a lány kötényben kezdte halálának első napját
majd megöregedett
baromfibelsőségek között egy vitrinben
kezdődhet elölről az egész
teste paraffin testszőre mint leégett kanócok
mosolyog
válla körül salátalevelek
belsőségeit még tartja a jég
mint elcsapott macska az út mellett
díszeleg
örülök hogy rátaláltam és
nem vagyok szerelmes
(kép: Tomos Tünde)
Tizenegy percem van, hogy elérjem a vonatot. Ha futok, menni fog. Természetesen futok. Kapkodok a kulcs után, nincs sehol. Tegnap én fűtöttem be, a kulcs talán a pinceajtóban maradt. Ott maradt. Kikapom a zárból, a kapu előtt rálépek valami puhára, szőrösre és ruganyosra: patkánytetem. Milyen ősi ösztönök dolgoznak a kutyákban? Futni kezdek, a földúton senki, lassan oszlik a hajnal, gyomromban ismerős, de haszontalan émelygés. Műtőasztal hidege a mellkasomban.
Valaki figyeli a testem. Talpam alatt bomlik szét az ősz, a patkányt nem tépték szét, viszont játszva végeztek vele, N. majd zacskóba lapátolja, be a kukába, igazából az erdőbe kéne vinni, mert a kertben újra és újra kiássák, újra és újra megrágják, újra és újra leteszik a lábam elé; valaha medvékre vadásztak falkákban, összehangolt támadási ceremóniával, mi nekik egy patkány. Mi a testemnek tizenegy hónap az örökkévalósághoz képest.
Van a termékeny nő, mondja B., csíkszája körül fölényes mosoly, a redőnyt nyáron leengedték, hogy a kis házba ne folyjon be a meleg, kérsz a sajtomból?, én meg báránymód bólogattam, és ettem abból, amit készített. Szavai méreggé erjedtek bennem, a sajtot kihánytam.
A vonaton nincs hely. Ha van, táskát raknak maguk mellé az öregasszonyok, és foglalják a plüssülést egy pár megállóval később felszálló barátnőjüknek, akivel aztán végigkároghatják a negyven percet. Érett tökök narancssárgállanak a földeken. Halloween-lámpát faragunk a lányommal, vagyis nagyrészt én forgatom a kést, a dísztök savanykás szaga felpuffad a konyhában. Egy pillanatra beugrik, ahogy, mint egy Frida Kahlo-képen, kibomlott hajjal és hálóingben lukacsosra szurkálom a méhemet; széttárt karokkal nézek arra, aki a képet nézi, mélyen belefúrom tekintetem az övébe: nő vagyok, halott nő egy üres bölcső mellett, tágra nyílt pupillákkal és balra húzódó vigyorral. A hasam döglött. A hasam üres, mint egy semmivel telt lufi; milyen élőlény az én hasam. A hasam olyan, mint egy lombikos üveg hasa, amiben kaján mágusok keverik az életet.
Tizenegy óra, míg egy napot nem-otthon töltök. B. a hetedik hónapig bejárt dolgozni, én lehet, hogy hetvenedik évemig fogok, folyamatosan. Egyre több ember zsúfolódik fel a vagonokba, a következő állomásnál már nem fér fel több; hova megy ez a vonat, mi a végállomása ezekkel az egymáshoz préselődött kabátokkal, hajakkal, szagokkal és indulatokkal. Ahol felszállok, fröccsentett mész a sínek között és a peronon. Mikor először láttam, az iszonytól szédülni kezdtem és ömlött a vér az orromból; előző nap a kertben gereblyéztem annak a hatalmas, haszontalan fának az ágait, amit még ősszel vágtunk ki, és akkor hallottam a mentő- és tűzoltóautók vijjogását. A fa azóta a kert elképesztő zugaiba reinkarnálódott, talán utolsó erőfeszítésből szórta szét a magvait, és bosszúból azokon a helyeken szökken szárba megdöbbentő gyorsasággal, amiket a leginkább ellenőrzésem alatt szeretnék tartani. A lányommal együtt szórjuk a magot a földbe, én ások kis gödröket, ő hint, a kutyák a kerítés mögül lesnek féltékenyen; a lányom haját két copfba fonom, a haja színe sötétbarna, szinte fekete és nagyon erős, mint az apjáé, a szeme viszont zöld, ahogy az enyém és az én apámé. A lányomnak még nincs neve. A peronra fröccsentett mész egy részegen a sínek közé tévedt néhai birkózó valamelyik testrészének bizonyos szöveteit takarja, a vasúti átjáró mellett eddig négy keresztet számoltam össze. Hogyan is várhatnánk el egy Intercitytől, hogy figyeljen a részegekre?
A hatalmas fa, amit kivágtunk, tulajdonképpen beárnyékolta az egész kertet, így esélye sem volt a diófának; a mandulafa levelein hájas, zöldhátú legyek dongtak, a homokban fáradtan burjánzott a gaz, mire a kert végébe értem az irtással, kezdhettem elölről. A lányom, akinek nincs neve, a gyorsan cseperedő napraforgó fölé hajol, és titokban, amikor nem látom, letép egy levelet. Este kiülünk az erkélyre, és mikor már alszik, zamatos irsait kortyolgatunk az apjával.
B.-t összesen tizenegyszer láttam eddig; előszörre barátságos volt és terhes. Másodszorra magunkra hagytak, és egymás szájából kapkodtuk a szavakat. Talán ötödszörre jelent meg először az a fölényes mosoly a szája körül: a nő anya. A nő anya. A NŐ ANYA.
Nincs jogom, hogy üljek a vonaton. Még páran felpréselődnek, üveges tekintettel meredeznek a kabátba húzott élőhalottak. Egy fiatal lány mellettem hirtelen elájul, de annyian vannak körülötte, hogy nem veri szét a fejét semmiben. Azonnal helyet adnak neki, kólával itatják. Kertemben, a homokos talajon, csak a madárbogyófa inkarnációi szaporodnak, a gaz és az akác. Hétvégén kapkodva gazolok és gereblyézek, mintha valami százéves lemaradást próbálnék bepótolni, igyekszem nem arra a tizenegy órára gondolni, amit nem itthon töltök. A madárbogyófa ága rendkívül rugalmas, és gyakorlatilag kitéphetetlen, ha egyszer már meggyökeresedett. Az akáccal is ugyanez van; nem tudom kiásni, így tőből vágom le, viszont legkésőbb másfél hónap múlva, három-négy friss oldalhajtással szaporodik tovább, megállíthatatlanul. Néha már szégyellem magam eszelős irtási hadjárataim után.
Egy pillanatra elkapom a lány tekintetét: kissé bamba, de mintha valami titoknak határozottan örülne. A mellette ülő nőből ömlik a szó, hamarosan a saját lábtörésének történetét ecseteli. A lány bamba mosollyal fordul felé, mintha neki mondhatnának akármit: most, az ájulás után, már bárminek örül.
Zuglónál, a pénztár előtt, általában reggel nyolctól este nyolcig, áll egy férfi, csendes bolond. Nyitja és csukja az ajtót, mintha a király terme előtt teljesítene szolgálatot. Néha, jó időben, a sapkáját is leveszi. A lányom imádja ezt a történetet, naponta legalább ötször elmesélteti velem. Részletes személyleírást követel tőlem, és néha, főleg esténként, azt kéri, hogy suttogjam el a másik befejezést. Azt, ami nem jó. Nem jó, de szép.
A lányom másik kedvenc meséje a varázslós. A hasam, kezdem mindig, és a semmivel telt lufira mutatok, egészen olyan, mint egy lombikos üveg alja, na, abban keverik fehér ruhás, jó mágusok az életet. Milyen az a mágus, kérdezi a lányom. Hát jó, mondom neki. De pontosan milyen, kérdezi, és éhes szemekkel fürkész. És akkor részletes személyleírást adok.
Néha, esténként, a lányom azt kéri, hogy suttogjam el neki a másik befejezést. Azt, ami arról szól, hogy az egyik mágus, aki nagyon jó, de kicsit még kezdő a varázslat mesterségében, egyszer véletlenül leejt egy üveget. Akkor megáll az idő. A szilánkok ezerfelé szórják az erős laboratóriumi lámpák fényét, és a hideg padlón megcsillan valami. Olyan fénye van, mint a te szemednek, mondom a lányomnak, és ilyenkor mindig megcirógatom az arcát. Szóval, mondom tovább, az a csillanás a hideg padlón, egy élet lett volna, amolyan szivárványszínű, tökéletes, pulzáló gömb; és ekkor jövök én. Lehajolok, a tenyereim közé veszem a csodát, és megbocsájtok a jó mágusnak. Még intünk egymásnak, ahogy hálóingben, bomlott hajjal kisétálok a laborból, és téged pedig, mondom a lányomnak, és még egyszer megcirógatom az arcát, hazaviszlek, és soha, soha, soha nem térünk vissza ide többé.
(Illusztráció: Gill)
kötéltánc
lélegzetnyi egyenletes szárnyszabadság
szoros-keskeny áramvonalán ütemtelen megbillenő
szájszélt harapva felfeszített
szemernyi atmoszféra-lebegés
fesztelen ereit hideg-gátlástalan felszakítva átfogazó
istentelen-amorf-összeszorított
– testnyi-pszichén –
zuhanórepülés:
a fent realitása.
Az emberek többnyire egy szót tudnak a tengerre, és ebbe az egyetlen szóba sűrítik minden ámulatukat és rettegésüket.
Pedig talán többféle ámulat van, ahogy többféle túlvilág. A saját marcona, északi tengere után Riolda alig tudott betelni a langyos áramlatokkal, a szinte bársonyos napfénnyel, a hajó körül ugrándozó piros szárnyú halakkal. Ahogy a víz fölött röpdöső latin hangsúlyokkal, a déli forróságban megolvadni látszó azúrral sem.
– Eddig még nem is éltem igazán – suttogta magának.
A tenger olyan áttetsző és világos volt, hogy bánatot, reményt könnyű volt beléje vetni. Talán még lelkifurdalást is. Hiszen gyötrődve gondolt arra, hogy Hanna lányát, Leát egyetlen szóval megszabadíthatta volna a Benjamin-féle örökös vándorlástól.
És vajon a nyakában lógó amulett nem Leát illeti?
Közben a hajó úgy vágtatott, mintha láthatatlan szelek nógatnák.
Ben Naftali tengerészei a meleg utolsó fuvallatával meg akarták kerülni Itáliát, és az Arméniában szőtt selymeket még november előtt kirakodni Velencében. A szelek irgalmasok voltak ben Naftalihoz, a hajósok pedig készségesek és bőbeszédűek – Rioldának nem is kellett könyörögni nekik, hogy meséljenek az istenek régi háborúiról vagy csak a delfinekről, akik királylányokba szeretnek bele vagy barátságból megmentenek vízbe dobott, fiatal költőket.
Különös, felejthetetlenül mámoros és mégis barátságos volt ez a tenger. És vajon N. herceg, a Nyugati szél szigetének titokzatos költője nem a rómaiak tengeréről írt verseket?
Milyen tündöklő, milyen magabiztos
nyomot hagy a sirály a vízen!
Olyan erővel csapódik bele,
mintha meg akarna halni,
vagy dühös gőgjében
párbajra szólítaná a tengert –
el nem törlöd,
el nem felejted.
Nincs is szavunk a millió sebre,
ami szempillantásról szempillantásra
felszakítja a tengert.
És mégis: a tiltakozás megszépít engem.
Hiába várnak rám makulátlan csendben
a menny terei. Ámítás az örökkévalóság.
Vak és tökéletes víztükör mozgás,
rezdülés nélkül. Sima és feszes.
El nem érhetem.
Többé bele nem veszhetek.
Riolda megpróbálta a verset a hajósok könnyű latinjára lefordítani.
– Hiába, nincs a zenénk a te füledben – legyintett a kormányos. És nyugodt estéken maga énekelte el azokat a nótákat, amiket gyerekfejjel tanult a Nápolyi-öbölben. Egy öreg kormányos, egy szürakuzai görög pedig a csillagképek titkait magyarázta el.
De most már a nem túlságosan éleselméjű ben Naftali is sejtette, hogy Rioldáért sehol a világon nem fog „királyi” váltságdíjat kapni.
– Túl sok nyelvet tudsz, és túl kíváncsi vagy. A királynők nem ilyenek! Túl gyakorlatias vagy, túl bőbeszédű. – mondta Rioldának.
Ő bezzeg nem volt kíváncsi rá, hogy Riolda honnan jött, és miért érkezett.
Noiában, egy galíciai kikötőben találkozott már pár csaló, részeges angolszász kereskedővel.
– Ezek nem is angolszászok, hanem angolgyíkok – böffentett. – Még hogy költők! Még hogy N. herceg! Nem értenek a dallamokhoz, nem értenek a rímekhez, ráadásul nem is ismerik az adott szó szentségét, csak részegen dülöngélnek a mocskos söreiktől. Hát talán nem igaz? Talán nem ezért ítélte a Teremtő örökös szegénységre őket?
Ostobák és éhenkórászok mindahányan, akik északon születtek.
Riolda lenyelte a választ.
És mivel nem volt hova bújni egymás elől a fedélzeten, úgyhogy Riolda jól megfigyelte a kereskedőt. A hajó tulajdonosa, Ben Naftali egyetlen órát sem hagyott értelmetlenül elmúlni. És bár öreg szolgáján kívül egyetlen zsidó sem volt a hajón, minden szokást, minden vallásos előírást féltő gonddal betartott. És minden apróságért – kedvező szelet kaptak, elmúlt a gyomorrontása, szépet álmodott – a Teremtőjének hálálkodott. Emiatt nemcsak ő, hanem az utasok, a tengerészek, sőt a szolgák is úgy érezték, vele mindig különleges dolgok történnek. Hogy a hajója rendben, erőfeszítés nélkül, boldogan röpül, hogy vele minden megpróbáltatás könnyebb.
És talán tényleg lehetett valamiféle együttérzés volt a hajójában, mert a vártnál is gyorsabban értek Szicíliába, ahol ben Naftali kiegészítette a rakományt mandarinnal és szárított fügével – északi ínyeknek oly édes és ragacsos gyümölcseivel.
Riolda földet töltött egy cserépkorsóba, és oda rejtette el a magokat.
De ideje volt, hogy ben Naftalit nyíltan vallatóra fogja.
– Most szökjem el tőled, vagy várjam meg, hogy eladsz rabszolgának? – faggatta mosolyogva Riolda.
Ben Naftali a szakállát simogatta.
Aztán percekig szidta azt Hannát, a ravasz öregasszonyt, aki rászedte őt a váltságdíjas mesével. Hannát, aki miatt talán vissza sem térhet Almériába, és nem hozhat többé osztályon felüli selymeket
– De megfájdul a gyomrom, ha ennyit idegeskedem – jelentette ki egy idő után. – Ha pedig eladnálak, attól előbb-utóbb rossz álmaim lesznek. A rossz álmok pedig megártanak, előbb az emésztésemnek, utána az izületeimnek. Úgyhogy inkább ajánlani foglak Velencébe egy kereskedő-famíliának, azt hallottam, Guido Romenini épp északi asszonyt keres házvezetőnek. Aztán boldogulj, ahogy tudsz! Meglehet, előbb érsz haza a szigetedre, mint én Marseille-be.
„Egyáltalán nem akarok sírni, csak annyira esedékes volt már.”
A 35 éves Trey Pearsont már a velünk készített interjú felénél hatalmába kerítették az érzelmei. Nem nehéz megérteni, miért: tizenöt éve énekese az Everyday Sunday keresztény rockegyüttesnek, azonban ezen a héten kockára tette a népszerűségét, és bevallotta a rajongóinak, hogy meleg.
„Azért döntöttem úgy, hogy előbújok, mert már nem tudtam olyasvalakinek mutatni magam, aki nem vagyok” – mondta.
Pearson bejelentésének nagy a jelentősége. Az Everyday Sunday ugyanis negyedmillió lemezt adott el 2001 óta, a Wake up! Wake up! című dala volt 2007 legnépszerűbb keresztény száma, és a 2009-ben megjelent „Best Night of Our Lives” című albuma a 200 legnépszerűbb közé került. Pearson mind az 50 államban és 20 további országban turnézott, és többek között olyan keresztény előadókkal játszott együtt, mint Toby Mac, a Switchfoot, a MercyMe, vagy Jeremy Camp.
A (614) magazin, egy szórakoztató és kulturális témájú columbusi magazin egy tizenkét oldalas címlapsztoriban fog beszámolni Pearson történetéről, ami ismerősen fog hangzani mindazoknak, akik vallásos közegben nőttek fel. Pearson egy konzervatív keresztény családban nőtt fel, ahol azt tanulta, hogy a szexuális beállítottság választás kérdése. Habár fiatal korától tudta, hogy valójában a férfiakhoz vonzódik, próbálta elnyomni az érzéseit, hogy hetero lehessen.
„Sosem akartam meleg lenni” – mondja a (614)-nek. „Féltem attól, hogy mit gondol majd rólam Isten, és mindenki, akit szeretek, tehát ez nálam szóba sem jöhetett.”
Közel nyolc éve Pearson összeházasodott egy nővel annak reményében, hogy ideális, heteroszexuális élete lesz, ahogyan a közössége eltervezte. Habár a házasságából két gyermek is született, a reményei nem váltak valóra, és Pearson rájött, hogy „így sosem tud az lenni, akire a feleségének szüksége volna.”
„Nem engedtem teret annak, hogy meleg legyek, mert azt hittem, így tudok hűséges lenni a feleségemhez és a gyerekeimhez” – mondta. „De aztán rájöttem, hogy úgy tudom igazán a legjobbat nyújtani, ha az egészséges önmagamat adom.”
Ahogy Pearson elkezdte elfogadni a szexuális beállítottságát, más keresztény vezetők támogatását kezdte keresni. Elsőként Jonathan Martinnak, a „How to Survive a Shipwreck” írójának beszélt erről, aki segített neki tanácsadót találni. Mentora és barátja, Rob Bell, korábbi lelkész és a „How to Be Here” írója szintén támogatta aíbban, hogy mindezt feldolgozza.
Habár Pearson azt állítja, hogy nem él már hazugságban, nem hanyagolja el a hitét sem: még mindig rendszeresen imádkozik és olvassa a Bibliát, egyszer még Jakab levelét is megtanulta. Állítása szerint a Biblia tanulmányozása megerősítette abban, hogy azok a Bibliai versek, amik a homoszexualitásról szólnak, nem tiltják a modern, szeretetteljes, elkötelezett meleg kapcsolatokat.
„Egyáltalán nem összeegyeztethetetlen elfogadni, aki vagyok, és egyben követni Jézust” – állítja. „Isten azt akarja, hogy legyek egészséges, őszinte, teljes, és önmagam.”
Pearson a váltása miatt azok a híres keresztény zenészek közé kerül, akik elkezdték felvállalni a melegségüket, és egy nyitottabb, együttérzőbb egyházi állásfoglalásért harcolnak. Ray Boltz, akinek a dalai kötötték össze az evangélikus egyházakat a 90-es években, 2004-ben bújt elő. A Grammy-jelölt Anthony Williams lett az első melegségét nyíltan vállaló keresztény előadó 2009-ben. Jennifer Knapp, aki szintén Grammy-jelölt keresztény előadó, egy évvel később vallott a leszbikusságáról. Végül 2014-ben Vicky Beeching, a népszerű dicsőítőénekes beszélt arról a The Independent-nek, hogy ő is leszbikus.
Természetesen mindannyian borsos árat fizettek érte. Mivel a keresztény zene rajongói többnyire konzervatívak, és úgy hiszik, hogy a homoszexualitás bűn, egy jó darabig nem fogják a fent említett előadók számait játszani a legtöbb templomban vagy a keresztény rádiókban.
Pearson elfogadja, hogy a bejelentése akár a zenei karrierje végét is jelentheti, de reméli, hogy inkább egy új jövő kezdetét jelzi. Jelenleg újabb dalok írását tervezi, és idén jelenik meg a legújabb lemeze. Szerepelni fog a Wild Goose-on, a júliusi keresztény fesztiválon, és szeretne szerepet vállalni az egyre terjedő „meleg keresztény” mozgalmakban.
„Világosan emlékszem, mennyire nehéz volt elfogadnom saját magamat, és mennyit segített ezen más emberek hangja és története. Ezért kétségtelenül én is szeretnék hangot adni ennek, másokért” – mondja Pearson. „Tudom, hogy egyre és egyre több keresztény jön rá, mennyire fontos ez, és remélem, hogy velük együtt fogom látni a változást.”
Pearson útja ma egyetlen lépéssel kezdődött, és azzal a levéllel, amit azoknak írt, akik támogatták őt és a zenéjét az évek során:
„Kedves rajongóim és barátaim!
A legtöbbünk életében van egy olyan fordulópont, ami megmutatja, kik is vagyunk valójában.
Az utóbbi néhány hónap volt számomra a legnehezebb – ám végül mégis az életem legfelszabadítóbb hónapjaivá lettek.
Összefoglalva a rendkívül hosszú történetemet: elfogadtattam magammal és a családommal, hogy meleg vagyok.
Egy konzervatív, keresztény családban nőttem fel, ahol azt tanultam, hogy a szexuális beállítottságom választás kérdése, és ezt magam is teljesen elhittem. Korábban sosem vallottam be magamnak sem, hogy meleg vagyok, nemhogy másoknak. Sosem akartam meleg lenni. Féltem attól, hogy mit gondol majd rólam Isten, és mindenki, akit szeretek, tehát ez nálam szóba sem jöhetett. Ezeket a vonzalmaimat és érzelmeimet kamaszkorom óta titkoltam. Egész életemben próbáltam hetero lenni. Feleségül vettem egy lányt, és van két csodálatos gyermekem is: a lányom, Liv hat éves, a fiam, Beckham pedig kettő.
Mindig arról álmodoztam, hogy egy nőbe szeretek bele, és mindigis egy család volt az álmom. Voltaképpen, valóra is vált. De arra is rájöttem, hogy rengeteg időm ment el arra, hogy ellökjem és elzárjam magamtól az igazi érzelmeimet. Több, mint 20 évig próbáltam nem melegnek lenni. Tizenévesként egy olyan viszonyban találtam meg a biztonságot, mint amilyen Jonatán és Dávid között volt az 1Sámuel 18-20. fejezetben. Azt hittem és reméltem, hogy ez a fajta férfi intimitás kitöltené azt az űrt, amit a férfitársaság utáni vágy hagyott bennem. Azt hittem, az elég, ha találok ilyesmi közeli barátokat.
Aztán belegondoltam, hogy a nászéjszakánkon is mehetett volna minden természetesebben. Őszintén, a házasságom előtt még csak nem is csókolóztam nővel. Számomra az minden volt, csak természetes nem. Miközben egyre jobban próbálkoztam, hogy ne legyek meleg, a barátságaimban kerestem intimitást, amivel ellöktem magamtól a barátaimat, és végül a házasságom nem volt kielégítő sem nekem, sem a feleségemnek. Mégis, próbáltam meggyőzni magam, hogy ez Isten akarata, és működni is fog. Azt hittem, hogy ezek az érzések elmúlnak, ha jól csinálom.
Amikor Lauren és én összeházasodtunk, megfogadtam, hogy a tőlem telhető legjobban fogom szeretni, és vele szándékoztam leélni az életemet. Azonban, a legkeményebb próbálkozásaink ellenére is el kellett fogadnom, hogy semmi sem fogja megváltoztatni, ami vagyok.
Hihetetlenül vegyes érzések vannak bennem az életemben bekövetkező változások miatt. Egyrészről bánom, hogy arra tanítottak, hogy ahogy felnövök, tudom ezt kezelni, és ez mennyire megsebzett engem, és mennyi fájdalmat okoztam ezzel Laurennek. De hálás is vagyok a mostani csodálatos barátságunkért, és a két lenyűgöző, gyönyörű gyermekünkért. De ha tovább erőltettem volna, csak még nagyobb fájdalmat okoztam volna mindannyiunknak.
Sosem fogom tudni megváltoztatni, aki vagyok, akármilyen egészséges is legyen a kapcsolatunk, sosem fog megváltozni, amit a lelkem mélyén jól tudok: hogy meleg vagyok. Lauren volt a legcsodálatosabb, legtámogatóbb, legmegértőbb, legszeretőbb és legkedvesebb, mialatt mindezen keresztülmentem. És most azt próbálom kitalálni, hogyan legyek egyben a szülőtársa és barátja, és hogyan neveljük a gyermekeinket.
Rengeteget fejlődtem a hitemben az utóbbi pár évben. Azt hiszem, meg kellett erősítenem más meleg embereket is, mielőtt bevallottam volna magamnak. Hasonlóképpen, én sem várhattam volna el, hogy mások elfogadjanak engem, mielőtt én megtettem volna.
Tudom, hogy hosszú út áll előttem. De úgy vélem, a magammal szembeni őszinteség, és a tudat, hogy Isten ilyennek teremtett, alkotja azt a békét, ami minden értelmet felülhalad. Mintha azt a súlyt, amit éveken keresztül cipeltem, levették volna a vállamról. Még sosem éreztem magam ilyen szabadnak.
Azáltal, hogy ezt megosztom, egy újabb lépést teszek afelé, hogy egészséges legyek, és teljesen elfogadjam magam. A melegségem számomra nem egy ötlet, hanem az életutam. Ez vagyok én, őszintén magammal és másokkal szemben. Ez egy része annak, aki vagyok.
Remélem, hogy meghalljátok az érzéseimet, és szeretni fogtok. Még mindig ugyanaz a srác vagyok, ugyanazzal a szívvel, aki szeretni akarja Istent és az embereket mindenével, amije van. Ez egy részem, amit megtanultam elfogadni, és egy olyan részem is, amit most már ti is ismertek. Bízom Istenben, hogy a szeretete által alakít minden mást.
Szeretettel,
Trey
Christian rock star comes out as gay. Here’s the letter he wrote to the world
Kósa Noémi fordítása
A Csógen nyolcadik évének (1035) ötödik hó tizenhatodikán, a főtanácsadó balfelőli miniszter (Fudzsivara no Jorimicsi) rezidenciáján rendezett költőverseny tankái (3.)
Ötödik Szegfű
Bal győztes a negyedik kerületi középtanácsos
Jobb Emon
A Bizony csak az örök nyár rút, ezért vesztes.
Hatodik Kakukk
Bal győztes Emon
Egy kissé jobb, ezért győztes.
Jobb Emon
Fittler Áron fordítása
