Merre dobognak a kocsisok?
Fujtatva a lovak, lovasok?
Kantárszáron kérges tenyerű
szenesek —
Mit vezetnek a szenesek?
Lovat vezetnek a szenesek.
A lovak teste remegett.
Megfeszült a kantárok szára,
haragos Égbe kiáltva
fújtattak a szenesek.
Vasabroncsok alól kipörgött
kő és kavics karcolta az Eget,
a járda szalagjára fűzött házsor
térdre ereszkedett,
és fölsóhajtottak a drótfonatú
pincetorkok,
félig-alvón
a pincetorkok –
Vajon merre dobognak a kocsisok?
Fújtatva a lovak, lovasok?
Csörsz István problematikus író, és ezáltal a maga nemében problémafelvetésre kiváló. A hetvenes években a Sírig tartsd a pofád című könyve, a szociális kirekesztettségben élő alanyokkal készített interjúkötete a mai napig népszerű. Novellás kötetei kevésbé ragadtak meg a köztudatban, de újabban, újra és újra előkerül a neve; sorra jelennek meg régebbi írásai, legutóbb az 56-os forradalom katonáinak beszámolóiból készített dokumentum-kötet, a Viharjelzés (Napkút, 2014) és tavaly, a Vesztesek (ami nem mellesleg, 1975-ben íródott).
A regény science-fictionnek készült (legfőbb ihletforrása Stanisław Lem Solarisa, mely akkoriban mély benyomást tett az íróra), melyet részben be is teljesít, Csörsz regényétől azonban mégsem azt kapjuk, mint amit e műfaj hallatán elképzelnénk, bár nem is ezt várjuk, hiszen híresen földi, realista író.
A történet terepén – a III. évezred küszöbén épp átbukva, valahogy így tűnik fel – egy hallatlanul érdekes kontraszt-helyzet előtt állunk, egy jól (akár öntudatlanul) kiszámított retro-jövőben. Korunkban, 2020-ban játszódik, azonban mint a legtöbb science-fiction, megírása korának képét is híven tükrözi. Ebben a regényben egy – akár posztmodern jellegűnek is tekinthető – idősík-keveredést tapasztalhatunk, hiszen a mérleg jobbára az előző évszázad felé billen. Az atmoszféra a füstös hetvenes évek lágy, okkersárga hangulatát idézi, hiába uralja a légteret a közlekedés, hiába segédkeznek robotok az ember mellett, a történet egésze egy érdekes kaland egy 2020-ba csöppent hetvenes évtizedről, mind materiális eszközeiben, mind pedig társadalmi berendezkedésében, emberi kapcsolataiban.
A regény szerkezeti alapját képező történet főbb szereplői ösztöndíjas, törekvő, lelkes fiatalok. Az ösztöndíj külföldre szól, ám sokkal nagyobb áldozatot követel, mint kezdetben gondolnák. A diákok boldogulásának útján szembejövő zsákutcák egyre inkább a múlt, a homályba veszett családi kötelékek, az egymáshoz, barátokhoz fűződő viszonyaik, az otthon (a biztonságérzet, valódi önmaguk megélése, meglelése) felé terelik a gondolati sík mozgástereit, mely akaratlanul is ráirányíthatja figyelmünket az online kiadású közösségi hálók élő adásában megfigyelhető aktuális korproblémákra.
A Londonban tanuló diákok élete kilátástalannak tűnik, elismerésért és megélhetésért, de főként morális értékeik megtartásáért küzdenek, azonban a még mindig uralkodó kapitalizmus nem hagy teret érvényesülésüknek. Érdekesség, hogy a hetvenes években a kiadók főként ideológiai alapon utasították vissza a könyv kiadására vonatkozó igényt, mely szerint a szerző által ábrázolt korban elképzelhetetlen, hogy kapitalizmus még létezzen.
Szinte minden szereplő máshonnan származik, a diákok többsége főleg Kelet-Európából; ezek az összekuszált energiák (magától értetődően a bevont kultúrák és nemzetideák) szétvethetnék a regény szerkezetét, de valójában erősítik, egységesítik azt kellőképp halvány kontúrjaikkal. A cselekmény folyamán haladva egyre mélyebb bepillantást nyerhetünk a főbb szereplők életébe és múltjába, a múltjukhoz való viszonyukba, mely a történet végére határozottan kiélesedik: az idegenség-érzet a konfliktus szintjére emelkedik.
A regény olvasása közben felszínre kerül az elbizonytalanodás, a döntésekben való kételkedés, az önsorsba vetett hit kérdéskörének problematikája és ezeknek realitáshoz való viszonya, attól való függősége. A valakiből idegenné és az idegenből valakivé válás párhuzamos szálain haladhatunk végig és juthatunk el hovatartozásunk, helyes irányba haladásunk megkérdőjelezéséig. Szinte minden regényszereplő saját lehetőségeinek spektrumát testesíti meg; a boldogulás folyamatában a boldogság hiánya válik szembetűnővé. A döntéshozatal, a felelősség vállalásának súlya kap indokolt nyomatékot, ennek alapját képezi a hontalanság, az otthontalanság érzése, melyre a diákok sikereik törékeny illúzióját építik.
A fő cselekményszál egy halálraítélt fegyenc története, akit egyfajta emlékezettel, memória-manipulációval foglalkozó kutatáshoz kísérleti alanyként használnak fel. Vajon újra lehet-e egy életet írni? Vajon bele lehet-e avatkozni egy már megírt történetbe, sorsba? Ezt a populáris, adaptálható témát fejtegeti a regény. Az eltörölt, elfelejtett múltját kergető elítélt lesz végül manifesztációja és egyben szimbóluma a mellette párhuzamosan, aránylag egyforma minőségben felbukkanó hősök életének. A gyökerektől való fokozatos elszakadás pillanatképeit örökíti meg a fegyenc orvosi kezelése, mely egyben egy új élettörténet megírásának lehetőségét is mérlegre teszi, de vajon bekövetkezhet-e? A kísérletet végző orvos, a kitűnő, elismert diák, alapos, logikus elme, a következményekkel azonban nem számolva belenyúl egy másik ember életébe, mely döntése saját életére is kihatással lesz. A munkáját önmaga védelmére felhasználó, magánéletétől elzárkózó, merev, elhallgató természet egy ambivalens karakter tükre; folyamatos vívódásai a külvilág kreált és a magában becsben tartott értékek között diszharmonikus hőssé teszik, aki képtelen elhatározni magát sorsa felett, s ezáltal válik a történet talán legérdekesebb szereplőjévé.
A regény egyetlen őszintének beállítható karaktere egy nőalak, kihez fő motívumként a hang társul; kutatási területe a hangpszichológia. Ezt a szálat a regényben elnyomja végül a halálraítélt sorsának ügye, ettől függetlenül fontos részét képezi a regény cselekményének. A szereplő őszintesége már a szöveg formai szintjén is észlelhető, egyes szám első személyű hangja őt hozza hozzánk a legközelebb. A hangtól való függése életének, kutatásának tárgya, és mint hogy a legteljesebb önismerettel rendelkező karakter, így a leginkább kidolgozott is a regényben. A hangban rejtőző történet, a megbúvó igazság és hazugság arcai, mind az ő érzékenysége és megfigyelői képessége által tárulnak elénk. Sajnos, nem kellőképp hangsúlyos vonal, pedig lehetne. Mindenesetre az ő szereplése köti össze, tereli egy síkra a regény mellékszálait, az elhallgatás, a gondolati sík analepszisei, a kérdésfeltevés, a válaszkeresés, egyszóval a diszkurzus által, mely végül a cselekmény fő motivikáját adja és engedi kriminalisztikai irányban kifuttatni a történetet.
A regény a karakterábrázolást illetően erős, kellőképp egyensúlyban tartja a narratívát, cselekményszálai végérvényes kibontatlanságának hiánya ellenére is.
Egy külsődleges szempontból megközelítve meg kell jegyezzük, hogy a regény megírásának folyamata végtére is tükörre talál a történet problémafelvetésében. A könyv utolsó oldalain helyet kapott – a regény keletkezéséről szóló – részletek, melyek Az írás művészete című esszékötet kiadatlan függelékéből származnak, a szerző kedves, őszinte hangján tájékoztatják az olvasót az írás közben felmerült problémákról. E nehézkes folyamat hangulata érződhet a regény auráján; a pesszimizmus erős lüktetése, folytonos visszhangja; a kockázat, a döntések és a felelősség vállalása, az elhatározás küszöbe, érintve a szerzői én-t, a közt és a köztest, mind megkezdi a maga játékát a szövegben, és az ábrázolt karakterisztikában.
(A szerző és szöveg kapcsolatával foglalkozó irodalomelméleti témákat és problémákat ez újra elevenné, vita tárgyává teheti.)
Az interjú- és dokumentum kötetei után, Csörsz kirekesztettség-élménye végtére is realizálódhatott egy már saját műben, a folyamat és a vele járó útkeresés beteljesíthette önmagát. Bárhogyan is történt, bárhogyan is esett a saját csapdájába az író, bölcs belátással és humorral viselte, és ezért mélyen tisztelendő.
A regény tehát elkalauzol minket egy érdekes, földi, földi és mindennapos problémákat felölelő futurisztikus világba, és egy annál is inkább életszerűbb konfliktusba, ahol mindenképpen adalékanyagot kapunk az élet kérdéseihez.
Tanulságként levonható, hogy az élet újraírásának művészete keserű és erőt emésztő, a lehetőségét azonban meg kell hagyni; a felülírás ugyanúgy teremtés és születés, és minden esetben átírja a sorsot…
(Szerzői illusztráció – a kép egy az író által kifaragott szobrot ábrázol, mely az 1970 körül megjelent National Geographic egyik számában megtalálható fénykép sajátos reprodukciója, egyben ihletadója volt a Vesztesek egyik jelenetének, illetve segédkezett a mű egyik fő karakterének “létre hívásában” is. )
Sanyi bá már egy éve élt tolószékhez kötve, pedig azon kívül, hogy szerette a jó bort, és időnként alaposan felöntött a garatra, semmi komoly baja nem volt. Egy napon azonban, senki sem tudja, miért, eldöntötte magában, hogy márpedig ő nem fog járni. Csöpi néni, a felesége, – magas, sovány asszony, folyton sopánkodott és a kezeit tördelte, meg vijjogó hangon kántálta, hogy „Sándorom!” – hívhatott hozzá akármilyen orvost, végül mind ugyanazt mondták: nincs az öregnek az égvilágon semmi baja, csak nem akar járni, és kész. Délutánonként, amikor iskola után lent játszottam a ház előtt, gyakran láttam Sanyi bát, amint tolószékével egészen közel merészkedik a párkányhoz, és sápadt arcával, szürke szemeivel kíváncsian kémleli az ablakon túli világot. Ha netán túl hosszúra nyúlt a bámészkodás, azt Csöpi néni azonnal a többi lakó tudtára adta, ahogy rákezdte: – Sándorom, gyere már el az ablaktól, még kiesel nekem rajta, aztán mit csinálok veled? Sanyi bá ilyenkor rögvest visszahúzódott, mint az árnyék és csak a következő napon bújt elő megint. Ahogy teltek az évek, Csöpi néni egyre jobban belefogyott a szolgálatba, az arca hamuszínűvé vált, alakja áttetsző lett, de a hangja, mint a sziréna, csak vijjogott tovább. Az öreggel nehezen viselték egymást, talán soha nem is volt boldog a házasságuk, csak úgy megtörtént, ahogy annyi minden más is megtörténik az életben. Reggelente, amikor Csöpi néni a boltba ment, a ház lakói viszolygással vegyes szánalommal figyelték és találgatták, vajon melyikük bírja tovább. Ha a fiuk látogatóba jött hozzájuk vidékről, akkor még rosszabb volt, mert a két öreg vérszemet kapott, és mindenáron megpróbálta egymást túllicitálni. Sanyi bá rekedt, mély hangja ilyenkor úgy dördült bele az éjszakába, hogy remegtek a ház falai. – Meglátod, egyszer felvonszolom magam a tetőre, fel én, és leugrom, le bizony! – Nosza, rajta! – vágta rá az asszony. – Legalább mindenki megtudná, hogy csak játszod itt a nyomorékot! – Nem kellett volna anyádat elvennem, – fordult a fiúhoz Sanyi bá – már fiatal lánynak is olyan volt, hogy ha csak ránéztem, megsavanyodott a szám íze. De aztán jöttél te, hát vállalni kellett, nem akartam, hogy úgy maradjon, egyedül. A fiú hangját soha nem lehetett hallani, csak a két öreg viaskodása törte meg a ház csendjét, végigkúszva a falakon futó csövekben, mint egy sunyi kígyó. Egy fakó késő őszi napon aztán meghalt Csöpi néni. Végül ő ment fel a tetőre és vetette magát a mélybe. A betonra zuhant, azonnal szörnyet halt. Láttam, ahogy letakarták a fekete zacskóval. A járdán minden csupa vér, a halottat körbeállók arcán iszonyat. Én még nézni akartam tovább, de anyám elvonszolt onnan. – Ne bámészkodj már, nem neked való ez – mondta. Sanyi bá eltemette a feleségét, ám ahogy sejteni lehetett, nem sokat bánkódott miatta. – Még ki sem hűlt szegény öregasszony, ez máris kivirult, mint a tubarózsa – így anyám. És tényleg. Az öreg két héttel a temetés után kipattant a tolószékből, mint egy labda és meg sem állt a környék legszebb özvegyasszonyáig. Az iskolából hazafelé jövet sokszor láttam, ahogy a ház előtt ülnek az egyik padon és búgnak, mint a gerlék. Tavaszodott már, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen fényes tollú, jól megtermett szarka csipegeti az eleséget Sanyi bá ablakpárkányáról. Az öreg olyannyira magához édesgette a madarat, hogy egészen szelíd lett. Egyszer még azt is láttam, ahogy a tenyeréből evett. A szomszédok a csodájára jártak a dolognak, már csak azért is, mert senki sem úgy ismerte Sanyi bát, mint aki képes így törődni bárkivel, főleg nem egy állattal. A madár annyira hozzánőtt a gazdájához, hogy még a vállára is ült. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Vasárnaponként Sanyi bá kiöltözött, és jobb karján a szép özvegyasszonnyal, bal vállán a madárral büszkén sétálgatott a lakótelepen. Különös látványt nyújtottak így hárman, de kétség kívül volt bennük valami időn túli harmónia.
Pár hónappal később feltűnt, hogy nem látom az öreget. Gondoltam, talán elutaztak a szép özvegyasszonnyal vidékre, kúráltatni magukat, a madár meg, gazda híján, elszokott a környékről. Egy napon azonban, ahogy egymás után szeltem a lépcsőket, felérve arra az emeletre, ahol Sanyi bá lakott, förtelmes bűz csapta meg az orromat. Közelebb mentem az öreg lakásának az ajtajához, de a büdösség nem szűnt meg, sőt, olyan intenzívvé vált, hogy megtántorodtam tőle. Hamarosan a többi lakó is megérezte a borzalmas szagot, és kihívták a rendőrséget. A kopogásra és a csengetésre senki sem reagált, a rendőrök betörték hát az ajtót. A szobába belépve szörnyű látvány tárult eléjük. Az öreg ott hevert az ágyán, a két szeme kivájva, körülötte rengeteg vér. A büdösség mindent elárasztott, a rendőrök öklendeztek, ki kellett nyitni az összes ablakot. Soha nem találták meg a tettest, semmilyen nyom nem maradt utána, csak egy szép, fényes madártoll hevert az ágyon.
Egy szarka tolla volt, azt mondják…
(Illusztráció: Lori McNee)
a szürkület meredek sziklafalként
emelkedik a táj fölé
a madarak csicsergése elhalkul egy balladai
homályban
s pókhálók szitaként szűrik meg az utolsó
előtti napfényeket – bennük legyek vannak megrekedve
ahogy bennünk az egymástól lopott szavak
mint összenőtt szemöldökök
a távolban elvétve még őzek rohangálnak
vágtatnak a káosz elől
ekkor ők a panoráma anyajegyei
előrevetítik a meztelen éjszakát
ég és föld kapcsolata egyre intenzívebb
az egész közöttük zajlik – innét nem térhetek vissza
itt lenni olyan mint egy meredek fal üregében kuporogni
homokszemcséket számlálva
Átmenetiség a boszorkányhiedelmekben Mikszáth Kálmán művei alapján – III. Mediátorok
Egy különböző változatokban ránk maradt szepességi hiedelem szolgált alapjául Mikszáth Kálmán Kísértet Lublón című kisregényének[1], mely szerint a XVIII. század elején Lubló város jó népét rettegésben tartja a néhai Kaszperek Mihály hazajáró lelke, aki ellen a közösség tehetetlen. Különböző sikertelen kísérletek után végül arra jutnak, hogy a gonosz erővel szemben a gonosz erők egy pártfogoltját keresik fel, hátha találnak valami megoldást annak ártalmatlanná tételére, hátha rajta keresztül alkut lehetne kötni a „túlvilági hatalmakkal”. Tehát egy mediátorra, egy olyan közvetítő, közbenjáró, médiumi képességekkel rendelkező, azaz a túlvilági lényekkel bánni és kommunikálni tudó egyénre van itt szükség, aki szintén ennek a „démoni” világnak a képviselője.[2]
„- Van még egy gondolatom, nagyságos uram, erre a gonosz Kaszperekre nézve.
– No, nekem nincs egy se – sóhajtott fel a kormányzó. – Hát mi az a kegyelmed gondolata?
– Kutya harapását szőrével kell gyógyítani.
– Régi közmondás; hogyan érti?
– Boszorkány ellen boszorkányhoz kell fordulnunk, igaz-e?
– Ez bizony igaz lehet – szólt Kozanovich szórakozottan.”[3]
A boszorkány ellen boszorkánynak való felléptetése arra utal, hogy magának a hiedelemalaknak, a boszorkánynak a magyar néphitben „két arca” van. A boszorkányok egyaránt felléphetnek az adott közösség megsegítőjeként és károkozójaként is. A néphit szerint a boszorkánynak hatalmában áll egy rontást megkötni és feloldani is,[4] noha többnyire nem két, hanem egy boszorkánynak tartott személynek tulajdonítják a rontást és annak semmisé tételét is: azaz ahhoz fordulnak segítségért, akitől a bajt eredeztetik. Ilyenkor az asszony a néphit logikája szerint ellenszolgáltatás reményében lép színre megmentőként.[5] Ebben az esetben sem marad el a megajándékozás gesztusa, azonban Pirityi Panna, mint az adott ügyben feddhetetlennek tekintett boszorkány külső megsegítőként ötlik fel a lublóiak gondolataiban. Környezete nem csak ebben az esetben, hanem általában véve is segítő boszorkányként tartja számon, akit a múltja nem csupán megvédi a különböző rágalmaktól és bántalmazásoktól, hanem a tiszteletet is biztosítja számára. Pannát ugyanis „Bercsényi boszorkányaként” ismerik, akinek a mestereként a Bercsényi mellé szegődő, látnokként fellépő hektikás molnárt, a valóban létező történeti személyt nevezi meg a szerző.[6] Panna a „lublói átkot”, megkötést sajátosan, egy másik megkötéssel oldja fel: maga átkozza meg majd a kísértetet.
„A boszorkány olyasvalamit mondott a lublóiaknak, hogy bűvös füvek erejével és a Deliál ördög segítségével ő tartja fogva Kaszperek elkárhozott gonosz lelkét. Ott vezekli csínyjeit, bűneit a sárosi vár egyik bezárt tornyában, fehér lova farkához kötve. A paripa is együtt bűnhődik vele. Minden három évben leszakad a »Palkó« farkából egy szőrszál. Mikor az utolsó szőrszál is leszakad, akkor Kaszperek megint fölpattanhat a hátára… ”[7]
Az erdő szélén található gunyhóban lakó Pirityi Panna a tipikus falusi rontóboszorkányok helyett inkább hasonlít a magyar népmesegyűjtemények klasszikus „fehér boszorkányaira”, akikhez „a jó tett helyébe jót várj” elv kapcsolódik. Azaz, ha hozzájuk a mesehősök szépen és tisztelettel beszélnek, akkor azok megvendégelik őket, szállást biztosítanak a számukra, majd mágikus erejű tárgyakkal és jó tanáccsal látják el a hozzájuk betérőket. Ezek az öregasszonyok különböző jelekből előre látják a vendégeik jöttét és ismerik szándékaikat.[8] Ebben a képességben is van egyfajta látnoki jelleg, médiumként lép fel itt a boszorkány, amennyiben a természet, a környezet egyes jelenségeiben a mögöttes, a jövőre vonatkoztatható jelentést értelmezi, „lefordítja” az emberek nyelvére. Az már egy másik kérdés, hogy a vonatkozó jelenet nem bizonyítja ezt, hiszen minden „előrelátás” utólagos állítás:
„… megjelent az ajtóban az öreg ráncos képű anyóka, felgyűrt ingű, sovány karokkal, egy cseréptányért tartva a kezeiben:
– No, éppen jókor jöttetek – szólt hozzájuk szívélyesen. – Éppen most sütöttem meg nektek a lángost. Egyetek belőle, gyerecskéim. No, Kristóf kapitány, nyúlj hozzá, te vagy az öregebbik.
A lublói urak csodálkozva néztek össze.
– Tudtam, hogy eljöttök, mert a macska keresztül feküdött a küszöbömön. Hanem kerüljetek hát beljebb.
– Egy kis beszélni valónk volna veled.
– Tudom már, gyerecskéim. Értesültem róla. A domború oldalára van a kenyeretek fordítva.
– Bizony – mondá Hertely uram. – Csak te vághatsz még ki, anyó!
– Jó, jó, majd megbeszéljük ott, ahol három elvált virág összekerül. Várjatok előbb egy kicsit.
S azzal betuszkolván őket a szobába, hol szép fehér abrosszal van megterítve az asztal, rátette a lángossal telt tálat, s valahonnan a ládából kivett hozzá egy palack jóféle tokajit.”[9]
Hogy Pirityi Panna ezen képessége valódi képesség, vagy csak rájátszik a neki tulajdonított ”szerepre”, az nem eldönthető, ahogy a lángos sütés sem egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az asszony azért készítette azt, mert vendégeket várt. De ettől a jelenettől kezdve kettészálazódik a történet: a lublói kísértetnek lesz ugyanis egy hétköznapi, teljesen irracionális magyarázata – innen nézve, kifelé, a befogadó-olvasó számára pedig Pirityi Panna sem feltétlenül több, mint egy ravasz vénasszony. Egy másik, alternatív változat szerint elsősorban befelé a szövegvilág közege felé, a lublói közösség tagjainak nagy részére nagyhatalmú, megsegítő boszorkányként tűnik fel, aki különös túlvilági kapcsolatai révén megszabadítja Lublót. Ez a túlvilági kommunikációs készség, képesség, a holtak világával való közvetlen kapcsolat, és a démonvilág erőivel való szoros elkötelezettség, és azok egy bizonyos fokú kordában tartásának, megfékezésének képessége által Pirityi Pannát is sorolhatjuk a mediátori hiedelemkör jellegzetes alakjai közé.
Az, hogy Pirityi Panna nem csak a természet, környezet adta jelekre, hanem a „túlvilág hangjaira” is érzékeny, még ezen találkozáskor kiderül. Pontosabban ezt is Panna állítása erősíti csak meg:
„Erre az öreg Panna egy vasserpenyőn valami szeszt gyújtott meg a tűzhelynél, amely kék lánggal sziszegett, nyalakodott. Morgott felette egyet-kettőt s azután a vendégek mellé ült az asztalhoz és így szólt:
– Hát ide hallgassatok, gyerecskéim! (Mind a két gyerecske jól túljárt már a hatvanon.) Ha ti azt akarjátok, hogy Kaszperek ne járjon fel a másvilágról, legelőször is az okot kell eltávolítani, amelyért feljár. Hogy a madár ne járjon az eresz alá, a fészket kell elrontani. Ezt így súgja nekem a Libiál nevű ördög, aki nekem keresztapám és pátrónusom s akit én most ebben a serpenyőben, abban a lángban felidéztem. Hát kiért-kihez jár Kaszperek? Az asszonyhoz, a feleségéhez. Hát azt kell elpusztítani.”[10]
Pirityi Panna túlvilági kommunikációjának kifelé is meg kell, hogy legyen a látszatja, egyfajta rítus[11] keretei közt kell kibontakoznia a kapcsolat létrejöttének, ez hitelesíti annak valódi mivoltát. Itt is tetten érhető az egyfajta rítust képező gesztusok sora: tűzhely felett lángra lobbantott szesz és a mormolás ennek a létrejött, ám láthatatlan kapcsolatnak a színreviteléül szolgál, hogy az megfoghatóbb legyen a látnokhoz folyamodók számára.
A boszorkány tehát, aki maga is a gonoszt szolgálja – az Ördöggel kötött szövetség kapcsán maga vall a démoni keresztségről – és a Gonosz praktikáival él, itt mégiscsak jót cselekszik egy közösség számára. A boszorkány a túlvilági démon segítségével „felfedi” a valódi okát annak, hogy Kaszperek miért nem nyughatik. Kaszperek Mihály a népi hiedelmek és logika fényében a rosszul elhalt emberek közé tartozik hamistanúzása és rendezetlen pénzügyei miatt, ám hiába rendeződnek ezek a viszonyok, mert ennél is erősebb kötés tartja itt a földön: köti még egykori feleségéhez valami rendkívüli erejű szerelem. Kaszperekre a síron túlról visszajáró szerető kísértetének és az egykori halott kedves alakját öltő ördögi szeretőnek a hiedelemalakja is vonatkoztatható:[12] testi ereje nagyobb, mint élő korában, nagyon is fizikai-anyagi jellemzőkkel bír, s a másik fél szabad akarata semmivé lesz az övével szemben, nem beszélve a feleség által is megvallott testi kapcsolattól. Márpedig a haláluk után visszajáró holtakhoz ebben az esetben kapcsolódik az erotikum.
„-Nem akarunk mi bekukkantani szemtelen szemekkel a kegyelmed ágyasházának függönyei közé, sem arca pirulását élvezni, hanem arról akarunk meggyőződni, hogy fantom, egyszerű látomány-e azon alak, akiről szó van, vagy pedig olyan, mint egy igazi férfi, és férje-e ő kegyelmednek, még így a síron túl is: valóságosan-e és mindenben-e?
A menyecske elfordította a fejét a bíráktól és az egyháziaktól, mert ott ült a tanácsban a plébános is és a zaklicsyni kolostor két meghívott tagja, majd alig halhatóan mondá:
– Mindenben.
– (Oh a kujon! dünnyögte magában Herteley uram fejcsóválva.)
– Hit alatt vallja ezeket?
– Hit alatt – felelte felbátorodva.”[13]
Ezen párbeszédrészlet csak része özvegy Kaszperekné kihallgatásának, melyben maga is egyfajta médiumként lép fel: hiszen ő, aki mindennapjait a kísértettel tölti – és a vallomások tükrében ezek szerint az éjszakáit is – a leginkább megfigyelhette és megtapasztalhatta a kísértet természetét, szokásait, jellegzetességeit, foglalatosságait, ő tudhat arról, hogy mi célból jár a lublóiak „nyakára” és milyen esetleges rendezetlen ügyei lehetnek még. A lublóiak, akik hitelt adnak a kísértetnek, tekinthetnek így a kihallgatáson az asszonyra „médiumként”, noha nem hiedelemalakként, hanem olyan tanúként, akit közvetlen tapasztalat ért. Mégis Kaszperekné természetében van valami „boszorkányos”, ami a férfiakra gyakorolt érzékiségét illeti, ahogy nem feledkezhetünk meg a helyzetében rejlő abszurditásáról, ellentmondásosságáról. Hiszen egyrészt feleségként teljesíti „házastársi kötelességeit”, másrészt pedig egy olyan férfival van együtt, aki visszajáró halottként egyértelműen a démoni világ része, így azonban a démoni alakkal való együttléte a boszorkányosságra utal, mivel általában véve a démoni szerető párját vagy lassú sorvadás és halál sújtja, vagy még élettelibb és érzékibb lesz ettől a kapcsolattól. Akkor azonban a korabeli népi logika és a teológiai gondolkodás is arra a következtetésre jut, hogy ő maga is alvilági eredetű. Kaszperekné nem az a klasszikus értelemben vett népi médium, mint Pirityi Panna, de talán nem is tekinthetünk rá úgy, mint egyszerű tanúra, az események elszenvedőjére. Ez az apró elmozdítás Mikszáth műve, alakja a különböző forrásokban inkább úgy tűnik fel, mint aki áldozat, nincs nyoma a kicsapongásainak, afférjainak a szerző forrásai között.
“Kaszperek Mihály urammal ifjabb Matirko Bertalan »Egy szepességi népmondáról« szóló igen csinos értekezése ismertetett meg, mely a Liber Actorum és a nép szája után készült”.[14]
Állítja Mikszáth. Valójában azonban már jóval korábban, még 14-16 éves korában Jósika Miklós 1861-ben megjelent II. Rákóczi Ferenc című regényében találkozott ezzel a történettel, mely több ponton is összeegyeztethető a Mikszáth szöveggel,[15] amely részint a hiedelmek tekintetében valóban a korábbi feljegyzésekről is számot adó, Matirkó Bertalan által készített munka további információiból, valamint teljesen egyedi, sajátos elemekből is építkezik. Ahol Mikszáth ehhez a forráshoz képest jelentősen módosított a történeten, az pont a Kaszperek ellen segítségül hívott és felléptetett természetfeletti hatalom földi képviselőinek kiléte. Matirkó szerint a „gonosz lelket” lengyel és magyar püspökök egy nagy közös exorcizmus keretei közt beátkozták a szepesi vár tömlöcébe, ahol lova farkához kötve szenved addig, amíg mindegyik szál el nem szakad: a szakadásra pedig egyesével, nem három, hanem száz évente kerül sor.[16] Az egyházi, az isteni megoldással, s így a szakrális-démoni ellentétpárral szemben Mikszáth a népi hiedelmek világa felé fordul egy alternatív megoldást keresve, s megteremti a boszorkányhírben álló Pirityi Panna alakját.
Mikszáth nem csak a megmentő alakját helyezte át más regiszterbe, nem csak az istentől eredő hatalom képviselői helyett választott ördögi eredetűt, hanem a Kaszperekhez köthető hiedelemalakon is “csavart egyet”. A feljegyzett forrásokkal összeegyeztethető ugyan a szépirodalmi szövegben szereplő, Kaszperekhez köthető hiedelmek sora, ugyanakkor egy külön csoportját elhallgatja az író: azt, ami Kaszpereket olyan speciális hazajáró halottá teszi, ami által a különös események idejében tett tanúvallomások tükrében vámpírként reprezentálódik alakja.[17] A kísértet, a vámpír és a boszorkány hiedelemkörének hasonló képzetei teszik olyan különlegessé ezt a csúsztatást, hiszen ezen közös hiedelmek fényében valóban emlegethetővé válik boszorkányként és szerepelhet kísértetként vámpír helyett. Ami a forrásokban tetten érhető vámpírhitből fennmaradt, az a Kaszperekkel véghezvitt különböző „biztonsági intézkedések” egyike: holttestének a nyilvános megégetése. A holtak elégetése elsősorban a vámpírikus képzetekhez kötődtek,[18] amennyiben ezt a boszorkánynak tartott halott személy testével végezték el, azon népi rítus mögött is a vámpírizmus képzetkörét, hatását kell gyanítanunk. Akár boszorkányként, akár kísértetként, akár vámpírként tekintünk is Kaszperekre, a médiumi funkció tőle is elvitathatatlan. A történetnek a legenda hiedelmek felől való olvasata felől Kaszperek igazából „Isten ostoraként” is értelmezhető, aki ugyan a Pokolból való, de az isteni igazságszolgáltatás közvetítője: ahogy Mikszáth idejére a csintalan gyerekek ijesztgetése[19] és „megzabolázása” lett a funkciója a már mumussá[20] „szelídült” kísértetnek, úgy kísértetként saját és közössége bűneinek jelévé, bizonyítékává vált egykor. Miután Mikszáth a vámpírt „egyszerű” kísértetként léptette fel,[21] adott volt e hiedelemhez tartozó már említett „rosszul elhalt emberekhez” köthető nézetek bevonása is.[22] A kísértetlét pedig nem csupán puszta büntetést jelöl, ez a büntetés ugyanis túlvilági üzenetként, intésként is funkcionál. Kaszperek, mint hamis tanú, arra van „kényszerítve, hogy vissza-visszatérjen, mintegy elrettentő példaként szolgálva a közösség számára, ugyanakkor, mint „túlvilági adószedő” becsületességre ösztönöz a lublói polgárok körében, hiszen nem csak ő tartozott, neki is tartoztak. Többen megpróbálnak ügyeskedni, nem becsületesen fizetni, de végül mindenki arra kényszerül, hogy színt valljon nyilvánosan és helyesen cselekedjék. Nem csupán a tartozások ügyében jár sikerrel, ami a tisztességet illeti, Kaszperek holteste még ki se hűlt, mikor a sztaroszta a friss özvegyet zaklatni kezdi a szerelmével, a közös jövő tervével, azonban a „visszatért Kaszperek” látványa rögtön elrettenti mindettől. Miközben tehát a kísértet különböző csapásokat, károkat okoz a közösségnek és egyes tagjainak egyben „rendet teremt és tükröt is tart” nekik, kényszeríti a lublóiakat a helyes cselekvésre és tevékenykedése által fény derül egykor volt és a jelenben is meglévő bűnös hajlamokra, helytelen döntésekre és rossz szándékú cselekedetekre.
Mindennek fényében megállapítható, ha az átmenetiség fogalma felől közelítünk a néphit boszorkányra, s annak irodalmi reprezentációi felé, akkor mutatkozik meg talán a legtisztábban a hiedelem alak Janus-arcúsága. Rejtőzködés és kinyilatkoztatás, esendőség és fenyegető erő, ártó és segítő szándék, különc, különös és gonosz természet, egy tragédia kapcsán ártatlanul és jogosan vádolt alak egyaránt lehet. Mindegyik esetben azonban egy olyan lehetőség, amely magyarázatot ad a megmagyarázhatatlanra, ami kitölthette az egykor élt hagyományőrző, hit és hiedelmek által meghatározott életet élő közösség tagjainak az általuk értelmezett körülöttük és velük történő mindennapi és különös események vakfoltjait, megválaszolatlanul maradt kérdéseit.
JEGYZETEK
[1] MIKSZÁTH Kálmán, Kísértet Lublón = M. K., MKÖM, V., Bp., Akadémiai Kiadó, 1957.
[2] „A mediátorok a falusi mindennapi élet „mágikus” specialistái; mindazok, akik hivatásszerűen kommunikáltak a természetfeletti világgal. […] E szakemberek – amennyire a források látni engedik – a kora újkor Európájának még minden falusi, kisvárosi társadalmában tevékenykedtek, egyéni és közösségi, testi-lelki szükségletek ellátására: a mindennapi életnek mindazon szféráiban, amelyeket nem fedett le sem a falusiak számára alig létező hivatásos orvoslás, sem az egyháznak a mindennapi élet számos szükségletét „vallásos-mágiával” kielégítő benedikció-gyakorlata […] a látók működésének tanulmányozásában szinte csak boszorkányperek aktáira támaszkodhatunk.”
„… e mediátori rendszereket nem a boszorkányság előzményének, hanem vele együtt élő, sőt, vele szorosan összefonódott rendszereknek kell tekintenünk. ” PÓCS Éva, Élők és holtak, látók és boszorkányok: Mediátori rendszerek a kora újkor forrásaiban, Bp., Akadémiai K., 1997, 7, 9, 10.
[3] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 41.
[4] PÓCS Éva, Kötés és oldás a magyar néphitben, Etnographia, 1963/4, 565-612.
[5] PÓCS, Élők és holtak…, i. m., Bp., Akadémiai K., 1997, 125-132.
[6] Az itt megnevezett Boncz Márton pontos neve Koncz Márton, aki bercsényi boszorkánymestereként és jósaként volt közismert, a molnár alakjának komoly propagandisztikus szerepe volt, kémkedési feladatokat is ellátott, végül a németek fogták el és akasztották fel. Szerepel még a Két koldusdiákban is, valamint a Rákócziak látója című novella róla szól. MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 236.
[7] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 63.
[8] Arany László, Gaál György, Kazinczy Gábor és Beke József, Erdélyi János valamint Kriza János korabeli népmesegyűjteményei is a boszorkányok kettős megítéléséről és szerepeltetéséről tanúskodnak, a mesékben előforduló boszorkányoknak közel kétharmada „fehér boszorkány”, igaz ugyan, hogy magában a szövegben, a nyelvi szinten ez gyakran nem konkretizálódik.
[9] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 42-43.
[10] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 43.
[11] TARJÁNYI Eszter, A szellem örvényében: A magyarországi mesmerizmus, szellemidézés, teozófia története és művészeti kapcsolatai, Bp., Universitas, 2002, 69-70.
[12] PÓCS, Hiedelemszövegek, Bp., Balassi, 2012, 60-62.
[13] MIKSZÁTH, Kísértet…, i. m., 31.
[14] MIKSZÁTH, Honnan vettem a Kaszpereket? = M. K., Kísértet…, i. m., 173.
[15] JÓSIKA Miklós, Rákóczi Ferenc, II, Bp., Franklin-Társulat, 204-223.
[16] MATIRKO Bertalan, Egy szepességi népmondáról, Etnographia, 1890/6, 261-272.
[17] Míg Matirkó is kísértetként említi, nem mondja ki, hogy vámpírról van szó, noha a legenda kapcsán kitér olyan forrásra is, ahol vámpírként emlegetik Kaszpereket. Magyary Kossa Gyula a legendát a magyarországi vámpírizmus kapcsán említi, egyértelműsíti, hogy a vámpírképzetek kötődtek hozzá a korabeli források tükrében. MAGYARY-KOSSA Gyula, Magyar Orvosi Emlékek, IV, Bp., Magyar Orvosi Kiadó Társulat, 1940, 88.
[18] Uo., 85-89.
[19] Mikszáth alkalmazta a regényének még megírása előtt gyermekeivel szemben: „A legenda, mely a Szepességben ma is él (de persze a Csernyiczky-féle rész nélkül), megtetszett nekem, elmondtam otthon a gyerekeknek, s azoknak kis szívében megfogant a borzadály és a félelem a hatalmas Kaszperektől, ki a ház tetejéről nézi saját elégettetését, ki visszájára ül fehér lován, a saját levágott fejét a hóna alatt hozva, s minden percben itt teremhet.
Elég is volt elkiáltani, ha a gyerekek összeverekedtek egymás közt, vagy rosszalkodtak: »Jön a Kaszperek, jön a Kaszperek!« Nagy csönd lett. Összekuporodtak, meglapultak s fénylő szemecskéiket behunyták. A Kaszperek mindig hatott.
Így volt ez vagy két esztendeig. Sok konfliktus, sok csetepaté történt azalatt a gyermekszobában, de Kaszperek mindig lecsitította. Szinte kezdtem már hálás lenni a derék lublói borkereskedő iránt – aki a nevelésben segítségemre van.
Ez a hála érlelte meg bennem a gondolatot, hogy leírom s átadom őt végre, aki se a földben, se a mennyben nem talált helyet, ha nem is a halhatatlanságnak, de legalább egy kiadónak – hiszen ott is el lehet temetkezni.” MIKSZÁTH, Honnan vettem…, i. m., 173-174.
[20] PÓCS, Néphit = Magyar Néprajz, VII, szerk. Dömötör Tekla, Hoppál Mihály, Barna Gábor, Bp., Akadémiai K., 1990, 576.
[21] A magyar néphittől annyiban tér el az eset, hogy a kivételek közé sorolható abban a tekintetben, hogy általában véve csak a hazajáró holtakat szokták megszemélyesíteni. A kísértet és a hazajáró holtak hiedelmeit természetesen ugyanúgy jellemzik átfedések a vámpírizmus hazajáró holtjain túl is. PÓCS, Néphit = i. m., 1990, 547-550.
[22] Uo., 548.
Korábbi részek:
II. BŰNBAKOK http://ujnautilus.info/mikszath
I. ÁTVÁLTOZÁS
És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel,
és kezdének szólni más nyelveken,
a mint a Lélek adta nékik szólniok.”
„Teleitták magukat édes borral”, mondták a járókelők Jeruzsálemben az apostolokról, mikor meghallották, hogy sokféle nyelven beszélnek.
De miért is édes borral?
Mért nem másfélével?
Hisz annyiféle bor van. Ismerjük az alföldi borok szomorúan karcos, húzd rá cigány-ízét, a testes vörösborok diadalittas elégedettségét, az édesbús, könnyű aromát a portugál borokban, a gyümölcsös chilei borokat, amiktől – tudom, szentségtörés – úgy érzed, egy tál kompótot szopogatsz. És ismerünk másféléket is, a kólával felöntött borzalmas buliitalt, a pályaudvari vécék környékéről ismerős tablettás borok szagát, azt a „könnyű kis fehéret”, amit verandás házakban a piskóta mellé szolgálnak fel, és emlékezhetünk azokra a pohárba dermedt, már-már halálra vált borokra is, amit halott barátaink hálószobájában, az ágyuk mellett találunk.
A Biblia amúgy csak ritkán avat be bennünket az ízekbe, a formákba és a színekbe. Szinte sohasem beszél száraz vagy édes borokról, nagyon takarékos az érzéki benyomásokra utaló leírásokkal és jelzőkkel. Nem tudjuk, hogyan fűszerezték a bárányt az utolsó vacsorán, ahogy fogalmunk sincs, Eszter vagy Sára mikor, milyen színű ruhát viselt, és persze azt sem tudjuk, hogy is készítette el Rebekka azt a „szép kecskegidát”, aminek ellenállhatatlan íze hozzájárult ahhoz, hogy megtévesszék az öreg Izsákot.
Ez a sajátos, a görög mitológiai hagyománytól annyira különböző íz- és színtelenség is hozzájárul ahhoz, hogy a Bibliát akárhol a magadénak érezd. Olvashatod hóesésben, olvashatod a sivatagban. Akár egy jégből építette, kékesen szikrázó Jeruzsálemet vagy akár egy autósztrádákkal szabdalt Egyiptomot is elképzelhetsz magadnak. Hiszen Egyiptom is Jeruzsálem is érzésekből, jóslatokból, mondatokból, nem érzéki benyomásokból épített táj. A Biblia a legkevésbé sem kultúra: itt, Brazíliában az oltárképeken sokszor mulatt gyerekszentek ücsörögnek bodorított, szőke angyalokkal, indiános arcélű szűzanyák dajkálják a hercig, patyolatfehér jézusokat.
Az érzékelést behatároló „édes” jelzőnek tehát lehet valamiféle szellemi tartalma az Apostolok cselekedeteiben. A szentlélek kegyelméből részesült tanítványok nem tűnhettek boldogtalannak a járókelők szemében. Az édes a szerelem jelzője (no és persze a gyerekek legkedvesebb íze), a járókelők benyomása alapján az apostolok valamilyen csacska vagy mámoros önfeledtséget sugározhattak magukból, összhangban azzal, hogy Jézus milyen gyakran beszél a hívekkel való találkozásról, mint mennyegzői lakomáról.
De az öröm nemcsak spirituális érték, hanem társadalmi megszokás is, és ilyen értelemben nem túlzás boldog vagy boldogtalan közösségekről beszélni. Mennyi édesség kell, hogy örülj a szomszédod sikerének, hogy dalra fakadj, hogy kedved legyen görkorcsolyázni, zoomumbázni, örülni annak, hogy a melletted levő ágyon épp eszméletre tért valaki.
Öröm mindenhol létezik, de nem egyformán árad a levegőből.
És ha ott élsz, velük nevetsz, akkor sem tudod igazán megérteni.
Természetesen te is hozzászoksz a napfényhez, az emberek örökös jókedvéhez, ahogy a túlságosan vajas vagy túlságosan édeskés, a mindig túlságosan valamilyen pattogatott kukoricához – egy idő múlva már szereted, de érteni nem érted. És hogy tudnád elmondani ezen a mindig szinte bugyborékoló nyelven, hogy fáj a fejed, hogy eleged van, hogy már túlságosan… Mintha a szabad ég alatt megrészegült madarakat figyelnéd, miközben azért mégiscsak novemberi esőről, a tavasszal összetöpörödött avar öregasszonyosan felkavaró szagáról vagy a pincék hidegéről álmodsz. Neked kell egy kis boldogtalanság, hogy el tudd viselni ezt a boldogságot.
Amitől ugyanúgy függsz, ahogy mások.
De a pünkösdi csoda önmagában is a felvilágosodás emberképének cáfolatául szolgál: egy kis jóakarat vagy egy első osztályú nyelvtanfolyam (az apostolok megáldattak a „nyelveken szólás” adományával) még nem elég ahhoz, hogy bárkivel valóban szót érts. Vagy hogy otthon érezd magad köztük. Nem a pünkösdkor extratolmáccsá lett, immár minden nyelven kitűnően értő apostolok térítették meg Európát, hanem az a férfi, aki nemcsak a segédigék, hanem a gondolatok, szokások, eszmék világában is otthonosan mozgott, egy majdnem-görög és ezzel együtt zsidó apostol: Szent Pál. Hisz nincs az a módszer, ami a Google Translate automatikusságával megszüntethetné az egyik embert a másiktól elválasztó távolságot – és abban sem lehetünk biztosak, hogy maga a szentlélek otthonosan érezné magát egy ennyire uniformizált valóságban. Ahol az utazásnak, a tanulásnak, és ezért a tanításnak sem lenne értelme.
De vágyni vágyunk rá, hogy a másikat egy szempillantásnyi idő alatt értsük. Hogy ne kelljen mit kijavítani, helyesbíteni, újraírni… Hogy a másik úgy szakadjon ránk, mint a napsütés vagy a zene.
Talán ez mindenfajta ünnep igazi értelme.
Bor, édes.
