Delfinkirálynő

 

A függöny kék volt. A delfinek még kékebbek. Fölugráltak meg a mélybe vesztek, és megfagyott fekete szemeikkel bámultak ki a gyűrődések közül.

A fürdőkád óriási volt, sokkal nagyobb, mint a régi lakásban. Az óriási kád elé nem is volt elég egy zuhanyfüggöny – bár az is igaz, hogy sokáig egy függöny sem volt.

Aztán egyszer a Laci megvett egyet akciósan, mert a fürdőszoba közepén lévő lefolyó elromlott, és egy hülye függöny még mindig olcsóbb, mint egy új lefolyó. Az anyjával sokat veszekedett miatta, mert ugye a függöny meg kicsi lett, és lent a repedésekben tovább poshadt a víz.

Aztán sok idő telt el és egyszer csak megint vettek egy kicsi függönyt. Egy ugyanolyan delfineset, csak azt úgy rakták fel véletlenül, hogy a delfinek pont a másik irányba úsztak rajta. Úgyhagyták.

A fürdőkád szélén a csempék közül majdnem minden nap leesett néhány fehér kis darabka. Fuga. Ezt Lacitól hallotta egyébként. Nézd meg ez a szaros fuga itt szakad le nekem, vagy valami ilyesmi, mindenesetre nagyon tetszett neki az, hogy fuga. Megjegyezte.

 

A kádon fent, a második csempe végig volt hasadva. Mindig ezt a hasadékot bámulta, mikor a wc tetején üldögélt. Úgy képzelte, hogy a hasadék egy víz alatti barlang, ahol a vízi szörny lakik. A vízi szörny már rég nem mer előjönni, mert a delfinkirálynak egyszer elrabolta a gyönyörű feleségét, s a király mikor ezt megtudta, egész seregével beúszott a barlangba, megvívott a vízi szörnnyel és megfenyegette, ha még egyszer kimerészkedik az odvából,  bizisten megöli. Úgyhogy a szörny bent éldegélt és várta, hogy valami baj legyen a delfinkirállyal.

Egyszer az iskolában fogalmazást kellett írni. Tíz sor a füzetbe, a címe pedig: Otthon, édes otthon. Nem írta meg, ezért Klári néni elkérte az üzenőjét és kiabált hogy már nincs is több hely a hátuljában; hogy lehet egy kislány ilyen megátalkodottan elvetemült meg, hogy, amit művel az már definiálhatatlan. Ezen a többiek nevettek. Hogy definiálhatatlan. Meg azt is mondta, hogy azon is látszik a borzasztó jelleme, hogy el sem pirul, de arra várhat, hogy olyan primitív szintre süllyedjen mint tanár, hogy megüssön egy gyereket. Nem hisz az ilyenekben, pedig lehet, hogy kéne. Mert hát csak az válik be, amiben az ember hisz ugye. Ilyeneket mondott Klári néni és helyette is vöröslött a feje.

 

Egyszer kitalálta, hogy a papucsát felteszi a kád padkájára, hogy szép fogata legyen a delfinkirálynak, ne kelljen az úszással fáradnia. Ha egy-két tengericsikót szerez magának, azok majd kocsikázzák a hullámok között, a delfinkirály meg majd kedvére mosolyog. Bár a delfinkirályok amúgy is mindig mosolyognak, de talán ha fogatuk van, akkor még jobban.

Így bámulta általában a nagy mélykék függönyt. Várta, hogy a király nevessen.

Az egyik nap, mikor hazajött a napköziből, a Laci nem volt még otthon. A fürdőszobához vezető folyosón halálos csendben ment végig, mindig is félt az ottani szekrényektől.

A záraktól is félt, de nem amiatt, mert ijesztőek lettek volna, csak iszonyodott a gondolattól, hogy bezárja magát és baj lesz. De inkább bezárta. A zárakat egyel jobban meg tudta szokni, mint a szekrényeket.

 

Még egy kis ideig hallgatózott, szuszogott. Szép lassan merte csak meghódítani tekintetével az ismerős fürdőszobát. Egy idő után felmerészkedett jól megszokott helyére és elkezdte nézni a függönyöket.

 

Szépen lassan fentről lefelé, lentről felfelé, aztán oldalvást is.

Nézte a megkövült delfineket, megvolt mind a harminchárom. Háromszor is átszámolta.

 

Kint már sötétedni kezdett, a keze lassan átmelegítette a wc tetejét,. Akár ki is húzhatta volna a feneke alól, de ezt mégsem akarta.

Hallotta, amikor a bejárati ajtó becsapódott. Érezte a gyomrában a kavicsokat először megrezdülni, aztán megfagyni. Visszatartotta a levegőt. Az egyik függöny kilebbent a kád belsejéből. A delfinbirodalom így két részre szakadt. Meg akarta igazítani, de nem mozdult. Csak nézte, hátha magától helyreáll a rend.

Kint összetört valami pohár, hallotta a csörömpölést, és hogy valaki dülöngél meg káromkodik a folyosón.

A függöny nem mozdult. Arra gondolt, hogy talán nem is az ő nevét ordítják odakint.

Regina!

 

Megnézte újra a zárat, aztán megint a delfineket – kereste az aznapi delfinkirályt.

Mert minden nap más uralkodót nevezett ki. Az mégsem lett volna igazságos, ha mindig ugyanaz a delfinkirály. A mostani kedvence pont középen volt, úgyhogy miközben félig azt figyelte, hogy a gyomrában lévő kavicsok még mindig nem zörögnek, azt is elkezdte nézegetni, hogyan lehetne legközelebb letenni a delfinhez a papucsot.

 

Mikor a Laci először nekidőlt az ajtónak, akkor találta meg a papucs helyét. Most valami újat talált ki. Nem a kád szélére tette, hanem a mosdókagylóra a papucsot. Így még magasabbra repítheti majd a királyt.

A Laci most tényleg sokat ihatott. Negyedjére tudta csak betörni az ajtót.

Nem nézett egyből oda. Az a szaga volt, amit nem szeretett. Amit a kavicsok se szerettek. Ami miatt az anyja is sokat kiabált régen.

Ordított valamit a Laci, pont akkor ordított, mikor Regina meglátta a delfinkirálynőt. Az mindig ugyanaz volt. Csak a királyok változtak. A királytól kicsit feljebb illegette karcsú derekát a függönyhullámokon. Pont a királyi páros között vöröslött a Laci feje.

Ezután történt a baj. Az egyik függöny leszakadt. Pont az, amit épp nézegetett.

Regina nem bírt mozdulni. A felső sor második csempéje leesett és összetört a padlón. A vízi szörny hirtelen előbukkant, láttára iszonyatukban megfeketedtek a fürdőszoba kövei, a nagy törölközők magukba burkolóztak. Regina hallotta, hogy egy testet húznak végig a kövön – oda van a delfinkirályné.

John Donne: Virradat

Igaz, felkelt a Nap, hát mégis mi mást tegyen?

De emiatt felkelnél mellőlem, édesem?

Mondd meg, miért kelnénk fel, csak mert fényes az égbolt?

Tán le is azért feküdtünk volna, mert sötét volt?

A szerelem, amely éjjel összehív,

ha fenn van a Nap, csak még jobban szorít.

 

A fénysugárnak nincsen nyelve, de csupa szem,

s ha kémként mégis beszélni tudna, azt hiszem

a legrosszabb az lehet, mit rólam elcsacsog,

hogy szívesen maradnék ott, ahol jól vagyok,

és mert szeretem szívem, s becsületem,

a birtoklójukat el nem engedem.

 

Muszáj, hogy tengernyi sok dolgod elvigyen innen?

Ó, ez a legrosszabb betegség a szerelemben.

Bolondra, gonoszra rátalál a szerelem,

a szegényre is, csak a dolgos emberre nem.

Ki együtt űz munkát szerelemmel,

rosszabb, mint udvarló házas ember.

 

Hisz egy család vagyunk, nemde?

A gyereknek vannak jogai, de nem rendelkezik önmagával. Mintha a létezése sem illene semmilyen demokráciába.
Van állampolgársága, lehet bankszámlaszáma, nemi élete, vagyona, de nincs szavazata.
Hiszen külön személy, de egy percre sem hagyhatod magára. Van akarata, de vigyázni kell rá. Akkor is vigyáznod kell, ha a gyerek nem akarja. A pirosnál átrohanó gyerek anyja sem védekezhet azzal, hogy ő semmi mást nem tett, csak tiszteletben tartotta a gyerek szabadságát – valamiféle hatalmat és szükséges nyomásgyakorlást (ezt persze ma már gondviselésnek hívják, ld. szülő / gondviselő a hivatalos iratokban) a jog is szükségesnek tart.
Még a beszélni nem tudó gyereknek is van saját akarata. Egész tudomány- , sőt iparágak, a megfellebbezhetetlennek hitt anyai ösztön küzd azért, hogy „megértse” a gyermeket, hogy a „lehető legjobbat” biztosítsa számára.
De mi lehet a legjobb?

f872fdb9f413a38476c609c39046497f

A csecsemőkor egyik paradoxona, hogy mindnyájan átéltük, de nem tudunk visszaemlékezni rá. A kisgyerekkori történések beleíródtak a személyiségünkbe, de nem tudjuk visszaidézni saját kiszolgáltatottságunkat. Minden gyerek messziről jött vándor, igazi kis herceg, botladozik velünk a sivatagban, jeleket ad, de azért mégiscsak idegen. Talán ezért a legnagyobb bűn: gyereket bántani.
Persze ennek sem minden formájára kapjuk fel a fejünket. A szegénység okozta lassú megnyomorodásnál, testi-lelki kínoknál, kiszolgáltatottságnál mélyebben érint minket a gyermeki éhhalál híre. Mert a halálra éheztetés és a nemi erőszak egyformán mitikus bűnök.  Hiszen mi lesz a világból, ha az anyák nem etetik, az apák nem védik meg a gyerekeiket?
A hírek alapján úgy tűnik, hogy Magyarországon drámaian éhen halni csak közép- vagy felső-középosztálybeli családban lehet. Egy szegény, tanulatlan, gyámoltalan család képtelen kizárni a gyerek életéből az orvost és a védőnőt, nincsenek tisztában azzal, hogy ezt törvényesen megtehetik, ahogy persze azzal sem, milyen igazolásokkal lehet a hatóság figyelmét kikerülni. És talán ehhez különösebb igazolások sem kellenek: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés segíthet a hatósági fürkészést közömbösíteni.
Pedig a szülői hatalmat csak társadalmilag ellenőrzött módon gyakorolhatod. Hiába tiéd a gyerek, nem adhatod el, nem verheted agyon. De a jogrend életszerűnek tart ösztönös reakciókat is. Akkor is, ha ezt a jogszabályalkotó nem különösebben részletezi. Feleséged van? Akkor biztos lefekszetek egymással. Gyereked van? Akkor segítséget hívsz, ha bajban van.
Ám az „éhenhalási ügyek” legrettenetesebb tanulsága, hogy a hermetikusan zárt kisközösségekben ezek az ösztönös reakciók sem működnek. Vagy azért zárkózik be egy kis közösség, mert szégyenli az emberi  interakciók teljes hiányát? Ilyen három-, négy-, ötszemélyes poklokban tartanak túszul gyerekeket?
Az anyai ösztön nem valami tudatalattiban rögzített, ősi és megfellebbezhetetlen tudás. Hanem társadalmi interakciókban bomlik ki és fejlődik, mint maga a nyelv.
És bármit állítanak a szociológusok, a tartós, megbízható falak nem megvetésből, hanem pénzből épülnek. Semmi sem zár el jobban másoktól, mint a pénz: egy jó lakás, egy drága óra a csuklón, egy drága autó vagy a magabiztos fellépés.

De hogy jutsz el oda, hogy nem kérsz segítséget, mikor haldoklik a gyereked?
Hiheted, hogy még az éhhalál is jobb a külső világ ármányainál. Az orvostudomány szélhámoskodásánál. Az ápolónős-doktoruras-védőnős, hatósági kínzóeszköznél. Hogy meg kell védened a gyereket. Vagy hiheted, hogy a gyerek felelős mindenért, tehát mi sem természetesebb, hogy ő is kiveszi a részét a felnőttek szenvedéséből. Hisz egy család vagyunk, nemde? Azért élünk együtt, mert szeretjük egymást, mert közösséget vállalunk. Te szenvedsz, ő éhezik – nagyon is rendjén való.
Vagy annyira felborult minden, a nappalok és az éjszakák összefolytak, az édesből keserű lett, a keserűből édes, hogy úgy látod, a gyereked boldog.
Hogy végre elaludt. Az édes, kicsi gyermek…

 

11224f3afd74af691e70077efbfe55a8

 

 

 

 

Illusztráció: Igor Melnikov

Kocsisok

 

Merre dobognak a kocsisok?
Fujtatva a lovak, lovasok?
Kantárszáron kérges tenyerű
szenesek —
Mit vezetnek a szenesek?

Lovat vezetnek a szenesek.
A lovak teste remegett.
Megfeszült a kantárok szára,
haragos Égbe kiáltva
fújtattak a szenesek.

Vasabroncsok alól kipörgött
kő és kavics karcolta az Eget,
a járda szalagjára fűzött házsor
térdre ereszkedett,

és fölsóhajtottak a drótfonatú
pincetorkok,
félig-alvón
a pincetorkok –

Vajon merre dobognak a kocsisok?
Fújtatva a lovak, lovasok?

Újraírás és veszteni valók

Csörsz István problematikus író, és ezáltal a maga nemében problémafelvetésre kiváló. A hetvenes években a Sírig tartsd a pofád című könyve, a szociális kirekesztettségben élő alanyokkal készített interjúkötete a mai napig népszerű. Novellás kötetei kevésbé ragadtak meg a köztudatban, de újabban, újra és újra előkerül a neve; sorra jelennek meg régebbi írásai, legutóbb az 56-os forradalom katonáinak beszámolóiból készített dokumentum-kötet, a Viharjelzés (Napkút, 2014) és tavaly, a Vesztesek (ami nem mellesleg, 1975-ben íródott).
A regény science-fictionnek készült (legfőbb ihletforrása Stanisław Lem Solarisa, mely akkoriban mély benyomást tett az íróra), melyet részben be is teljesít, Csörsz regényétől azonban mégsem azt kapjuk, mint amit e műfaj hallatán elképzelnénk, bár nem is ezt várjuk, hiszen híresen földi, realista író.
A történet terepén – a III. évezred küszöbén épp átbukva, valahogy így tűnik fel – egy hallatlanul érdekes kontraszt-helyzet előtt állunk, egy jól (akár öntudatlanul) kiszámított retro-jövőben. Korunkban, 2020-ban játszódik, azonban mint a legtöbb science-fiction, megírása korának képét is híven tükrözi. Ebben a regényben egy – akár posztmodern jellegűnek is tekinthető – idősík-keveredést tapasztalhatunk, hiszen a mérleg jobbára az előző évszázad felé billen. Az atmoszféra a füstös hetvenes évek lágy, okkersárga hangulatát idézi, hiába uralja a légteret a közlekedés, hiába segédkeznek robotok az ember mellett, a történet egésze egy érdekes kaland egy 2020-ba csöppent hetvenes évtizedről, mind materiális eszközeiben, mind pedig társadalmi berendezkedésében, emberi kapcsolataiban.
A regény szerkezeti alapját képező történet főbb szereplői ösztöndíjas, törekvő, lelkes fiatalok. Az ösztöndíj külföldre szól, ám sokkal nagyobb áldozatot követel, mint kezdetben gondolnák. A diákok boldogulásának útján szembejövő zsákutcák egyre inkább a múlt, a homályba veszett családi kötelékek, az egymáshoz, barátokhoz fűződő viszonyaik, az otthon (a biztonságérzet, valódi önmaguk megélése, meglelése) felé terelik a gondolati sík mozgástereit, mely akaratlanul is ráirányíthatja figyelmünket az online kiadású közösségi hálók élő adásában megfigyelhető aktuális korproblémákra.
A Londonban tanuló diákok élete kilátástalannak tűnik, elismerésért és megélhetésért, de főként morális értékeik megtartásáért küzdenek, azonban a még mindig uralkodó kapitalizmus nem hagy teret érvényesülésüknek. Érdekesség, hogy a hetvenes években a kiadók főként ideológiai alapon utasították vissza a könyv kiadására vonatkozó igényt, mely szerint a szerző által ábrázolt korban elképzelhetetlen, hogy kapitalizmus még létezzen.
Szinte minden szereplő máshonnan származik, a diákok többsége főleg Kelet-Európából; ezek az összekuszált energiák (magától értetődően a bevont kultúrák és nemzetideák) szétvethetnék a regény szerkezetét, de valójában erősítik, egységesítik azt kellőképp halvány kontúrjaikkal. A cselekmény folyamán haladva egyre mélyebb bepillantást nyerhetünk a főbb szereplők életébe és múltjába, a múltjukhoz való viszonyukba, mely a történet végére határozottan kiélesedik: az idegenség-érzet a konfliktus szintjére emelkedik.
A regény olvasása közben felszínre kerül az elbizonytalanodás, a döntésekben való kételkedés, az önsorsba vetett hit kérdéskörének problematikája és ezeknek realitáshoz való viszonya, attól való függősége. A valakiből idegenné és az idegenből valakivé válás párhuzamos szálain haladhatunk végig és juthatunk el hovatartozásunk, helyes irányba haladásunk megkérdőjelezéséig. Szinte minden regényszereplő saját lehetőségeinek spektrumát testesíti meg; a boldogulás folyamatában a boldogság hiánya válik szembetűnővé. A döntéshozatal, a felelősség vállalásának súlya kap indokolt nyomatékot, ennek alapját képezi a hontalanság, az otthontalanság érzése, melyre a diákok sikereik törékeny illúzióját építik.
A fő cselekményszál egy halálraítélt fegyenc története, akit egyfajta emlékezettel, memória-manipulációval foglalkozó kutatáshoz kísérleti alanyként használnak fel. Vajon újra lehet-e egy életet írni? Vajon bele lehet-e avatkozni egy már megírt történetbe, sorsba? Ezt a populáris, adaptálható témát fejtegeti a regény. Az eltörölt, elfelejtett múltját kergető elítélt lesz végül manifesztációja és egyben szimbóluma a mellette párhuzamosan, aránylag egyforma minőségben felbukkanó hősök életének. A gyökerektől való fokozatos elszakadás pillanatképeit örökíti meg a fegyenc orvosi kezelése, mely egyben egy új élettörténet megírásának lehetőségét is mérlegre teszi, de vajon bekövetkezhet-e? A kísérletet végző orvos, a kitűnő, elismert diák, alapos, logikus elme, a következményekkel azonban nem számolva belenyúl egy másik ember életébe, mely döntése saját életére is kihatással lesz. A munkáját önmaga védelmére felhasználó, magánéletétől elzárkózó, merev, elhallgató természet egy ambivalens karakter tükre; folyamatos vívódásai a külvilág kreált és a magában becsben tartott értékek között diszharmonikus hőssé teszik, aki képtelen elhatározni magát sorsa felett, s ezáltal válik a történet talán legérdekesebb szereplőjévé.
A regény egyetlen őszintének beállítható karaktere egy nőalak, kihez fő motívumként a hang társul; kutatási területe a hangpszichológia. Ezt a szálat a regényben elnyomja végül a halálraítélt sorsának ügye, ettől függetlenül fontos részét képezi a regény cselekményének. A szereplő őszintesége már a szöveg formai szintjén is észlelhető, egyes szám első személyű hangja őt hozza hozzánk a legközelebb. A hangtól való függése életének, kutatásának tárgya, és mint hogy a legteljesebb önismerettel rendelkező karakter, így a leginkább kidolgozott is a regényben. A hangban rejtőző történet, a megbúvó igazság és hazugság arcai, mind az ő érzékenysége és megfigyelői képessége által tárulnak elénk. Sajnos, nem kellőképp hangsúlyos vonal, pedig lehetne. Mindenesetre az ő szereplése köti össze, tereli egy síkra a regény mellékszálait, az elhallgatás, a gondolati sík analepszisei, a kérdésfeltevés, a válaszkeresés, egyszóval a diszkurzus által, mely végül a cselekmény fő motivikáját adja és engedi kriminalisztikai irányban kifuttatni a történetet.
A regény a karakterábrázolást illetően erős, kellőképp egyensúlyban tartja a narratívát, cselekményszálai végérvényes kibontatlanságának hiánya ellenére is.

Egy külsődleges szempontból megközelítve meg kell jegyezzük, hogy a regény megírásának folyamata végtére is tükörre talál a történet problémafelvetésében. A könyv utolsó oldalain helyet kapott – a regény keletkezéséről szóló – részletek, melyek Az írás művészete című esszékötet kiadatlan függelékéből származnak, a szerző kedves, őszinte hangján tájékoztatják az olvasót az írás közben felmerült problémákról. E nehézkes folyamat hangulata érződhet a regény auráján; a pesszimizmus erős lüktetése, folytonos visszhangja; a kockázat, a döntések és a felelősség vállalása, az elhatározás küszöbe, érintve a szerzői én-t, a közt és a köztest, mind megkezdi a maga játékát a szövegben, és az ábrázolt karakterisztikában.
(A szerző és szöveg kapcsolatával foglalkozó irodalomelméleti témákat és problémákat ez újra elevenné, vita tárgyává teheti.)

Az interjú- és dokumentum kötetei után, Csörsz kirekesztettség-élménye végtére is realizálódhatott egy már saját műben, a folyamat és a vele járó útkeresés beteljesíthette önmagát. Bárhogyan is történt, bárhogyan is esett a saját csapdájába az író, bölcs belátással és humorral viselte, és ezért mélyen tisztelendő.
A regény tehát elkalauzol minket egy érdekes, földi, földi és mindennapos problémákat felölelő futurisztikus világba, és egy annál is inkább életszerűbb konfliktusba, ahol mindenképpen adalékanyagot kapunk az élet kérdéseihez.
Tanulságként levonható, hogy az élet újraírásának művészete keserű és erőt emésztő, a lehetőségét azonban meg kell hagyni; a felülírás ugyanúgy teremtés és születés, és minden esetben átírja a sorsot…

 

 

(Szerzői illusztráció – a kép egy az író által kifaragott szobrot ábrázol, mely az 1970 körül megjelent  National Geographic egyik számában megtalálható fénykép sajátos reprodukciója, egyben ihletadója volt a Vesztesek egyik jelenetének, illetve segédkezett a mű egyik fő karakterének “létre hívásában” is. )


Egyensúly

Sanyi bá már egy éve élt tolószékhez kötve, pedig azon kívül, hogy szerette a jó bort, és időnként alaposan felöntött a garatra, semmi komoly baja nem volt. Egy napon azonban, senki sem tudja, miért, eldöntötte magában, hogy márpedig ő nem fog járni. Csöpi néni, a felesége, – magas, sovány asszony, folyton sopánkodott és a kezeit tördelte, meg vijjogó hangon kántálta, hogy „Sándorom!” – hívhatott hozzá akármilyen orvost, végül mind ugyanazt mondták: nincs az öregnek az égvilágon semmi baja, csak nem akar járni, és kész. Délutánonként, amikor iskola után lent játszottam a ház előtt, gyakran láttam Sanyi bát, amint tolószékével egészen közel merészkedik a párkányhoz, és sápadt arcával, szürke szemeivel kíváncsian kémleli az ablakon túli világot. Ha netán túl hosszúra nyúlt a bámészkodás, azt Csöpi néni azonnal a többi lakó tudtára adta, ahogy rákezdte: – Sándorom, gyere már el az ablaktól, még kiesel nekem rajta, aztán mit csinálok veled? Sanyi bá ilyenkor rögvest visszahúzódott, mint az árnyék és csak a következő napon bújt elő megint. Ahogy teltek az évek, Csöpi néni egyre jobban belefogyott a szolgálatba, az arca hamuszínűvé vált, alakja áttetsző lett, de a hangja, mint a sziréna, csak vijjogott tovább. Az öreggel nehezen viselték egymást, talán soha nem is volt boldog a házasságuk, csak úgy megtörtént, ahogy annyi minden más is megtörténik az életben. Reggelente, amikor Csöpi néni a boltba ment, a ház lakói viszolygással vegyes szánalommal figyelték és találgatták, vajon melyikük bírja tovább. Ha a fiuk látogatóba jött hozzájuk vidékről, akkor még rosszabb volt, mert a két öreg vérszemet kapott, és mindenáron megpróbálta egymást túllicitálni. Sanyi bá rekedt, mély hangja ilyenkor úgy dördült bele az éjszakába, hogy remegtek a ház falai. – Meglátod, egyszer felvonszolom magam a tetőre, fel én, és leugrom, le bizony! – Nosza, rajta! – vágta rá az asszony. – Legalább mindenki megtudná, hogy csak játszod itt a nyomorékot! – Nem kellett volna anyádat elvennem, – fordult a fiúhoz Sanyi bá – már fiatal lánynak is olyan volt, hogy ha csak ránéztem, megsavanyodott a szám íze. De aztán jöttél te, hát vállalni kellett, nem akartam, hogy úgy maradjon, egyedül. A fiú hangját soha nem lehetett hallani, csak a két öreg viaskodása törte meg a ház csendjét, végigkúszva a falakon futó csövekben, mint egy sunyi kígyó. Egy fakó késő őszi napon aztán meghalt Csöpi néni. Végül ő ment fel a tetőre és vetette magát a mélybe. A betonra zuhant, azonnal szörnyet halt. Láttam, ahogy letakarták a fekete zacskóval. A járdán minden csupa vér, a halottat körbeállók arcán iszonyat. Én még nézni akartam tovább, de anyám elvonszolt onnan. – Ne bámészkodj már, nem neked való ez – mondta. Sanyi bá eltemette a feleségét, ám ahogy sejteni lehetett, nem sokat bánkódott miatta. – Még ki sem hűlt szegény öregasszony, ez máris kivirult, mint a tubarózsa – így anyám. És tényleg. Az öreg két héttel a temetés után kipattant a tolószékből, mint egy labda és meg sem állt a környék legszebb özvegyasszonyáig. Az iskolából hazafelé jövet sokszor láttam, ahogy a ház előtt ülnek az egyik padon és búgnak, mint a gerlék. Tavaszodott már, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy különösen fényes tollú, jól megtermett szarka csipegeti az eleséget Sanyi bá ablakpárkányáról. Az öreg olyannyira magához édesgette a madarat, hogy egészen szelíd lett. Egyszer még azt is láttam, ahogy a tenyeréből evett. A szomszédok a csodájára jártak a dolognak, már csak azért is, mert senki sem úgy ismerte Sanyi bát, mint aki képes így törődni bárkivel, főleg nem egy állattal. A madár annyira hozzánőtt a gazdájához, hogy még a vállára is ült. Ha nem a saját szememmel látom, én sem hiszem el. Vasárnaponként Sanyi bá kiöltözött, és jobb karján a szép özvegyasszonnyal, bal vállán a madárral büszkén sétálgatott a lakótelepen. Különös látványt nyújtottak így hárman, de kétség kívül volt bennük valami időn túli harmónia.
Pár hónappal később feltűnt, hogy nem látom az öreget. Gondoltam, talán elutaztak a szép özvegyasszonnyal vidékre, kúráltatni magukat, a madár meg, gazda híján, elszokott a környékről. Egy napon azonban, ahogy egymás után szeltem a lépcsőket, felérve arra az emeletre, ahol Sanyi bá lakott, förtelmes bűz csapta meg az orromat. Közelebb mentem az öreg lakásának az ajtajához, de a büdösség nem szűnt meg, sőt, olyan intenzívvé vált, hogy megtántorodtam tőle. Hamarosan a többi lakó is megérezte a borzalmas szagot, és kihívták a rendőrséget. A kopogásra és a csengetésre senki sem reagált, a rendőrök betörték hát az ajtót. A szobába belépve szörnyű látvány tárult eléjük. Az öreg ott hevert az ágyán, a két szeme kivájva, körülötte rengeteg vér. A büdösség mindent elárasztott, a rendőrök öklendeztek, ki kellett nyitni az összes ablakot. Soha nem találták meg a tettest, semmilyen nyom nem maradt utána, csak egy szép, fényes madártoll hevert az ágyon.
Egy szarka tolla volt, azt mondják…

 (Illusztráció: Lori McNee)


Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info