül és gyanakodva, nyakkendőjével a kezében. „Segíthetek”, kérdezi tőle. „Én csak,” ám ekkor elakad a szava. Egy vörös villanás éri a szembogarát, hunyorog, megszédül, meglátja végül a vörös pontot a mellkasán, az átizzadt atlétán, a szegycsonttól három centiméterrel balra. „Uram”, kiált rá a célszemély most már dühösen, „segíthetek”. Ám ő már tudomást sem vesz róla, kinéz az ablakon, a túlsó házig, és ahol az előbb állt, annál az ablaknál, meglát egy fekete foltot, egy keskeny csövet, lát egy fehér atlétás férfit, aki pontosan rá céloz. Fuvallatot érez, enyhe jeges szellőt, hideget a hátán és a tarkóján, egy pillanat alatt minden nagyon, nagyon lelassul, és minden végtelenül kiszélesedik, szinte látja magát kívülről. „Én vagyok az”, mondja döbbenten, elhaló hangon, majd egy  hatalmas lökést érez a mellkasán, éppen ott, ahol az imént még egy vörös pöttyöt látott.
A háttérben az óra elütötte a nyolcat.

A szürke zónában- Slavoj Žižek válaszai a párizsi gyilkosságokra

A «Je suis…» 1 vagy «nous sommes tous…» 2 patetikusként ható, azonosító formulák csupán bizonyos keretek közt képesek rendeltetésüknek megfelelően működni, ezekből kilépve azonban obszcén kijelentésekké válnak. Kiálthatjuk fennhangon, hogy «Je suis Charlie» 3, azonban mindennek a lényege szétmállani látszik az olyan jellegű kijelentések mentén, mint «mindannyian Sarajevo-ban élünk» vagy «mindannyian Gázában vagyunk». Az a drasztikus tény ugyanis, hogy nem élünk mindannyian Sarajevo-ban vagy Gázában túl egyértelmű ahhoz, hogy ilyen típusú azonosító formulákkal éljünk.

Ez az azonosítás szintén obszcénné válik a „muzulmán”-ként (Muselmänner) 4 nevezett auschwitzi élő-halott foglyok esetében. Képtelenségnek bizonyul az a kijelentés, hogy: mindannyian Muselmänner-ek vagyunk. Az áldozatok emberi mivoltuktól való megfosztása olyan nagy léptékű volt, hogy lehetetlen valóban azonosulni velük. (És szintén nevetséges lenne oly módon azonosulni a 9/11 áldozataival, hogy azt tettetjük: «Mindannyian New York-i emberek vagyunk», mondván, «Igen, szeretjük a New York-i lakósokat, csak biztosítsanak már számunkra egy vízumot!»).

Ugyanez érvényes az elmúlt hónap áldozatainak esetében is: meglehetősen könnyűnek bizonyul a Charlie Hebdo újságíróival való azonosulás, de sokkal nehezebb volt korábban kijelenteni azt, hogy: «Mindannyian Baga-ból valóak vagyunk!» (azok számára, akiknek ez nem ismerős: Baga egy egészen kis falu Nigéria északi részén, itt végzett ki Boko Haram kétezer embert). A «Boko Haram» nevet nagyjából úgy is fordíthatnánk, mint «tiltott nyugati oktatás», vagy még inkább specifikálva: a nők nevelése. Hogyan lehetne ezt a bizarr jelenséget egy masszív szociopolitikai mozgalom által megérteni, melynek fő célja a nemek közti hierarchikus kapcsolat szabályozása? Miért a muzulmánok, akik kétségtelenül központi szereplői a gyarmatosítás következtében végbemenő kizsákmányolásnak, az uralomnak és egyéb romboló illetve megalázó tényezőknek, s kiknek erre adott válaszaiban egyértelműen célpontnak minősül a nyugati örökség (legalábbis számunkra), az egyenlőség és az egyéni szabadság, beleértve a hatóságokkal való szabad gúnyolódás lehetőségét is? Az egyik válasz az lenne, hogy jól megválasztott célponttal rendelkeznek: számukra elviselhetetlen a liberális Nyugat képe. Nem csupán azért, mert kizsákmányoló és erőszakos, hanem azért is, mert egy drasztikus valóságképet rejteget az általa meghatározott elvek mögött: szabadság, egyenlőség és demokrácia.

Térjünk vissza azokhoz a jelentős politikai személyekhez, akik a világ minden táján kézfogással jelezték szolidaritásukat a párizsi események kapcsán, Cameron-tól Lavrov-ig, Netanyahu-tól Abbas-ig: ha valaha felmerült egy hamis álszentség képe, akkor ez az volt. Egy városi polgár eljátszotta Beethoven Örömódáját, az Európai Unió himnuszát, míg a kíséret az ablaka alatt haladt el, megfűszerezve egy leheletnyi politikai giccsel ezt a gusztustalan előadást, melyet azok állítottak össze, akik leginkább felelősek azért a szennyért, amiben élünk. Ha Sergueï Lavrov, az orosz külkapcsolati miniszter részt vett volna egy hasonló menetelésen Moszkvában, ahol több tucat újságírót meggyilkoltak, az azonnali letartóztatására minden bizonnyal sor került volna. Az előbb említett előadás a szó szoros értelmében megrendezettnek bizonyult: a média számára közvetített képek azt a benyomást keltik, hogy a politikai vezetők sora mögött voltaképpen egy teljes tömeg vonult a sugárúton. De egy másik kép, melyet fenti pozícióból készítettek, jól tükrözi, hogy a politikusok mögött csupán megközelítőleg száz ember állt és sok volt a szabad hely, melyet a mögöttük, illetve körülöttük lévő rendőrségi kiküldöttek igyekeztek felügyelet alatt tartani. A valóban Charlie Hebdo-szerű gesztus az lett volna, ha a címoldalon egy méretes karikatúrát jelentetnek meg, mely kellőképpen ízléstelenül ábrázolja mindezt.

Mindamellett, hogy a transzparensek ezt hangoztatják: «Je suis Charlie», akadnak olyanok is, melyeken ez a felirat áll: «Je suis un flic». 5 A nemzeti egység tömegben való ünneplése illetve hirdetése nem csupán a polgárok egységét jelentette (felszámolva az etnikai, vallási csoportokat és a társadalmi osztályokat), hanem az egyének hatalom és ellenőrzés általi egyesítését is – e mögött nem csupán a rendőrség áll, hanem a CRS is (1968 májusának egyik jelmondata: «CRS-SS»), illetve a titkosszolgálat és a teljes állambiztonsági rendszer. Nincs hely Snowden vagy Manning számára ebben az újnak nevezhető univerzumban. «A rendőrséggel szemben tanúsított ellenszenv már nem a korábbi, kivételt csupán a fiatal arab vagy afrikai éhezők esete képez.» – írta Jacques-Alain Miller az elmúlt hónapban. «Kétségtelenül egy olyan eseményről beszélünk, mellyel még nem szembesültünk a francia történelem során.» Dióhéjban, a terrortámadásoknak sikerült megvalósítaniuk a lehetetlent: összehangolni a ’68-as generációt legfőbb ellenségével egy hazafias cselekedet népszerű francia változatának nevében és mindezt olyan emberekkel, akik ezúttal hajlandóak önmagukat felügyelet alá vetni.

A párizsi tűntetések mámoros pillanatai egy ideológia győzelmét jelentették: egyesítették ugyanis az egyéneket egy közös ellenséggel szemben, melynek káprázó jelenléte, ha csak egy pillanat erejéig is, de eltöröl minden, egyébként létező szembenállást. Az események szemlélői egy nyomasztó döntéshelyzetbe kerültek: hekusok vagy terroristák legyenek. De hol van mindebben a Charlie Hebdo fesztelen humora? Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, figyelembe kell vennünk a Tíz Parancsolat, illetve az emberi jogok közti kapcsolatot. Az utóbbiak ugyanis, mint ahogy Kenneth Reinhard és Julia Reinhard Lupton vitatta, végső soron a Tíz Parancsolat megszegésének lehetőségét biztosítják. Az egyén személyes teréhez való joga voltaképpen a házasságtörés jogának feleltethető meg. A személyes tulajdon birtoklása nem más, mint engedély a lopásnak nevezett aktusra (mások kizsákmányolására). A szólásszabadság valójában a hamis tanúzás joga. A fegyverek birtoklásának joga lehetővé teszi a gyilkolást. A különböző vallások szabad gyakorlása egyben hamis istenek imádatának ad teret. Értelemszerűen az emberi jogok nem fogadják el nyíltan a parancsolatok megszegését, de továbbra is tágítják azt a marginális szürke zónát, melynek elzárva kellene lennie a (vallási és szekuláris) hatalomtól. Ebben a homályos zónában megszeghetem a parancsolatokat. Amennyiben pedig a hatalom próbál beavatkozni és letolt gatyával csípnek el, bőghetek, mondván: «Önök az alapvető jogaimat sértegetik». A gond az, hogy a hatalom számára voltaképpen lehetetlennek bizonyul egy egyértelmű határvonalat húzni és ezáltal az emberi jogoknak téves használatát úgy kiiktatni, hogy mindeközben az elrendelt használatuk ne sérüljön (vagyis az a használat, mely nem mond ellent a Tíz Parancsolatban összefoglaltaknak).

E szürke övezetnek képezi részét a Charlie Hebdo kegyetlennek minősíthető humora is. A magazin 1970-ben jelent meg először, mint a Hara-kiri lap utódja, melyet azért tiltottak be, mert Charles de Gaulle generális halálával piszkálódott. Miután a magazin egyik korai olvasója levélben így rágalmazta a kiadást: « bête et méchant », 6 ez a frázis vált a magazin hivatalos jelmondatává, illetve bekerült a köznapi nyelvhasználatba is. Ugyanígy sokkal találóbb lett volna a Párizsban menetelő ezrek számára a « Je suis bête et méchant» 7 felirat, mint a «Je suis Charlie».

Bármennyire szórakoztatóként hat adott helyzetekben, a Charlie Hebdo egyben korlátolt is azáltal, hogy a képei mentén feltörő nevetések sokkal inkább kétesek, mint felszabadítóak. Az antik Görögország világában éles kontraszt húzódott a fellengzős spártai arisztokraták, illetve a boldog, demokratikus athéni lakósok között. De a spártaiak, akik büszkék voltak önnön kimértségükre, ideológiájuk és gyakorlatuk középpontjába helyezték a nevetést: elismerték a közös nevetést, mint olyan erőt, mely képes az állam dicsőségét növelni. A spártai nevetés – ami voltaképpen egy hatalmi pozícióból történő kegyetlen gúnyolódás egy ellenséggel vagy egy megalázott rabszolgával, gúnyolódás ezek félelmével vagy fájdalmával – visszhangra lelt a Sztálin által tartott beszédekben, amint az «árulók» kétségbeesésével és zavartságával csúfolódott és ugyanakkor napjainkban is számolnunk kell vele. (Mellékesen megjegyzendő, hogy el kell különítenünk ezt a nevetés-típust egy másik hatalmi pozícióból származó nevetéstől, a cinikus kigúnyolástól, mely azt jelzi, hogy ezek a személyek sem képesek saját ideológiájukat komolynak tekinteni.) A Charlie Hebdo-féle humorral nem az a gond, hogy túlzottan távolra evez a tiszteletlenség vizén, hanem az, hogy egy olyan ártalmatlannak vélt túlzás, mely tökéletesen illeszkedik társadalmunk ideológiájának cinikus, vezetői jellegéhez. Nem veszélyezteti egyáltalán a hatalmi pozícióban lévőket, csupán még elviselhetőbbé teszi a vezetői gyakorlatot.

A nyugati liberális-laikus társadalmakban az államhatalom védi a közszabadságot, de ugyanakkor beleavatkozik a személyes élettérbe – példának okáért abban az esetben, ha fölmerül a gyerekzaklatás gyanúja. De ahogyan Talal Asad fogalmaz Laikus kritika? Blaszfémia, morális sérelmek és szólásszabadság (2009) című szövegében, a háztartásokba való beavatkozás, a «személyes» terek megsértése tiltott az iszlám törvények értelmében, annak ellenére, hogy a közterületeken való magatartás milyensége sokkal szigorúbb kérdésnek bizonyul. A muzulmán közösség számára az egyének szociális értelemben vett megnyilvánulása – beleértve a verbális közleményeket is – fontosabb, mint belső gondolataik. A Korán így fogalmaz: «adj szabad utat azoknak, kik hinni akarnak, és azoknak is, kik visszautasítják a hitet», de Asad szavaival élve: «a szabad gondolat joga nem fedi bármilyen vallási vagy erkölcsi hiedelem nyilvános kifejezésének jogát, amennyiben ennek célja hamis elkötelezettségre bírni az egyéneket». Ez lenne az oka annak, hogy a muzulmánok számára «képtelenség nyugton maradni valahányszor istenkáromlással találkoznak; a blaszfémia nem felel meg sem a szólásszabadság jogának, sem egy új igazság által teremtett kihívásnak, hanem sokkal inkább egy olyan dolog, mely megbont egy társadalmi hálózatot.» A nyugati liberális gondolkodás felől nézve ez azonban problémás: mi történik akkor, ha a szólásszabadság olyan aktusokat foglal magába, melyeknek elkerülhetetlen eredménye bizonyos társadalmi hálózatok megbontása? Hát akkor, ha egy «új igazságnak» valójában romboló hatása van? Mi van akkor, ha egy újabb erkölcsi tudatosság egy már élő és működő hálózatot hamisként bélyegez meg?

Amennyiben a muzulmánok esetében nem csupán arról a tényről beszélhetünk, hogy képtelenek hátat fordítani a blaszfémiának, hanem arról is, hogy hasonló esetekben indokolttá válik számukra a cselekvés – ez pedig erőszakos következményekkel járhat –, az első dolog, amit tennünk kell, hogy megpróbáljuk ezt a magtartásformát kortárs kontextusba helyezni. Ugyanez érvényes a keresztény abortusz-ellenes mozgalomra, melynek képviselői elképzelhetetlennek tartják azt, hogy az évente többszázezer elhunyt magzatról tudomást se vegyenek, voltaképpen egy olyan mészárlásról, mely saját erkölcsi rendszerükben a Holokauszttal egyléptékű. Ezen a ponton merül fel a valódi tolerancia kérdése: azzal az élménnyel szemben tanúsított együttérzés, melyet elviselhetetlennek ítélünk meg, ahogy Lacan mondta, és ezen a ponton kerül közelebb a liberális baloldal a vallásos fundamentalizmushoz saját összeírt, «elviselhetetlen dolgokat» tartalmazó listája révén: nemek szerinti diszkrimináció, rasszizmus és az intolerancia egyéb formái. Mi történne, ha egy magazin közvicc tárgyává tenné a Holokausztot? Ellentmondással találkozunk a liberális baloldal álláspontját vizsgálva: az iróniának, gúnyolódásnak, a hatóságokkal való élcelődésnek, spirituális és politikai csúfolódásnak (a Charlie Hebdo esetében) liberális jellege kezd az ellenkezőjévé válni. Úgy fest, egy, a mások fájdalma és megalázása iránti magas fokú érzékenységbe csap át.

Ez lenne az oka annak, hogy a párizsi tragédiát követően a baloldali képviselők reakciója egy szánalmasan előre megtervezett séma mentén zajlott: pontosan kiszimatolták, hogy valami egyáltalán nincs rendjén az áldozatokkal szemben tanúsított szolidaritási mozgalommal, de elvétették a dolgot azzal, hogy csupán egy hosszas és unalmas vizsgálat után ítélték el a gyilkosságokat. Az attól való félelem, hogy a támadás azonnal elítélése bűnösként bélyegez meg majd bennünket az iszlamofóbia terén, politikailag és erkölcsileg egyaránt téves. Semmilyen iszlamofób vonás nincs abban, ha elítéljük a párizsi gyilkosságokat, mint ahogy semmilyen antiszemita megnyilvánulás sincs abban, ha elítéljük Izraelnek a palesztinokkal szembeni bánásmódját.

Az, hogy nekünk kontextualizálnunk és értenünk kell a párizsi eseményeket, szintén téves. A Frankenstein-történetben Marry Shelley lehetőséget ad a rémnek arra, hogy ő maga beszéljen. Mindez tükrözi a legradikálisabb szólásszabadsághoz való liberális hozzáállását: mindenkinek hallatnia kell önnön nézőpontját. A Frankenstein főszereplője teljes mértékben szubjektivizált: a szörnyeteg gyilkosról kiderül, hogy voltaképpen egy mélyen meggyötört, elveszett egyén, aki társaságra és szeretetre aspirál. Ennek a folyamatnak azonban van egy éles határvonala: minél többet tudok Hitlerről, s minél inkább igyekszem őt megérteni, annál elfogadhatatlanabbá válik mindaz, amit tett.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy az izraeli-palesztin konfliktushoz érve egy könyörtelen és hűvös mércéhez kell igazítanunk magunkat: feltétlenül óvakodnunk kell attól a kísértéstől, hogy mélyebb megértésre tegyünk szert az arab antiszemitizmus (ahova mi valóban soroljuk) terén és úgy könyveljük el, mint egy, a palesztinok szomorú sorsa által kiváltott „természetes” reakciót, és hogy izraeli szemszögből pedig mindent a Holokauszt „természetes” következményeként tartsunk számon. Nem kell megértést tanúsítanunk az iránt, hogy számos arab országban Hitler még mindig egy hős, és ennek következtében az elemi iskolába járó gyerekekbe antiszemita mítoszokat fecskendeznek (például azt, hogy a zsidók gyerekek vérét használják fel áldozati bárányként). Azt tettetni, hogy az ilyen jellegű antiszemitizmus megerősíti a kapitalizmussal szembeni ellenállást: téves (gondoljunk csak a náci antiszemitizmusra, mely szintén energiát vont el az antikapitalista ellenállástól). A hangsúlyok eltolása itt nem egy másodlagos lehetőség, hanem az ideológiai ámítás alapvető gesztusa. Ez a kijelentés magába foglalja azt a gondolatot, hogy hosszú távon az antiszemitizmussal vívott harcnak nem a liberális toleranciáról való prédikálásban kellene kiteljesednie, hanem abban, hogy egyértelműen kihangsúlyozzuk a lappangó antikapitalista indítékot.

Az Izraeli Védelmi Erők jelenlegi, Ciszjordániában végbemenő aktusai nem minősíthetőek a Holokauszt fényében. A Franciaországban és Európa más részeiben lévő zsinagógák meggyalázása sem nevezhető helytelen, ugyanakkor érthető mozzanatnak, melynek kiváltó oka Izrael drasztikus jelenléte Ciszjordániában. Mikor bármilyen jellegű nyilvános, Izrael elleni tüntetést egyértelműen antiszemita megmozdulásként könyvelnek el – pontosabban fogalmazva valahányszor a Holokauszt sötét árnyékát idézik meg annak érdekében, hogy az izraeli katonaság, illetve politika ténykedései elleni kritikákat kivédjék –, akkor nem elég kihangsúlyozni az antiszemitizmus és az Izrael államban működő politikai tételekre mért kritika közti különbséget; tovább kell haladnunk s meg kell állapítanunk, hogy Izrael állam felelős a Holokauszt áldozatainak meggyalázásáért, mivel felhasználja őket arra, hogy bizonyos politikai lépéseket legitimmé tegyen. Mindez csupán azt jelenti, hogy határozottan vissza kell utasítanunk minden olyan jellegű kapcsolatnak a tézisét, mely a Holokauszt, illetve az izraeli-palesztin feszültség közt próbál párhuzamot vonni. Két teljesen különböző jelenségről beszélünk: egyikük része az európai történelemnek és a jobboldal ellenállását jelzi a modernizálódás dinamikájával szemben; a másik a gyarmatosítás történetének egyik utolsó fejezete.

Tagadhatatlan az antiszemitizmus növekedése Európában. Amikor például az agresszív muzulmán kisebbség azzal foglalatoskodik, hogy Malmö utcáin zaklatja a zsidókat, akik félnek hagyományos öltözetben megjelenni, ezt kétségtelenül és határozottan el kell ítélni. Az antiszemitizmussal és az iszlamofóbiával szembeni küzdelem voltaképpen ugyanannak a küzdelemnek két különböző aspektusa.

A Még mindig életben: egy gyermekkori Holokauszt emléke (2001) című kötet egyik emlékezetes passzusában Ruth Klüger egy dialógust elevenít fel, mely közte és néhány értelmiségi, PHD-jelölt között zajlott Németországban:

«Valaki elmeséli, hogy hogyan kötött ismeretséget Jeruzsálemben egy idős, magyar zsidóval, aki túlélte Auschwitz borzalmait, s mégis mennyire átkozta és megvetette az arabokat. Hogyan beszélhet ily módon valaki, akinek sikerült túlélnie Auschwitzet? – kérdi a német. Mit vár? – kérdem én. Auschwitz nem egy oktatási intézmény. Nem tanítottak ott semmit, legkevésbé emberséget és együttérzést. Mintha most is hallanám magam, amint emelkedő hangerővel kijelentem, hogy voltaképpen semmi jó nem származhat a koncentrációs táborokból. Ő pedig katarzist, megtisztulást vár. Olyan dolgokat, melyekért az emberek általában színházba mennek. Ezek voltak a leghasztalanabb, értelmetlenebb létesítmények, melyeket el tudunk képzelni.»

Fel kell hagynunk azzal a gondolattal, hogy a szélsőséges élmények mögött valami felemelő dolog rejtőzik. Akárcsak azzal az elképzeléssel, hogy ezek felnyitják szemeinket, s ezáltal az adott helyzettel kapcsolatos lényegi dolgokat meglátjuk. Talán ez a legszomorúbb lecke, melyre egy terror megtaníthat bennünket.

Erdélyi Krisztina fordítása

 

(A szöveg angol nyelvű változata: http://www.lrb.co.uk/2015/02/05/slavoj-zizek/in-the-grey-zone)

 

Lábjegyzet:

  1. Jelentése: én …. vagyok
  2. iJelentése: mi … vagyunk
  3. Jelentése: Charlie vagyok
  4. Muzulmánoknak (német nyelven Muselmänner-nek) nevezték azokat az auschwitzi foglyokat, kik az éhezés és a kimerültség következtében már fájdalomérzetüket is elvesztették. Többet nem szenvedtek tehát, s a belső élmények révén spirituális tapasztalatban lehetett részük (valójában azonban élet és halál határán tengődtek). Noha kezdetben gúnyolódás céljával született az elnevezés, később leíró jelleggel kezdték használni. L. Kertész Imrének a Múlt és Jövőben megjelent jegyzetét: http://www.multesjovo.hu/hu/aitdownloadablefiles/download/aitfile/aitfile_id/173/
  5. Jelentése: Hekus vagyok
  6. Jelentése: buta és aljas
  7. jelentése: Buta és aljas vagyok

Földének

 

Szerelmes földem te,
kapálatlan, tar gyep,
ebek harmincadja,
vad törpék, tündérek
festett pavilonja,
szemeink gödrébe
rejtett katakomba,
rőt tűznek hajléka,
s halántékseb rése,
agyam körül búgó-
csigák keringése.

Meztelen tagokkal,
hóba elhasaltan
szívemnek láza, mit
ködképekbe varrtam.
Szentjeid kőarcát
fűtetlen szobákban,
s falusi verandák
képén átformáltam.

Szülőföld te, fennkölt
bűnözőknek pártja;
szülőföld te, széllel
bélelt erős bástya;
szűkös tőzeg-földek
átkosává lettél.
Kinek lettem árva,
szolga? Hánynak testvér?

Fényesedtél gömbbé,
lettem, mint a kocka,
szavak mohikánja,
áldott gyümölcs rostja.
Hagynál meg magamnak!
Sorsokkal igézel –
múltadnál előbbre
juthat-e igém el?
Gömbvillám, földem te,
pirosodó alma,
vőfélyek tűrt gyásza,
párkák lakodalma.
Rezervátumodban
szép lesz kárvallásom,
iskolákon túl ha
jutna hitvallásom.

Szerelmes földem te,
tengerár mit nem nyalt,
hol a szív karátja
talmi fénnyel árnyalt.
Elhangolt harangszó
vagy te, hamis próza,
kopár gyarmat, földem,
homokba szánt rózsa.
Avagy guzsaly vagy te,
s vagyok én az orsó,
kisorsolt halálért
csipkéből koporsó?

Érted én bűnöknek
hidalgója lettem,
szóvá lett tetteim
érhetnéd ha tetten.
S rótt szavak ingatag
reménye, áriák,
redőnyök, árterek,
erek, artériák…
Szerelmes földem te,
népek pazarlója –
hasítsd fel oldalam,
világ poroszlója!

 

 

(Illusztráció: Chriss Pagani)

A lövés

Ketten vagyunk a vadászlakban. A délután elviselhetetlenül meleg. A ventilátorok hasztalanul forgatják a levegőt, a hőség úgy feszül a falak között, akár egy pókháló. Arra gondolok, hogy talán abba kellene hagynom az ivást. A behűtött sör talán kellemes dolog, az alkohol hatása viszont a legkevésbé sem. Szinte már undorodok tőle.
Egy pillantást vetek a puskámra. Vén darab, ott nyújtózkodik a szafari-képek alatt. A szárított kígyótetemek mellett. Káromkodni akarok. Hangosan. De csak egy erőtlen motyogásra futja.
Karádi felnéz.
– Mit mondasz? – kérdezi.
– Semmit.
Észreveszem, hogy zavar a jelenléte. Utálom, ahogy kíváncsian rám pillant, miközben a tekintetében nincs értelem.
Végül Karádi bólint, és hátradől a székében. Inge kigombolva, hogy lássam, milyen sörhasat növesztett az elmúlt években. Erre még inkább azt gondolom, mennyire gyűlölöm őt. És undorodok tőle is, akárcsak az alkoholtól.
A forróságban már csak egy kevés választ el attól, hogy rémeket lássak. A vadászkunyhóban eltöltött hétvégék ezt hozzák ki kettőnk barátságából. Ha ugyan ezt barátságnak lehet hívni. Már teljesen feleslegesen járunk fel ide. Még vadászni sem lehet itt rendesen. Az erdők nagy részét kivágták, a kunyhót szabályosan körülmetélték.
– Este akkor merre indulunk ki? – kérdezi Karádi.
Ásítok.
– Nem tudom – mondom neki.
– Mert akkor kimehetnénk a lapos sziklához. Ott a pataknál.
– Ja.
–Emlékszel, a múltkor ott találtuk azt a régi petróleumlámpát. Mennyit is kaptunk érte, hallod, hat rugót, vagy mennyit?
– Ja.
– Most mit találunk ott, szerinted? – fecseg tovább. – Dinoszaurusz-csontokat? Aranyat?
– Fogd már be.
– Hogy mondod?
– Ja, ja.
Karádi mintha elbizonytalanodna. Olyan képet vág, mintha nem tudná, hol hagyta abba a mondandóját. Egy pillanatig csak néz maga elé, aztán vállat von, és visszaroskad a székébe.
Ebben a pillanatban furcsa károgás hallatszik.
Felnézek. Kinyitom a számat, majd becsukom.
– Ezt a hangot a szék adta ki? – kérdezi Karádi.
Nem felelek. A forróság ellenére a kiráz a hideg. Hallgatózunk. Leteszem a poharat, felállok a székről.
Ekkor újra hallani lehet a hangot. Karádi alig észrevehetően összerezzen.
A hang kintről jön, furcsa ötvözete a macskanyávogásnak, a varjúkárogásnak, és az emberi halálsikolynak. A hangot követő csend szinte töretlen, csak a ventilátorok halk zümmögése hallható. A levegő súlyos teherként mozog a szobában.
– Mit gondolsz, mi ez? – kérdezem.
– Valami madár lehet – mondja Karádi, és ő is felemelkedik a székéről, hogy odaléphessen az ablakhoz.
A fejemet ingatom. Rohadt hülye seggfej, fut át az agyamon, ki tudja, hányadszor.
A gyomrom kavarog az italtól. A fejem hamarosan darabjaira szakad. Ilyen szarul nem voltam azóta, hogy Enikő lelépett a szomszéd gyerekkel. Csak huszonhat volt az a kis tetves szarházi.
Aztán kiverem a fejemből az egészet.
– Mit látsz? – kérdezem inkább.
Karádi a függönybe kapaszkodik, úgy néz ki az üres pormezőre.
– Semmit – mondja. – A nagy semmit, és abból se sokat.
A következő pillanatban valami óriási dolog ütközik a vadászkunyhó falának. Váratlanul ér minket a tompa puffanás. Mindketten felkiáltunk, ahogy ijedtünkben összerándulunk a helyünkön.
Az ütközést követő vernyákolás elmondhatatlan.
Végre felülemelkedek az apátiámon, és most izgatottság és rémület keveredik bennem. Valami odakint a ház falát verdesi és olyan undorító hangon károg, mintha földöntúli fájdalmai lennének.
Nem sokáig nézelődök, azonnal a puskámhoz nyúlok. Jóleső érzés a fegyvert a kezemben tartani. Ennek láttán Karádi is előhúzza a pisztolyát az övére csatolt tokból. A teremtmény odakint látszólag nem akarja abbahagyni viaskodását a fallal.
Hallani lehet, hogy hangos, puffogó léptekkel szaladni kezd, és időnként hajmeresztő károgással nekivetődik a falnak. Aztán Karádi kiált.
– Az ablak felé tart!
Pisztolyát odairányítja, és pont ebben a pillanatban az állat nekizuhan az ablaküvegnek, aztán el is tűnik – folytatja útját a ház körül.
Karádi reszket. Majdnem elsütötte a fegyverét. A ravaszt meghúzta, de a pisztolyt elfelejtette kibiztosítani. Gyorsan pótolja mulasztását.
– Láttad ezt? – kérdezi.
– Láttam hát.
Karádi észrevehetően hegyezi a fülét. A dolog odakint kezd felhagyni a hangoskodással.
Nem láttam tisztán, hogy mi ütközött az ablaküvegnek, csak annyit vettem észre az egészből, hogy fekete. Szinte biztosan madár. Tollai vannak. Az ablakon valamiféle vörhenyes váladék csúszik lefelé, abban pedig apró, fekete pihék tapadnak egymáshoz.
Most már hányingerem is van. Hogy a látvány, vagy az izgatottság teszi, esetleg a sör, nem tudom. Szédülök is, egy-egy pillanatra úgy érzem, hogy az ájulás kerülget, amolyan zsibbasztó érzés, ahogy a tudat elválni készül a testtől. A valóságról már nem is akarok tudomást venni, gondolatok és emlékek tolakodnak az agyamba.
Enikő, meg az a rohadt Tankcsapda-pólós hülyegyerek, az. Ez a seggfej Karádi, ez. Ez a gyönyörű puska a kezemben, a rohadt életbe, ez itt. Meg az az undorító izé, ott kint, az.
– Ugye szerinted is madár? – szólal meg Karádi.
Fegyverét előreszegezi, és odalép az ablakhoz. Kinéz rajta.
– Figyelj – mondja aztán. – Kimegyek. Leterítem.
Összeszedem magam. Azt mondom neki:
– Jól van.
– Fedezhetnél.
Előkészítem a puskát – két kezemmel úgy szorítom, mintha az lenne minden vigaszom a világ bajaira.
– Persze. – Hangom gyenge, reszketeg. – Menj!
Karádi az ajtóhoz lép, és a kilincshez nyúl.
– Most nem hallom – szól vissza. – Hol lehet?
– Menj már, idegesítesz!
– Jól van, jól van.
Karádi lenyomja a kilincset.
Az ajtó a szokásos mérges nyikordulással nyílik. Odakint még nagyobb a forróság.
Karádi int.
– Erre. Valahol itt, ezen az oldalon hallgatott el.
– Meg fogom ölni – hallom magamat. – Egész egyszerűen meg fogom ölni.
– Jól van, haver. Egy irányban menjünk, vagy te inkább a másik oldalról közelíted meg?
Kizökkenek egy pillanatra, aztán azt mondom:
– Körbemegyek.
– Jó. Vigyázz magadra.
Elindulok. Lassan lépkedek előre, tarkómban valami fájdalom. Egy-egy másodpercre az egész valóság elhomályosodik.
Mindennek Karádi az oka. Vele ragadtam le, miután egyedül maradtam. Ha ő nem lenne, most nem kellene ezt a szörnyeteget üldöznöm.
Fogom a puskámat, erősen szorítom.
Hirtelen kiáltást hallok. Karádi az. Meg a madár. Sikoltoznak. Nem tudom megkülönböztetni őket.
Rohanok, hogy megnézzem, mi történik.
Aztán odaérek, és látom, hogy Karádi úgy viaskodik a madárral, mintha táncolnának.
– Szedd le rólam – kiáltja. – Ki akarja tépni a szememet ez a vadállat.
Csak állok, és nézem őket. Jó ég, mekkora hangzavar. Ez a nyomorult akkora ricsajt csap, hogy talán három megyével arrébb is hallani lehet.
Belefájdul a fejem. Elegem van belőle.
Felemelem a puskámat. Nem tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.
A madár károg, Karádi jajveszékel.
– Meg fogom ölni – hallom megint magamat.
Mintha nem is én mondanám. Annyi biztos csak, hogy én érzem helyesnek.
Aztán meghúzom a ravaszt.
Tökéletes lövés. A hangzavar abbamarad. Csak nézem a végeredményt. Undorító.
Végül a vállamra támasztom a puskát, és besétálok a vadászlakba. Leteszem a puskát, kibontok egy sört.
Örömmel tapasztalom, hogy elmúlt a rosszullét.
Visszaülök a székembe, és töprengeni kezdek. Micsoda felfordulás! Olyannyira nem tudtam megkülönböztetni őket, hogy már arra sem tudnám a választ, képzeltem-e valamelyiket. De hát két jómadár, egyre megy már. A lényeg itt van végre.
Az áldott, nyugalmas csend.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info