És magához szólította Pilátus Náhumot, aki a történettudományban járatos, tanult ember volt, és így szólt hozzá:
– Igen kellemetlen számomra, Náhum, amiért a ti nemzetetek fejébe vette, hogy keresztre feszítteti azt az embert. A mennykő csapjon belétek, hisz ez nyilvánvaló igazságtalanság.
– Ha nem volna igazságtalanság, történelem se lenne – mondta Náhum.
– Semmi közösséget se vállalok az egész üggyel – jelentette ki Pilátus. – Mondd meg nekik, hogy gondolják meg még egyszer a dolgot.
– Már késő – szólt Náhum. – Én ugyan az eseményeket csupán könyvekből követem, és ezért nem mentem el bámészkodni a vesztőhelyre; de éppen az imént érkezett vissza a takarítónőm, és elmondta, hogy már fölfeszítették és ott lóg jobbfelőli és a balfelőli férfiú között.
Pilátus homloka elborult, arcát kezébe rejtette. Kisvártatva megszólalt.
– Hát akkor ne beszéljünk róla. De mondd, kérlek, mit követett el a jobbfelőli férfiú és a balfelőli férfiú?
– Pontosan magam se tudom – válaszolt Náhum. – Egyesek azt mondják, hogy gonosztevő mind a kettő, mások meg úgy vélekednek, hogy afféle igehirdetők. A történelem szemszögéből nézve azt hiszem, hogy valami politikával próbálkoztak; csak az nem fér a fejembe, hogy a nemzet mind a kettőt egyszerre feszítette keresztre.
– Nem értelek – jegyezte meg Pilátus.
– A dolog így áll – magyarázta Náhum – néha az emberek a jobboldalit feszítik meg, néha meg a baloldalit; a történelemben mindig is így volt. Minden korszaknak más mártírjai vannak. Van olyan idő, amikor azt vetik a tömlöcbe vagy juttatják keresztre, aki a nemzetéért harcolt; máskor aztán az kerül sorra, aki azt hirdeti, hogy a szegények, a rabszolgák javáért kell verekedni. Ezek ketten váltogatják egymást, és mindegyiknek megvan a maga ideje.
– Aha – szólt Pilátus. – Ti tehát megfeszítetek mindenkit, akinek a szándéka jó és becsületes.
– Körülbelül így – bólintott Náhum. – De a dolgoknak van egy bibije. Néha azt vélnéd, hogy ezek a szóbanforgó emberek inkább a másik párt elleni gyűlöletet szítják, mintsem az általuk hirdetett rendes dolgokat segítenék elé. Az emberek mindig valami szépért, valami nagyért feszítik keresztre. Az, aki éppen ott lóg a kereszten, az életét egy nagy ügyért áldozta; de az, aki elhurcolta a kereszthez és odaszögezte, az, Pilátus, rossz és bitang, még a képe is csúnya és undorító. Bizony, Pilátus, a nemzet nagy és szép dolog.
– Mármint a miénk, a római – szólt Pilátus.
– A miénk is – mondta Náhum. – De a szegények igazsága is nagy és szép dolog. Csakhogy ezek az emberek belefulladnak a gyűlöletbe, a haragba, mindeme nagy és szép dolgok kedvéért; a többiek meg hol az egyikkel tartanak, hol a másikkal, és mindig segítenek keresztrefeszíteni azt, akin éppen rajta a sor; esetleg csupán messziről nézik az egészet és azt gondolják, úgy kell neki, miért nem tartott a mi pártunkkal.
– De akkor mért feszítik meg a középsőt? – firtatta Pilátus.
– A dolog így áll – válaszolt Náhum – ha a baloldali marad felül, keresztre feszíti a jobboldalit, de legeslegelőször a középsőt. Ha a jobboldali győzedelmeskedik, keresztre viszi a baloldalit, de még előbb a középsőt. Megeshetik persze, hogy a dolgok összebonyolódnak és harcra kerül a sor; ilyenkor aztán a jobboldali és a baloldali együttesen feszíti meg azt, aki középütt van, mert nem szánta el magát, hogy melyikkel tartson a másik kettő közül. Ha felmennél a házad tetejére, ellátnál innen Hakeldama mezejére, jobbfelől a gyűlölet, balfelől a gyűlölet, és közöttük az, aki szeretettel, értelemmel akarta megjavítani a világot, legalábbis azt beszélik róla. Láthatnál még egy seregnyi embert, akik bámészkodnak, és közben az ebédjüket majszolják, amelyet előrelátón magukkal vittek. Mintha beborulna; most majd mind rohan haza, hogy ne ázzon meg a köntöse.
A hatodik órában sötétség borult az egész földre, és nem oszlott el a kilencedik óráig. A kilencedik órában az, aki a középső kereszten függött, nagy hanggal kiáltotta: „Elói, elói, lama zabachtani?” És ím, a templom függönye föntről le kettébe hasadt, a föld remegett és a kősziklák repedeztek.
1932
(Karel Čapek: Történelmi görbe tükör. Ford.: Benedek Miklós. Európa Kiadó. Bp. 1957. 82-84.)
Karel Čapek remek novellagyűjteményéből, a Történelmi görbe tükörből egyetlen novellát választottunk, A keresztrefeszítést.
Pilátus hívatja zsidó írástudóját, a tudálékos Náhumot, hogy magyarázatot találjon Jézus keresztrefeszítésére. A római helytartó a politika miértjeiről csak igen ködös fogalommal bír, ugyanakkor bűntudat gyötri, hisz tisztában van a saját feleősségével. A voltaképpeni fejtágítás akkor kezdődik, amikor a két latorra terelődik a szó.
Náhum a két latorban két modern politikai világnézet képviselőjét látja: a jobboldali latorban a modern jobboldalét, a baloldaliban a baloldalét. Szerinte csak az a különleges, hogy egyszerre lettek megfeszítve. Mivel egyszer a jobboldali nyer, másszor a baloldali, és olyankor “természetesen” keresztre feszítik a másikat. „Minden korszaknak megvannak a maga mártírjai”, magyarázza a bölcs Náhum tündéri cinizmussal. Ugyanakkor siet leszögezni: a két oldal eszméi egyaránt elfogadhatók és nemesek. Hiszen szép dolog a nemzetért harcolni, ahogy szép dolog a szegények és rabszolgák érdekeiért küzdeni. De ezek az emberek már belefulladtak a másik tábor utálatába, és inkább a gyűlölet hajtja őket, mintsem az elveik.
Pilátus ekkor teszi fel a jogos kérdést: „akkor miért feszítik meg a középsőt?”. A válasz elsőre talán meglepő, de teljesen logikus. Ha a jobboldali nyer, keresztre feszíti a baloldalit, de előtte a középsőt. Ha a baloldali van hatalmon, a jobboldali kerül a keresztre, de még előbb a középső. Ha pedig egy pillanatra összefognának, akkor előállhatna az a helyzet, hogy ketten együtt feszítik meg a középsőt, hiszen az nem határozta el, hogy melyikükhöz csatlakozzék. Čapek persze nem érhette meg a II. világháborút, ahol az egyik a nemzet faji alapon hirdette felsőbbrendűnek magát, a másik pedig a társadalmi/vagyoni osztályok teljes felszámolására törekedett, és egyik sem félt brutális eszközökkel élni. És mind a két hatalom üldözte azokat, akik azt hirdették, hogy ezek az eszmék nem érik meg a tömegek terrorizálását.
A hit a politika mártírja. Kereshetünk egyetemes érvényű tanulságot is ebben a nyúlfarknyi politikai példázatban, de azt hiszem, mi, kelet-közép-európaiak értjük a leginkább. És nemcsak a politika “miértjeit”, hanem a gaztettekhez asszisztáló Náhum szemforgató magyarázatát: “Ha nem volna igazságtalanság, történelem sem lenne”.
Szijártó Lőrinc
Illusztráció: Zdzisław Beksiński