Ott tartottam, lássuk… hol is prompte? Hát persze, pár hete loptam egy bökőt a négyes, gépész koliból, mikor még ott ténykedtem – bölcsész egymagam –, lengtem. Az a vacak a konyhaasztalon árválkodott, hát magamhoz vettem, hogy pontos legyek, bicskát. Azt tartom magamnál a gatyában, ha más is lenne a gatyámban, nem oda dugnám a metélőszerszámot, még elcsattintanám egyszer a saját farkamat, de mivel nincs, nem aggódom. Ez a rugós vacak a kelléktár markáns részét alkotja, amikor felidegelnek, mert megteszik a maguk módján ezek a plázamacskák a puszta látványukkal, akik beülnek egy-egy koktélra, martinira, csak mert köreikben sörtől böfögni nonszensz és övön aluli megnyilatkozás lenne, hogy úgy mondjam, jobbára jogászok meg közgazdászok, az ászok a nívósabb alfajból, akik a paszuly magasából lesnek ránk, szimpla bölcselőkre. A jogtudósok, akik egyetem után élből doktori titulust nyernek, hasonlóan állnak a gépészekkel, akik a magunkfajta bölcselőt csak, mint gyomot tartanak számban, akiknek okoskodásuk semmibe vész, kilátásban a puszta tanári szakma kedvez, mely alul esik, minden magasabb célnak ellentmondva. Mondják, játszi könnyed szakág, ahol az egyetem hígagyúi ténykednek jobbnak híjában, mert nem nyertek felvételt a nagyobb jó, a komoly szakmák irányába <engedjük meg azért ez érdeklődés és” beállítódás kérdése, száradjon le a karom, valaha is aláírok jogász vagy közgazdász felvételt, nem beszélve szociopatológiáról>. Fájdalmamra ezt a képet erősíti száznegyvenhárom társam tetemes hányada, akik akár egy puszta tőmondat kreatúrázásában sem épp jeleskednek, nem még barokkos körmondatok papírra vetése terén, de nincs mi miatt szégyenkezni, hallottam egy helyütt amaz Olümposzi magasban fekvő ELTE-n olyféle bölcsész lányka szájából a mára aranyköpéssé hírhedett elszólást, mely szerint Iliász Homérosz testvére volt; ekképp mégsem hajtom porba tehát fejem, mert gügyék a világ összes egyetemén akadnak, legyék bármennyire előkelő helyen a számok sorában, ahogy és ahol nagy fejek, kérges koponyák egyaránt megfordulnak. Az különben különösen jellemző észrevételem, miszerint az alsóbb  iskolák kitűnő végzősei jószerével üregesek és ostobák, többségükben népszerűek, pontokban mérhető csak tudásuk, mely csupán lexikalitás, semmi egyéb, s ha önvallásról esik a szó, kiül szemük hordalékára az a bizonyos átható ostoba tekintet; tudom, tapasztaltam, ezért érintettek meg jobb szerrel minden alkalommal a lógósok, akik alatt igencsak meginogott a léc, bennük láttam lehetőséget , úgymond értelmet és csillámló szemeket láttam a pszeudoanalfabéták körében, és ezért tartottam magától Balgától mintegy távolságot megismerkedésünk első két hetében, tán még benne is csalódom, vetettem fel a lehetőséget. Bé volt a különc kis csodabogár középiskolájában Szerbiában, a bizonyos űzött intellektuális vadállat, mégis szelíd és szerény, akár egy kis bambi azokkal a nagy barna boci szemeivel, neki se volt barátja, egy ha akadt, ő volt az één jóságom kitüremkedése, az óbor, amit ünnepekre nyitunk ki, majd nemrég összekerültünk egy közös négyágyas kollégiumi szobába, ahol egyikünk – a két másik idiótát a szobában nem véve étlapra – se találta magát, hát megtaláltuk egymást, jószerével örvendtem, hogy két egér, közös vödörbe estünk, s köpülünk vajat mindmáig. Nem sokkal később tudtam meg, barátom sem kerek egész százas, mint a sajtkaréj, a telihold – aki egymaga volt csakugyan, mert több mégis honnan a végestelen végfenéből lett volna nekem, a fura kis csajnak -, Balga zavara. Mélyen benne gázolt már tini korában a depresszió posványába’, juttatta tudomásomra az anyja, aki az egyvonalas házi telefonon lehallgatta, amint kislánya a meghalás lehetőségét és egyben mikéntjét taglalja tizenhat éves fővel egy nála alig idősebb suhanc felé, aki meg azzal kérkedik, miszerint az ő sarja lesz a világ legfiatalabb öngyilkosa. A depresszív Balga máskülönben verseivel kapott kisebb nevet… halál, halál, halál és semmi kilátás, ám dekadencia, hogy azt követően, már úgy, a publikálást, csak tizennyolc éves kor fölött ajánlották olvasásra, ama korban, amikor még a tizenhat éves Bé szememben ismeretlen volt, bár hasonló zavarokkal küszködő; a helyzet egy Jeunet-filmre emlékeztet, hogy pontos legyek, ahogy a napóra, aszondom, tán ismerős Neked, barátom, az Amélie csodálatos élete, ám ha már itten terpesztünk, a filmek varázsos szegmensénél, ajánlhatom Guillermo Del Torro opuszát. Ami amúgy a metélést illeti a nagyböcsű Rockyban – Balga is hentelt ez idáig, csak ő valamiképpen kinőtte -, még nem állok ott, hogy kötszert is tartsak magamnál, az után tanárbarátom, Szőr Lancelot, a Gáláns futkorász a pulthoz, amikor látja, amint levedzem. Amire meg valami ostoba fehérnép rögvest hívja ki a szerveket, nekem meg holmi papírokkal kell piszmogni a kórházba’, miszerint nem vót szuicid a szándék, ellenkező esetbe’ bent tartanak egypár hónapra. Kösz, nem. Igaz ami igaz, tizenkilenc éves korom óta falcolok és kénytelen fércelek, hogy honnan a fullánkból vezéreltetve, fogalmam sincs az ügy okát keresve, mert ha őszinte akarok lenni, addig semminemű zavarral nem találkoztam, amennyiben a földi kerek világ jelenlevésének humán kitüremlését veszem, hát csupáncsak jött a beteges idea, megszabadulni a belső kíntól, úgymond kicserélni testi fájdalomra, ilyen egy borderline-ember képzete a kínról. Dedós korom óta élvezek fájni egyébben; kedves empíria a vér vasas íze, mintha kerítést nyalogatnék, a nyílt sebek, gennyes fertőzések, hegek, ami sose múlnak – ahogy a harapásnyom sem a jobb arcvonalamon meg a vasmacska alakú sérülés időtlen idők óta, nem beszélve a púpról a búbomon, a forgómhoz egész közeli papilla, a lila-, zöld-, sárgába tarkálló zúzódásokat dajkálgattam örökösen és teszem ma is, bámész szemeket meresztek rájuk, nyomkodom, ütöm, főleg az öklöm, ha fájni vágyom, még jobban fájjon, a legtöbb sebet magamnak okozom azzal se törődve, hogy egy vétett alkalommal még tán kiloccsantom a saját velőmet. Ez a fajta mazochizmus ötéves koromban csúcsosodott ki, pofonok, ütés, felrepedt száj, mi egyebek, ahogy fejemben él a jelenet, mely könnyűszerrel sorolható be az abúzus mint olyan kategóriájába. Az oviba kiszállt a gyámügy meg a rendőrség, magukkal vigyenek, teszem fel, a Miskolcon tanyázó GYIVI-be; nem tették, mert anyám kimagyarázta, rém okosan érvelhetett, nyalván replikázott egy sort, amit megtűzdelt hihető hazugságokkal, amiként ismerem már galád természetét, egy szóval se említett ütleget, jobbára, gondolom el, a lépcsőre fogta a zúzódások, arcomat borítókat, a tornádógyerek, a hiperaktív kis szarházi kölök bénázására, és nehéz fegyelmezhetőségére. Ha őszintén meggondolom, arra jutok, nem félek beismerni, részemre semmi keresnivalóm gyerekzsivalyban, már úgy sajátos reproduktumaim körében, amiként eleimnek se. Anyám ahogy kimagyarázta a szorult helyzetet, nem oly sokkal azelőtt pelusból is kimagyarázott kétéves koromban, amikor az ikrek születtek. Mivel kisebbik bátyám holtan született, bele kellett vedlenem a középső-gyerek-a-családban – titulusba, ami nem jelentett soha előtte-utána megkülönböztetett bánásmódot, vagyis igen, a szó abszolút negatív értelmében. Csupa fiú testvér között mégsem sikerült, keménnyé fajzanom, képesnek lenni önmagam nevében kiállni, az egyedüli ember, akitől védelmet várhattam az életvezetés fonalának gördülésekor, az az embernek adatott ez a szerep, aki egyéb mocsok mellett nem tartóztatta meg tőlem a rendszeres verést sem. Ahhoz, hogy egy majdan felnőtt defektes gumiként egzisztáljon, nem vagyok vagy egyáltalában lehetnék pszichomókus, mégis azt látom, a zavar a környezeti tartalmak, mint bántalmakkal, kisebb-nagyobb sérülésekkel együtt jár, s az ki mennyit bír csupáncsak a psziché kérdése, felnőtt korára rettegni jósoltatott vagy az agresszivitás viszi-e a prímet; más esetben tán váltott kombóban mindkettő. Tán, ha nem élek meg eddigi koromig három garantáltan valós nemi erőszakot, bíznék férfi ívású embertársaimnál, és talán-talán gyűjtenék anyákat, ahogy józan életű barátaink bélyeget, matchbox-ot vagy barátokat az iwiw-en.

Ököllel verte a hatalmas, korhadt kaput, de órák óta nem kapott választ. A férfinak már sűrű borosta húzódott az arcán, de a ráncok még nem ültek ki a homlokára. Erős felépítésű, jóképű, de rongyosan öltözött, csomag nélküli ember volt.

A déli napsugarak égették a bőrét, a szakadt pólója csatakosra izzadt, de érzéketlenül állta, és csak bámulta a hatalmas épületet.

– Évszázadok óta lakatlan a templomunk – szólította meg szelíden egy gyönyörű, érett arcú nő. Hófehér ruhája szorosan simult karcsú, izmos testéhez.

– Én akkor is be fogok jutni – makacskodott a férfi.

– Még a pap is messzire elkerüli. Rossz erők lakják ezt a helyet. Jöjjön inkább velem – csalogatta a nő.

– Megvárom, amíg beengednek.

– Ha lakik is bent valaki, nincs szüksége magára. Kövessen inkább, van egy hatalmas birtokom, ahol egyedül élek, pedig minden készen áll még egy ember befogadására. Csak nem hagy magára egy védtelen özvegyet? – simította meg gyöngéden a férfi karját, de az elhúzódott tőle.

– Én már elköteleztem magam – közölte színtelenül, le sem véve a szemét a templom kapujáról.

Fel sem tűnt neki, amikor a nő eltűnt. A követező, amit észrevett, hogy beesteledett, és langyos eső áztatta a dús haját. Annyira mozdulatlanul figyelt, hogy a közelben lévő szökőkúthoz menő alak észre sem vette. Az idős úr hegyes kavicsokat szórt a kút pereme mellé, rátérdepelt, és a vízbe nyomta a fejét. Kis idő múlva kiemelkedett, letörölte a vért a térdéről, motyogott valamit, majd a könnyeivel küszködve őt is elnyelte az éjszaka.

Majdnem hajnal lett, mire résnyire nyílt a kapu.

– Menj el – sziszegett ki valaki, de a férfi nem felelt. – Nem vagy elég jó ide – szólt valamivel hangosabban, de továbbra sem kapott választ. – Már elegen vagyunk – mondta még, de a kaput nem csukta be, amiből a férfi sejteni kezdte, hogy csak próbára teszik.

Amire a napfény színezni kezdte a teret, bent volt a templomban. Az ablakokon gyenge fények szűrődtek be, alig látott valamit, de amit kivett, az csupán a megkopott freskó, egy szokványos oltár, szúette imapadok és néhány összedőlt gyóntatófülke volt. A háta mögül végül előlépett egy posztóruhás öregember.

– Egyelőre a többi baráttól távol fogunk elszállásolni. Feladatod nem lesz, nem állhatsz szóba senkivel, csak velem, viszont bárhová bemehetsz, figyelheted a többiek munkáját, és a három közös étkezésen részt kell venned. A neved egyelőre Novícius. Az enyém pedig Perjel.

A szerzetesek a föld alatt éltek, a férfi is itt kapott szobát. Friss mész illata uralkodott benne, tiszta ágynemű várta az egyszemélyes ágyon, mellette pedig egy mosakodó lavór, szappan, tükör, és egy vastag gyertya egy teli doboz gyufával. Aludt néhány órát, mielőtt felfedező útra indult. Nem sietett, tudta, hogy itt fogja tölteni a hátralévő életét.

Amikor felfrissülten nekivágott, hamar rájött, hogy egy kisebb falu van a fenti alatt. A barátok cellái, a közös tisztálkodók, az étkező helyiség, egy csatornaszerű folyó, számos munkára való cella és a Könyvtár, ahová csak az Apát és a legkiválóbbak léphettek be.

A reggeli meglepően gazdag volt. A heti soros barátok fonott kalácsot, zsemlét, sonkát, szalámit, kolbászt, paradicsomot, uborkát pakoltak végig a hosszú asztalokon, és ahogy a Novícius jobban megnézte, a legtöbb szerzetes tekintélyes pocakkal és tokával rendelkezett. A zömük szemüveges volt, amin nem is csodálkozott a gyér világítás és a természetes fény hiánya mellett. Egy külön asztalnál kapott helyet, ahová egyedül a számára terítettek meg, a többiekénél jóval szegényesebb módon. Evés közben lopva az Apátra tekintett, de nem merte bámulni, épp csak megnézte az ősz hajú férfit, akinek mézes tea csöpögött a szakálláról.

Délelőtt a Perjel tanítgatta.

– Az ételt a kastélyból küldik. Maguk sem tudják pontosan, kinek, de már évszázadok óta ez a hagyomány, és nem merik megtörni. Egyszer volt egy uralkodó, aki megpróbálta, de őt keresztüldöfték, amíg a latrinán ült. Azóta babonásabbak.

– És akik hozzák, nem kémkednek?

– Ide kizárólag az olyan cselédek járnak, akiknek már nincsen lelke. A Fényképész küldi őket a kastélyba, nagyon jó szolgálók. Az aktuális feladatuk teljesen kitölti a fejüket, nem is beszélnek senkivel.

Az ebéd után a legtöbben aludni tértek, a Novícius pedig kihasználta az alkalmat, és körbejárta a munkára kijelölt cellákat. Nem különböztek igazán a lakószobáktól, csak annyiban, hogy felszerelték őket az íráshoz. Azok a cellák, ahol munka folyt, vagy félbehagyott szöveg feküdt az asztalon, zárva voltak, de csak a Novícius miatt. Egymásról nem feltételezték, hogy zavarnának, vagy beleolvasnának.

– Hogyan zajlik az írás? – kérdezte a Perjelt.

– A világon mindenkinek van egy története. Olyan, ami egyedi és zseniális. De nem mindenkinek adatott meg, hogy szavakba öntse vagy leírja. Ezek nem veszhetnek el. Amikor valaki meghal, a szavak különszakadnak tőle, és írót keresnek. A szerzeteseink pedig csak erre várnak. Minden történet megkeresi a maga íróját, aki a legjobban meg tudja őt fogalmazni. Az így készült szövegeket pedig átadják az Apátnak, aki néhány kiválasztott barát segítségével rendszerezi őket. Persze, sokféle rendszer létezik. A szerző, a helyszín, a szereplők, a cselekmény különböző csoportokba rendezi a történeteket. Így találkozhatnak könyvek formájában egész családok, de az egymást soha nem ismerő rokonlelkek is.

– Be kell valljam, Perjel, ennél is puritánabb körülményekre számítottam.

– Van, ami eltereli az írásról a figyelmet, ezért a fehér falak, a dísztelen szobák, igen. De rendes alvás és étkezés nélkül nem lehet dolgozni. Sokan alábecsülik ezt a munkát, másolásnak tartják, ők soha nem is lépnek tovább a novíciusok szintjéről.

Néhány nappal később a fiatal férfi felriadt a szobákat körülvevő csendre. Nem az alvás horkolással, forgolódással megtelt csendje volt ez, hanem az a fajta, amiben a feszültség életre kel, és a fejekben lüktet.

A barátok egy ázott szerzetes teteme körül álltak körben. A Perjel, miután eltemették a halottat, mesélni kezdett:

– Időnként a történetek nem egyszerűen szomorúak, vagy vidámak. A legkérgesebb írók között is előfordult, hogy olyat jegyeznek le, ami megviseli őket. A legtöbben ilyenkor megbetegszenek, fekszenek pár napot vagy hetet, azok, akik éppen nem dolgoznak, ápolják őket. Mind voltunk már ilyen helyzetben. De van olyan, hogy az írónak a lelkéig hatolnak a saját szavai. Megbabonázzák, és megoldást keres. Néhányan ilyenkor kimerészkednek éjszaka. Azt beszélik, a szemben lévő szökőkút vize varázserővel bír, aki beledugja a fejét, annak látomásai támadnak, és megért olyan dolgokat, amiket azelőtt képtelen volt. Viszont sokan óvatlanul mennek.

– Láttam egy férfit, aki kavicsokon térdelt.

– Igen. A Polgármester. Évek óta a kút rabja, mert rájött, hogyan ne fulladjon meg.

– Ez történt akkor a baráttal, aki eltemettünk?

– Tudta jól, milyen veszéllyel jár a kút, tapasztalt szerzetes volt, de ilyenkor ez mit sem ér.

Hetek óta lakott a földalatti kolostorban. Pár napja minden vacsora után elé állt a Perjel, és csak annyit kérdezett:

– Kész vagy mindent feláldozni az írásért?

– Kész vagyok – felelte, mire a Perjel megcsóválta a fejét, és aludni tért.

Egy reggeli után a Novícius rosszul lett. Visszavonult a szobájába, az ágyára ült, és órákon át csak nézte a fehér falat. A gyertyája is kialudt, de észre sem vette. Majdnem az ebédet is kihagyta, de valami arra ösztökélte, hogy mégis egyen, érezte, hogy kell az erő.

Evés után bizonytalanul benyitott egy dolgozócellába.

Mindent a keze alá készítettek, toll, papír, gyertya. Volt egy első mondata, és nagyjából sejtette a cselekményt. Vázlatot írt egy lapra, amit aztán maga elé támasztott, de végül bele sem nézve írni kezdett. Másnap reggelig fel sem kelt a székéből, akkor is épp csak az ágyáig jutott. Úgy aludt, mint aki álomba ájult.

Reggel remegő kézzel nézte át, amit alkotott. Voltak hibái, felesleges szavak, mondatok és hiányzó bekezdések is, egész nap szerkesztett.

Még napokon át dolgozott vele, aztán újabb napokon át csak bámulta.

Amikor a Perjel elé állt, az már mindent tudott. Szó nélkül elvette tőle a kész szöveget, alaposan átolvasta, le sem ültek közben.

– Elsőre egészen jó – állapította meg, rá sem nézve a fiatal férfira. A Novíciusnak kioldott a reggel óta a gyomrába fészkelt görcs, és mély levegőt vett. – Vigyük az Apáthoz, majd ő átveszi innentől.

Az Apát nem kelt fel a székéből, súlyos teste alig mozdult, amíg olvasott. Nem szólt semmit, csak amikor a végére ért.

– Úgy látom, van egy új szerzetesünk. Vezesd át őt, Perjel a barátok lakrészéhez. Ez a szöveg pedig megkezdheti a Könyvtárban a maga életét.

Az új szobája ugyanolyan volt, mint a régi. Nem változott a világon semmi. Csak író lett belőle.

 

 

(Illusztráció: candlelight)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Csiperke nevű gomba. Egy szép tavaszi napon megszületett, egy fenyőfa tövében.
Fonyód, a fenyőfa köszöntötte új barátját. Úgy gondolta, neki feladata elkezdeni barátságuk építését. Be is mutatkozott neki.
– Szia! Fonyód vagyok, a fenyőfa.
– Szia! Én Csiperke vagyok, a gomba – s ezzel el is szundikált.
A fenyőfa úgy gondolta, fiatal barátjának szüksége van még a sok pihenésre, így hát nem zavarta. Megint új napra virradt az erdő. A kis Csiperke újból felébredt. Fonyód folytatta volna a tegnapi beszélgetésüket, ami alig volt több egy rövid bemutatkozásnál, de a gyerek-növény csak zavartan ácsorgott.
– Miért mesélsz nekem az erdőről, mikor még azt sem tudom ki vagy?
– De hiszen tegnap mutatkoztam be neked! Fonyód vagyok. Nem emlékszel? Te is bemutatkoztál nekem. Te Csiperke vagy.
– Nem, én kérlek Galagonya vagyok, nem is értem honnan vetted ezt a nevet, biztosan összetévesztettél valakivel.
A  gomba ismét elaludt, most már mint Galagonya. A fenyőfa nem igazán értette, mért hiszi a gomba ismerőse azt, hogy még sosem látták egymást. Pedig kettejüknek életük hátralévő részét egy igen szoros szimbiózisba kellene leélniük.
Újabb éjjel következett. Mikor pirkadni kezdett, Fonyód úgy döntött, most nem ébreszti fel kis szomszédját, hanem úgy tesz mintha aludna, s várja hogy majd ő kérdezzen.
– Ki vagy te itt mellettem, és micsoda óriás vagy!– szólt a gomba.
– Én Fonyód vagyok! Remélem megismerhetlek, s barátok lehetünk. Nem szeretnélek megbántani, de nem érzed úgy, hogy már találkoztál volna velem?
– Nem, nem. A világért sem. Miért, ismernem kellene téged?
– Óh, nem, nem igazán. De megmondanád a nevedet, ha már én is bemutatkoztam neked?
– Persze, én Pereszke vagyok. Ez az első napom a Földön.
Szegény Fonyód tétlenül állt Pereszke mellett. Nagyon kíváncsi volt, de nem tudta eldönteni, hogyan is deríthetné ki, mi zajlik éppen.
Ne haragudj, hogy megkérdem, de hogy hívták az anyukádat, Pereszke?
– Nem haragszom. Az anyukám Galagonya volt, a nagymamám pedig Csiperke.
– Ebben egészen biztos vagy?
– Egészen biztos vagyok– felelte a gomba.
Nem értette a fenyőfa, hogy minek is a szemtanúja, mi folyik körülötte.
A gombák ilyen rövid életűek? Vagy ő aludt olyan sokat, hogy egy egész gombaéletnyit szundikált át? Vagy ki aludt, mennyit és hogyan?

Ez maradjon titok!