A plébánia előtt narancssárga ingbe és bő vászonnadrágba öltözött alak toporgott. Feje kopasz, csupán a tarkóján lógott egy vékony tincsecske. Homloka közepén két függőleges vonal, ún. tilaka ívelt az orr felé, melynek végén kis levél fehérlett, eszerint Krisna-hívő az atyafi! – állapította meg a ridegvári plébános.
– Jó napot kívánok! Márton Ábris atyához van szerencsém?
De ismerős hang, és ez az arc, szem… !
– Én vagyok. Parancsolj, édes fiam!
– Én meg a Kurkó Leó, és nem parancsolok, csak kérdezem: megismersz-e még, Ábriska?
– Leó, édes barátom – ölelte át a védikus ruhában feszítő fiatalembert. – Alig ismertem rád ebben a… szerelésben. Gyere, menjünk be hozzám! Kávét? – kínálta meg udvariasan.
– Hi-hu, tilos.
– Persze, persze, majd elfelejtettem. Se alkohol, se tea, semmiféle húsféle. Akkor még szendviccsel sem kínálhatlak meg, jól mondom?
– Jól. Egy kis barackot, szilvát, szőlőt azért elfogadnék, ha már mindenképp meg akarsz valamivel kínálni.
– Hozom – sietett a pap a konyhába, s már hozta is az ínycsiklandó, friss gyümölcsöt.
– Alaposan megmostad, ugyanis a tisztaság a Krisna-tudatú hívők egyik legfontosabb törvénye – mentegetődzött a hajdani melegfalvi jó barát.
– Ennyire vallásos vagy? Egyébként megmostam.
– Kösz, akkor most én következem. Vezess, kérlek, a mosdóba!
Miután kezet mosott, kért két tányérkát az atyától, és mindegyikre tett kevés gyümölcsöt.
– Ott, ahol egy személy van, mindig kettőnek kell ennie. Az első kétségtelenül Krisna, utána következünk mi, emberek. Tessék, kedves Krisna! Fogadd el, kérlek, az ételünk! Most pedig megvárjuk, amíg mindent elfogyaszt. Hare Krisna, Hare Krisna, Krisna Krisna, Hare Hare, Ha-re Rāma, Rāma Rāma, Hare Hare – énekelte eközben vagy tíz percig, s csak azután ült asztal-hoz.
– Fura egy vallás – csóválta meg a fejét Ábriska. – Kíváncsi vagyok, hogy jutottál idáig.
– Hosszú sora van ám ennek, és nem is igen szeretek róla beszélni. De neked szívesen elmondom. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy jámbor legényke, aki azt hitte, akkor jut leginkább egyről a kettőre, ha a nagyok szolgálatába szegődik. Ma én neked, holnap te nekem – gondolta, más szóval jótett helyébe jót várj, testvérem.
– És? Rosszul számított?
– A lehető legrosszabbul, mert ez a mondás már akkor üres frázis volt, amikor erre a világra született. Így nem csoda, hogy minél jobban szolgált másoknak, annál többet kívántak tőle a gazdái. Ekkor fogta magát, és függetlenítette magát az uraktól.
– Hogy utána egy még nagyobb úr, Krisna szolgálatába szegődjék – szúrta közbe enyhe malíciával a lelkipásztor. – De miért pont a Krisnáéba? Mennyivel alsóbbrendű neked a mi világunk Ura és Teremtője?
– Nem á! – szakította félbe Leó türelmetlenül. – A mi világunk Ura a Sátán, ezt te is nagyon jól tudod, akinek viszont semmi kedvem sincs szolgálni. Krisna mindkettőjüknél nagyobb úr, és amit ő megígér, annak se Brahma, se Visnu, se Siva, se senki más nem tehet keresztbe. Namo brahmanya-devāya go-brāhmana-hitāya ca jagad-dhitāya krisnāya govindāya nano na-mah: tiszteletteljes hódolatom Krisnának, aki minden brāhmana imádott ura, a tehenek és brāhmanák jóakarója, és aki mindig az egész világ javát akarja.
– Hűha, ez valami szanszkrit nyelvű imádság? Aztán mit ígér nektek ez a hatalmas istenség?
– A jótett jutalmát, azt, hogy minél több jót teszünk, annál tökéletesebb létformában születhetünk újjá valahol. Az odáig vezető út persze nem könnyű, de megéri, ha végül jutalmul meg-szabadulhatunk a karmánktól[1], és lélekként, Krisna mellett élhetünk egy tér és idő nélküli világban. Ennyit erről, de most már beszéljünk egy picit rólad is! Te hogy vagy megelégedve a sorsoddal? Végül is elérted, amit el akartál érni, Ábriskám?
Márton atya fáradtan nyúlt el a fotelben.
– Igen is, meg nem is. Különben mi szél fújt hozzánk ennyi hosszú év után?
– Semmi különös, csak úgy beugrottam hozzátok. Mondjuk úgy, hogy nosztalgiából, de már holnap visszamegyek a Krisna-völgyébe.
– Somogyvámosra? Híres község. Sokak szerint ilyen lehetett az éden is a történelem hajnalán. Bezzeg Ridegvár… ! Itt semmi sem változott, mert ma is ugyanolyan rideg, mint húsz évvel ezelőtt, ha ugyan nem zordabb. Magammal még csak kijönnék valahogy, de már a hívőkkel… ! Esetleg idővel ez is sikerül, ha majd városatyaként is dolgozom, amit maga a polgármester is szorgalmaz.
– Ismerős képlet – mormogta a Krisna-tudatú exbarát. – Fel akar használni a vén róka. És ha jól pedzem, te is őt – fürkészett kutatóan Ábris arcába –, bár feltételezhetően más okból, miközben azt hiszed, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad.
– Miért ne! Ha másokkal megesett, miért ne fordulna elő velem is?
– Hogy a kecske jóllakjék, abban nincs hiba, de hogy a káposzta is megmaradjon… ? Szerintem inkább az utolsó levélig fölfalják. Nevezetesen téged, szegény barátom.
Ábris sokáig, talán félóráig is merengett lehunyt szemmel kedvenc fotelében az ablaknál. Szülei csendben jöttek-mentek a szobában. Tapasztalatból tudták, hogy a fiúkat ilyenkor nem tanácsos zavarni. De vajon min töri a fejét ilyen feszülten? Nos, nemsokára ez is kiderült, mihelyt feltárcsázta a város első emberét.
– Halló, önkormányzat? Itt Márton Ábris atya a paplakból. Kérem, kapcsolják Pataky polgármester urat! … Polgármester úr? Elnézést a zavarásért, csak az ön felkérésével kapcsolatban szeretnék máris válaszolni. Igen, igen… Nagyon sajnálom, de maradok a kaptafánál, vagyis nem kívánok betölteni semmiféle önkormányzati tisztséget.
Egyik nap Dömötör várt rá a templomban, méghozzá teljes liturgikus öltözékben. Most mit tegyen? Öltöztesse át, és kergesse ki a templomból? Hiszen amilyen félnótás, még rohamot kap dühében. Nem is tudta eldönteni, mit tegyen, kiváltképp, amikor másnap is megismétlődött a jelenet.
– Rossz vége lesz ennek, Dömötör. Azt, ugye, tudod, hogy illegálisan ügyködsz itt, másrészt fizetés sem jár a munkádért.
– Nem is kértem, tisztelendő úr, és aki ingyen dolgozik, arra a szabályok sem érvényesek úgy, mintha hivatalosan dolgozna. Tehát maradok, hacsak el nem kergeted az… apádat.
– Kérlek, halkabban! – nézett körül aggodalmasan a fiatalember. – Hányszor ismételjem, hogy ne szólíts legalább mások előtt apának.
Teltek a hetek, hónapok. A tisztelendő csak prédikált, prédikált anélkül, hogy bárki is jobb, segítőkészebb lett volna általa. Semmi vész! Ilyen a világ manapság. Legfeljebb kiugrok, vagy, nem, csatlakozom Leóhoz, és majd együtt imádjuk a hinduk 33 millió istenét – mosolygott tréfásan apjára, anyjára, de a hangjában végtelen szomorúság remegett.
– Jöjjön gyorsan, tisztelendő úr! – hívták egyszer az egyik közeli tanyára. – Haldoklik a Keő Karcsi.
A plébános bevágta magát a kocsiba, és húsz perc múlva már a halott lelki üdvéért imádkozott a viskóban. Tudniillik elkésett, kihívta hát a mentőket.
– Meghalt – jelentette ki rövid vizsgálat után a fiatal, sima arcú rezidens.
– Meg – erősítette meg a megözvegyült Keő Károlyné. – Nagyon-nagyon beteg volt. Nem bírta már a fájdalmat, és feladta.
– Ezt hogy érti? – meredt az orvos a nénire.
– Tessék, olvassa! – nyújtott át az öregasszony egy levelet.
– Michael Jackson-eset: altató-túladagolás – magyarázta a doktor Ábrisnak. – Vigyék a tetemet a kocsiba! – utasította a két mentőst szárazon.
– Részvétem – nyújtott kezet a pap az özvegynek. – Tényleg nagy fájdalmai voltak, ismertem. Talán jobb is, hogy így történt.
Hirtelen megriadt: hiszen ez öngyilkosság, azaz bűnt követett el a bácsika, és ő, mint pap csakis elítélően nyilatkozhat az esetről.
– Viszontlátásra! Majd értesítjük, asszonyom. Velünk tart tisztelendő úr?
– Nem! – válaszolt Márton atya helyett az öreg hölgy. – Még meg szeretném beszélni tisztelendő úrral a temetést.
– Figyeljen ide, nénikém! – köhintett a tisztelendő zavartan. – Kicsit fájni fog, amit most mondok, de mi, illetőleg én nem temettethetek el öngyilkost. Az öngyilkosság bűn, Isten ellen való vétek, higgye el, amit az egyház annyira elítél, hogy szentelt földet, papot egyaránt megtagad a halottól.
Az okos arcú, valaha jobb napokat látott öreg hölgy ajka fájdalmasan megrándult.
– Tudom. Szeretnék gyónni, ha nem zavarnám.
– Tessék, hallgatom.
– Isten nevére esküszöm, én öltem meg a férjemet.
Márton atyának még a lélegzete is elakadt, aztán eszébe jutott hány ember vádolta már önmagát lelkiismeret-furdalástól gyötörve, amiért nem vigyázott eléggé a rábízott betegre.
– Nyugodjék meg, ön egyáltalán nem hibás. Ön tudtommal igenis vigyázott rá. Gondosan ápolta, éjjel-nappal vele volt, egyszóval mindent megtett azért, hogy megkönnyítse férje utolsó napjait.
– Éppen ezért öltem meg. Ő akarta, és én teljesítettem a kérését.
– Csak nem… ! Eutanázia?
– Eutanázia – bólintott az öreg hölgy égő szemmel, csöndesen.
– Úristen! De hisz ez még nagyobb bűn, mint…
Ábriska néhány pillanatig nem is talált szavakat.
– Most már csak azt gyónja meg, miért árulta el a titkát nekem is?
– Azért, hogy eltemesse a férjemet, aminek ilyenformán semmi akadálya. Én, kérem, vallásos nő vagyok, ha nem is járok templomba, és semmiképp sem venném a szívemre, hogy a hallgatásom miatt ne üdvözüljön a Karcsika.
– Deus meus, ez nehéz lesz – szorította kezét dobogó szívére. – Az egyház szemében Keő úr mindaddig öngyilkos, amíg nem árulom el az igazat, röviden: nem temethetem el a férjét sem. Ha viszont bevallom, megszegem a gyónás titkát, és ezzel magam is vétkezem, ráadásul önt is azonnal sittre vágják, asszonyom.
– Hát akkor ne vallja be, és temesse el titokban, tanuk nélkül a férjemet. Ez csak nem bűn, és nem is kívánom ingyen, főtisztelendő úr – sietett az asszony egy ódivatú kasztnihoz, és kihúzott belőle egy gyönyörű nyakláncot. – Tiszta arany, kb. 100 000 forintot ér. Többet nem adhatok, mert ez az egész vagyonom.
– Elhiszem, éppen ezért a magam részéről nem kérek, de nem is kérhetek egy fillért sem egy nem létező ceremóniáért. Csupán azért imádkozzék, hogy az egész tényleg titokban maradjon, különben örökre elbúcsúzhatok a reverendámtól.
– Titokban marad, ne féljen, és köszönöm a gesztusát, de nem fogadhatom el, sajnálom. Nem vagyok én koldus, főtisztelendő úr – húzta ki magát megbántva. – Az én férjem minisztériumi tanácsos volt valaha, és, nos igen, én sem voltam akárki. Csak hát változnak az idők, és akik akkor fent voltak, most egy-egy tanyán merengenek a régi szép időkről. Nem tudom, megérti, mit akarok ezzel mondani.
– Megértem. Akkor… akkor fizessen később, amikor több pénze lesz – mérte fel az öregasszony szobáját; irtó szegény ez az asszony, még eladni sem tud innen semmit sem. – Addig is küldök egy kis tejet, konzervet, krumplit, effélét, ha megengedi.
– Köszönöm, egyelőre van mit ennem, ne fáradjon – vált egyre visszautasítóbbá a nénike. – Viszont egy napszámost elfogadnék, ha küldene. Itt a tavasz, fel kéne ásni a kertemet, de már sajnos nem bírom.
– Szívesen, vagy tudja, mit? Felásom én most azonnal. Nem olyan nagy kert ez, meg aztán a hasamra is ráférne egy kis testmozgás – simogatta meg enyhén gömbölyödő hasát a plébános.
– Ön? – ütközött meg az egykori nagysága. – Ön tényleg meg akar engem alázni? Még csak az hiányzik, hogy meglássa itt valaki!
– Ugyan, nem jár erre a kutya sem! Adja csak ide az ásót, hadd dolgoztassam meg egy kicsit az izmaim!
Neki is fogott ásni nagy kedvvel. Egyedül abban tévedett, hogy senki sem látja, mit művel, ugyanis éppen akkor hajtott el a kocsiján a ridegfalvi levélkézbesítő. Meg is lett a foganatja, mert nem sokkal ezután azt kezdték suttogni, megzavarodott a plébános. Az még hagyján, hogy pap létére kerteket ásogat, de hogy egy volt kommunista fejesnek, az már túlmegy a jótékonykodás határán. Sőt, olyanok is akadtak, akik Ábrisban vélték felismerni azt a gyanús, mindenhova belopódzó alakot, aki jótékonyság címén kémkedett, szimatolt mindenütt a városban jókora zavart okozván az esperesnek, polgármesternek egyaránt.
– Veszélyes fráter. Ki tudja, melyik pártnak dolgozik! – riadózott Pataky polgármester. – Ki kellene valamiképp iktatni.
– Kompromittálja az egyházat – malmozott a hasán a pufók arcú, ájtatos esperes, aki, hogy, hogy nem, azt is megtudta, milyen minőségben vett részt Ábriska a Keő Károly temetésén nemrégen. – Legszívesebben kirúgnám, de abból még nagyobb galiba származna.
De már Dömötört sehogy sem tudta lenyelni.
– Maga el van bocsátva, és ajánlom, még a templom környékére se jöjjön ezentúl – kiáltott rá, amikor személyesen is meglátogatta a plébánost.
– Maga a főnök, de hogy ne is járjak többé templomba, attól az esperes úr orra fokhagymás – dühödött meg az egyébként bárány természetű sekrestyés. – Ezt senki, érti, még ön sem tilthatja meg nekem. Kivéve Márton atyát, a teremburáját!
– Gloria in excelsis Deo![2]  Micsoda blaszfémia! Takarodsz innen ki rögtön!
A sekrestyés segélykérően nézett Ábrisra. De az lehorgasztott fejjel hallgatott. Erre rákvörös arccal kirohant a templomból.
Ettől kezdve senki sem látta többé az egyházfit. Elhagyta a várost, vagy csak a házába zárkózott be átmenetileg? Még Ábris sem sejtette. Aztán már nem is törődött többé a dologgal, miután őt magát az… idegosztályra szállították. Valaki följelentette – sosem derült ki, kicsoda –, tény az, hogy bevitték. Kényszerzubbonyban, mint egy ön- és közveszélyes őrültet. A hír futótűzként terjedt el a városban, és a ridegvári polgárok végre megnyugodva hunyhatták álomra a szemüket.
A történetnek ezzel vége is szakadna, ha egy viharos tavaszi délelőtt nem bukkan fel a templomban ismét a sekrestyés. A folytatást hadd mutassuk be az alábbi újságírói tudósítás alapján!

Vihar a városban

Tegnap reggel hatalmas vihar söpört végig Ridegváron és környékén. Félreértés ne essék, voltak már eddig is viharok, melyek, valljuk be őszintén, egyre kevésbé jelentenek újságot a számunkra. Hanem a tegnapi minden eddigi förgetegen túlszárnyalt. A szél fákat tépett ki tövestől, a víz elárasztotta az utcák nagy részét, sok épület beázott, a gyengébbek helyenként be is omlottak. De kárt tett a városban maga a villám is, mely hol itt, hol ott csapott be, többek közt a patinás, közkedveltségnek örvendő nagytemplomba. Hogy hogy történhetett meg, nem értjük, miután épp a minap látták el a legmodernebb villámhárító rendszerrel. Szerencsére a sekrestyésen kívül, aki harangozás céljából sietett Isten házába, senki sem tartózkodott a helyszínen. Ezt követően órákig zúgtak-búgtak a harangok, miközben Gáspár Dömötör a torony ablakából bámult a városra. A tüzet sikerült eloltani, a szerencsétlen sekrestyés azonban sajnos bennégett.

[1] A hinduizmus egyik alaptétele, mely szerint az élőlények sorsát az előző élet(eik)ben elkövetett tetteik határozzák meg.

[2] Dicsősség a magasságban Istennek!

12.

Ma egész délelőtt a könyvtárban üldögéltem. Akad ott néhány kötet, amiket nem lehet kölcsönözni, azokat forgattam. Apám elméletét alátámasztó tények után kutattam kézikönyvekben, mikrofilmeken tárolt újságokban, a videóhírmondó archívumában. Eredménytelenül. Dél felé újra föladtam, amiképpen korábban is minden alkalommal. Hazakullogtam.
Az események, ahogy mondani szokás, innentől fölgyorsulnak. Akárha egy filmrendező irányítaná az életem. Elandalítja, már-már untatni kezdi a nézőt, hogy aztán egy gyors ritmusváltással még erősebb hatást érjen el.
Ahogy belépek a lakásomba, érzem, hogy valami nem olyan, mint amilyennek lennie kell. Mintha valaki járt volna itt az elmúlt órákban. Mintha kutattak volna a holmim közt. Nem tudom, mi okból érzem így, hiszen a kutakodás korántsem olyan szembeötlő, mint volt otthon, három éve. És mégis tudom, hogy megtörtént. Talán a zsigereimmel, a tudatalattimmal érzem. Fiókok mélyén tartom apám iratait, azonnal odalépek, beletúrok a ruhák közé. Mindent a helyén találok, látszólag senki sem bolygatta a dolgaimat. Mindazonáltal bizonyos vagyok abban, járt itt valaki, kezébe vette, átlapozta a dossziékat. Öt-hat papír sarka szamárfüles, holott én mindig nagyon vigyázva, óvatosan kezeltem a dokumentumokat. Sebesen, izgatottan nézem végig az iratokat. Az ügynöklistát keresem. Miként minden egyéb, az is a helyén van. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem futotta át, nem tanulta meg, netán nem másolta le valaki…
S akkor hirtelen egészen különös dolog történik, amire nincs semmiféle elfogadható, racionális magyarázatom. A szoba falai először vibrálni kezdenek, akár a délibáb formázta képeken kirajzolódó épületek körvonalai, majd áttetszővé válnak, miáltal a fagyott, halott vidék beárad a látóterembe és éles fény vakít el. Behunyom a szemem, zuhanni kezdek a lábam előtt nyíló örvénylő űrbe. Mikor kinyitom újra, mintha álomban járnék, áthatolhatatlan ködben, melyen olykor éles villámok cikáznak keresztül, spirálisan kavarognak a színek, akár a sarki fény pászmái, a lábam alatt ismét szilárd talajt érzek, ám lepillantva csak az ürességet látom, mintha üveglapon állanék; csaknem elszédülök, mikor egy érintés a vállamon magamhoz térít.
– Nyugodj meg – hallok egy férfihangot a fejemben, odabent, nagyon mélyen. Forgolódom, keresem, ki szólít, kutatok a nekem szánt két szó forrása után. Akárki jó lenne, csak öltsön testet az ismerős hang. Mert ismerős, az kétségtelen. Remélek egy alakot, egy formát, egy bármit, akitől vagy amitől az érintés és a hang eredhet, de csak a ködöt és a fényspirálokat érzékelem, egyebet nem, s közben mindvégig tudván tudom, hogy hiába tekergetem a nyakam, hiszen a bensőmből szólítanak, nem a külvilágból.
– Nyugodj meg – hallom újra. Most sem kívülről érkeznek a szavak, megint a fejemben születnek, odabent, nagyon mélyen. Valamiért biztosan tudom, nem az szólít, amit belső hangnak szokás nevezni. Aki hozzám beszél, az egy idegen. Az artikulációja is más, mint az enyém, mint a miénk. Nem olyan értelemben, mintha nem magyar lenne az anyanyelve, inkább mintha sajátos tájszólásban használná a nyelvet. Az orgánuma, a tónusa ugyanakkor nagyon is ismerős. Túlságosan is az. Akár a sajátom is lehetne.
– Nyugodj meg – ismétli harmadszor is a hang.
– Hol bujkálsz? És ki a csoda vagy? – kérdezem.
– Ez bonyolult – érkezik a válasz a homloklebenyembe. – Nehéz lesz megértened.
– Ki vagy? – makacskodom tovább.
– Te vagyok – feleli a hang.
Elképeszt ugyan a válasz, mégsem taglóz le. Mintha ilyesmire számítottam volna, noha a lelkiismeretem szavát mint a fejemben születő hangok magyarázatát elvetettem.
– Az meg hogy lehet? – kérdem, hogy időt nyerjek, s összeszedhessem a gondolataimat.
– Gondolj az apád elméletére! – magyarázza a hang. – Ha 1914-ben máshogyan történnek a dolgok, másképpen alakul a világ sorsa. Ezt állította, nemde? És képzeld el, hogy máshogyan is zajlott minden. Ferenc Ferdinándot megölték, Lenin csak 1917-ben robbantott ki felkelést Oroszországban, hosszú, szörnyű, véres háború volt, a Monarchia szétesett, Magyarországot aprócska állammá kurtították, Németországot megverték, a Kaiser megbukott. Aztán, pár évtized múlva újabb, még borzalmasabb háború következett, amit még szörnyűségesebb események követtek, és a dolgok egészen, de egészen más módon alakultak, mint abban a világban, ami a te valóságod. És az apád nagyon közel járt az igazsághoz, ijesztően pontosan jósolta meg, mi lett volna, ha Ferenc Ferdinánd meghal. Mert szinte szóról szóra az történt, amit ő vizionált. Többek között abban is igaza volt, hogy az ember ebben a másik valóságban, az én valóságomban többet ért el a technológia terén, mint ti a magatok realitásában. Eljutottunk a Holdra, hogy mást ne mondjak. Olyan eszközöket hoztunk létre, amelyek elhagyják a naprendszert. Igen, a technika fejlettebb nálunk, mint a te világodban, különösen, ami a kommunikációt és az élményeket szolgáló eszközöket illeti.
Csodálkozom magamon, amiért nem rendülök meg. Nem esem pánikba, nem állok ellen a hihetetlennek, nem tiltakozom, nem tagadok. Ehelyett higgadtan felelek.
– Jó, legyen így! Elképzelem, hogy úgy van, ahogy mondod. Akkor sem világos, miként lehetsz te ¬– én?
– Úgy, hogy nem csak az történt meg, amit te ismersz a történelemkönyveitekből, hanem az is megesett, amit az apád elgondolt. Mindaz, amiről az imént beszéltem. És ebben az apád által elgondolt, ám apád kreativitásától függetlenül létező valóságban létezem én, aki te vagyok. Az általad egyedüli valóságként fölfogott világban pedig létezel te, aki én vagy.
– De hát csak egyetlen világ létezik! – hördülök föl, próbálok kapaszkodni az értelem utolsó szalmaszálába.
– Ebben tévedsz – ellenkezik a hang, amely ezek szerint csakugyan a sajátom. – Számos világ létezik. Egymás mellett, párhuzamosan. És békességben, mivel átjárhatatlanok.
– Mi mégis kapcsolatba kerültünk – figyelmeztetem. – Ellentmondásba keveredsz.
– Így igaz.
– Nem értem.
– Ezt én sem teljesen – ismeri be a hang. – Arról van szó, hogy mivel olvasom a naplóbejegyzéseid, vagy följegyzéseid, vagy minek nevezzük azt, amit írsz; egy szó mint száz, olvasom őket, mert egy folyóiratban jelentek meg, az én világom egyik lapjában… Szóval, mivel olvasom ezeket, valamiképpen a szöveg által összekapcsolódtunk. A kérdés nehezebben megválaszolható része inkább az, hogyan jelenhetett meg az írásod, amit ott körmöltél, nálatok – itt, minálunk?
– Az egészet föl nem foghatom…
– Hát, egyik-másik momentum előttem is rejtély. De higgy nekem! És ellenőrizd le, amit mondok! Úgy sejted, a lakásodban járt valaki, amíg nem tartózkodtál otthon. Nos, nem téved a megérzésed. Járt ott valaki és kutatott a holmid között. Azt is elárulom, hogy nem más volt az, mint a szíved szerelme. Juli. Aki a titkos szolgálatotok rád állított embere. Az a feladata, hogy apád ügynöklistáját megszerezze. És ma meg is szerezte. Lemásolta az egészet.
– Honnan veszed ezt? – támadok rá fölháborodva.
– Te írtad le. Én csupán elolvastam – mondja szomorúan. – Tudod, abban a folyóiratban, amelyet emlegettem. Amelyikben megjelentek ezek a naplószerű följegyzéseid, Sarki fény címen. Az én világomban, ahol 1914-ben háború tört ki és négy év múltán a Monarchia darabjaira hullott.
– Nem is adtam még címet a jegyzeteimnek – vetem ellene.
– Akkor ideje megtenned – javasolja, pontosabban javasolom magamnak.
– Biztos vagy abban, amit Juliról állítasz? Nem tévedsz, nem csapsz be?
– Járj utána, mondom! Tudod, bár ezernyi apró részletben eltér a te valóságod az enyémtől, alapjait tekintve mégis ugyanabban a világban élünk. A te és az én jelenem ugyanúgy működik, ugyanazok a motivációk mozgatják, ugyanolyan alávalóságok és ugyanolyan szépségek jellemzik…
Még kérdezni akarok egyet s mást, de már hiába. A hang egyik pillanatról a másikra eltűnik belőlem. Eltűnök magamból. A köd is íziben fölszívódik, a spirális fények egy csapásra semmivé lesznek. Kurta másodpercekig az űrben lebegek, aztán ott találom magam újra a Ferenc József-földön, zichytelepi szobámban. Levegő után kapkodok és fojtogat a sírás. Lett légyen bármi ez az iménti jelenet, látomás vagy valóság, a Julira vonatkozó mondatok nagyon is életszerűek és logikusak. A legiszonyatosabb, hogy hitelességtől és logikától függetlenül is tudom, hogy ez az igazság. Már tisztán látok, már nem vezethet az orromnál fogva senki. Fény derült mindenre, mint mikor lámpát gyújtanak az elsötétített szobában. Egyetlen pillanatig sem kételkedem többé, jóllehet harcolni próbálok a kételyért, küzdök, akár az oroszlán…
Sajnos, gyorsan elveszítem a csatát.
Most könnyek csordogálnak az arcomon.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)