A műveltség fontos dolog. Kálmán is így gondolta és egészen szép pályát is futott be. Mondhatni mindene meg volt, egy jónevű egyetemen dolgozott, elismert volt a szakmában és volt egy szerető felesége is. Valami volt azonban Kálmánban, ami üressé tette, mintha a világ legnagyobb vízkészlete a rendelkezésére állna valakinek, és az mégis állandóan szomjas lenne. Hát Kálmán is folyton az volt. Már olyannyira, hogy azt sem tudta volna megmondani, hogy mikor kezdte.
Egyvalamire azonban roppant kínosan ügyelt, és ez a látszat volt. Ő nem ivott, látszólag, valóban a szakma egyik kiválósága volt, látszólag, és a nejét nem zavarta az egykor oly ambiciózus fiatalember lecsúszása. Kálmán pedig békés életet élt rejtett lapos üvegével.
Az üveg megvolt már tizennégy éves kora óta, még ballagásra kapta a drága papától, és azóta is hűségesen szolgálta. Az üveg még Kálmán dédapjáé volt, aki akkor kapta, amikor bevonult a háborúban, amikor pedig nagy viszontagságok árán hazatért, fiára hagyta, aki pedig az ő fiára és így tovább. A kis Kálmán pedig roppant büszke volt, amikor megkapta, hisz számos kiváló ember birtokában volt előtte. Dédapja, ahogy nagyapja is sikeres politikai pályát futottak be, apja pedig szobrász volt, az egyik leghíresebb az országban. Kálmán mindig a bal belső zsebébe rejtette az üveget és alkalmanként, ha feszültnek érezte a helyzetet, kissé meghúzta azt. Vizsgák, interjúk, előadások alkalmával, mindig a bal zsebhez nyúlt.
Úgy gondolta ez az Ő titka, és igen, nagyon sokáig valóban az is volt. De ahogy Kálmán öregedett, ahogy az idő múlt, a látszat is kopott. Reggel már nem sumákolva töltötte újra a drága üveget az új nedűvel. Már nem csak néha volt feszült a helyzet, hanem szinte állandóan ivást kívánt minden szituáció.
Kálmán már vezetni sem tudott egy idő után. Így minden reggel barna ballonkabátjában, fekete, kissé kopott aktatáskájával felszállt a buszra, aztán a metróra és eltántorgott az egyetemre, majd este, némi kitérővel haza. Kezdetben nem akadt kivetnivaló a megjelenésében, egy idősebb, jól szituált értelmiségi benyomását keltette. Aztán ez is megkopott, az inge félig kilógott a nadrágból, olykor nyitott sliccel mászkált, haja, szakálla csapzott lett.
Szeme egyre üvegesebb lett, karikái mélyebbek és sötétebbek lettek, a mozdulatai lassabbak, artikulációja érthetetlen. Megtörtént, hogy a buszon hazafelé a lyukasztóval is szóba állt, amiben is egy rég nem látott cimboráját vélte felfedezni. Egy idő után már neje sem szidta össze, ha későn jött haza a kocsmából. A diákok sem lepődtek meg a megjelenésén, ahogy a kollégái sem, akik közül sokan még kolesztársai voltak Kálmánnak.
Hiába beszéltek vele, és próbálták meggyőzni arról, hogy ez nem mehet így tovább. Megszokottá vált a viselkedése, ahogy a csapzott külseje is, és az üveg is, ami mindig vele volt.
Kálmán, az örök lázadó a sarki kiskocsma vendége lett, ahol persze kitűnt intelligenciájával. Hosszú előadásokat tartott a többi vendégnek a régi időkről, mikor még meg akarta váltani a világot, hogy azért növesztette meg a szakállát és ápolta egykor oly gondosan, mert az még lázadás volt az ő idejében. De az óráit már nem tartotta meg, ha pedig néha beesett, általában nem nagyon foglalkozott mással az üvegén kívül, vizsgáztatni – ami természetesen egy igen feszült folyamat – hulla részegen vizsgáztatott. A diákok, az órák elmaradtak, az egyetem pedig döntött, Kálmán ment és az asszony is az egyetemmel.

Kálmán a történtek után sem értette vajon hogyan romlottak el így a dolgok, és ráadásul ilyen hamar. Ő sosem ivott nyilvánosan, persze néha lecsúszott pár pohárka a régi cimborákkal, de az üveg mindig rejtve lapult a bal zsebében. Sosem ivott munka közben, persze ha olykor érezte, hogy feszült a légkör vagy leesett a vércukorszintje hát egye fene meghúzta a kis lapost, de hát ebben aztán semmi sincsen. Minél többet töprengett a miérteken, annál mérgesebb lett. Úgy gondolta, hogy majd ő megmutatja, annyi év után, annyi munka és publikálás után őt nem fogják egy esetleges kocsmai affér miatt lesöpörni. Így hát elkezdett házalni, és próbálta eladni magát. Hol az ismeretségeire hagyatkozva, hol a tekintélyét kijátszva. Végigjárta az egyetemeket, a hivatalokat, a szerkesztőségeket, a végén még a könyvtárakat is. Kezdetben akadt némi sikere, volt ahová azonban már be sem engedték. Egy idő után Kálmánnak senki sem akart munkát adni, és senki sem akarta meghallgatni.
A kisvárosban, ahol élt és ahol híres szobrász apja és minden felmenője lakott, egy idő után már csak úgy ismerték, hogy a mikulás. Kálmán ugyanis az évek során hosszú, tejfehér szakállat és hajat növesztett, ami egy idő után már inkább sárgás volt. Meggörnyedten járt, motyogott magában, és állandóan a zakója bal zsebén lévő dudort szorongatta.
Az öreget megszerették a helyi kocsmárosok, a fiatalok, akikhez hajnali tántorgásaikor csatlakozott és mindig igen elmés előadásokat tartott nekik mintha csak a katedrán állna. De sosem ivott másból még a kocsmában sem, csak a kis laposból, és ha olykor-olykor kapott egy-két ingyen kortyot, azt csak a laposba töltve fogadta el.
Egyik ilyen munka körútja alkalmával Kálmán nagyon is mélyen megnézte a laposüveg alját és másnap reggel egy idegen kertben ébredt fel. Bár az utca ismerős volt neki, a kerttel még nem volt szerencséje. Kissé elszégyellte magát, ahogy körbenézett, észrevette ugyanis, hogy bevizelt. Bár előfordult ez már máskor is, valahol még ott lapult benne a látszat, és ma reggel ez igen erősen mocorgott. Az apja képe villant be, aki, ugyebár, az ország egyik leghíresebb szobrásza volt. Amikor meghalt, Kálmán épp a doktorijára készült és nem sokkal előtte nősült, fényes jövő állt előtte. De valahogy most sem értett: ő mindent megtett, a diákokért, a munkájáért élt, a feleségét a tenyerén hordozta. Úgy érezte, a világ becsapta, minden ellen van, elhagyták és jogtalanul. Érezte, hogy a feszültség nő benne.
Végül feltápászkodott, de a hajnali, párától nedves fűben elcsúszott, elesett, majd miután jót nevetett saját helyzetén nagy nehezen felállt, megfogta a kerítés szélét és felhúzta magát. Kissé tántorgott még, de végül minden gond nélkül nekidőlt, majd a laposért nyúlt, hogy enyhítse a feszültséget. A zakója bal zseb üres volt, a jobb is, és még a táskája zsebei sem rejtették a jó öreg üveget. Kálmán körbe nézett, még egyszer megtapogatta a bal zsebét, de az üveg eltűnt.