Az ideális szemkontaktus akkor alakul ki, ha valakivel két-három másodpercig tartjuk tekintetünket, ami magabiztosságot, érdeklődést és nyitottságot sugall. A szem fogja a másik apró jeleit, melyek árulkodnak hangulatáról, érzelméről. Ő egészen biztosan nem a szemem vonalát bámulja, hanem jóval lejjebbről veszi lelkem rezdüléseit, az ikrek magasságából. Az ikrek szépen domborodnak a póló kivágásán keresztül, látni is belőlük valamit. A póló céges, nem bűn, abszolút nem tehetek arról, hogy ilyenre szabták, rá van írva, hogy we are the champions. Hát igen, az ikrek a legjobbak, és ezt az új bérszámfejtő srác is látja, próbál uralkodni magán, most megnyalja a szája szélét, otthon ilyet biztosan nem kap. Kollégája vár rá, egyre türelmetlenebbül. Szerzek valami italt, Zoli, aztán gyere. Zolit a hobbijáról kérdezem, miután a kollégája lelécelt, kertészkedés, feleli, a kertemet építem. Egyesszám első személyben beszél, tem, nyomja meg az utolsó szótagot, holott látom az ujján a karikagyűrűt. Mi más lenne, igaz, hogy nem aranyszínű. Zoli félórán keresztül váratja a kollégáját, aki visszajön, és rámordul. Zoli búcsúzóul átölel, puszit ad, nyomatékosan puszilgat, ahogyan azok a haverjaim, akik majd megvesznek értem, és a hátamat, karomat is simogatja. Amikor az éves bevallást kértem el tőle, még nem gondoltam arra, hogy cirógatni fog.

Félgömbök, így hívja őket a pasim és labdázik velük. Az ő szemmagassága eleve ott van, mert picike. Jóképű miniférfi, örülök, hogy nem magas, a többi nő már elvitte volna, így megmaradt nekem. Tökéletes félgömbök. Ez az egy dolog tökéletes rajtam, minden más csálé. Csálék a fogaim, nyuszifogak. Aki igazán szeret, a csámpás fogamat is szereti. A lábamra sem vagyok különösen büszke, viszont azt kapásból észreveszem, ha valaki a lábkörmömet bámulja, azt is szokták, például a szántódi karosszéria lakatos. Felajánlja, hogy kilakkozza őket. Szakmai ártalom lehet, biztosra veszem, hogy porsevörösre fényezné. A miniférfit átölelem utoljára, amikor szakítunk. Feje az ikrek közé fúródik. Egy pillanatra boldog, azután könnyeivel pettyezi a pólómat. Emlékszel, zokogja. Emlékszem, simogatom a fejét. Ő egészen mást simogat a pólón keresztül, most és utoljára. Ilyenkor kancsalít. Nem tőlem búcsúzkodik, az is biztos, elviselhetetlen a természetem, mint a művészeké általában.

A nőgyógyász folyton rákot szűrne és nemcsak alul. Ki kell tapogatni, mondja, miközben két ujja közé fogja őket és szakértően vizsgálódik. Igaziak, kérdi, persze, doktor úr, száz százalékban azok. Minden a legnagyobb rendben, emiatt nem kell aggódni, mosolyog kivörösödve. Negyedéve is megnézte, már fel sem veszek melltartót, ha megyek, legyen meg az öröme, aranyos doki, kedves, árat sem emelt az elmúlt öt évben, mióta hozzá járok. Az orvosok különben is szeretik, a körzetinél mindig le kell vetkőzni derékig, akkor is, ha csak a fejem fáj. Már az ajtóban ledobom a felsőm, minek az oda, egyszer kapott egy helyettest, aki rámszólt, hogy nyugodtan öltözzek vissza.

Az ikrek örökifjak, nem látszanak rajtuk az évtizedek, ruganyosak, nem nyúltak meg. Néha kapnak pár lopott érintést, máskor könnyek csorognak rajtuk, férfikönnyek. Jegyezd meg, mondta anyám, ha egy férfi sír, azért a nőnek meg kell bűnhődnie. Igaza volt, alaposan büntetnek engem, némelyikük akkora szakértelemmel, mintha fizetnének érte. Végül úgyis meglágyul mind. Érintsük össze a szívünket, mondta a picike pasika, lábujjhegyre állt, és mellkasomnak nyomta mellkasát.

Jules féltve őrizte azt a zenedobozt, amit még fiatalon kapott testvérétől. Fel kellett húzni, és az Alouette nevű gyerekdal szólt belőle. Játékos, madaras mondóka a testrészekről. Olykor kicsit igazítani kellett a dobozkában lévő fémszerkezeten, mert azt mondják, hogy idővel az ehhez hasonló mechanizmusok lelassulnak.

Leharcolt fotelében ülve gyönyörködött a szelencében. Tekert rajta és hallgatta. Újra meg újra. A hosszú percek szinte már óráknak tűntek. Valahányszor felcsendült az égi vándorokról szóló versike, eszébe jutott az az ígérete, amelyet még halálos ágyán tett Basile barátjának. A szatócs akkor arra kérte, hogy amennyiben teheti, látogasson el Domenico Modugno szülőfalujába, és vigye el a szobrának lábához azt a lemezt, amelyet már karcosra hallgatott. Nem sokkal betegsége előtt ő is járt ott, de nem is gondolt bele, hogy akkor utoljára teheti meg az utat. Azért sem vitte magával a korongot. A vén vendéglátós szavát adta. Kamionos cimborájához csatlakozva tette meg a több mint 1700 kilométeres utat. Útközben többször megálltak egy-egy pihenőhelyen. Az éjszakát pedig az olasz Pescara város egyik kis szállodájában töltötték. Kora reggel indultak tovább, ugyanis Rémy kiszámolta, hogy legalább 4-5 órába fog telni nekik, míg odaérnek Polignano a Mare határába. Egy rejtett dél-olaszországi ékkő az Adria partjánál. Sziklákra épített házak szegélyezik, türkizkék habok ölelésében. A hosszú tengerparti promenádjáról megcsodálható az öböl. A távolból pedig kirajzolódik az olasz zene apjának is nevezett énekes és dalszerző, Domenico Modugno szobra. Aki kezét égbe emelve átkarolja szeretett városát.

– Most már nyugodtan meghalhatok – mondogatta az éltes főúr, miközben a sétány köveit koptatta.

Mielőtt odaért volna a főtér végére, betért a közeli Riviéra bárba. Az apró lokál 1955 óta áll a helyiek és a megfáradt vándorok szolgálatára. Itt stílusosan kikért magának egy Volare spritzet. Habzóbor, szóda és egy kis kék curacao likőr, az íze és a színe kedvéért. Édesen keserű koktél a legnagyobb helyi emlékére. Székéből látta a sziklákat, amelyről olykor a vállalkozószelleműek ugrálnak a mélybe. Itt értette meg, hogy miért is Volare, avagy Repülni lett végül a címe a mester leghíresebb szerzeményének. Rémy nem üldögélhetett vele, mert a közeli Bari kikötőjébe kellett visszarohannia. Ám ígérte, órák múlva visszatér, hogy közösen is koccinthassanak. Jules közben elballagott a harminc méteres emlékműhöz. Kis, hordozható táskalemezjátszó volt nála, amit még régiségkereskedő cimborája, Sébastien ajándékozott a számára. Az egyik közeli kávézó teraszán található áramforrás segítségével beüzemelte. Maga mellé tette a gramofont, felhelyezte Basile imádott hanglemezét, majd tekert a hangerőn.

A teret belengte a Volare dallama.

– A férfi, aki álmában kékre festette kezét és az arcát. Majd egyszer csak elrabolta a szellő, és az égig emelte. Az ilyen ábrándok szinte sohasem térnek vissza. Erről dalolt egykor a nagy Modugno. Legalábbis amennyire én értek olaszul. Ez most neked szól, Basile – mondta magában mosolyogva, majd megeredtek a könnyei.

Az emberek közben csodálkozva fürkésztek, és próbálták megfejteni, hogy honnan is szól a mámorító melódia.

Van két sor málnám. Összesen húsz tő. Anyámmal ültettük néhány éve tavasszal. Minden vessző gyökeret eresztett, és már azon a nyáron málnás joghurtot ettünk. Évről évre egyre jobb a profitrátám. Ezt azért mondom, mert tavaly nyáron az egyik szomszédasszonyom feldúlva érkezett a piacról. Milliomos leszel, kiabálta rám, mint egy átkot, milliomos leszel! Hogy mi leszek én?, habogtam. Hát a málnából, felelte. Aranyárban mérik, egy gyufásdoboznyi négyszáz forint. Megmondom őszintén, nagyon örültem a hírnek, mert ilyen felháborító és pofátlan meggazdagodás szezonális reménye eddig még egyetlen munkámmal kapcsolatban sem csillant fel.

A málna a legenda szerint az olümposzi istenek kedvenc csemegéje volt, s az Ida hegy lejtőin látta meg a napvilágot. Innen származik a neve is: „vadszeder az Idáról”, azaz Rubus idaeus”. Kis hazánkban a málna népies neve boldogasszony csipkéje. Lekvár, kompót, zselé, szörp és bor készül belőle. De az elvetemültebbek pálinkává is főzik. Tavaly egy könnyű nyári grillezés alkalmával megkínáltak málnapálinkával, és mit ne mondjak, egyáltalán nem ízlett. Brrr! Tudom, hogy mindenből kotyvasztanak szeszt, de Boldogasszony Anyánk csipkéjéből mégsem kellene pálinkát főzni.

Elárulok egy titkot: nekem állandóan a málnáskertem bővítésén jár az eszem. Ez akkor kezdődött, amikor egyik kora nyári reggelen két darab két euróst találtam a kerti bakancsomban. Jó vicc! Még aznap bedobtam a templomban a perselybe, és kértem az Urat, hogy az aktuális valutaárfolyamon, vagy valamennyivel felette változtassa málnatövekké. Az imám akkor nem talált meghallgatásra. De hát azt még egy bébikeresztény is tudja, hogy mindennek rendelt ideje van. Ez az idő pár hete jött el: egy hajdúsági tanyán az őszi málnatelepítés lehetőségeiről cseverésztem egy gazdatársnővel.

Szégyen, nem szégyen, ha málnáról van szó megalomániás leszek. Hiába intenek középparaszt őseim: Minél többet ültetsz, annál többet kapálsz, hékás, tudod? Persze, hogy tudom, de álmodozni tán csak szabad, nem? Egyszer azt álmodtam, hogy málnás nagyhal vagyok, és az összes málna kishalat felfalom. Borzasztó álom volt. Kivert a hideg veríték.

Rengeteg emlékem van a málnáról, legtöbbjük traumatikus. Egyszer gyermekkoromban anyámmal elmentünk egy leégett tanyához. Az üszkös falakról és kormos fekete pókhálókról csak úgy sütött a gyász. A mendemonda szerint az idős házaspár egymást ölelve lépett át a másvilágra. Természetesen rejtélyes módon történt a haláleset, azóta sem derült ki semmi kézzelfogható. Mindenesetre a ház mögött takaros kis málnáskert mutatta magát. Én olyan szép kertet még soha életemben nem láttam. Ez az egy öröme volt szegény szerencsétlen asszonynak, szipogta. Egyél, szemelgess, biztatott, de én nem tudtam egyetlenegy szemet se leszakítani.

Pár éve egy Tisza-parti szállodában szálltam meg. A svédasztalos reggelihez málna is dukált. De még milyen málna! Mézédes! Felugrottam és a recepcióshoz futottam: honnan való ez a málna?  Ősszel már hoztuk is a málnatöveket a gazdaasszonytól. A vesszőket az autó hátsó üléséhez támasztottam. Minden kanyarban és fékezésnél előredőlt a köteg, szétbomlott, s a fiam csupasz  karjába szurkáltak a málnatüskék. A többit el lehet képzelni. Azzal fenyegetett az én kis drága „szentem”, hogy az első adandó autós pihenőnél a kukába dobja a vesszőket. Ilyen marhaságot, és szakszerűtlen csomagolást! Ő tényleg nagyon toleráns, de ami sok az sok. Fogadjak sofőrt, és szurkáltassam agyon a málnatövisekkel, javasolta. Vagy tanulj meg végre autót vezetni, mondta. Nem azt mégsem, az nem tenne jót sem senkinek. Tűrtem a megaláztatást, tűrtem, mint Toldi, mert nemes célért szenvedtem. A málnáért.

Tavaly tavasszal egy kas méhecske lepte el a virágzó málnásomat. Persze, hogy felháborodtam. Nem engedtek be a saját tulajdon kertembe. Nincs ellenemre az értelmes munka, én is szívesen dolgozom napi nyolc órában. Na de ezek munkamániás bérrabszolgák voltak, és napkeltétől napnyugtáig hajtották a melót. Arra gondoltam, az ablakból sóvárogva nézve, hogy egy céhet alapítok, egy önszerveződő, önsegítő málnaklubot a kézimunka klubok mintájára. Szinte láttam magam előtt a málnatutorokat, akik a hozzám hasonló szerencsétlen málnaklienseket málnakócsok tevékeny közreműködésével lelki segélyben részesítik.

Egyszer részt vettem egy finn parasztlagzin. A menyasszony cuki kis nyírfakéreg kosárkában három aszalt málnaszemet lóbált. Hát ez meg mi a csoda?, kérdeztem a vendéglátóimat. Ezt fogja etetni a nászéjszakán az új emberrel? Majdnem ráhibáztam. Azt tartják a finnek, hogy a málna gyöngéddé teszi a férjet, felkészíti a feleséget az anyaságra, s megőrzi a házaspár egészségét. Szerintem a párterápiára járók is jobban tennék, ha a finn modell alapján közös málnatermesztésbe fognának, mintsem hogy méregdrága lélekgyógyászhoz hordják a fizetésüket.

Az meg egyenesen felháborít, hogy a filmes világban létezik egy úgynevezett Arany Málna-díj, Golden Raspberry Award, röviden Razzies. A filmipar legrosszabb alakításait díjazzák ezzel. Jó, jó, tudom, magyarul fordítják Citrom-díjnak is. De hát aki tanult angolt, annak a raspberry Kiskaproson is málna. Mostanában komolyan gondolkodom azon, hogy tényleg megalapítom a közép-kelet-európai málnacéhet. Összeállunk, egyesítjük erőinket, és az olümposzi istenek segítségével rajtaütünk Hollywoodon. Petícióban követeljük, hogy az Arany Málna-díjat cseréljék Bronz Áfonyára. Nincs mese, az őshonos málna kötelez. Hajrá!

(Megjelent  2019-ben A vitéz közalkalmazott című kötetben, Kortárs Kiadó)