Batunak és Kátai Zsoltnak

„Nézz az arcokba mélyen.
Mindegyiken ott sír a vágy: –
hogy mindörökre éljen.”
Simpei: Arcok

(Kosztolányi Dezső fordítása)

Viola Tankréd pontosan a tizennyolcadik esztendejét töltötte be azon a végzetes napon, 1920. június 4-én, midőn elvesztette hazáját, így eldöntötte, hogy elindul új hazát keresni Napkelet felé. Nem egyből kelt útra, hanem megvárta az őszt, hogy minden ügyét lezárhassa, és az utolsó nyarat szeretteivel tölthesse a búcsú előtt.
És, hogy még egyszer utoljára láthassa a csodát, a lehulló bíbor faleveleket…

Gyermekkora óta gyötrődött, hogy vándorútra keljen, szemeivel nézve Máramaros csúcsai felől keleten a sztyeppét, a végtelen Ázsiát. Sokat gondolkodott azon álmatlan éjszakákon, hova menjen.
A gyermekkora óta gyűjtött útikönyvektől szárnyaló képzeletében egyszer a Selyemúton járt, Attila és Dzsingisz kán hadainak útján; máskor Szíriában, Palmyra romjai közt sétált az alkonyatban, Zenobia királynő palotájában; megint máskor Perzsia hegyei közt vágtatott lovával a kora hajnali fényben, maga mögött hagyva egy selyembarna hajú, titokzatos, síró macskaszemű leányt, ki egy kék és arany párnákkal teli, szerelmes éjszakától illatos baldachinágyon feküdt.

Végül döntött: kezébe vette vándorbotját, mikor a bíbor levelek lehullottak, és elindult keletnek, mindig csak keletnek.
Így jutott el végül a Felkelő Nap Országába.

…

Nem tudta volna megmondani, pontosan mennyi idő telt el azóta, hogy teljesen magára maradt az új-guineai rozoga palánkerődben, a pokoli dzsungelben. Az utolsó ütközetet az erődre törő ellenséggel évekkel ezelőtt vívták, azután az osztagból már csak alig néhányan maradtak.
Végül már csak ketten, Akita Hidejosi százados és ő maradt. A többieket elvitte a dzsungelláz.
A százados régi szamuráj klánból származott, és amikor ritkán beszélgettek, mindig büszkén emlegette őseit; egészen a 11. századig vissza tudta vezetni családfáját. Nem szeretett ugyanis sokat beszélgetni, amit Viola Tankréd kissé sérelmezett. Ha beszélt, akkor is szidalmazta a vezérkart, amiért szerinte ilyen ostoba helyet választottak támaszpont gyanánt. „Van ennek értelme, Viola? – mondogatta. – „Mintha az északnyugati hegyek között nem létezne más útvonal.”
Viola néha már unta a témán való zsörtölődést, de legalább volt társasága addig is, amíg nem történik valami.
Hogy mi az a valami, azt már nem tudta egyikük sem megmondani. Leginkább hírekre vágytak. Merthogy nem jött semmi hír vagy újabb parancs Adacsi Hatazó tábornoktól és a 18. hadseregtől, sem utánpótlás vagy ellátás. Még az ellenség támadása is jobb lett volna a semminél, hogy legalább hősi halált haljanak.
Mintha ott felejtette volna őket a történelem.

Beszélgetni ugyan nem, de sakkozni nagyon szeretett a százados, és meglehetősen jól is játszott: Oszakában többszörös bajnok volt a háború előtt. Nem csoda, hogy Viola Tankréd, aki sosem volt egy nagy játékkedvelő, eleinte nagyon hamar kikapott. Aztán sorba, mindig, egyszer sem tudta megverni.
Mindig úgy játszottak, hogy Akita a fekete, Viola a fehér bábukkal volt. Aztán egyszer, mivel tudása nagyon sokat fejlődött, taktikája finomodott, és mivel észrevette a százados egy komoly hibáját, a legutolsó partit mégis csak ő vitte.
Mindez pár nappal azelőtt történt, hogy a százados egyszer csak elszenderült és nem ébredt fel többé, ő pedig végleg magára maradt.
Azóta még gyötrőbb lett a helyzet: az egyhangú étrendet még úgy, ahogy bírta, noha a kókusz ízétől undorodott már, és ezért, ha olykor lőtt magának valamilyen számára ismeretlen madarat, teknőst vagy kisebb majmot, megadta a módját a lakomának.

Így hát, jobbára könyveinek talán századszori újraolvasása (köztük haikus füzetek, és az egyetlen konkrét emléke Magyarországról, a szüleitől kapott kedvenc gyűjteményes Jókai-kötete), valamint az írás tartotta minden egyes nap, napról-napra életben. Mintha megsejtette volna már a háború elején, hogy sok hely kell majd naplójában: apró, de egyre díszesebb írásjeleket használt, művészi tökélyre fejlesztve a miniatűr kalligráfiát. Feljegyzéseit nem csak saját magának írta, hanem elsősorban Haruminak üzent…
Azonban még ez sem volt elég. Nem a magány és az egyedüllét, hanem a reménytelenség volt az igazán gyötrő.
Korábban, a századossal felváltva, több napos felderítő utakat tettek a környéken, az idegen hegyek közt, a ködlepte völgyekben, sok-sok mérföldet is bejárva, de csak bizonyos határig, hiszen Új-Guinea jelentős része ismeretlen és feltérképezetlen volt.
Azonban semmit nem találtak a senkiföldjén. Csak a dzsungel, az iszonyú dzsungel mindenütt, hol ismeretlen állatok különös hangjait visszhangozták az árnyak, a fák indái és a hegyek sziklafalai; itt-ott mocsaras lápvidék vagy lándzsafűvel teli, barátságtalan mező.

De már egyedül maradt, és nem hagyhatta ott a posztját.
Ami pedig még jobban gyötörte, az az iszonyatos, hosszú, állandó esőzés. Nem úgy esett, mint bárhol máshol a világon: kegyetlen, a forróságon mit sem enyhítő függönyként lepett el mindent, és nyomában bőszen tenyésztek a moszkitók a sáros pocsolyákban. Aki nem itt nőtt fel, azt mélységesen mély, már nem is befelé, hanem a semmibe forduló mélabúba, kis híján a totális őrületbe taszította.
Viola Tankréd is kezdte úgy érezni, hogy erőt vesz rajta az őrület, miután már a Buddha tanain való elmélkedésre is képtelen volt, csak emlékei nyújtottak némi gyógyírt…
..

Még vad, de már nem dühöngő szelek korbácsolták a hullámokat azon a tavaszi hajnalon, amikor a hokkaidói Rumoiba befutott Vlagyivosztokból a csempészhajó, hol meghúzta magát. Viola Tankréd lelkében is új nap virradt, ahogy révbe ért a ladik.
Két és fél év telt el azóta, hogy útnak indult, és most minden félelmet hátrahagyva új reménnyel szállt le a hajóról, miután átadta a megbeszélt összeget, és az üveg vodkát a kapitánynak.
A rakparton levő munkások és halászok szemei elkerekedtek, ahogy a tenger vizébe hajította a vöröscsillagos-kitűzős kabátot, a szovjet rendőri igazolványt és a pisztolyt, melyekért még hónapokkal ezelőtt megölt egy parasztlánnyal erőszakoskodó, a jó szerencsének köszönhetően külsőleg rá nagyon hasonlító pribéket valahol egy kis dél-szibériai faluban. (A háláját nagyon kellemes módon kifejező, azúrszemű, szalmahajú, dúskeblű parasztlánytól másnap, a kora hajnali hidegben úgy kellett titokban, szó szerint elmenekülnie.)
Csupán kötött pulóverben, mit sem törődve a hideg, csípős széllel, mely már kezdte erejét veszíteni, noha Hokkaidóba mindig késve jő a tavasz a hosszú fehér tél után; tehát vidáman fütyörészve odalépett a halászok közé, mutogatva, hogy munkára és szállásra van szüksége.
Amikor azok megértették, mit akar, nevetésben törtek ki, majd végül mutatták neki, merre, így hát elindult a nagy hálók, hordók, horgok, kötelek és fabódék közt a kijelölt irányba…

Eleinte persze nehéz volt, nagyon nehéz, és a hatóságokkal is akadt némi teendője már az elején, de magával vitte magyar igazolványait. Az első évek kemény munkával és sok nélkülözéssel teltek.
Barátokra ekkor még nem lelt, pedig a japánok nagyon kedvesnek és mosolygósnak tűntek, de később rájött, hogy ezt nem bizalomból, hanem udvariasságból tették. Pedig, amikor csak tehette, eljárt a mulatóhelyekre olcsóbb szaké fogyasztása közben hallgatva a helyieket, megpróbálva beszélgetni velük, hogy a nyelvet elsajátítsa.
Világ életében nagyon jó nyelvérzéke volt, könyvekből (értve ez alatt idegen nyelvű útikönyveit is) megtanult oroszul, németül, angolul, olaszul és latinul, így nem meglepő, hogy a japánnal is könnyen megbirkózott.
Így aztán, napról-napra, hétről-hétre, ahogy egyre jobban szót értett a helyiekkel, valahogy minden könnyebb, és minden csak egyre szebb és jobb lett.

Hamarosan áttelepült Szapporóba.
Ez volt az első nagyváros, melyet látott életében, és teljesen lenyűgözte annak lüktetése. Egy korábban elzárt, születő nemzet és ifjú korában, ereje teljében lévő nagyhatalom kettős arca, a régi és a modern találkozása.
Nagy forgatagban mozogtak itt még hagyományos ruhát viselő, szandálos férfiak és kontyos asszonyok, és rizspálinkát és halat áruló öregemberek a piacokon, akárcsak Rumoiban. És ugyanúgy látott kimonóba öltözött, hófehér bőrű, szénfekete hajú és mandulaszemű nőket a teázókban, kik hűvösen néztek át rajta. A fiatalabbak – bár a japán nők életkorát igen nehéz volt megállapítani ránézésre – viszont sugdosva – olykor pirulva, ha szemükbe nézett –, nevetgéltek, ahogy meglátták őt újonnan szerzett helyi ruházatában.
De helyenként már látni lehetett automobilt is Szapporó utcáin, sőt, a nyugati villamoshoz hasonló „utcakocsi” is járt itt; és voltak itt már olyan helyiek is, kik európai divat szerint öltözködtek: szivarozó férfiak bőrcipőben, frakkban, nyakkendőben, fedorában – hölgyek hófehér csipkében és ernyővel. És persze a modern idők szamurájai, a hadsereg tisztjei, noha katanájukat még mindig ott hordták oldalukon, már nem a régi páncélban és maszkokban parádéztak.
Itt látott először más európaiakat is, egyszer még mintha néhány magyar szót is hallott volna.
Szapporó egyik kaszinójában ismerkedett meg Fukui úrral, az üzletemberrel is, aki jobban fizető munkát ajánlott neki, amikor megtudta Viola történetét és elképesztő nyelvtudását.
Így történt, hogy végül Nagaszakiba került, ahová Fukui úr magával vitte, nem sokkal azelőtt, hogy Hirohito trónra került…

…

Távolról jövő hangok térítették vissza a dzsungelbe, ahol most épp elállt az eső. A szertefoszló, fekete függönyfelhők mögött a nap már lebukóban volt a sötét, fenyegető hegyek mögött, különös árnyakat elevenítve meg a felhőkön áttörve.
A hangok között rikoltás, valami vadállat üvöltése, és egy rövid ideig ütemes – türürürümm-türürürümm-türürürümm-tümmtürümm! – dobszó is volt. Ha minden érzékszervével összpontosít, akkor is nehezen tudja megállapítani, milyen távolságból jönnek a hangok – jöhettek volna akár egy kőhajításnyi távolságból, de tíz mérföldről is.

Perceken át tartott a különös dobszó, majd hirtelen elhallgatott.
Csak néhány majom és madár rikoltozása törte meg a csendet, mely megelevenített egy árnyat. Fekete homályindákként kúsztak össze a földön csápos árnyak, és mintha árnyékporból alkotná egy sötét istenség, egy fantom jelent meg.
„…Holnap…” – most már bizonyosan megőrült, gondolta, és közben katanájáért nyúlt…
,,…Holnap… Eljövök érted… Nem menekülhetsz többé…”
Viola Tankréd rárontott és vágott egyet, de csak a fokozatosan sötétedő szürkületi ködöt és párát találta el. Az árny újra ott volt, balra tőle. Nevetett…
„MIT AKARSZ?” – üvöltötte, mire az árny:
„…Holnap… Meg fogsz halni…” 

Ekkor egy újabb kiáltást hallott, mire az árny hirtelen eltűnt.
Most pontosan be tudta lőni, honnan jön a kiáltás, ugyanis nagyon közel volt. És biztos, hogy hús-vér embertől jött.
Gyorsan összeszedve lélekjelenlétét, már az őrtorony felé futva elmondott egy mantrát a Buddhához, majd kezébe vette puskáját, és célra tartott.
– HELP ME!!! Pleaaa…
Az ausztrál hadsereg kissé már megkopott egyenruháját viselő, fegyvertelen, sebes férfinak nem volt hozzá ereje, hogy felemelje karját, mire a palánkerőd kapujához ért. Azonnal összeesett szemmel látható kimerültségétől.

…

,,Nézd, Harumi! Olyan régen láttam már ilyet! Bíbor falevelek! Nézd a csodát!”
„Gyönyörű… Tanakared… Muszáj elmenned?”
„Igen, ez a kötelességem…”
„De Tanakared, szerelmem… Te már… Már nem vagy annyira fiatal, és amúgy is, mi lesz apámmal nélküled, és…”
„Harumi… Az óhazámban a királyunk azt mondta, hogy mire lehullanak a levelek, katonáink hazatérnek a frontról. Tudod, mi lett a vége annak a háborúnak?”
„Igen. Mesélted, mi történt az óhazáddal, Magyarországgal. Hogy elvették az otthonodat.”
„És milliók otthonát! Nem akarom, hogy Japán is hasonló sorsra jusson, ezért kell nekem is ott lennem.”
„De hiszen… Azt mondtad, Tanakared, hogy a falu, ahol felnőttél, az is visszakerült…”
„Így van, tavaszi szépségem, és ez biztató, és reményt adó jel! Nagyon örülök, hogy az otthoniak visszakapták a hazájukat, legalább részben, viszont én már ide tartozom. Most van remény! Éppen ezért, kérlek, ne félj!”

            …

„…Holnap…”
„SEGÍTS!”
„HARUMI! MI TÖRTÉNT?”
„…Holnap…”

…

Az ausztrál nyögdécselése térítette magához lidércesbe fordult álmából. Kora hajnal volt.
– Jobban van? – angolul szólt a vörös, nagy szakállas, soványsága ellenére is láthatóan inas, alacsony, harmincas férfihoz, mikor az kezdett magához térni.
–  Igen, azt hiszem… – válaszolt amaz, mire lassan magához tért.
–  Igyon – szólt Viola tárgyilagosan, miközben megemelte fejét és kókuszlével itatta.
–  Köszönöm! – mondta az ausztrál, majd felült az ágyon. Sebei fertőtlenítve és kimosva voltak, de így is felszisszent, főleg fájó talpa miatt. – Azok az átkozott lándzsafüvek! Hogy hogy tudnak ezek a fekete ördögök azokon a mezőkön mozogni? Mintha borotvapengéken sétálna az ember! A kurva életbe!
– Mi történt?
– Állj… – mondta az ausztrál. – Maga kicsoda?
– A nevem Viola Tankréd őrnagy, Hirohito Császár szolgája!
–  Mi? – az ausztrál önkéntelenül felnevetett – Maga nem is japán, ne vicceljen…
– Nem viccelek! – szólt szigorú hangon.
– Bocsánat! Bocs… Frank MacNamara tizedes – nyújtotta felé karját.
Viola néhány másodpercig nem reagált. Furcsa volt az ausztrál közvetlensége, de aztán viszonozta a gesztust. Hiszen ki tudja, bár belegondolni se mert, talán már csak ők ketten maradtak…?

–  Szóval, mi történt? – kérdezte aztán.
– Nos, Viola őrnagy, a maguk csapatait tudtommal visszaszorították a mieink és a jenkik a Salamon-szigetekre. – kezdte MacNamara. – Ez az utolsó hír, amit talán egy, vagy két évvel ezelőtt hallottam. Néhányunknak parancsba adták, hogy maradjunk itt felderítőként, mert állítólag maradtak itt titkos japán gerillák. Én is két társammal felderítést végeztem, amikor…
–  Tehát nem tudja, tart-e még a háború? – kérdezett közbe Viola.
–  Fogalmam sincs… Arra tippelnék, hogy véget ért, de hogy ki nyert, nos, tényleg fogalmam sincs! Tényleg… A hadiszerencse forgandó, nemde?
Viola Tankréd elszomorodott egy kicsit, de az ausztrál hangja is elcsuklott néhány másodpercre. A hajnali fényben is árnyék suhant át mindkettejük szemei előtt… Majd MacNamara folytatta:
–  …nos, japánokat nem találtunk, de bennszülötteket igen… Átkozottak! Megbújtak a fák között, és talán a fákon! Két társam hamar életét vesztette, én valahogy vaktában lövöldözve rájuk ijesztettem, de eltalált egy nyílvessző, és a géppisztolyom beleesett az ingoványba. A nyílvessző, teszem hozzá mérgezett lehetett. Legalábbis más magyarázatot nem látok arra, hogy egyszerűen elveszett az irányérzékem. Hiába követtem Dél Keresztjét, hónapokig, talán évekig bolyongtam körbe-körbe ebben az elátkozott őserdőben és a hegyek között, rettegve, olykor huzamosabb ideig semmivel nem találkozva, olykor pedig messziről hallva a dobolásukat és éneküket…
Ismét megakadt egy kicsit, Viola Tankréd pedig megborzongott.

Akita százados mesélt neki arról, amikor egyszer a maradék szakétól megeredt a nyelve, hogy Új-Guineában állítólag rengeteg olyan bennszülött, pápua törzs van, akik még egyáltalán nem találkoztak a civilizációval.
,,Az újságok világháborúnak nevezik ezt a háborút, őrnagy – mondta. –, akárcsak a Nagy Háborút és a mostanit, holott itt, a kannibálok között már évszázadok – tán évezredek! – óta zajlik a helyi világ háborúja, falvak és törzsek között, kőbaltával és lándzsával, amit hallottam.”

– Kurva életbe! Azt, a mocskos kurva életbe! De legalább az életösztönöm megmaradt! – folytatta MacNamara. – Mégis, egyszer nagyon alábbhagyott, mármint az életösztönöm, vagy az éberségem, amikor egyszer csak, félig kábultan és álmosan, alig észlelve valamit a külvilágból, egy pápua falu határához jutottam. Amikor feleszméltem, már ott voltak. Azt hittem, itt a vég, na, mondom, Frankie, most találkozol a Teremtő Krisztussal! Rosszabb esetben régi cimboráddal, az ördöggel… de azért elővettem a bozótvágó késemet, hogy így vagy úgy, de nem egyedül megyek az isteni ítélőszék elé! De aztán ennek a falunak a lakóiról később egyébként kiderült, hogy nem csak hogy nem láttak még fehér embert, hanem ráadásul egy rivális törzsből származnak, és ők nem akartak bántani. Legalábbis úgy tűnt… Amikor elém jöttek a harcosok, a fekete földig borultak előttem…
– Ők doboltak és üvöltöztek tegnap éjjel? – vágott közbe Viola.
–  …egy pillanat, mindjárt elérek oda… Szóval, úgy köszöntöttek, mint egy istenséget, majd magukkal vittek a falujukba, és valóban! Mi szem-szájnak ingere, azt mind megkaptam, a falu lányai cirógattak, a varázsló vagy kicsoda mormolgatott és hajlongott nekem, és hozzáadtak a falu királyának lányához is. Sok-sok ideig voltam köztük, én, a fehér istenük, bár valójában fogolyként mindvégig.
Egy rövid, elmélázó szünet után folytatta. Időközben már egyre feljebb jött a nap, és a dzsungel kezdett újra csendes lenni.

– Bevallom, néha még szinte élveztem is ezt a szituációt, bár soha nem hagyhattam el a falu területét. Illetve egyszer megpróbáltam, de csak sok idő után, mert mindig abban reménykedtem, hogy talán rám találnak végre a többiek… de hamar elcsíptek, és nagyon dühösek voltak… Rá kellett jönnöm, hogy az isteneknek sem olyan könnyű, és később arra is, hogy itt, ahol az emberi élet sem ér túl sokat, ahol akár egy hízódisznóért agyonvágják, megnyúzzák és megeszik szomszédjukat… A nőket és gyerekeket sajnáltam, velük néha még elbohóckodtunk… Szóval itt, a fejvadász pápuáknál is bevett szokás az istenek feláldozása, ugyanúgy, mint civilizáltabb helyeken… Elnézést, elkalandoztam!
– Semmi baj! – mondta őszintén Viola. Elvégre, már talán évek óta nem hallott emberi beszédet.
– Akkor jó. Szóval, nem tudom mennyi idő telt el, amikor egyszer csak hallottam valami rikoltozást. Mint kiderült, egy rivális törzs támadt a falura. Úgy éreztem, ez a jó alkalom, most vagy soha, nem akarok senki ebédje lenni… Fogtam magam, kiosontam a kunyhóból, és ezúttal végleg megszöktem. Legalábbis egy darabig azt hittem. Itt az istenhátán, a háta mögött már nincs miben hinni. Megint bolyongtam egy darabig, ki tudja meddig… Már nem akartam semmit, csak életben maradni.

–  Pár napja aztán… – folytatta tovább, miután kortyolt egyet a kókuszléből. – Őrnagy, whisky van esetleg? – kérdezte váratlanul, kissé nevetve, megszakítva mondatát.
– Szakénk volt, de már megittuk – felelte Viola Tankréd.
– Megittuk? – kérdezett vissza MacNamara.
– Egyedül maradtam, tizedes…
– Hát… Most már ketten vagyunk!
– Valóban.
– Szóval, pár napja elfogtam egy fiatalabb pápuát, aki már talán több hete a nyomomban koslatott. Még tapasztalatlan volt, szerencsére. Mivel már tudtam valamennyire a nyelvüket, kiszedtem belőle, mit akar, megfenyegettem, hogy megkínzom és elátkozom, ha nem beszél, mivel hallottam a dobokat. Kiderült, hogy annyi idő elteltével is keresik a fehér istent, keresnek engem, és már tudják, merre járok nagyjából… A törzsek félretették ellentéteiket, varázslóik azt mondták, nagy szerencse éri valamennyi falvat a környéken, ha végre nyomomra lelnek.
– És most már közel járnak, ha jól sejtem. – mondta ki Viola a konklúziót.
– Igen…
– Mikor számíthatunk a támadásra?
– Nos, ismerve a harcmodorukat, szürkületkor fognak ránk rontani. Most vadásznak, reggel esznek, dél körül több órát alszanak, ha nem esik, akkor hosszabban is. A támadás előtt pedig tanácskoznak, táncolnak, átkozódnak, szóval előre isznak a medve bőrére.
– Ez esetben pihenjünk, Frank MacNamara! Normál háborús körülmények között a foglyom lenne, de most az se biztos, hogy háború van. Szóval… Én kezdem az őrséget, mivel maga megsérült, és amíg alszik, kieszelek valamit. Bár lőszerem alig van, a géppuskáknak már régóta annyi, akárcsak az összes aknának, és sajnos a palánk is szanaszét lett lőve helyenként. Szétnézek mindjárt a tárolónál, addig még türelem!

Szét is nézett, nem csak ott, de jóformán már semmi hasznosíthatót nem talált, némi lőszert, három gránátot és a többiek, köztük Akita Hidejosi százados géppisztolyát kivéve, melyekben még maradt lövedék. Úgy döntött, azt adja oda az ausztrálnak.
Az megköszönte, miután átadta neki, majd ledőlt aludni. Viola felmászott az őrtoronyba.
Hiába kémlelt azonban távcsövével, és fülelt, egyelőre nem észlelt semmit az őrtoronyból. Akaratlanul is eltűnődött, ahogy a nap egyre feljebb kúszott az égen, beragyogva a dzsungelt.

Eszébe jutott, hogy annak idején, ki tudja hány éve, Nagaszakiba is kora hajnalban érkeztek meg Fukui úrral. Az üzletember a hadiiparban volt érdekelt, ami után nagyon megnőtt a kereslet Japán külpolitikájának köszönhetően.
„Mienk lesz hamarosan egész Kína, Viola-szan, a mienk!” – mondogatta gyakran. – „Bizony, a Császár nyári lakosztálya lesz a Tiltott Város, mi pedig Sanghajba és Hongkongba megyünk majd nyaralni!”
Nagaszakiban nem voltak hadigyárak, és úgy általában katonai szempontból sem volt jelentős. Polgári város volt, Fukui úr itt az üzleti tárgyalásokat tartotta, köztük külföldi; német, brit, svéd, holland és sok más szakemberrel. Violának nem csak az volt a feladata, hogy tolmácsoljon, hanem, hogy információkat szerezzen az európaiaktól arról, hogy mi zajlik Nyugaton. Nyugaton pedig zajlott az élet, új idők jártak…
Fukui úrnak volt a közelben egy vidéki háza, egy közeli kis falu mellett, ahová elhívta magához először még 1927 tavaszán egy nap Viola Tankrédot, kit igen a szívébe zárt (a japán állampolgárságot is segített neki megszerezni).
Lenyűgöző vidék volt ez a hegyek között, egy szelíd legelőn, a közelben pagodával és egy shinto szentéllyel is. A cseresznyefák virágzása, a hegyi patakocska csörgedezése, és Fukui úr mesterséges tava csak még gyönyörűbbé tették az egész vidéket.
Ott, az öreg Edo-korszakbéli vidéki házban lakott nevelőnőjével és a pár fős személyzettel az akkor kilencéves, félárva Harumi is, Fukui úr egyetlen gyermeke.
E mesterséges tónál és a fák között volt, ahol Harumi mindig szeretett játszani. A szertelen, cserfes kislány meglepődött, majd kacagott, mikor hintázás közben meglátta Violát, és ezután egyfolytában „Tanakared bácsi” után koslatott, hogy az meséljen neki…

–  Hé, Viola őrnagy! – integetett a toronyba Frank MacNamara. A nap már delelőn volt, és (csodák csodájára az esős évszakban!), tiszta volt az égbolt.
– Nem sokat pihent, MacNamara! – szinte megszidta az ausztrált, amikor pár pillanat múlva magához tért, de szidalma inkább saját magának szólt, amiért elbambult a veszély közepette az álmodozásban.
– Azzal ne foglalkozzon, kedves fogvatartóm, soha ilyen mélyen még nem aludtam, végre nem üldöztek álmomban kannibálok! – felelt harsányan, szívből nevetve. – Szóval, őrségváltás!
– A helyzet az, tizedes, hogy most még nem tudok aludni én sem… – mondta Viola, amikor amaz felért a toronyba. – Majd később alszom egy kicsit.
– Ám legyen – bólintott az ausztrál.
– Addig körülnézek, felderítem, merre járnak. Másrészt…
– Másrészt?
– Másrészt… – mosolyodott el először Viola. – …jó lenne ma, ezen a tiszta, felhőtlen napon húst enni!
Frank MacNamara meglepődött, majd felkacagott, és szívből nevetett még percekig, miközben Viola Tankréd beleveszett az őserdőbe.

Miután visszatért késő délután egy teknőssel, elmondta az ausztrálnak, hogy látott nyomokat jó pár mérföldnyire. Biztosan a közelben vannak, de egyelőre minden csendes, tehát valószínűleg pihennek a jó időben, ahogy MacNamara mondta. Valamint, teljesen biztosak a dolgukban.
A teknőst megfőzte, majd az őrtoronyban megvacsoráztak. Kísérőnek jobb híján kókuszlevet ittak, és közben beszélgettek.
– Viola őrnagy, jól tippelek, hogy Ön magyar?
– Igen – bólintott. – Pontosabban, magyarnak születtem.
–  Ausztráliában is vannak magyar származású ismerőseim… De meséljen, hogy került Japánba, és mit keres itt, ezen az átkozott szigeten?
Viola Tankréd készséggel előadta történetét az ausztrálnak, nagy vonalakban elmondva, miként jutott el kalandos úton Japánba a 20-as évek elején.
– Hmm… Ez lenyűgöző! – álmélkodott MacNamara. – És soha nem gondolkozott azon, hogy visszatér Magyarországra? Nem hiányoznak a szerettei, nem volt ott egy menyecske, aki hazavárja?
–  Nos, MacNamara… – tűnődött el Viola. – Vagyunk páran ezen a Földön, azt hiszem, akiket, hogy is mondjam, talán rossz helyre teremtettek az égiek. A testük és a szívük talán rendben van, de a lelkük máshova tartozik. Nem vagyunk sokan, de vagyunk néhányan. Közéjük tartozok én is. Vannak köztünk, akik egész életükben nem találják helyüket, és csak bolyonganak, de én szerencsés voltam. Amikor Oroszországban kóboroltam, sokszor rettegve és éhezve, beismerem, elgondolkodtam néha a hazatérésen, de tudtam, hogy akkor a lelkem örökre beteg lenne, és a hazatérés boldogsága nem feledtetné sokáig fájdalmát…
– Mert hiszen még egyszer nem indulhatok el – folytatta –, az képtelenség. Ezért, amint japán földre léptem, azt hiszem, a lelkem talált haza. Ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném Magyarországot, hogyne szeretném! Ott nőttem fel, jó anyám azon a nyelven énekelte altatódalait a kicsiny faluban, és szívből örültem, mikor a bécsi döntésekről hallottam! – Megint eltűnődött kicsit, majd hozzátette szélesen mosolyogva, ragyogó arccal:–  Menyecském pedig van már pár éve, otthon, Nagaszakiban vár reám!
Frank MacNamara is elmosolyodott, de hallgatott egy darabig.
–  Különös dolgokat mond Viola őrnagy, azt hiszem, maga költői lélek! – nevetett. – Nos, én ha valaha hazatérhetnék Ausztráliába, Melbourne mellé, többé nem mennék külföldre, főleg nem ide! Sőt, talán még a farmomról sem tenném ki a lábam! – nevetett ismét harsányan. – Gazdálkodnék, az én Laurámmal élnék, nevelném a gyerekeinket, később pedig az unokáimnak mesélném a háborús történeteket, meg a kalandjaimat a kannibálokkal és a magyar szamurájjal!
Viola Tankréd sem bírta tovább nevetés nélkül, és csak kacagtak percekig, mintha nem is a halál torkában lennének. Egy jó darabig még meg sem bírtak szólalni, aztán…
Aztán hirtelen ajkukra fagyott a mosoly.

A távolban ekkor ugyanis felhangzott a dobszó – türürürümm-türürürümm-türürürümm-tümtürümm! TÜMM! TÜRÜMM!

Frank MacNamara így szólt:
– Kezdődik.
– Hallom én is – felelt Viola Tankréd.
– Felébredtek. Őrnagy, legalább egy órát aludjon! Addig én itt maradok!

…

Már esteledett azon a késő téli napon, 1937 februárjának végén, és olvadozott a hó. Fukui úr kertjébe korán megérkezett a tavasz, főként a két szívbe, kik forrón csókolták egymást a mesterséges tó partján a fűben, az öreg hinta mellett.
„Emlékszel, Tanakared? Lassan tíz év telt el, hogy először láttalak… A leányiskolában is sokszor gondoltam rád… Ki hitte volna, hogy a bolondos álmok valóra válhatnak!”
A nap a delelőn volt, kellemes meleggel simogatva testüket.
„Áldott legyen a Buddha, Harumi, amiért megismertük egymást.”
„Hogy te milyen bolond vagy, Tanakared! Apámtól féltél még napokkal ezelőtt is, mintha nem úgy kezelne, mint a saját fiát!”
Harumi kacaja édes csengettyűszó gyanánt szállt a széllel. Kacagott, kacagott, miközben a nap kezdett lebukni, és lassan szürkület volt.
„Ázsia vándora retteg egy öreg japán üzletembertől!”
„Valaki még mindig nagyon szemtelen, kis tavaszi szépségem!”
Csiklandozni kezdte, mire még jobban kacagtak mindketten. Még egy darabig élcelődött Harumi, közben – hirtelen – leszállt az est.
Árnyak jelentek meg az olvadó hóban, a szél hidegen feltámadt… A hegyek közül megszólaltak a dobok…
„..Ma éjjel…”

 türürürümm-TÜRÜRÜRÜMM! 

„HARUMI, VIGYÁZZ!”
A hegyek közül felbukkant egy repülőgép süvítve, az árny egy pillanatra eltűnt, de csak egy pillanatra, míg vakító világosság támadt Fukui úr kertjében és az egész környéken…

TÜMM!

„Tanakared…” Már könnyezni sem tudott, arca forrón égett…
„Harumi, ne…”
Hamuvá lett minden, és az árny az éjszakával visszatért, vissza a sötétség szívéből az árnyékdémon, összefolyva a fekete csápokból az olvadó hóban.
„…Ma éjjel!”

…

– Viola… VIOLA ŐRNAGY!
Frank MacNamara rázta fel és térítette magához.
– Viola… Jól van? Rémálma volt… De hiszen maga könnyezik!
A dobok hangosan szóltak, és üvöltés, rikoltozás hangzott a távolból. Lassan közelgett a szürkület.
–  MacNamara… Ma éjjel meghalok!
– Tessék???
– Várjon!
Viola Tankréd odalépett a ládikájához. Elővett belőle néhány könyvet, papirosokat, egy pecsétet, iránytűt, egy fehér zászlót, hátizsákot és tollat. Bőszen írt a papirosokra, ügyelve arra, hogy olvasható legyen, a könyveket beleszórta a hátizsákba, majd odalépett az ausztrálhoz.
–  Kérem, MacNamara, ha végre hazaért, erre a címre – mutatott az egyik papírra – juttassa el a könyveket, melyek között ott van a naplóm is. Nagyon kérem, tegye meg! Abban vannak az üzeneteim a kedvesemnek is…
– Megteszem, de…
–  Ez a papiros pedig – mutatott aztán arra, amit lepecsételt. – egy váltságlevél, hogyha még tartana a háború, és a mieink foglyul akarnák ejteni. Ezt a fehér zászlót is ezért vigye!
– Megőrült?
–  Hallgasson már! Frank! – kiáltott rá. – Figyeljen! Végül, ez egy térkép. Mutatja az utat északnyugat felé, ahol biztonságosan átjuthat a hegyek között viszonylag hamar holland-indonéz területre. Ne felejtse az iránytűt, és a géppisztolyt sem, utóbbira ha esetleg mégis szükség lenne…
– Maga tényleg megőrült, Viola! Mi az, hogy meghal? Itt fogok maga mellett küzdeni!
– Hát nem érti? Gondolkozzon egy kicsit!
Frank MacNamara egy darabig csendben figyelte őt. Nagyokat sóhajtozott, majd bólintott. Megértette.
– Köszönöm… barátom! – mondta.
– Én köszönöm! – biccentett Viola Tankréd.
Kezet fogtak.
– Kár, hogy itt, és így kellett találkoznunk… – tette hozzá MacNamara.
– Valóban. De most induljon, ne késlekedjék! Már kezdik a támadást… Szerencsés utat!
MacNamara tisztelgett, amit ő viszonzott, majd mind a ketten rohamléptekkel elindultak ellenkező irányba: az ausztrál az északnyugati hegyekhez, ő pedig az őrtoronyhoz. Miután felmászott, még visszapillantott, és mintha csak megérezte volna, MacNamara is hátranézett.
Intettek egymásnak, és többé nem találkoztak ebben az életben.
Az árnyakból léptek elő, de mintha maguk is árnyak lettek volna. Több tucatnyian, de az is lehet, hogy több százan voltak.
Vadul megrohamozták a palánkerődöt kőbaltákkal, lándzsákkal, íjakkal és fúvócsövekkel.
Ő géppisztollyal, három gránáttal, és oldalán katanával várta őket.
Elkezdődött hát a csata, a világok harca, mely csak egy fejezet volt az igazi, nagy világháborúból, mely évezredek óta tart, mióta ember él a földön… és minden egyes ember lelkének legmélyén, a sötétség és a fény harcol, küzd bűn és erény, gonoszság és jóság.

Viola Tankréd tüzet nyitott az őrtoronyból, és rögtön egy gránátot is elhasznált. A távolabb levőkre célzott, hogy kiiktathassa a lándzsahajítókat és íjászokat.
Normál körülmények között a gránát és a géppisztolysorozat elriasztotta volna őket, de most nem féltek semmitől. Már több hulla ott feküdt a kapu előtt, de ők mit sem törődtek ezzel. Az egyikük majdnem eltalálta nyílvesszőjével, csak nagyon kevésen múlott.

Szívósan közeledtek a rozoga falakhoz, és az egyik már el is kezdett mászni rajta. Viola elhasználta a második gránátot is egy nagyobb csoportra, majd leugrott az őrtoronyból, és az erődön belül folytatta a harcot.
Gyorsan tárat cserélt közben, és lőni kezdett azokra, akik beugráltak. De olyan sokan voltak, hogy hamarosan kifogyott a tára, amely egyben az utolsó is volt.
Így átváltott a katanára, és közelharcba kezdett. Megölt jó néhányat, már csupa vér volt ő is, amikor hirtelen egy lándzsa fúródott oldalába, majd egy fúvócső lövedéke a nyakába.
Az a néhány kannibál harcos, aki még életben maradt, üvöltve és ugrálva közeledett felé. Olybá tűnt már, hogy – noha tudta, hogy emberek ellen küzd – mintha a sötétség fantomjai lennének…
Ekkor húzta ki a biztosítószeget utolsó erejével az oldalán levő, harmadik gránátból…

…

„…Eljöttem érted…”
„Most viszont én nyertem. Sakk-matt!”

…

„(…)Küldöm tehát naplóját és leveleit.(…)
Megdöbbenéssel olvastam, mikor végre hazatértem Ausztráliába, mi történt Nagaszakival és előtte Hirosimával. Teljes szívemből remélem, hölgyem, hogy Ön és családja épségben van.
(…)Menyasszonyommal, Laurával hamarosan felkeressük magukat, mert eldöntöttük, hogy Japánban töltjük nászutunkat.(…)
Kevés nagyszerűbb embert ismertem, mint Viola Tankréd. Őszinte szívvel osztozom mély fájdalmában, de tudja meg, hogy hősi halált halt. Mondta, hogy aznap éjjel meg fog halni. Eleinte nem értettem, mit akar ezzel mondani, de most már, azt hiszem, világos. Ha velem jött volna, bizonyos ugyanis, hogy mind a ketten meghalunk.(…)

(„Miért zokogsz, nagyapa?” – kérdezte a kislány Fukui urat, aki hol a levelet, hol leánya és veje közös fotóját nézte.)

Választott hazáját és császárát szolgálta a végsőkig, és életét adta a barátjáért, akit alig ismert, hogy az élhessen. A mi szent könyvünk, a Biblia szerint ez a legnagyszerűbb szeretet. Hozzátenném, egyszer említette magát, kedves Harumi, és láttam az arcán, hogy magánál jobban senkit nem szeretett e világon.(…)

Szívélyes üdvözlettel,
Frank  MacNamara

Kelt.: 1948. április 8.
Melbourne, Ausztrália”

–

Mikor a harcos meghalt, egy bíbor falevél hullott le a hegyek között, de nem hallotta senki, mert a harcos lelke már messze járt.
Megérkezett a tavasz a hosszú tél után, és ő meglelte hazáját.

A műveltség fontos dolog. Kálmán is így gondolta és egészen szép pályát is futott be. Mondhatni mindene meg volt, egy jónevű egyetemen dolgozott, elismert volt a szakmában és volt egy szerető felesége is. Valami volt azonban Kálmánban, ami üressé tette, mintha a világ legnagyobb vízkészlete a rendelkezésére állna valakinek, és az mégis állandóan szomjas lenne. Hát Kálmán is folyton az volt. Már olyannyira, hogy azt sem tudta volna megmondani, hogy mikor kezdte.
Egyvalamire azonban roppant kínosan ügyelt, és ez a látszat volt. Ő nem ivott, látszólag, valóban a szakma egyik kiválósága volt, látszólag, és a nejét nem zavarta az egykor oly ambiciózus fiatalember lecsúszása. Kálmán pedig békés életet élt rejtett lapos üvegével.
Az üveg megvolt már tizennégy éves kora óta, még ballagásra kapta a drága papától, és azóta is hűségesen szolgálta. Az üveg még Kálmán dédapjáé volt, aki akkor kapta, amikor bevonult a háborúban, amikor pedig nagy viszontagságok árán hazatért, fiára hagyta, aki pedig az ő fiára és így tovább. A kis Kálmán pedig roppant büszke volt, amikor megkapta, hisz számos kiváló ember birtokában volt előtte. Dédapja, ahogy nagyapja is sikeres politikai pályát futottak be, apja pedig szobrász volt, az egyik leghíresebb az országban. Kálmán mindig a bal belső zsebébe rejtette az üveget és alkalmanként, ha feszültnek érezte a helyzetet, kissé meghúzta azt. Vizsgák, interjúk, előadások alkalmával, mindig a bal zsebhez nyúlt.
Úgy gondolta ez az Ő titka, és igen, nagyon sokáig valóban az is volt. De ahogy Kálmán öregedett, ahogy az idő múlt, a látszat is kopott. Reggel már nem sumákolva töltötte újra a drága üveget az új nedűvel. Már nem csak néha volt feszült a helyzet, hanem szinte állandóan ivást kívánt minden szituáció.
Kálmán már vezetni sem tudott egy idő után. Így minden reggel barna ballonkabátjában, fekete, kissé kopott aktatáskájával felszállt a buszra, aztán a metróra és eltántorgott az egyetemre, majd este, némi kitérővel haza. Kezdetben nem akadt kivetnivaló a megjelenésében, egy idősebb, jól szituált értelmiségi benyomását keltette. Aztán ez is megkopott, az inge félig kilógott a nadrágból, olykor nyitott sliccel mászkált, haja, szakálla csapzott lett.
Szeme egyre üvegesebb lett, karikái mélyebbek és sötétebbek lettek, a mozdulatai lassabbak, artikulációja érthetetlen. Megtörtént, hogy a buszon hazafelé a lyukasztóval is szóba állt, amiben is egy rég nem látott cimboráját vélte felfedezni. Egy idő után már neje sem szidta össze, ha későn jött haza a kocsmából. A diákok sem lepődtek meg a megjelenésén, ahogy a kollégái sem, akik közül sokan még kolesztársai voltak Kálmánnak.
Hiába beszéltek vele, és próbálták meggyőzni arról, hogy ez nem mehet így tovább. Megszokottá vált a viselkedése, ahogy a csapzott külseje is, és az üveg is, ami mindig vele volt.
Kálmán, az örök lázadó a sarki kiskocsma vendége lett, ahol persze kitűnt intelligenciájával. Hosszú előadásokat tartott a többi vendégnek a régi időkről, mikor még meg akarta váltani a világot, hogy azért növesztette meg a szakállát és ápolta egykor oly gondosan, mert az még lázadás volt az ő idejében. De az óráit már nem tartotta meg, ha pedig néha beesett, általában nem nagyon foglalkozott mással az üvegén kívül, vizsgáztatni – ami természetesen egy igen feszült folyamat – hulla részegen vizsgáztatott. A diákok, az órák elmaradtak, az egyetem pedig döntött, Kálmán ment és az asszony is az egyetemmel.

Kálmán a történtek után sem értette vajon hogyan romlottak el így a dolgok, és ráadásul ilyen hamar. Ő sosem ivott nyilvánosan, persze néha lecsúszott pár pohárka a régi cimborákkal, de az üveg mindig rejtve lapult a bal zsebében. Sosem ivott munka közben, persze ha olykor érezte, hogy feszült a légkör vagy leesett a vércukorszintje hát egye fene meghúzta a kis lapost, de hát ebben aztán semmi sincsen. Minél többet töprengett a miérteken, annál mérgesebb lett. Úgy gondolta, hogy majd ő megmutatja, annyi év után, annyi munka és publikálás után őt nem fogják egy esetleges kocsmai affér miatt lesöpörni. Így hát elkezdett házalni, és próbálta eladni magát. Hol az ismeretségeire hagyatkozva, hol a tekintélyét kijátszva. Végigjárta az egyetemeket, a hivatalokat, a szerkesztőségeket, a végén még a könyvtárakat is. Kezdetben akadt némi sikere, volt ahová azonban már be sem engedték. Egy idő után Kálmánnak senki sem akart munkát adni, és senki sem akarta meghallgatni.
A kisvárosban, ahol élt és ahol híres szobrász apja és minden felmenője lakott, egy idő után már csak úgy ismerték, hogy a mikulás. Kálmán ugyanis az évek során hosszú, tejfehér szakállat és hajat növesztett, ami egy idő után már inkább sárgás volt. Meggörnyedten járt, motyogott magában, és állandóan a zakója bal zsebén lévő dudort szorongatta.
Az öreget megszerették a helyi kocsmárosok, a fiatalok, akikhez hajnali tántorgásaikor csatlakozott és mindig igen elmés előadásokat tartott nekik mintha csak a katedrán állna. De sosem ivott másból még a kocsmában sem, csak a kis laposból, és ha olykor-olykor kapott egy-két ingyen kortyot, azt csak a laposba töltve fogadta el.
Egyik ilyen munka körútja alkalmával Kálmán nagyon is mélyen megnézte a laposüveg alját és másnap reggel egy idegen kertben ébredt fel. Bár az utca ismerős volt neki, a kerttel még nem volt szerencséje. Kissé elszégyellte magát, ahogy körbenézett, észrevette ugyanis, hogy bevizelt. Bár előfordult ez már máskor is, valahol még ott lapult benne a látszat, és ma reggel ez igen erősen mocorgott. Az apja képe villant be, aki, ugyebár, az ország egyik leghíresebb szobrásza volt. Amikor meghalt, Kálmán épp a doktorijára készült és nem sokkal előtte nősült, fényes jövő állt előtte. De valahogy most sem értett: ő mindent megtett, a diákokért, a munkájáért élt, a feleségét a tenyerén hordozta. Úgy érezte, a világ becsapta, minden ellen van, elhagyták és jogtalanul. Érezte, hogy a feszültség nő benne.
Végül feltápászkodott, de a hajnali, párától nedves fűben elcsúszott, elesett, majd miután jót nevetett saját helyzetén nagy nehezen felállt, megfogta a kerítés szélét és felhúzta magát. Kissé tántorgott még, de végül minden gond nélkül nekidőlt, majd a laposért nyúlt, hogy enyhítse a feszültséget. A zakója bal zseb üres volt, a jobb is, és még a táskája zsebei sem rejtették a jó öreg üveget. Kálmán körbe nézett, még egyszer megtapogatta a bal zsebét, de az üveg eltűnt.