Egy dilettáns medve alászállt az égből. A Gazeta aktuális száma a negyedik oldal alján cikket közölt róla.: „November 22-én Szurgutban -30 fokot mértek, az előrejelzés szerint további lehűlés várható. A felső világ aranyfényű hősei is megérezték a rekordméretű hideget, s a fagyos autonóm körzetbe égi medvét telepítettek hajnalban. Kutatók szerint csupán egy amatőrről van szó, méretei megegyeznek a többi Szibériában őshonos medvéével. Vadászata engedélyhez kötött, de nem tilos. Felhívjuk a külföldi prémkereskedők figyelmét is, hogy amennyiben az említett állat bundáját kereskedelmi forgalomba bocsájtják, tüntessék fel vonalkódja mellett, hogy égből alászállt medvéről van szó.” A következő cikk egy kisvárosi balesetet közölt.
A medve átcammogott az Ob tarkította deres pusztákon, megmászta a környék legmagasabb csúcsát, messzelátó szemeivel felfedezte a vogulok legeldugottabb falvait, mancsát keresztbe fordította a Nap vándorútjával, s türelmesen, méltósággal várta, mikor ejtik rituális fogságba. De a tajga felől napokon át senki nem érkezett.
– A saját dilettáns középszerűségének köszönheti, hogy csak ott tobzódik a Lunyenka tetején, mint egy rakás szerencsétlenség, és pár napon belül halálra fagy, összekeverik majd egy jégdarabbal, elviszik süllyesztőnek, vagy nyáron találnak rá, s addigra már csak dögcsalinak tudják használni. – monda Juri, miközben sajnálattal nézte távcsövén a rendíthetetlen égi tüneményt. Időnként teájába kortyolgatott, leült az asztalához, és átszámolta a heti halkitermelés gazdasági előnyeit. Karp egy másik asztalnál ült, munkabeosztásokat készített Excelben. Sóhajtozott, nem volt kedve nevetni, pedig sokat nevetett a Nyugat Ugriai Halgazdálkodási hivatal irodáiban. Helikopter hangját hallották, az ablakhoz mentek, s fel is fedezték a ködszürke égen áthasító negyvenkettest. A csúcs felé tartott.
– Valaki csak megnézi. – állapította meg Karp – Mikor gyerek voltam, a nagyapám minden évben megmászta a Lunyenkát. Azt mondta nekünk, Szárnyu-atér Szent Medvét küld a hegybe, mely rettenetes zsákvarró körmével kikarmolja innen az oroszokat. Apám hiába kérte, ne beszéljen hülyeséget a gyerekeknek, rendíthetetlenül felcsatolta azt a két óldeszkaszerű sítalpat, és nekivágott.
– Szerencséd van, hogy ilyen idealista volt az öreg. – válaszolt Juri, miközben visszaült a monitorhoz. – Az enyém vodkázott, és zabálta a kenyeret.
Délután már nem lehetett ellátni a hegyekig a felkavart hó és köd miatt, de Karp kicsit kíváncsi lett, vajon tényleg az alászállott medve felkutatására szállt oda a helikopter, s ha igen, mit kezdhettek vele?
Természetesen nem kezdtek semmit. Az állami olajtársaság egy felderítője volt csupán, hagyományosan a tél beállta előtt a műholdas rettenetnél pontosabb térképet készítettek a tajgáról, hogy a télen is működő kutak koordinálását gördülékenyebben tudják végezni.
A medve megpróbált érdeklődni sorsa felől, rövidesen tájékoztatást kapott róla, hogy a régi szovhoz iroda helyén létesült információs házban kell jelentkeznie. Ott befásult öreg recepciósok fogadták, fogalmuk sem volt, mit csináljanak vele, nem akartak hagyományos bunkó portásnak tűnni, ezért leültették a váróteremben, teát főztek neki, s megígérték, telefonálnak feletteseiknek az ügyében. Az égből alászállt medve újságot talált az asztalon. Színes megrendelőkatalógus volt, angol és francia ruhákkal. Hosszasan, érdeklődéssel tanulmányozta, mintha az emberek lelkét akarná megismerni belőle. Az információ zárása előtt öt perccel tájékoztatták, semmi eredmény az elhelyezésével kapcsolatban. Amennyiben óhajtja, visszafáradhat a Lunyenka tetejére, semmilyen törvény nem tiltja, hogy ott várakozzon.
Kelet felé, Szurgutra leszállt az éjszaka. Felragyogtak a panelek szemei, Karp hatodik emeleti lakása is a rövid alvásra készült. A halkitermelési iroda már zárva volt, ahogyan az információs pult is. A medve kevés ambícióval visszamászott a hegyre, s ugyanúgy keresztbe tette a jobb mancsát. Éjfél után kibújt a hold két felhő közt. Farkasok hangja, a rének monoton vándorlása ütötte meg a fülét. Nem igazán várta már az embereket. Inkább Karp álmára volt kíváncsi. Karp álmában előléptetést kapott, Novgorodba ment továbbképzésre, ahol megismert egy szőke ügyésznőt. Ez nagyon szórakoztatta a dilettáns medvét, beásta magát a hóba, és megpróbálta elképzelni, ahogy valamelyik novgorodi kaszinóban kártyán dönti el Karppal, kié legyen a csinos vállalati ügyész. Karp fordult egyet az ágyában, közelgett a hajnali négy. Fél óra múlva már szólt az ébresztője. Hideg tea szikkadt az ágya mellett, reggelre tette oda, mert így tíz perccel tovább aludhatott.

Szegény Vezsakori!, 2. fejezet

(Illusztráció: Maxim Sukharev)

Szándékától nem áll el az éjjel. Csorbulni akár, hogy kiemelkedjen a közelgő konyhafénytől, amikor egy kalap alól, szürkén, megszabadul a lélegzet. Amint elhagyja, és a következőkhöz ér, vissza-visszafordul: a korábbiak ott vannak-e még, vagy funkciójukat letudva, adott jelre elenyészett valamennyi: hadd teljen be a sötét. Így megy; időközönként. Egy fiatalember.
Nincs ebben semmi allegorikus. Az éjszaka mint olyan – úgy magának az ismeretlennek megfelelő kép – annak beláthatatlansága lenne –, ami, itt, fényekkel; nem azonosítható a fiatalember előzményeivel: egy fiatalember múltjának felvillanó és bizonytalan kimenetelű epizódjaiként; ezek azok, amikből nem kell tudni semmit, most, mert nem képeznek részt. Így: ne vezetne előre, se vissza, csakis félre. Tehát múltja nem lesz. Nem ismerete nélkülözhetetlen; legyen az hozzá: ennyi elég. Ugyanakkor nagy szükség van erre az éjszakára; nem egyedül azért, mert nem látszik tőle vagy benne valami, hiszen az éjszaka régi jó rejtegető; nem. Másról van szó. Azt mutatja, maga is: él.
Most, hogy előkerül a fiatalember, és tessék, máris csapda: ez az előkerülés gyanúba keverné, hogy volt, esetleg korábban volt, amikor nem volt meg.
Idétlenül csörög a telefon; ragyog a kijelző, mosolyt karcol a fölfehérlő arcba. Szinte egészen biztosan nem őt keresik. Igent mond.
Házibuliba igyekszik. Igazi, kalaphoz illő igyekezet. Nem sietős, nem akar túl hamar vagy későn megérkezni, inkább valami bizonytalan belső pontosság diktál, ami idősebb embert jellemezne. Koravén. Ez van. Engedi firtatni, miért dohányzik, tart flaskát egy szövetkabát belső zsebében, mindenesetre kielégítő látvány, ahogy, amilyen gyorsan csak a mozgásérzékelő tudja, kapcsolgatja a világítást a kapualjban. Mert ez az, egy kovácsoltvas kapu, ami ha közelebbről szemügyre vehető lenne, rózsáktól pukkadozna. A fiatalember leglassabb gesztusára és legapróbb mozdulatlanságára is világosság és sötét lesz; képtelenség sokáig nézni, mert bántja a szemet. Ez nem metafora; aki már belenézett ilyesmibe, pontosan tudhatja. Ilyenkor a legjobb behunyni néhány pillanatra, dörzsölni, finoman nyomkodni, pihentetni. Megfelelő perc; kimérten elnyomja egy oszlopon álló konzervben a csikket. Belép a felvillanó lépcsőházba, hagyja, hogy a sötétség vigye.
De csönd, itt jövök már – derüljön ki, hogy ezt mondja.

Ki akarna innen elköltözni? Nem mindennapi lakás. A tágas, egymásból is nyíló szobákkal, a beláthatatlan belmagassággal a luxusingatlanok mintadarabja. Retusálással, színezéssel, ezzel-azzal bármelyik erre szakosodott kiadványban ott van. Akit a kilátás érdekel, a nappaliból az erkélyre lépve maga is megítélheti. Bútorok – asztalok és székek kivételével – nincsenek, de azokat már el is szállíthatták; a folyosóra rakott dobozpiramis biztosít mindenkit Micu tervéről. Micu, a napok óta búcsúzó házigazda meglehetősen részegen próbálja két szőke, antropológia szakos lánynak előadni a költözködése okát, a kiküldetést. Ebből a lányok messzemenő következtetést vonnak; ahogy sokadszorra elismételtetik, és végül meg is értik a fiú nevét, azonnal ismerősként jelölik meg.
A nappali a tánctér. A zene nem túl hangos. A parkettán világító földgömb és egy számítógép nyújt elegendő fényt ahhoz, hogy ugrálás közben a kitartóbbak el ne tévedjenek. Néhányukat nem érdekli, egymásra tapadva csúsznak. A gép a fiatalember mellett álló társaságnak érthetően, meghatározott algoritmusok alapján választja ki a korábbihoz hasonlót, mégsem ugyanazt a számot. Valaki odaférkőzik, megnézi a listán a következőt. Sikít vagy ordít. Ahogy az ujj elengedi a kurzort, a gépben valami azonnal számolni kezdi, hogy a következő érintés előtt a monitor, mikortól sötétedjen.
A konyhában ácsorgó fiatalember. Közben eltette a kabátját és a kalapját, mert a fekete pulóvere a lányban a világűrt idézi, amiről nemrég látott egy csaknem másfél órás dokumentumfilmet. Lehetnének benne, a szemek közt, közül, belőle kiálló, kötött csillagok; jól mutatnának. A fiatalember hirtelenszőke. A lány, aki szabad bölcsész, aki ezt csak azért hangsúlyozza, mert ő tipikusnak is érzi magát; szerinte mondandójának kifejtésében a mindenre kiterjedő áttekintés és legnagyobb óvatosság szükséges. Mond egy bazdmeget a nyelvi regiszterek érdekében. Erről nem mond le. Ettől még, persze, körülményeskedőnek tartják. Nem az egyetemen, ott nincs ebből gond, de van a másik világ, a nagybetűs, abban. Körbeöntözgeti a töményt – a fiatalember kap elsőként, hogy azt jelnek vegye; a lány közben megbotlik Ambrusban, az asztal alól zörgő, a hangja alapján is legalább két méterben. Annak kilógó, egyik végében. A tenor lesz az. Kihasználja a váratlan figyelmet:
Ambrus keserű sóhaja az asztal alól, A kudarcról, arról, hogy ő miért nem Tud: Mert nem jó az útmutató; vagy ez valami egészen másé.
Derekas, kissé szorongó hallgatóságának a közgazdaságtan helyett arról beszél Oszi, hogy az embernek legalább egy olyan történetének kell lennie, amelyikben a buliból összeszedett csajt kint az épület előtt, a motorháztetőn bassza éppen. Csak ha nem félti a fényezést, mert ha igen, akkor a legjobb lesz a kocsiban. Baszás közben történjen valami, lehetőleg olyasmi, ami elég vicces. Arra jön egy részeg, és azt mondja: satöbbi-satöbbi. Vagy egy rendőr, vagy egy haver. Kell egy ilyen történet, hogy aztán egy másik buliban elmesélje. Nem felvágásból, dehogy. A kapcsolati tőke miatt. Egy ilyen történet belépő más, új emberek barátságába. Akikről még sok minden kiderülhet. Pozíció, befolyás. Hasonló érdeklődési kör.
A kérdésre, hogy akkor a mai, ez milyen típusú este?, Oszi kitárt karokkal: beavató.
Az elégedett ifjak üdvrivalgással koccintanak, amikor felhallatszik egy duda.

Úgy is múlik, ha nem szól. Nézelődne – ahogy nézelődik is ¬–, de mondanivalója nem lenne. Ezt ugyan beszédesként megragadni legalább olyan problémás, mint folytonos fecsegésből kihalászni a csöndet. Amíg egyik esetben a beszédes, másikban – vele párhuzamosan – a csönd jelentené ugyanazt. A vágyottat. Azon túl, hogy így a csönd és a beszéd akár fölcserélhető – azaz nem is olyan biztonságosan elkülöníthető a két előállított eset –, oly módon lesz a csönd beszédes, amiként önmagáról árulkodó tett: önnön nyelven kívüliségét célozza, mégis olvashatóként: nyelvileg alávetetten. Ehhez a hallgatáshoz a kívülállás és az elutasítás konnotációi nem érvényesek. Itt a nem: igen: affirmatív.
A konyhában iszik és dohányzik a fiatalember. Még mindig. Egyre eltökéltebben.
Mi történik itt egyáltalán? Mi keresnivalója? Válaszra ítélt kérdésekként váratnának – ahogy váratnak is – sorukra.
Tehát a fiatalember szótlan. Nem szégyenlősen, inkább magabiztosan. Másnak is felkeltette az érdeklődését, és hogy a megkörnyékezése, legalábbis egyelőre, megkörnyékezés maradjon, rövid áramszünet jön, aminek ürügyén, vagy éppen azért többen elterülnek, kiabálnak, a telefonjukhoz kapnak, világítanak, elkerülhetetlenül fotózkodnak; a szemfülesebbje a beálló sötétet választja, azt karolja közben, arra mutat.
Őt is elsodorják, valahol ott van a kupacban. Nem is teljesen kényelmetlenül. Matatják, matat. Minden kicsit halkabb és lassabb lenne. Van rá mód.
Visszatér az áram. Mozdulatlanná dermednek.
Azonosítani a kitapogatott testet. Most a valódi arcával képzelni el.

Ne félj, amíg.
De nem ad határidőt.
Csurom víz a haja és az arca, szeme alól nem jött le az árnyék.
Ha most kizavarnák az éjszakába, nem találna haza.
Annak ellenére, hogy a folyosón felerősödik a hangzavar, amikor a lány ismét megszólal, kettejük körül újra elhalkul, megmarad finom morajnak.
Gyere!
Mire a fiatalember kezéért kap, a körmein felismerhetetlen a szín. Húzza magával a társaságon keresztül, be egy szobába. Itt alig vannak. Nini, ismerősök! Micu alvó statiszta a saját buliján; nem láthatja, ahogy az a korábban őt faggató két lány egymást simogatja.
A dohányzóasztalon várakozó üvegek, poharak, púposodó hamutartó, lávalámpa.
Ez az új lány is ott volt a konyhában, a kupacban, a fiatalember tenyerében.
Készülni kezd egy múlt.
Feltápászkodtak a kőről. A kiömlött italoktól ragadt a lány haja. Megkérte a fiatalembert, hogy kísérje el a fürdőszobáig. Az megvárta. A lány beszélt, a fiatalember hallgatta. Ennyi minden történt.
Mit lehetne hozzáfűzni: egy fotelben csókolóznak, egymás száját alig hagyják el.
Pillednek, isznak, folytatják.
A lány feje a fiatalember mellkasán, aki a lámpában a pacákat nézi.
A lány monológjából:
Nehéz és hiábavaló is kitalálni, mi lenne a fiatalembertől az a neki címzett egyedüli mondat, annak későbbi, következetes hiánya, ami bejelenti, egyszersmind feledteti a reménytelenséget, és utólag, mindent tűvé téve látszódna csak annak, amire ő vágyna: bizonyosságnak. Tudja, úgy beszél, mint aki ezt tudja és elfogadja. Hogy úgy meg úgy kellene, nem úgy meg úgy. Tisztában van vele, hogy az úgy nem mehet tovább; változtatnia kell, kitörölnie, elutasítania, mégis beletörődnie, tele bőgnie, belehullania, elmerülnie, belevesznie, mihez kezdenie. Ő ezt akarja. És ha el is szakadnának, ő akkor is hívogatná, a nyomában járna, másban is meglátná. Ami biztos, nem alhat el ma éjjel, mert akkor nincs tovább.
Ugye, nem.

(Illusztráció: lghts)

A fiatal J. K. egy tolókocsiba helyezett guminő társaságában érkezett az irodalmi konferenciára. A zsúfolásig megtelt terem hirtelen elnémult, mindenki a fiatalembert figyelte. J. K. elhelyezte különös kísérőjét, majd pedig letelepedett mellé a számára kijelölt helyen a kerek asztalnál. A mellette ülő hölgynek kissé arrébb kellett húzódnia székestől, hogy mindketten elférhessenek. J. K. bólintva megköszönte az előzékenységet, mire a nő csak elmosolyodott, egy pillantást vetett a csókos szájú guminőre, és az előtte levő papirosokba mélyedt.
J. K. nem tudta egyértelműen megítélni asztaltársa viselkedését, mindig is gondot okozott neki a nők észjárásának értelmezése. Egy régi barátnője egyszer horgolt csipkét küldött édesanyjának, azzal az üzenettel, hogy Köszönet, amiért egy rendkívüli egyént hozott a világra!. J. K.-t meglehetősen felkavarta a gesztus. Rendkívüli lenne?! Addig ilyesmi eszébe sem jutott. Utána sem nagyon, csak évekkel később fordult meg a fejében, hogy lehet a dologban valami, akkor, amikor a nőt magas rangú állami tisztségre nevezték ki. J. K. viszont – rendkívüliség ide vagy oda – maradt egy ábrándos irodalmár.
Legalábbis a külvilág felé. A fiatal J. K. ugyanis nagyon különös viszonyt ápolt az irodalommal. Azt vallotta, hogy őt az irodalomban csupán két dolog érdekli: az írás és az olvasás! Később hallotta, hogy egy idős irodalomtörténész azt mondta, hogy irodalmi élet nélkül nincs irodalom! J. K.-t megdöbbentette ez a kijelentés. Lehetséges, hogy tényleg így lenne?! – merült fel benne a kérdés. Még inkább nyomasztotta, vajon fordítva hogyan áll a dolog: irodalom nélkül lehetséges irodalmi élet? A fiatal J. K. nem tudta a helyes választ, de egyre inkább úgy találta, hogy igenis lehetséges.
A Mi a regény? elnevezésű tanácskozás közben elkezdődött. A résztvevők sorban felolvasták az alkalomra írt tanulmányukat. Ezekben az írásokban többek között olyan kifejezések hangoztak el, mint a posztstrukturalista attitűd, a plasztikus metafora, a szubjektum-centrikus dekonstrukció, a genealógiai anamnézis, a szubverzív gesztus, a heterotextuális hermeneutika vagy a regénytér alkímiája. J. K. elbűvölve hallgatta a sok elemző értekezést, alig győzte magában feldolgozni a számos új információt.
A tanácskozás az ötödik órába lépett, amikor a moderátor a fiatal J. K.-t szólította fel.
– Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget! – kezdte beszédét J. K. – Először is engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a mellettem ülő hölgyet – mutatott a guminőre. – Ő nem más, mint Emese, regényem megtestesült hőse. Azért kértem föl ma, hogy legyen a segítségemre, mert úgy gondolom, hogy egy regényről szóló szimpóziumon nemcsak a regényíróknak, kritikusoknak és irodalomtudósoknak kell hallatniuk a hangjukat, hanem a regényhősöknek is, hiszen elsősorban az ő életükről van szó. Szerintem nagyon fontos, hogy belülről is valaki megmondja, milyennek látja a regényt, nem kevésbé azt, szerinte milyennek kellene lennie a tökéletes regénynek, hogy a szerzők ne kizárólag saját elképzeléseik alapján kreálják mások sorsát. Ha igazságos irodalmat és regényt szeretnénk, akkor elengedhetetlenül szükség van arra, hogy figyelembe vegyük a regényhősök véleményét is! Végül is ki a megmondhatója annak, hogy melyik az igazi: az, akiről írnak, vagy aki ír?
Egy pillanatra elhallgatott, mialatt a légy zümmögését is hallani lehetett a barokkos teremben, majd folytatta elmélkedését.
– Mérhetetlen kevélységre vall az írói felsőbbrendűséget a hősök képzelt voltával magyarázni. Mert: kik tartoznak a létezők sorába? Csak az anyagi világba közvetlenül az anyaméhből megszületettek, vagy esetleg azok is, akik más módon, többek között az irodalom világából érkeztek közénk? Lehet azt állítani, hogy a szabadon szárnyaló írói fantázia hozta őket létre, ettől függetlenül elszaporodtak a való világban is. Mit gondolnak, míg mi itt tanácskozunk, hány meg hány Raszkolnyikov, Meursault, Josef K., Harry Haller és Humbert Humbert sétál városunk utcáin?
Rövid hatásszünet után hozzátette:
– A fikció úgy jár túl teremtője eszén, hogy egy adott pillanatban megvalósul.
Egy pillantást vetett kísérőjére, majd végignézett hallgatóságán.
– Ennyit szerettem volna elöljáróban mondani. Most pedig engedjék meg, hogy felolvassam az alkalomra íródott rövid eszmefuttatást. Címe: Emese álma.
Az asztalról felemelte az előtte levő irattartót, megköszörülte a torkát és olvasni kezdett.
„A regény olyan, akár egy álom.
Ez az a hely, ahol megvalósulhatnak a legtitkoltabb vágyak, ahol újabbnál újabb kísérletet lehet tenni a világ újratervezésére, ahol mindenki szembenézhet legsötétebb félelmeivel.
Egy ilyen álomban volt nemrégiben részem.
Rózsával és borostyánnal benőtt ódon kastélyban bóklásztam éppen, egyszer csak egy hófehér szakállú aggastyán termett előttem, és közölte velem: a Teremtő elé kell állnom! Ne ijedjek meg, ha nem semmisülök meg a pillantásától, ismét szabad leszek, és mehetek békével.
Reszketve vártam a szembesülést, napokig, hetekig, évekig, már azt hittem, soha sem érkezik el az a bizonyos pillanat, amikor hirtelen a körülöttem lévő sötétséget vakító világosság ragyogta be, az irdatlan tűzpiramisból pedig egy bíborpalástba bújt lény lépett elém.
Ez már egyszer megtörtént velem! – hasított belém a felismerés, aminek hatására nyomban felriadtam.
Szükségem volt néhány percre, hogy felocsúdjak az átéltektől. Miután kissé megnyugodtam, visszagondolva valamit mégiscsak furcsának találtam az álomban. Hogy megbizonyosodjak sejtésem felől, kinyitottam a ruhásszekrény ajtaját.
Nem tévedtem, a szerepek felcserélődtek, a sok-sok régi újság alatt ott hevert a bíborpalást is a legalsó polcon.”
– Nem más, mint ez – mutatott az Emesén lévő talárra, ezzel végig kigombolta azt.
Letette az irattartót maga elé, és helyet foglalt.
A teremben csend honolt, a jelenlevők tekintete a különös párosra szegeződött: a rendkívüli J. K.-ra, és a guminőre, aki A regény – én vagyok! feliratú pólóban üldögélt tolókocsijában.