Aleksandar Gatalica: Három lépés

(Részlet A Nagy Háború című, a Napkút kiadónál a napokban megjelenő regényből)

 

A karácsonyest esete Avionnál alapos vizsgálatokat vont maga után mindkét félnél. Soha még annyi tábornok nem verődött össze egy közönséges francia birtokon. Mindhárom sereg katonáit hazaárulással vádolták meg, amiért Donovan atya feszületénél egybegyülekeztek karácsonyeste. Következtek a letartóztatások, végül a kivégzések is. Donovan atya is a kivégzendők listáján szerepelt, de 1915-ben még senki sem vetemedett arra, hogy egyházi személyt hazaárulásért kivégeztessen, a tábori lelkésznek tehát megkegyelmeztek.
Mindkét hadviselő fél belátta, hogy azok a katonák, akik együtt térdepeltek a feszületnél, nem tudnak egymásra lőni, csak az volt a kérdés, melyikük helyezi át előbb a katonákat más állásokba. Két nap tétovázás után a németek tették meg. A német hadosztály katonáit marhavagonokkal keletre dobták át, a Mazuri-tavak melletti majdani mészárszékre, a skót és francia katonákkal szemben pedig más németek álltak fel, akik attól, hogy hallották, mi történt itt, még ádázabbul gyűlölték őket. Elszántságuk elégedettséggel töltötte el a tábornokokat, akik magas fedelű fekete autóikkal visszatértek törzsfőnökségeikre.
Az avioni fronton látszatra minden megint rendben folyt. Az éjszakai égbolton csillagszórókként sziporkáztak a jelzőrakéták, baljós tűzijátékként, a közeli erdőcskéből a német tüzérség eregette gránátjait, a 75 milliméteres messze hordó francia ágyúk rendre visszafeleltek… 1915. február 5-én kiadták a parancsot a rohamra. Hiába verte a francia tüzérség három napon át a németeket, a poroszok a rohamozókat olyan össztűzzel fogadták, hogy az mindenkit meghökkentett. A skót katonák egykettőre visszavonulót fújtak. A könnyebb sebesültek odavonszolták magukat a lövészárokhoz, a messzebb lemaradók hamar elcsöndesedtek, rájuk már takarót kezdett borítani a szitáló hóesés. Leszállt az éj, de Donovan atya szemére nem jött álom. Jóval éjfél után szóba elegyedett egy sebesülttel, aki odalenn, a senki földjén jajgatott. Miért beszélgetett vele? Miért nem sietett mindjárt a segítségére? Miért nem mentette ki? A szigetországi akkurátusság erre a magyarázat. A skót csapatoknak, akárcsak az egész brit hadseregnek, hat könyök hosszú póznáik voltak a sebesültek kimenekítésére a senki földjéről. Élt a vélekedés, hogy ennél hosszabb, végükön kampós rudak úgyis eltörnének, valamint hogy ha hat könyöknél hosszabb távolságról vonszolják be a sebesültet, azzal olyan vérzésnek teszik ki őket, hogy a lövészárokba mentésüknek semmi értelme nem lenne. Ezért aztán Donovan atya mellett azon az éjszakán hat könyök hosszú rúd hevert, egy arasszal sem hosszabb.
A sebesült, aki keservesen nyöszörögve segítségért rimánkodott, olyan tízkönyöknyire lehetett tőle…
Ilyen beszélgetésbe keveredett a lelkipásztor és egy hívő a nyájából aznap éjszaka.
– Fiatalon halok meg, Donovan atya! A jobb oldalamon szörnyű fájdalmat érzek. Rászorítottam a tenyeremet, hogy visszatartsam a vérzést. Segítsen! Segítsen, az Isten úgy segélje!
– Fogd meg a rudat, fiam, odatolom. Látod-e?
– Sötét van, atyám. Meghalok. Semmit se látok.
– Várd meg a jelzőrakétát, ahol e, már sistereg, hallom. Látod-e most a kampót?
– Látom, atyám, de nem érek el odáig. Túl messze van, legalább négykönyöknyire. Átkozott brit méricskélés! Miért lehet a rúd csak hat könyök hosszú?
– Másszál, fiam, szép lassan, csak négy könyökre vagy, semmi az.
– Nem bírok, atyám, zubog a vér belőlem, a testem mindenhol feltépve. Köd száll le a szememre, szédelgek. Segítsen, atyám, maga a mi pásztorunk, és nincsen más Isten, csak a mi Atyánk…
– Ki vagy te? Mi a neved? Honnan való vagy? Te ismersz engemet, én téged nem. Mesélj magadról!
– Hamilton a nevem… John Hamilton. Glasgow-ban születtem, 1893-ban. Matematikát hallgatok. Van egy fivérem meg egy nővérem, aki Angliába ment férjhez. Szeretem a délutánokat. Mit beszélek itt? Szeretem az alkonyt Glasgow-ban. Egykor sportoltam. Szeretem a régi Chippendale-bútorok szagát. Egy asztalka…
– Beszélj, fiam!
– Egy asztalkát különösen kedveltem gyerekkoromban. Arra tette elébünk anya a teát és birsalmalekvárt. Soha nem feledhetem az illatot, ami a fekete teából és anyám kezéből áradt, miközben a szájamba ad egy kiskanállal a birslekvárból. Aztán elsötétül minden, mint itt most. De, atyám, akkor gyermek voltam. Ép testű gyermek, nem ez a roncs. Anya kikeményített ágyhuzatba bújtat, megsimogatva a buksimat. Szegény anyám, ha hírét veszi, hogy elestem. Így…
– Hogy hívták édesanyádat, és mi volt a lánykori neve?
– Rebecca. Rebecca Sutton.
– Ó, Istenem! Rokonságban állunk. Az én nevem Donovan Sutton, a te anyád bizonyosan egy valahanyad-unokahúgom. Nem halhatsz meg, fiam! Egy vérből valók vagyunk, a Montgomery klánból.
– Akkor mentsen ki, atyám… bácsikám, ahogyan tud. Kerítsen egy hosszabb rudat, húzódjon előre…
– Megpróbáltam, de egy német pont engem pikíroz. Hajszál, hogy el nem talált.
– Hallottam a durranást. Most mit csináljunk? Holtpontra jutottunk. Tíz könyökre a menedéktől, magának pedig csak hat könyök hosszú rúdja van.
– Mesélj még magadról!
– Nem bírok, atyám! Az jár a fejemben, milyen kevésen tud múlni egy élet. Négy könyök. Ilyen hosszú a söntés az Albion utcai Arta pubban, amely a törzshelyem volt. Három másodpercbe telik, hogy az egy pint barna sör odaérjen a vendéghez, aki négykönyöknyire ül, miután a csapos odalöki. Várjon csak, a bormelléki skót muslicának egy másodpercébe telik négykönyöknyire elrepülni…
– Ezzel nem jutunk semmire, öcsikém, ettől nem kerülsz közelebb a hatkönyökös rúdhoz. Mesélj magadról!
– Mit meséljek? Jeles diák voltam. Tanársegédségre kapacitáltak az egyetemen, de én jobb szerettem sportolni. Mihelyt letudtam az órákat, rohantam a Hamden parkbeli régi pályára, futballedzésre és futni. Ó, kiváló sportoló voltam, Isten az atyám! Száz yardot tíz egész három tizeddel futottam. Bíztam benne, hogy lepipálom a csúcstartókat, Williamst és Kellyt, de tíz alá nem sikerült levinnem. Tudja-e, bácsikám, hogy a futónak száztíz lépés kell ahhoz, hogy jó időt teljesítsen száz yard távon? Egy lépéssel több, és már úszik a jó eredmény. Hármat lép, hogy megtegyen négykönyöknyit. Hármat, Donovan atya! Csak egy éve még ezt a távot egy másodpercnél kevesebb alatt megteszem. Egy másodperc, most pedig úgy fáj mindenem, hogy egy hatkönyökös rúdhoz sem tudok odamászni…
– Beszélgessünk még a sportról! Mi találtuk ki, a szigeten, bármit is hordanak össze erről a francia szövetségeseink. Futballoztál is. Milyen poszton játszottál?
– Én… jaj… középcsatár voltam.
– Á, ő az, akit észre se vesznek, hogy a pályán van, hajtania sem kell, csak gólt lőni.
– Az. Mikor az edzőmnek hüledeztek, hogy „mintha nem is lennék a pályán”, mégis sikerül gólt lőnöm, azt felelte, hogy akik nem értenek… nem értenek a középcsatársághoz, a kínai pingpongozóktól vehetnek példát. A középcsatár… most nem bírok nevetni… a középcsatár ne látszódjék, altassa el az ellenséges védelmet, aztán csapjon le, mint a kígyó, vagyis vágja be a labdát a hálóba. Nem szükséges játszania… csak az kell… csak gólt kell adnia.
– Gyerünk, fiam, most vágjunk be egyet a németeknek.
– Fáj, komiszul fáj…
– Mennyiről lehet a legkönnyebben elhibázni?
– Az ötösön belülről, bácsikám, négy… igen, négykönyöknyiről lehet a legkönnyebben mellétrafálni.
– Hallottam már ilyet, de nem tudom elhinni. Avass be, kérlek! A középcsatár húsz könyökről betalál, négy könyökről nem képes rá? Hogy lehet ez?
– Túl közel van a két félfa és a szemöldökfa. Úgy okoskodsz: csak megpöccintem, akárhogy, bemegy, hát egy frászt… már bocsánat, atyám, nem úgy van az. Ha csak kicsit is alányúlsz, fölé megy, ha kicentized, mellé. Be kell hunynod a szemed, és vaktában rászúrni. Csak akkor megy be.
– Tegyünk mi is úgy! Hunyd le most a szemed, és képzeld magadat az ellenfél ötösébe! Ne gondolj a sebesülésedre! Lökődjön a tested, mintha az volna a labda, ahogy esik, úgy puffan. Ha megpróbálsz megemelkedni, a német, aki csak kettőnk miatt virraszt, keresztüllő, ha a rúdért veselkedsz neki, amit feléd nyújtok, mellé nyúlsz ebben a csillagtalan éjszakában. Csak egy alkalmad van megcsinálni, ne törődj a haslövéseddel, hunyd be a szemed, és két kézzel nyúlj előre!
– Nem bírom, atyám, halott embert győzöget.
– Dehogynem bírod, az összes szentekre, meg tudod csinálni! Halottak voltak a spártaiak is Thermopülénél a szorosban, mégis, holtukban, rengeteg perzsa maradt általuk holtan. Én Istenhez fohászkodom, te pedig tíz körömmel kapaszkodj a földbe. Jusson eszedbe a Montgomeryek harci rivalgása: Garde bien! Watch well! Tarts ki! Sötét az éj, törj előre, se jobbra, se balra! Előre, fiam, úgy ni… Árad a vérszag, a véred szaga ez, de van neked még belőle bőven az élethez, fiatal vagy… Hajrá, skót középcsatár, az ellenfél nem figyel rád, bevágod neki. Előre… Erős a mi Eaglais na h-Alba testvérségünk, erős a mi egyházunk, erős a mi Istenünk. Bátran, fiam… kapaszkodj bele a rúdba! Most bízd rám magad! Vontatlak. Markold szorosan! Ne törődj a véres nyommal, amit magad után húzol. Minden csepp véred pótlódik. Aranyba foglalja minden cseppjét a nép. Dudások! Ébredjetek, dudások! Szanitécek, ide hozzám! Van egy sebesültünk. Életben vagy, fiam. Rúgsz te még gólokat német csapatoknak, mikor ennek a szörnyű háborúnak vége!
A történelem az egészből csak ennyit őrzött meg: „Dudások! Ébredjetek, dudások! Szanitécek, ide hozzám!” Az előzmény, beszélgetésük, amit Donovan atya meg valahanyad-unokaöccse, John Hamilton folytattak, kettejük közt maradt, de egy sebesültet kimenekítettek. Sok más sebesült nem élte túl az 1915. február 6-ára virradó éjszakát, de a holtakkal mintha nem gondoltak volna a hátországban. A frontok főparancsnokai a térképeiket méregették fölébük hajolva, azokon pedig csupán magaslati pontok, arcvonalak voltak, meg valamiféle keresztecskék, amelyek által az állásokban a katonák száma nem szorzódott, hanem kivonódott. Avionnál a február 6-ára virradó éjjel huszonhat katona esett el. Tizenkilencüket halálos lövés terítette le, mindjárt meghaltak. Heten a skót lövészárkoktól ötven vagy több könyöknyire kapott sebeikbe haltak bele. Csak egy tíz könyök távolságra megsebesülő élte túl.

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

Kulcs

mint hegyre nőtt vállainkon
a szertelen szél,

őszbe lengő ágainkon
a falevelek –
zizegsz bennem.

fogadkozom:

nyelvemen nem beszélsz,
elmorzsoltam hangjaid.

s meglegyint
a kétség,
betakar, mint avart a szűkülő dér.

mert ha észrevétlen átszökik
a rezzenéstelen retinán
  – mint nyárelő táj fényén –
az egymásra rakódott kép:

a szívburok hangtalan falán
rezdülsz,

s ahogy vele mozdulunk –

szüntelen megtalállak,
mint sűrű időn
a késői pillanatrést.

kép: Tuane Eggers

III. Noir (Részlet a Rigókő című regényből)

 

Amikor másnap reggel Stubán Ottó, a vadász (Abigél anyai nagybátyja) szótlanul belépett a nemesteleki Fittipaldi Sörözőbe terepszínű kabátjában és nadrágjában, hosszúszárú bakancsában, fejébe húzva nyúlszőr sapkája, mindenki elhallgatott egy percre. Kivételt csak Süket Lóri jelentett, bár ő meg nem is tudott beszélni, hiszen (mint nevéből könnyedén kikövetkeztethető), siketnéma volt gyerekkorától fogva. Mégis, ő volt az egyetlen, aki mosolyogva intve üdvözölte Ottót, melyet a vadász szintén egy mosolygós biccentéssel viszonzott. Ezután csak a tévé zümmögött halkan, valami limonádésorozat ment.
Stubán Ottó letette a kabátot az egyik sarokban levő széktámlára, nyakában lógó távcsövét az asztalra, puskáját pedig a falhoz támasztotta. Utána odalépett a pulthoz, kikért magának egy tonikot, majd aprópénzét kikotorva nadrágzsebéből fizetett Moncsinak, az unott arcú, festettszőke hajú pultoslánynak, aki fél szemmel a tévét bámulta. Visszament a sarokhoz, a Hungaroring térképe alá, levette a nyúlszőr sapkát, így láthatóvá vált rövidre borotvált világosszőke haja.
Miközben gondterhelt arccal, elgondolkodva helyet foglalt, a többiek vigyorogva összesúgtak a háta mögött – Süket Lórit, valamint Főnök Urat, a nyugdíjas magyartanárt kivéve, aki a másik sarokban egy Bismarck-félszáraz hosszúlépés társaságában épp egy bulvármagazint lapozott. Nem a sztárpletykák, még csak nem is a hihetetlen balesetek, angyallátók vagy a ghánai nyolcasikrek érdekelték, hanem a napi pucér csajt nézte. Egy félmeztelen göndör vöröshajú, egy szál tundrabugyiban:
Adél (19) kicsit alulöltözött a novemberi hideghez képest. Ugye, te is felmelegítenéd?
Hajajj, de fel ám, kívül-belül! – vigyorgott Főnök Úr, majd miután eleget legeltette szemét, félretette a magazint, és valami sportújságot vett elő.
Mindeközben Stubánhoz Patkány lépett oda, akinek bűzét a vadász már akkor érezte, midőn kinyitotta a söröző ajtaját.
– Na, mit lőttél ma Stubán, hallod? Fácánt, nyestet vagy a szörnyet?
Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy egyiket se, viszont egy patkányt szívesen lepuffantana, de inkább nem szólt semmit, rá sem nézett a dagadt fickóra.
– Esetleg fakardozó gyerekeket?
Hát persze, hogy Patkány ezt nem hagyhatta ki.
Még nyáron történt, hogy egy helyi nyugdíjas az erdő szélét átszelő bicikliúton találkozott valamivel, amiről nem tudta, micsoda, de morgásával halálra rémítette. Értesítette a rendőrséget, és itt, a Fittipaldiban is elmondta. Stubán fellelkesült, hogy biztosan az lesz az, amit kutat, de aztán amikor kiderült, hogy csak valami fantasy jelmezes szerepjátékozó fiatalok közül volt az egyik, aki ogrénak vagy trollnak vagy a jó ég tudja minek volt kimaszkírozva, köznevetség tárgya lett.
– Hallod, tegnap láttam a tévében ilyen fickókat, mint te. – folytatta Patkány. – Ilyen szörnyeket kergetnek, hallod, abban a részben a jetire vadásztak Japánban…
– Nepálban. – javította ki Stubán.
– Akkor ott, de mit okoskodsz folyton, hallod? – Patkány maró izzadtságszagához pancsolt olcsó szesz gőze vegyült, vélhetően ettől bátorodott fel ennyire.
Két ivócimborája közül az egyik, a nyüzügébb közbeszólt:
– Biztos bazmeg ezt is valamelyik könyvében olvasta. Azt hiszi bazmeg, hogy mert olvasott valamit, már mindent tud. Karatézni is meg lehet tanulni könyvből? Engem az élet tanított, én bazmeg még egy könyvet sem olvastam el életemben!
– Nos, fiam, meg is látszik rajtad! – vetette oda megvetően Főnök Úr.
– Mit ugatsz, tata?
– Nem hallottad? Mosd ki a füledet, macskajancsi!
Stubán elmosolyodott, Moncsi pedig közbeszólt:
– Fejezzétek be, vagy mindenki húzhat haza! Kora reggel balhézni, bazmeg! Te is, Patkány!
Patkány legyintett, és visszament a másik két kocsmavitézhez.
Stubán tovább folytatta a gondolataiban való elmerülést.
Megint talált egyet hajnalban.
Ismét egy szarvas volt, és nem valami sérült kisborjú, hanem egy egészséges, életerős, majd kétszáz, talán kétszázhúsz kilós bika. Az a lény, amit egyelőre magában a Nagy Feketének nevezett el, kíméletlenül széttépte a szerencsétlen állatot, de alig evett pár falatot a belsőségeiből.
Moncsi felhangosította kicsit a tévét. Épp filmajánló ment: „Ma este 21 óra 10 perckor… Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers és Jesse Ventura… Predator! A Ragadozó!”
Időközben Patkány felhajtott még egy felest, és folytatta tovább az élcelődést két cimborájával – direkt félhangosan, mintha maguk közt beszélnének, de hogy azért Stubán is hallja.
– Hallod, lehet, hogy a Predátorra vadászik, nem?
– Ja! – röhögött ezúttal a másik ivócimbora. – Gyorsan, a helikopterhez!
Mind a hárman harsányan röhögtek, és néhány másik vendég, sőt még Moncsi és Főnök Úr is elmosolyodott.
– Hallod, lehet, hogy a Predátor most is itt van!
– Ja bazmeg, mert láthatatlan páncélja van! – replikázott a soványabb.
– El ne lopja a piánkat, hallod, Stubán, gyorsan puffantsd már le!
Még tovább szőtték a Predator-szálat pár gyengébb poénnal.
– Na jól van. – szólt egy idő után Moncsi. – Ez már kezd unalmas lenni.
– Nem, hallod! – Patkány könnyei kifolytak a nevetéstől, és szinte cincogó hangon folytatta. – Hallod Stubán, szerintem a Predátor járt a minap a Csizmagyári tónál is.
Hirtelen mindenki elhallgatott. Stubán felkapta fejét, és ránézett Patkányra.
– Patkány… – súgta neki a nyüzüge.
– Várj, hallod, szóval szerintem a Predátor dobta a tóba azt a csajt, nem, Stubán? – tovább folytatta vékony hangon. – „Jajj ne, itt a Predátor, mindjárt megesz, segííííítsééég!”
Stubán felállt a székétől, és csak ennyit mondott egészen tárgyilagosan:
– Átléptél egy bizonyos határt.
A két ivócimbora arrébb lépett, Moncsi pedig aggódó tekintettel nézte, ahogy a vadász közelít Patkány felé.
– Három másodperc… – suttogta, amikor már csak egy lépésnyire volt a dagadt fickótól.
Amannak már nem volt ideje megkérdezni, mi az a három másodperc, mert Stubán ekkor egy jobbossal telibetalálta ököllel a bordájánál. Patkány egy darabig nem mozdult, csak nézett maga elé. Főnök Úr elkezdett az ujjaival számolni: egy, kettő, három…
Patkány ordítva és szitkozódva a padlóra esett. Süket Lóri felkacagott. Stubán ezután megitta a maradék tonikot, majd összeszedte cókmókját és távozott a sörözőből.
Főnök Úr is hamarosan így tett, és közben odavetette az egyik idősebb, vele nagyjából egykorú törzsvendégnek és a kacagást ekkorra abbahagyó siketnémának távozása előtt, míg kucsmáját igazgatta:
– Megérdemelte! Tényleg átlépte azt a bizonyos határt!

Úgy reggel 8 óra felé már én is magamhoz tértem Mártonházán. A falióra ugyanott ketyegett a biedermeier csendélet mellett. Ezek szerint nem álmodtam az éjjel.
Egyedül voltam a kórteremben. Az éjjeliszekrényen egy csomag a kedvenc kókuszos kekszemből, továbbá narancslé és mellé műanyagpohár kikészítve, valamint egy cetli és egy könyv. A cetlin Abigél üzenete:

„Báthori Józsi!

Ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálsz, esküszöm, megfojtalak! A szívbajt hoztad ránk! Na de megbocsátok ám, és remélem, jobban vagy, mire ezt olvasod. Nekünk hosszú éjszakánk volt, de majd elmesélem inkább. Bejövök még estefelé. Pihend ki magad, aludj sokat! Itt hagytam egy könyvet, ha unatkoznál, bár úgy sejtem, lesznek látogatóid rajtam kívül is.

Csók: Abi

Ui.: Kalebet elrendezem, ne aggódj, a kulcsodat utólagos engedelmeddel elvittem! :-)”

Nem tudom pontosan melyik istenhez, de elrebegtem egy hálát az égiek felé, miután elolvastam az üzenetét. Rögtön ezután Hoffer doki kopogott a félig nyitott ajtón.
– Szép jó reggelt!
Viszonoztam a köszöntését egy intéssel, mire ő odalépett az ágyamhoz széles mosollyal – ámbár nyúzott, kialvatlan arccal –, bal kezében paksaméta, jobb kezét kézfogásra nyújtva.
– Hogy van? – kérdezte.
– Köszönöm, megvagyok! – feleltem.
– Ezt örömmel hallom!
– Mondja csak, Doktor úr, meddig kell bent maradnom?
– Még legalább kettő, de lehet, hogy három nap. – arca szigorúra váltott. – Remélem tudja, József, hogy az életével játszott!
– Tudom, Doktor úr! – feleltem leverten. – Ne haragudjon!
– Nem haragszom. De meg kell ígérnie, hogy pontosan betartja, akár esik akár fúj, a napi adag bevételét!
– Tudom. Még egyszer, ne haragudjon, csak felzaklatott, tudja…
– Igen. – bólintott. – Különös dolgok történnek.
– Magával is?
– Velem is, és szegény Rashad doktornővel is.
– Te jó ég, mi történt Fatimával? – kérdeztem aggódva.
– Majd megtudja, de legyen elég annyi, hogy már túl van a nehezén, és épségben van. Most kérem, ne izgassa fel magát, József!
– Hát jó. – feleltem nem túl nagy lelkesedéssel.
Bosszantó volt a tudat, hogy most néhány napig itt ragadtam az isten háta mögött, miközben ki tudja, mi minden történik a többiekkel.
Mi van, ha Mercédesz elmebeteg gyilkosa épp újabb áldozat után leselkedik? Nem csupán arról van szó, hogy – bár bevallom, szégyen vagy nem szégyen, de elvégre többek közt krimi író is lennék – a nyomozás izgalma hiányzott, hanem féltem attól is, nehogy még valaki a szeretteim közül bajba kerüljön, miközben én semmit sem tehetek, hogy megvédjem.
Bele se mertem gondolni, hogy mi lenne, ha Abigélnek baja esne…
– Most magára hagyom, József. – szakította félbe gondolataimat a doktor. – Nemsokára jön a reggeli, és ha gondolja, szólok a nővéreknek, hogy hozzanak valami újságot.
– Nem szükséges, köszönöm! Az őrangyalom hagyott itt nekem olvasnivalót. – tettem hozzá mosolyogva, mire Hoffer doki megveregette a vállamat.
Azután kezet fogtunk, elbúcsúztunk, és én meg is néztem az említett olvasnivalót. Nem jutottam sokáig vele, mert valóban már hozta is az egyik ápolónő a reggelit, aminek szívből örültem, lévén farkaséhes voltam. Ami azt illeti, meg tudtam volna enni szerintem egy fél ökröt, noha valószínűleg az sem látszott volna meg rajtam: amióta az eszemet tudom, mindig is vékony testalkatú voltam, és hiába faltam be annyi táplálékot, amitől más ember már nem csupán túlsúlyos lett volna, de a vérnyomása is a csillagos egekbe szökött volna fel, akkor sem vastagodtam semmit sem.
Lassan, úrias tempóban fogyasztottam el a reggelit: a vajas kenyeret, szamócadzsemet, sajtot és a tejet, miközben a könyvet lapozgattam.
Még nem végeztem, amikor megérkeztek az első látogatóim, rögtön hárman: a teljes In The Forest zenekar, a két Sanyi meg a másik Józsi, a Szakonyi. Miután megbeszéltük, hogy vagyok, meg váltottunk pár szót a legújabb, ígéretesebb zenekarokról a színtérről, a doktor tanácsa ellenére csak szóba hoztam a tegnapi eseményeket:
– Egyébként, beszéltetek azóta Rolanddal?
– Ne is mondd, Józsi! – szólt Amalek, azaz Horváth Sanyi. – Ha tudtuk volna a részleteket, nem is mutatjuk meg a dalt. Mármint, hogy Lady Noir az…
– Lady Noir? – kérdeztem meglepetten.
– Mercédesz.
– Igen. – helyeselt a gitáros Szakonyi Nokturno Józsi. – Ez innentől nekünk is személyes ügy.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt, csakúgy, mint Debrecenben. – kapcsolódott be aztán a beszélgetésbe Molnár Sanyi is.
– Várjunk csak, ti honnan ismeritek… honnan ismertétek egyáltalán Mercit?
Volt osztálytársam, Horváth Sanyi mesélte el a történetet:
– Mikor eldöntöttük, hogy három lemez után valami forradalmit kéne alkotnunk, bele is vetettük magunkat a dalszerzésbe. Ahogy álltak össze a számok, éreztük, hogy ez nagyon jó lesz, főleg, ha belevisszük ezeket a szokatlan hangszereket. Az más kérdés, hogy élőben majd hogy oldjuk meg, talán samplerrel, de ez még odébb van.
– Mármint?
– Úgy értem, tudod, én kipróbáltam elég sok hangszert, meg zenesuliba is jártam, így hát feljátszottam ezeket…
– A templomi orgonát kivéve! – szólt közbe Nokturno.
– Igen, a templomi orgonát kivéve, mert azt Nokturno tolta.
– Egyházi suliba jártam.
– Tudjuk! Szóval nem csak az orgonát, hanem ugyebár a csellót…
Egy pillanatra csendben néztük egymást, majd folytatta:
– Szóval, én mindenképpen szerettem volna vonós hangszert is, mert azok olyan szomorúak.
Ebben igaza volt. A vonósok a világ legszomorúbb hangszerei. Különösen a cselló.
– Mivel semmilyen vonóson nem tudott egyikünk sem játszani, kitaláltam, hogy kellene egy vendégzenész. – folytatta. – Még tavaly, pont így ősz felé olvasgattam a Vas Népét. Na jó, igazából csak lapozgattam, mert annyira nem érdekeltek a cikkek, és épp ezen a vonós dolgon járt az eszem. Akkor pillantottam meg a kultúra rovat vagy micsoda egyik cikkét: „Az ifjú rigókői csellóművésznő újabb elsöprő sikere Berlinben”. Ez volt a címe. El is olvastam nyomban, természetesen Mercédeszről szólt. Azonnal megszületett az ötlet a fejemben, és a srácok is rábólintottak.
A srácok akkor is bólintottak helyeslőn, hogy valóban így történt.
– Rövid nyomozással kiderítettem az e-mail címét, és írtam neki. Hamarosan összehoztunk egy találkozót, ahol megmutattam neki a zenénket. Nem tudtam, mire számítsak, hisz ő klasszikusokban utazott, de legnagyobb meglepetésemre nagyon is bejött neki a dolog. Mint kiderült, nem volt neki teljesen új a black metal: elmondta, hogy pont azelőtt pár héttel, hogy én írtam neki, hallott először egy Dimmu Borgir lemezt, és nagyon tetszett neki.
Szóhoz sem jutottam. Erről az oldaláról én sem ismertem Mercit. Úgy tűnt, hogy formálódott valamelyest az ízlése, mert annak idején határozottan kijelentette, hogy nem érdeklik az „üvöltözős, hörgős zenék”. De hogyhogy nem beszélt erről? No persze az is igaz, hogy ritkán találkoztunk azóta, mióta a Bécsi Zeneakadémiára felvették.
– Tehát – folytatta Amalek Sanyi a történetet. –, elkezdtük a közös munkát, ami ugyan nem haladt zökkenőmentesen, mert rendkívül elfoglalt volt, de szerencsére Bécsről hamar el lehet jutni Szombathelyre.
– Honnan jött ez, hogy Lady Noir? – vágtam közbe a kérdésemmel.
– Onnan – vette át a szót Azgorh Sanyi. –, hogy Mercédesz annyira belejött a közös munkába, hogy azt mondta, ha szükségünk van rá, a későbbi lemezeken is szívesen közreműködik. Természetesen ennek nagyon örültünk, mivel lenyűgözően játszott.
– Igen, a próbateremben voltunk akkor, emlékszem, és én vetettem fel neki tréfásan, hogy akkor neki is kell művésznév. – szólt közbe Szakonyi Józsi.
– Igen, te mondtad neki, mire ő egyből rávágta, mintha csak készült volna rá, hogy legyen akkor Lady Noir. Hát ennyi.

Ahogy befejezték a történetet, először az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy pont úgy beszéltek tegnap és most is, mintha valami szaklapnak adnának interjút. De ami lényegesebb, hogy már értettem, Merci miért nem említette ezt az egyszeri vendégszereplésen túlmutató közreműködését egyik kedvenc bandámnál: egyrészt a lemez maga is titoktartás közepette készült, másrészt azt hiszem, engem is meg akart lepni.
Már csupán egyetlen kérdés maradt a fejemben: honnan tudhatta Mercédesz gyilkosa, hogy az In The Forest-nek félig-meddig tagja lett?
Kérdésemet nem egészen ebben a formában, de feltettem:
– Ki tudott arról, hogy Merci veletek zenél?
– Nem sokan. – felelt Horváth Sanyi. – A menedzserünknek mondtuk el, de ő hetek óta külföldön van, valamint a francia kiadónknak, másnak nem. Hogy Lady Noir… Mármint Mercédesz kinek mondta el, azt nem tudjuk.
– Thalabérnak?
– Neki sem.
– Nos, arra kérlek titeket, ezt mondjátok el Varjú Rolandnak is, még ma!
– Amiatt ne aggódj, druszám! – nincsenek szavak rá, mennyire gyűlöltem és gyűlölöm valamiért ezt a szót. Természetesen Szakonyi Józsi mondta. – Már indulunk is hozzá, mert vár minket az őrsön.
Azzal elbúcsúztak, én pedig elkezdtem olvasni a könyvet.

 

 

Zádor Robinak (az alpolgármester fiának) finoman fogalmazva sem ez volt élete legjobb napja.
Ott kezdődött a dolog, hogy a töri doga írása közben puskázni próbált, persze nem egyedüliként. De Ferenczy tanárnő csak őt szúrta ki, és azonnal be is vágta az egyest.
Utána fizikaórán kihívta a Móricz felelni. Nem tudott semmit, újabb karó.
Jött a nagyszünet, és a többiekkel együtt kiment a hátsó udvarra, a focipálya mellé a „cigisbokorhoz”. Ez szinte már napi rutin volt mindannyiuknak, ám ezúttal az őrnek kiállított elsős gólyának inába szállhatott a bátorsága, mert a nagydarab Jeszenák Albert igazgató közeledtére nem kiáltotta el magát a megbeszéltek szerint, hogy: Vörös Kód!
– Na! Ha még egyszer meglátlak titeket itt bagózni, főleg téged, Robika, tantestületit kaptok, világos? He!
Azzal mintegy nyomatékosítandó szavait, Robikát, azaz őt felpofozta nagy lapáttenyereivel.
Később, amikor vége volt a tanításnak, kifelé sétálva elmélázott azon, mennyire kicseszett vele a sors, így nem vette észre időben azt a bulldogképű, agyonvarrt rosszarcú pasast, aki ott várt rá a Csáth Géza mellszobor közelében.
Hiába váltott irányt, túlságosan késő volt és nem tudott nekilódulni, így Lalika – mert hogy ő volt az – utolérte, és azzal a mozdulattal a gimi oldalsó kerítésének lökte.
– Ne lökdöss, te faszkalap! – Zádor Robi öklével suhintott Lalika felé.
Válaszul a nagydarab fickó, mintegy megalázandó őt, felpofozta.
– Te így nem beszélhetsz velem, bazmeg, te csíra! – megfogta a grabancánál, és fenyegetően az arcába bámult. – Hol van a Riczinger Dani lóvéja?
– Gondolom, a bukszájában! – sok mindent el lehetett mondani a Zádor fiúról, de hogy nem ijedt meg a saját árnyékától alacsony, vékony termete ellenére sem, az is biztos.
Újabb pofont kapott.
– Na idefigyelj te kis köcsög, a szombat esti Atomparty-ra legyen meg a Dani pénze, érthető?
– Szombat estig? Honnan a fenéből szerezzek addigra annyi pénzt?
– Az a te dolgod, kérjél mondjuk anyádtól, úgyis eléggé ki van tömve, vagy mittudomén!
– Ja persze, és mégis mi a faszt mondjak muternak szerinted? Hé, anya, vettem ettől a Danitól ezt-azt, de ne aggódj, semmi törvé…
Lalika ezúttal úgy gyomron vágta, hogy pár pillanatig nem kapott levegőt, és a könnye kicsordult.
– Fogd be a pofádat! Ide figyelj! – még egyszer hozzávágta a kerítéshez. – Ez csak ízelítő volt, de ha szombatra nem lesz meg a pénz, úgy agyon fogunk verni, hogy szefós leszel, megértetted? Sőt, ha rossz napunk van, ki fogunk nyírni!

Zádor Robi nem szólt semmit, de Lalika nem is várta meg a válasszal, mert még egyszer megcsapta, ezúttal a fülénél, majd dolga végeztével távozott. Robi látta, hogy néhányan a suliból végignézték biztos távolból az iménti jelenetet. Miután erőt vett magán, kiegyenesedett, és ahogy feléjük nézett, azok elfordították fejüket és más irányba indultak el.
Elbotorkált a játszótér felé a Magyar László közön át, ahol leült egy padra, és már rá is gyújtott volna, ám kék Bondos doboza üres volt. Mérgesen a földhöz vágta a dobozt, és félhangosan szitkozódni kezdett.
Ekkor meglátta a kis karcsiszemüveges elsőst, aki nem figyelmeztette őt és a többieket Jeszenák közeledtére. Se szó, se beszéd, rohanni kezdett feléje, dühvel teli. Az elsős megpróbált menekülni, de őt, az iskola egyik leggyorsabb sprintelőjét esélye sem volt lehagyni. A csúszda és a közeli garázsok közti fenyőfás résznél kapta el.
– Te rohadt kis köcsög, te faszszopó kis buzi!
Zádor Robi a földre terítette, majd jó néhányszor belerúgott szerencsétlenbe. Dühe aztán hamar elszállt, és hirtelen, saját magát is meglepve, karját nyújtotta az elsősnek, hogy talpra segítse. Az elsős azonban odébb gurult, és sírva elrohant, ő pedig, miközben csöpörögni kezdett az eső, elindult a Fehérlófia utca irányába.
Azon gondolkozott út közben, mitévő lehetne most. Óriási pácba keveredett, és szüleinek nem mondhatja el, mert akkor, bár talán megúszná valahogy ép bőrrel (hiszen anyjának üzlettársa volt a Riczinger apja), de az amúgy sem rózsás kapcsolatuk teljesen tönkremenne, és lehet, hogy ki is tagadnák…
Jó darabig töprengett még aközben is, ahogy útirányt váltva elindult a Csöpi felé cigit venni, amikor meglátta a ’72-es Plymouth Dustert ott parkolni az egyik élelmiszerbolt előtt. Mint ahogy Pallasz Athéné kipattant teljes páncélzatban Zeusz koponyájából, megszületett a nagy ötlet benne is problémája megoldására egy pillanat leforgása alatt.

Az amerikai kocsi büszke tulajdonosa, Varjú Roland felügyelő úgy egy órával később elgondolkozva sétált fel-alá irodájában, miután megette az akciós kakaóscsigát. Egyik kezében cigarettája égett, a másikban öngyújtóját dobálgatta.
Somlai Abigél és Vojnárovics Tilda nemsokára megérkeznek. Már túl volt az In The Forest zenekar tanúvallomásán, és a nap folyamán beszélt Jaguárral is. Merci szüleit, a Horváth-házaspárt is meg akarta látogatni szerény Vámbéry Ármin utcai otthonukban – végül azonban meggondolta magát és sarkon fordult, amikor (épp mielőtt megnyomta volna a csengőt) hangos zokogás, Mercédesz édesanyjának keserves jajgatása ütötte meg fülét a lehúzott redőnyű házból.
Megbontott egy üveg Napóleont, kitöltött egy fél decit. Két slukk közt fel is hajtotta, majd ránézett apja megsárgult fényképére:
Micsoda remek nyomozó is volt Varjú János! Kifejezetten a kéj- és sorozatgyilkosokra szakosodott: toronymagasan több pszichopatát küldött a hűvösre annak idején, mint bármelyik másik kolléga. Sőt, a szovjetek anno kikérték a véleményét a hírhedt rosztovi rém, Andrej Csikatilo ügyében is.
Tettei csupán azért nem derültek ki, mert a Kádár-korban fent kellett tartani a látszatot, hogy a szocializmusban már nincs komoly bűnözés. Ebbe is rokkant bele, és abba, hogy gerinces jelleme, és hozzá, a fiához hasonló nyers stílusa miatt a testület félig-meddig kiközösítette. Vajon mit tenne most ő?
Maklár Ernő kopogott ajtaján, és belépett egy nagy csomag papírral.
– Ezeket kéne kitölteni, felügyelő úr! – mondta az őrmester.
– Tedd csak le, Ernő, ide az asztalomra.
Ernő úgy is tett.
– Jutott valamire, nyomozó úr?
– Egyelőre nem. Kibaszottul óriási szerencse, hogy Rashad doktornő épségben megúszta az éjjeli kalandot, de a boncolási jegyzőkönyv emiatt félbe maradt. – elnyomta cigarettáját. – Amíg az nincs kész, addig nem haladunk.
– Egészen biztos, hogy nem a doktornő támadója volt Horváth Mercédesz gyilkosa?
– Ezer százalék. Hoffer elmondta, hogy az a fickó csak aznap éjjel tudott elszökni. Ugyanis előtte is próbálkozott már. Sőt… – tette hozzá nagy füstkarikát eregetve. – Hoffer elmondta, hogy a legtöbb éjszakát, így csaknem az egész múlt hétvége éjjeleit is, morfiumtól mély álomban töltötte.
– Értem, nyomozó úr! Nos, addig is tudunk azért tenni valamit, nem?
– Persze, hogy tudunk! – válaszolt Varjú. – Először is, az ujjlenyomat vizsgálatok mellett kezdjetek el átnézni minél több iratot az elkövetkezendő napokban.
– Milyen iratokat?
– Minden fellelhető iratot! Itt nálunk először, aztán ha az nem vezet eredményre, a városházán – ez ügyben beszélj Jaguárral! Hátha lebuktatjuk azt a rohadt szemétláda gecit a kézírása alapján.
– Értem, szólok a Szabó Marciéknak is! – mondta Maklár.
– Azt kibaszottul jól teszed, Ernő! – rágyújtott egy újabb cigarettára. – Továbbá Bécsben is el kell érni valakit.
– De kit?
– Nem tudom, basszameg, bárkit, akivel ott bizalmasabb kapcsolatban lehetett! Valami mentorát akár, meg kell tudni, voltak-e ott riválisai? Ezt a részét rád bízom, érted? Te vagy perfekt németből. Én Rigókőn szaglászom.
– Értem, felügyelő! Akkor felhívom a bécsi rendőröket!
– Nagyon helyes! – nyugtázta a felügyelő. – Nagyon helyes!
Maklár Ernő ezután kilépett az irodából, így körülbelül egy fél órára magára maradt Varjú Roland a gondolataival, mielőtt megérkezett mind a két lány.

– …Szóval, egy kicsit befenyítettem a kis köcsögöt!
– Jól van, Lalika! – Riczinger Dániel nagyot ásított. – Kösz, és majd akkor még hívlak!
Elköszönés nélkül kinyomta a telefont, és ledobta a lakkozott tölgyfa éjjeliszekrényre. Ezután kimászott ágyából, és miközben nagyot nyújtózott, a tévéje fölé, a frissen meszelt falra kitett szamurájkardot nézte, mely egy Ferrari- és valami néger gengszterrapper poszterei közt függött.
– Dani! – apja kopogott.
– Gyere be, Fater! – válaszolt nagyot ásítva.
Riczinger István rögvest nyitotta is az ajtót.
– Már megint hol voltál este?
– Bocs, későn értem haza, közbejött ez meg az.
– ,,Későn!” Na jól figyelj rám! – Dániel legnagyobb meglepetésére apja bevágta a szobaajtót, és nagy léptekkel odalépve hozzá, elkapta a karját. – Majdnem éjfélig fent kuksoltam, de te csesztél hazajönni, pedig megígérted! Elegem van! Ha most nem leszel a segítségemre, mehetsz Isten hírével ebből a házból, megértetted?
Dániel félig tátott szájjal nézte apját, majd így szólt:
– Te jó ég, mégis, mi a francról van szó?
Riczinger István elengedte legidősebb fia karját, és odalépett a szoba ablakához. Félrehúzta kicsit a függönyt, mintha azt nézné, figyeli-e valaki Hercegprímás utcai házukat, és közben kifejtette:
– Mint mondtam, Vojnárovics Imréről van szó. Legyen elég annyi, hogy most életbevágóan fontos lenne a hírnevén bármilyen csorba.
– És én mégis mit tudok tenni?
– Vojnárovics veszélyes figura. – fordult felé apja. – De a Riczingerek sokkal veszélyesebbek! Tudom, hogy nem éppen makulátlanok a módszerei. Azt akarom, hogy találj valamit!
– Mit találjak?
– Bármit, bármilyen reá nézve kínos, vagy terhelő dolgot, érted? Akár róla, akár valamelyik lányáról!
– És, hogy csináljam, Fater?
Időközben fölvett egy fekete Nike melegítőnadrágot, felsőtestére pedig egy kínai sárkányos, nagy V-nyakú világosszürke izompólót húzott.
– A módszert rád bízom.
Dániel elvigyorodott.
– Nos, édesapám! – színpadiasan meghajolt, és kezét nyújtotta. – Ne aggódj, a te fiad örömmel elintézi az összes fattyú Vojnárovicsot!
Riczinger István is elvigyorodott. Nem fogadta el azonban fia felé nyújtott kezét, amitől annak hozzá hasonló rókaképén kissé összehúzódtak szemöldökei, míg ő szótlanul kilépett szobája ajtaján.
Röviddel azután, hogy kilépett, a (Dániel, az ifjabbik István, és Dávid után) legkisebb, még csak hatéves Riczinger fiú, Ákoska tűnt fel az ajtóban:
– Karate! – kiáltotta vékony hangján, és hongkongi verekedős filmekből ellesett mozdulattal ugrott legidősebb bátyja felé.
Dániel hagyta, hogy Ákoska belerúgjon és -boxoljon párszor hasába, és tettetett halálos sérüléssel kinyúlt az ágyon.
– Segítség, itt van Jackie Chan! – nevetett.
Vagy negyedóráig játszott még tovább vele, majd az ágyhoz szorítva megcsiklandozta:
– Még sokat kell gyakorolnod, öcsém!
– Fogok is, hogy legyőzhessem a gonoszt! – kisöccse párnával próbálta őt ütlegelni.
Miután még harsányabban nevetve elengedte Ákoskát, felöltözött, és néhány perc múlva, mielőtt lement késői reggelijét elfogyasztani, újból tárcsázta Lalika számát.

A Herzog Ferenc kórházban az élet ugyanolyan mederben folyt tovább, mint máskor: Varjú úgy döntött, nem verik nagydobra az éjszaka megesett támadást, a kórház dolgozói is csak annyit tudtak, hogy Rashad doktornő nincs jól. Így nem csoda, hogy a kora délutáni órákban felvételre várakozó betegek sem tudtak semmit sem az egészről – kivéve Jaguárt, aki értesült az esetről.
– Köszönöm a segítségét, kedves!
– Igazán nincs mit, Polgármester úr! – mosolygott a huszonéves recepciós nővér. – És utólag is boldog születésnapot kívánok Önnek!
– Nagyon köszönöm, kedves! – Jaguár visszamosolygott, és halkan, hogy más meg ne hallja, hozzátette: – Remélem, Rashad doktornő jobban lesz mihamarabb, kérem, semmiképpen ne felejtse el átadni neki ezeket a leleteket!
– Emiatt ne aggódjon, Polgármester úr!
– Akkor, további szép napot, kisasszony!
– Köszönöm, Önnek is!
A polgármester elköszönt, majd elindult a részleg kijáratához. Már épp nyúlt a súlyos vasajtó felé, amikor az kívülről kinyílt, és Hajnal Teodóra lépett be két nagy bevásárlótáskával.
– Tessék csak! – tartotta az ajtót a göndör barna lánynak.
– Köszönöm! – felelt illedelmesen Dóri.
Alig hogy két lépést tett befelé, Jaguár utánaszólt:
– Bocsáss meg egy pillanatra!
Dóri meglepődve nézett vissza rá.
– Igen?
– Csak azt akarom kérdezni, hogy van anyukád? Hallottam, hogy nagyon beteg.
– Nem túl jól sajnos… – felelte. – Nagyon aggódok érte. Holnapután műtik.
– Értem. – bólintott a polgármester. – A legjobbakat kívánom nektek!
– Köszönjük!
Azzal Jaguár megfordult, és viharos sebességgel elhagyta a Herzog Ferenc területét. Pár pillanat múlva a kórház parkolójában volt, és már fel is pattant Pannónia motorjára. Alig volt forgalom, ezért nagy gázt adott, ám a Horthy Miklós útra befordulva mégis hirtelen satufékeznie kellett.
– Hé kölykök, a szüleitek nem tanítottak meg, hogy nézzetek körül a zebrán? – úgy ordított rájuk, mint ahogy a nagyragadozók üvöltve morognak.
A két iskolatáskás kölyök – Somlai Ferike és a kis kövérkés Müller – az ijedtségtől és az adrenalintól lélekszakadva szaladt tovább immár a járdán.

– Hubasszameg! – hadarta lihegve pár száz méterrel odébb a Müller gyerek, teljes nevén ifj. Müller Konrád, ahogy megálltak a kopjafás honfoglalási emlékmű előtt. – Ez majdnem megkarcolt!
– Fuh… – Ferike nagyokat nyelve szedte a levegőt, és gyorsan elő is kapta asztmás inhalálóját. – De már… nincs… messze… – nagyot szippantott. – Palkóék…
– Ülj le egy kicsit, nem kerget a kutyafejű tatár!
Miután kifújták magukat, Müller mondott valami otromba felnőttes viccet, amelyet ugyan nem értettek teljesen, de azért jót nevettek rajta, és így megnyugodtak mind a ketten. Pár perc múlva folytatták útjukat, immár sietősebben, ahogy az esőcseppek elkezdtek szitálni, és átsétálva a játszótéren megérkeztek a Tormay Cécile utcai lakótelephez.
Nyitva volt a panelház bejárati ajtaja, így nem kellett felcsöngetniük, hanem felsétáltak két emeletet, és már ott is voltak a Dömötör-lakás ajtajánál.
Kopogtatásukra Palkó apja nyitott ajtót:
– Csókolom Laci bácsi, meghoztuk Palkónak a leckét, bemehetünk?! – Müller egy szuszra hadarta el mindezt, olyan izgatott volt.
– Csókoljátok ám a nénikéteket, meg persze, majd néhány év múlva a csajokat! – intette meg tréfásan az elvörösödő fiúkat. – Férfiak úgy köszönnek egymásnak, hogy: Jó napot kívánok!
Müller ismét nagy levegőt vett:
– Jó napot kívánunk Laci bácsi, meghoztuk Palkónak a leckét, bemehetünk?!
– Persze! – nevetett a Dömötör apuka. – Kerüljetek beljebb, fiúk!
Odabent Palkó fél szemmel a Pokémont nézve, fél szemmel pedig egy néptáncfajtákról szóló könyvet olvasva az ágyában feküdt. Kis szobája volt, melyet ikertestvérével, Pannival osztott meg – nagy bosszúságára.
– Helló, Palkó! – köszöntötte az elsőként belépő Feri. – Mi történt veled?
– H-h-h-hellósztok! Megfáztam, és f-f-f-fáj a fejem.
– Szimulááááál! – gúnyolódott Müller.
– Nnnn-ne kiabálj már, te b-b-b-barom! – szólt mérgesen Palkó.
– Bocs!
– Amúgy sem ssssz-szimulálok! – tette hozzá. – Lá-lázas vagyok. A do-do-do… A do… A doktor kiírt e-e-e-e, egész hétre!
– Hát, akkor gyógyulj meg mihamarabb! – mondta Ferike.
– Igen, gyógyulj meg! – helyeselt Müller, majd Ferikéhez fordult. – Akkor ketten megyünk vámpírra vadászni?
– Nem! – tiltakozott a Somlai gyerek. – Palkónak is jönnie kell! Ráérünk péntekig, amúgy sem engednének ki minket hétköznap sokáig, így addig haditervet készítünk!
– És mégis miért is érünk rá péntekig?
– J-j-j-jjjaaaa, m-m-m-miért?
– Azért, mert a vámpír, miután eleget táplálkozott, nem jön elő, hanem hetekig is pihen akár.
– Szóval az idő n-n-n-n-nekünk dolgozik!
– Pontosan! – mondta Ferike.
– Ez egy baromság! – hadarta Müller. – Szerintem most találtad ki, Feri! Inkább szólni kéne a rendőröknek, nekünk ez túl veszélyes!
Ferike mérgesen nézte kövérkés barátját:
– Nem, az a baromság, amit te mondasz! Eddig se hitt nekünk egyik felnőtt sem!
– Sz-sz-szerintem igaza van! – szólt Palkó. – Gy-gy-gyerekeknek ez veszélyes!
– Hát jó… – fonta össze a karjait duzzogva Ferike. – Kettő egy ellen, legyen. Itt a házi, Palkó. – nyújtott aztán át pár füzetet – Nem sok, gyorsan le tudod másolni.
– R-r-r-rendben, addig nyu-nyugodtan egyetek, van a k-k-kkonyhában tea és keksz!
Müllernek nem kellett kétszer mondania, egyből ment is ki a szobából fellelkesülten. Ferike azonban bent maradt.
– Én most nem kérek. Megvárom, amíg végzel, és utána… – nagyot sóhajtott. – Mi ketten elmegyünk a rendőrségre!

– Tehát… – szólt Maklár Ernő, ahogy leült a számítógép elé. – Kezdheti is, Vojnárovics kisasszony!
– Rövid leszek. – bólintott Tilda. – Idén történt, augusztus vége volt. Rávettem Mercit, hogy jöjjön el velem a Spártába, a nyárbúcsúztató bulira.
– Ketten voltatok? – kérdezte Varjú Roland.
– Ketten, igen. Szóval elmentünk, koktéloztunk, jól éreztük magunkat, ilyesmi. Aztán belevetettük magunkat a táncba, eleinte együtt, de aztán szétváltunk: én is pár sráccal, meg ő is. Még jó pár számot végigtáncoltam, aztán amikor jött valami bénább hiphop hülyeség, visszamentem előbb a pulthoz még két koktélért, majd őt kerestem. De nem találtam sehol.
– Kik voltak azok a srácok? – most az egyszer az apjához hasonlóan nagydarab Jeszenák Aranka kérdezett, aki ott állt az ajtónál keresztbefont karral.
– Fogalmam sincs, valószínűleg nem idevalósiak. Szóval kerestem, de hiába. Megkérdeztem az egyik srácot, akivel táncolt, valami Kornél, az csak a vállát vonogatta. Mivel bent nem volt, a kinti részhez mentem, és akkor megláttam őt… Riczingerrel beszélt egy félreesőbb részen, egy tujabokor melletti padnál.
– Riczinger Dániellel? – ismét Varjú Roland folytatta a kérdezősködést.
– Vele, igen. Úgy meglepődtem, hogy ugyan mi dolga lehet azzal a szemétládával, hogy földbe gyökerezett a lábam, és nem is mentem oda egyből.
– Hallottad, mit beszélnek?
– Azt sajnos nem! Félrehúzódva vártam egy kicsit. Mercédesz kétségbeesett tekintettel mondott valamit, de sajnos nem hallottam a zajtól, hogy mit. Aztán mire elindultam feléjük, befejezték a beszélgetést. Riczinger felszívódott, Merci pedig csak a földet bámulta, és megtörten… igen, ez a jó szó, megtörten állt ott.
– Elmondta, miről volt szó?
– Sajnos nem. Rákérdeztem, de akkor erőltetett mosolyt varázsolt az arcára, és gyorsan el is terelte a szót. Kivette a kezemből a neki szánt koktélt, koccintottunk, és a vizsgáiról és fellépéseiről kezdett beszélni. Később pedig, szánom-bánom, de nem hoztam szóba ezt az esetet.
– Hogy érted, hogy később? Azon az estén?
– Igen. Illetve nem egészen, msn-en beszélgettünk többször is az ősz folyamán, de ott nem került szóba a dolog, élőben pedig… Azóta csak egyszer találkoztunk Abiéknál hármasban, még múlt szerdán.
– Tehát október 30-án.
– Igen. Akkor láttam utoljára. Ugyanis Helga idén is cseszett hazajönni – tette hozzá dühösen. –, így nekem kellett apunak segíteni minden temetőt végigjárni. De visszatérve, látszott Mercin, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, és azt hiszem, így utólag belegondolva, hogy félt valamitől. Azt is mondta, mert azért rákérdeztünk ám, hogy majd később mondaná el, mi a gondja, úgyis itt lesz vasárnapig. Szerintem Riczingertől félt.
– Értem.
– Nos, ennyi. Roland… Illetve, Varjú felügyelő, én biztos vagyok benne, hogy az a rohadék nyírta ki!
Varjú Roland nem válaszolt semmit egyelőre.
Abigélhez fordult, aki át is vette a szót:

– Nos, Tildához hasonlóan én is láttam Mercédeszen a múlt szerdán, hogy nem egészen önmaga. Valóban említette nekünk, hogy valamit el szeretne majd mondani. Érezni lehetett a hangján, hogy rettenetesen fél valamitől, vagy valakitől.
– Te is úgy gondolod, hogy Riczingertől?
– Talán tőle is, de… Nem tudom. Azt hiszem Tilda, fáj, de ki kell mondanom – fordult barátnőjéhez –, hogy mind a ketten hibáztunk!
A Vojnárovics-lány szomorúan sóhajtott, majd Abigél így folytatta:
– Makacsul rá kellett volna kérdeznünk újra, meg újra, amíg el nem mondja, mi bántja. De most már késő. Nem voltunk akkor elég figyelmesek, no persze ki gondolta volna, hogy ez fog történni…
Most ő is nagyot sóhajtott.
– Én is akkor láttam utoljára. – folytatta aztán. – Mint tudjátok, megígértem apáméknak, hogy elutazom Egerbe a hétvégére a dédipapához, aki szegény magára maradt, vigasztalni és segíteni neki meg az ottani rokonok sírjait rendbe rakni, satöbbi. Aztán azon az éjjelen, Halottak Napja éjjelén nem tudtam aludni, és akkor…
– Egy pillanat, Mercédesznek mi volt a programja a múlt hétre?
– Csak annyit mondott, hogy ő is találkozik még pár emberrel, de nem kérdeztük, kikkel, gondoltuk, a volt osztálytársaival meg a rokonaival. Ja igen, meg a templomba is elment, mert az utóbbi időben kissé megint vallásosabb lett. De egyébként egyedül volt, mert ugyebár Jenő bácsiék elutaztak Kaposvárra.
– Igen.
– Nem is gondoltuk, hogy bármi baja eshet.
– Erre senki sem gondolt, azt hiszem. – mondta megrendülten Varjú Roland. – Szóval, ott tartottunk, hogy nem tudtál aludni szombaton.
– Valóban, nem tudtam…
Elakadt a hangja.
– Mi történt akkor, Abigél? – kérdezte Varjú Roland.
Abigél ránézett Tildára, és azt mondta neki:
– Jobb lenne, ha kimennél most innen.
– De…
– Kérlek!
Varjú bólintott.
– Aranka, kísérd ki Vojnárovics kisasszonyt!
Miután a két nő távozott, Abigél borzongva folytatta:
– Nos, én akkor ott voltam vele, azon az éjjelen. Igen, ott voltam Mercivel, túl a tér és idő… korlátjain. Éreztem a fájdalmát, ahogy ütlegeli valaki. A kezeim ki voltak kötözve két oszlophoz vagy cölöphöz… Mármint Merci kezei… Térdre rogyott.
– Megkorbácsolták?
– Nem. Azt hiszem, bottal vagy műanyagcsővel…
Kellett egy kis szünet, míg Abigél folytatni tudta, mert elkezdett zokogni.
– Később is folytathatjuk a jegyzőkönyvet. – mondta Varjú.
– Nem, felügyelő! Még friss az emlék, vagy nem is tudom, minek nevezzem…
– Hol volt ez, Abigél? Mit láttál?
– Nem tudom, hol volt, csak annyit, hogy valami zárt térben. Sötét volt, és olyan fajta hideg, penészes levegő, mint az alagsorokban.
– Biztos, hogy nem álom volt?
– Biztos!
– Szóval semmit nem láttál?
– Semmit, mert semmi fény nem volt ott. Merci könyörgött, de az a valaki, aki ütlegelte, nem kegyelmezett, hiába sírt. Aztán… Úristen, még élt…! Megfogta a jobb kezét, az ujjait leszorította a… gyűrűsujja kivételével…

Abigél felemelte jobb kezét, ránézett ujjaira, ordított, majd öklendezni kezdett, és elszédülve majdnem lefordult a székről, de a felügyelő még időben elkapta.– Jól… jól vagyok…
– Semmi gond, Abigél, majd folytatjuk!
– Nem, még… még van valami… – nyögte. – Látok… egy koporsót…! Édes istenem!!! Az az ujjam, az u…!!!
Bal tenyerét a szája felé húzta, de nem bírta tovább visszatartani az öklendezést, és odaokádott a padlóra.
Ekkor Maklár Ernő is felpattant a gép mellől, és ott termett mellette. Pár másodpercre rá csörgött Varjú telefonja.
– A francba, hogy ez a vacak is most csörög!!!
Jeszenák Aranka benyitott időközben. A felügyelő jelzett neki, hogy vegye át a helyét, ő pedig odébb lépett, és megnézte, ki keresi:
– Persze, hogy pont most kell hívnia öreganyámnak! – felvette. – Halló, mama, majd visszahívlak késő… Hogy mi? Tessék? Tessék???
Míg odébb vonult, két beosztottja már kifele támogatta Somlai Abigélt.
– De minek olvastad el, ha nekem címezték?! Nem, nem azért üvöltözök! Szóval, miért nyitottad fel?
A felügyelő kínjában felnevetett.
– Te jó ég, mama! Most már mindegy, mi volt ráírva? Mi?? Hangosabban!
Idegesen zsebében kotorászott közben, hogy elővegyen egy cigarettát.
– Igen, itt vagyok, de mindjárt leteszlek… Illetve, várj! Csak a cetli volt? Igen? Biztos? Teljesen biztos? Akkor jó, tedd oda a nappali asztalára, a borítékba vissza! Majd megnézem én is, igen, viszhall!

Meggyújtotta a cigit, és idegesen, káromkodva majdnem a földhöz vágta a telefont. Mikor lenyugodott kissé, Maklár Ernő felmosóval felvértezve, félve bekukucskált:
– Minden rendben?
– Úgy néz ki, hogy minden rendben? Szerinted minden rendben, Ernő? A kurva istenit!
– Elnézést! – szabadkozott Ernő. – Nem úgy értettem.
– Tudom, baszki!
– De hát mégis, mi történt?
– Az történt, Ernő, hogy kaptam egy újabb levelet. Feladó nuku! Öreganyám pedig kibontotta és elolvasta. Na, mit tippelsz?
Maklár Ernő nagyot nyelt.
– Ugye, ugye nem volt benne…?
– Nem, hála a jó égnek! Csak egy újabb cetli.
– Elnézést, felügyelő úr, de miért nyitotta ki Magdi néni a levelet?
– Nos, Ernő… – fújt ki egy nagyobb adag füstöt Varjú Roland. – Ez annyira böszme, hülye indok, hogy inkább most el se mondanám. A lényeg viszont az, hogy aki a levelet írta, találkozni akar velem.
– Mikor, és hol?
Nem válaszolt egyből, hanem elnyomta a cigarettát, majd az oldalához nyúlt, és kezébe vette pisztolyát.
Tele volt a tár, teljesen feltöltve munícióval.
Apjára gondolt, miközben a stukkert nézte néhány másodpercig.
Ernő, aki azt hitte, már nem is kap választ, nekiállt közben feltakarítani a hányást, de aztán Varjú Roland, aki közben készült kitölteni egy újabb deci konyakot, elszánt arccal így szólt:
– Ma éjjel tizenegykor. A Romkápolnánál.

 

Korábbi részletek: http://ujnautilus.info/28752-2

II. Boszorkányok órája (Rigókő)

 

 

Pöttyös

Tetőtől talpig meghalok.

   Mint mindenki, de mint mindenhez, ahhoz is biztos terv szükséges, felelte nagyapám, és átharapta a marcipán szívet.

   Ki tud többet megenni, én, vagy mondani, ő, az anyám a születésnapomon; a torta közben kapott észbe, hogy katicáknak biztosan jobban örülnék. Sosem ül le, olyan jó nézni, ahogy eszem. A vendégek kacagtak, hiába kapálóztam kézzel-lábbal, hiszen egy-két katicáról volna szó, és azokat is régen, csak véletlenül. Ezek az apró részletek már senkit nem érdekeltek, csörömpölt-csendült az asztal a nevetéshez. Szemeiktől bogarak púposodtak az öklömben, csordultig lével és megannyi ponttal gazdagítva a számat. A zsúr után nagyapa még cukrászdába kellett, hogy vigyen, ha azt akarom, a mák íze máshonnan is idézzen. Tömhettem, édesség nem fogott rajtam.

   Édesem, Isten éltessen!, és ezt a gyűrűt adta. Két soros körben köves, akkor nagy volt az ujjamra, most az izzadtságtól hagyna le, most, amikor lefékezek a házunk előtt, és a kulcsot fordítanám. Azé a nagyanyámé volt, akit a történeteiből megismertem.

   A kocsi hangjára kijön anyám hálóingben; világít az udvari lámpa, a falra – mindenféle árnyakból – mindenfelé lepkék kapaszkodnának; csontocskái kiütköznek a sápadt szöveten. Le kell hajolnom hozzá, hosszasan szorít; ragadok.

   Nem mondanám, hogy érintetlen, ahogy azt se: olyan, ahogy utoljára hagytam. Kényszeresen kísérletezik, ezalól a szobám se lehet kivétel. Ha még heti rendszerességgel rájön, megközelítőleg kiszámíthatnám, hogy amióta utoljára elmentem, hányadik variációja – legalább hatvanadik – ez az általa feltételezett és felállított, majd újraértett és újrarendezett rendnek: semmit nem találok. A meglepetést inkább az okozza, ha valami nyomban előkerül. Nem tudnám megmondani, ebben az állandó rámolásban visszajuthatott-e az a valami, vagy van, amihez már nem nyúl. Mosolygok ezen, ha, amikor még itt éltem, nem is tudtam, mert megőrjített. Nemcsak máshogy képzelte a rendet rendnek – mert azt mindig máshogy –, de a veszélyessé, feleslegessé vagy használhatatlanná váltnak nyilvánított dolgaimat kiválogatta, aztán vagy titokban, vagy nyíltan kidobta, elajándékozta, eltűntette. Visítottam, sírtam egy-egy baba, trikó, cipő, könyv, nyaklánc vagy fésű után. Nem a trikó és a fésű miatt, hanem, hogy bármit lehet. Nincs magánszférám – mondtam egy idő után – nincs életem, nincs nyugtom, és amikor bevágtam az ajtót, behallatszott, innentől egy hétig szabadságom se lesz.

   Ilyen körülmények között önkéntelenül is lelepleződtem. Ezek miatt az áruló tárgyak miatt, amelyeket titoknak szántam, és amelyek tehát nem maradhattak sokáig abban. Ugyan nem minden esetben jöhetett rá anyám, hogy itt éppen az van, mivel az eseményekre vagy személyekre akár – számára legalábbis – felismerhetetlenül is utalhattak, nem kellett a bugyinak azonnal szakadnia, az aszpirinnek nyugtatókká válnia ahhoz, hogy velem kapcsolatban valamit ne találhasson rendben.  Ha volt is, ami egy ideig kitartott a szobámban, az még semmire nem jogosította fel egyikünket sem, később még egészen nyugodtan lába kelhetett ugyanannak a már többszörösen is biztonságossá nyilvánított tárgynak. Én meg, persze, az illető tárgy hollétére, tartózkodási terveire nem kérdezhettem rá, mert azzal akár be is ismerhettem volna annak fontosságát, szerepét, ez viszont rögtön kockázatos találgatásokat szülhetett. Adódtak rejtekhelyek: berakásokban, parketta alatt, szekrény tetején, lapok között, búra mögött, virágföldben, mindhiába vándoroltak, semmi nem garantálta azt, mondjuk, hogy egy hajtincset és fogacskát rejtő szerelmes boríték valaha előkerül. Azért sem, mert egy idő után már én magam sem tudtam, mit és hova is tettem. Ami viszont most biztosan megvan – mert meglett hozzá –, az a táskámban jött velem, amivel váratlanul teljesül egy elengedhetetlen feltétel. Nagyapám feltétele. Ez az, ami miatt a szünetben hazajöttem; hogy végre belekezdjek.

   Jó itt lenni, ebben a nem teljesen ismeretlen szobában, ahová már légkondi is került, és hogy, hogy nem az asztalon egy ezer éves, még becsomagolt festék. Igazán kedves anyámtól. A lepedőbe csavarodott lábaim, a kilógó körmeimen meggylakk – le kellene, le is fotózom: hogyan rövidülnek.

 

 

 

(Fotó: Keserü Piroska)

Szabadulókönyv (Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz)

Különleges nyelvi világba kerül az olvasó, ha belefeledkezik Kőszeghy Péter Regénytöredék barátnémhoz című regényébe. Könnyű ebbe az archaikus elemekkel átszőtt, a régi magyar irodalomra többször is utaló, szellemes és érzéki regénynyelvbe beleszeretni – még akkor is, ha elég nehezen tudjuk a történet XVI. és XX-XXI. századi rétegeit szétválasztani.
Hiszen ki az elbeszélés hőse?
Balassi Bálint vagy Kőszeghy Péter?
A borítóról a Balassi-életrajzot szerző irodalomtörténész mosolyog ránk XVII. századi értelmiséginek öltözve.

Pedig a regény kerettörténete már-már szokványos: egy zajos és színes, egyes szám első személyben elmesélt, a XX. század második felét felölelő, az apátlanság, „árvaság” árnyékában végigélt férfiélet. Miközben a Rákosi-korban kivégzett apa örökös hiány-jelként végigkíséri  (vagy inkább kísérti) az elbeszélést.

Megyek az utcán, és automatikusan olvasom a feliratokat. Szemüveg nélkül, így hetven felé, már nem látok valami jól.
„Főbelövés” – olvasom.
Közelebb megyek. „Fülbelövés”.
A rohadt életbe, megint apám szórakozik. És felvág. Akasztás volt, nem főbelövés.
Több mint kétszer annyit éltem már, mint ő. (…)

Az elsődleges elbeszélő, az irodalomtörténész apai felmenőivel, a Magyarországra települő Matthias Drach szabómester „elcsábulásával” kezdi a történetét – a patriarchális elv és a szerelem-központúság tehát már a XVII. századtól meghatározza a család sorsát. És természetesen nemcsak a családét, hanem az  apátlanul cseperedő elbeszélőét is, akinek kispöcs– és nagypöcs-korszakát, gyerek- és kamaszkorát, szellemi-politikai ébredését, férfivá válását, szerelmeinek történetét, változatos testtapasztalatait számtalan pesti bérházban, vidéki albérletben, majd erdélyi és vietnámi helyszíneken követjük végig. Az életállomásokat női nevek, szerelmek kísérik. Annamária, Júlia, Táti, Pisz-pisz… nevek, mellek, lábak, fenekek, sorsok sokasága, amolyan fehér babák takarodója, miközben a név-áradatból kiválik a legszebb, a Balassi-költészetből és a regényben közölt fiktív Balassi-szövegből is ismert Júlia. Igaz, az ezredfordulón már Júlia, a XVI. században még Julia. A két egymásra rímelő, egymást tükröző cselekményszál a regény legvégén, az elsődleges elbeszélő bizarr mennybemenetele során találkozik: itt egymás mellett látjuk lebegni a „legszebbeket”: Júliát és Juliát.

Egy (vagy két) szerelemnek ajánlott élet, egy (sokféle, de talán egyetlen) kedvesnek ajánlott vallomás   – a regény címe tehát nem véletlenül Regénytöredék barátnémhoz. A szerelem mint sajátos szervezőelv meghatározza a késő középkor és a reneszánsz lírai életrajzait, Dantéét, Petrarcáét, de azért egy XXI. századi regényben meglehetősen furcsa. A visszaemlékezés idején a XX-XXI. századi elbeszélő nagy szerelmei már halottak. A méricskélésük, összehasonlításuk, a rájuk való emlékezés mégis Balassi híres strófáját  juttatja eszünkbe:

Lettovább Juliát, s letinkább Celiát ez ideig szerettem,
Attól keservessen, s ettől szerelmessen vígan már búcsút vettem,
Most 
Fulvia éget, ki ér bennem véget, mert tüzén meggerjedtem.

Ez a mégoly ironikusan fennkölt juliázás, platonikus szerelemkultusz furcsa ellentétben áll a regénybeli, XVI. és XX. századi testtapasztalatok nyerseségével, a gyerek és felnőttéletet kísérő szarós-zabálós élmények meghitt vagy mulatságosan visszataszító otthonosságával. A regény legemlékezetesebb fordulatai ezt a meghitt önazonosságot, archaizálva kifejtett, mert talán csecsemőkorunk óta ismerős, zsigeri én-élményt húzzák alá: ilyen a kószafaszálni a világban, vagy fingatódzni a mozdulatlanságban, a búskomolyságban. Az ágyon pihve-léhve hevernek a szerelmesek, miután  egymáshoz csingolódtak.
El nem apadó önirónia, hozzá gyermeki kíváncsiság és humor. Saját magunk (és a másik!) mindig örömteli újrafelfedezése. Boldogság, amit se a diktatúra, se a politikában való csalódás, se boldogtalan kapcsolat nem vehet el.
Hiszen felemelt fejjel is kinevethetjük magunkat.
Talán ezért lehet lelkesítő ez a pompásan megírt, egzisztenciális kudarccal záruló önéletrajz és nemzedékregény.

Kőszeghy Péter: Regénytöredék barátnémhoz. Az élet vidám álorcája.
Noran, Budapest. 2017.

Illusztráció: 
Andrea Schiavone: Cupido és Psyche házassága

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fészekhideg

Abban a repedésben, ahol beolvadunk
az erdő esztétikájába, a látszótársak
péntektől vasárnapig gyakorolják,
hogy hitetlenül el nem hagyom.

Álmukban szépek vagyunk,
mint egy házsongárdi szobor, mint
forralt borban úszó gyömbérreszelék.

Kis esti kuporgásaink ideje alatt
(invocatio a szégyen algoritmusához)
tüdőhólyagocskákat morzsolnak és
felhőket ejtenek teherbe.

Az öntudatlanság gyapotszálain
a Hiánytermelő Szövetkezetig repülő
megalkuvásból nem lesz pulóver, amit
szorongás nélkül viselhetnénk.

Kakukk! Itt a birtoklás fogyatékossága:
(nem) csak gazdátlan erőket tehetsz magadévá.
Míg lemondani tanulunk, valaki beletorzul
a koherenciába.

kép: Tuane Eggers

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info