ANYA ÉS LÁNYA

Ez bizony szerelem volt első látásra. Az elkövetkező napokban Madaras másra sem gondolt, mint Margitra. A lány szép volt, ez kétségtelen, de korántsem olyan okos, mint képzelte eleinte. Ezt ellensúlyozandó azonban igen-igen tanulékony, amit János ki is használt alaposan, s elkezdte tanítgatni az ibolyakék szemű tanítónőt.

– Hogy te milyen jó fej vagy! – mondogatta a lány elismerően. – Honnan szorult beléd ennyi tudomány!

– Nem szorult, tanultam, és te is ilyen művelt lehetsz, ha nem éred be annyival, amit a képzőben tanultál.

Természetesen mindennap találkoztak, nagyokat sétáltak, el-elmentek a multiplexbe, s már meg is csókolták egymást, annak rendje és módja szerint.

– Még két nap, és lejár a szabadságom – sajnálkozott a tiszteletes. – Én elmegyek Tázlárra, te meg szépen elfelejtesz.

– Soha, esküszöm! Isten engem úgy segéljen!

– Szép, de jobban esik, ha egyszerűen csak nemet mondasz, mert, ahogy Szent Jakab írta: „ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.”

– Majd meglátogatlak – ígérte meg a tanítónő. – Azért Tázlár sincs a világ végén. Én téged, te engem, amíg…

– Amíg?

– Össze nem házasodunk – gondolta anélkül, hogy ki is mondta volna, utóvégre effélét egy férfinak kell kimondani. – Amíg Kecskemétre nem helyeznek.

– No, akkor várhatsz vagy tíz, húsz évet. Nem olyan sok pap szolgál ám vidéken, hogy csak úgy átengedjék őket a városnak. Hacsak…

– Hacsak?

– Nem te jössz Tázlárra oktatni – gondolta a tiszteletes, amit viszont ő hallgatott el a lány elöl, tudván tudva, mennyire irtózik Margitka a vidéki élettől. – Inkább ne találgassunk! Hagyjuk az Úrra, és bízzunk benne, mert aki bízik benne, megerősödik és megmentetik.

Milyen szépeket mond! – pistult bele egyre jobban Pethő Margitka. Ákos szerint tehetségesen fest is a fiatalúr, továbbá hegedül, írogat. De vajon mit? Verset, regényt vagy színdarabot?

– Színdarabot.

– Nagyszerű! Talán már elő is adták őket?

– Á, dehogy, helyesebben igen: a tázlári kultúrotthonban.

A tanítónő érdeklődése úgy szétpukkant egyszerre, mint a színes szappanbuborék. Kultúrotthon, amatőrök… ! Puff neki! Hol vannak ezek egy kecskeméti színháztól!

– Nem volna kedved fürödni? Folyónk ugyan nincs, de ott az uszoda, a széktói strand vagy a szabadidő központunk.

– Csakugyan! Mióta itt vagyok, még meg sem mártóztam, holott imádok fürödni, napozni – villanyozódott fel a fiatalember. – Talán, igen, menjünk az uszodába. Ott kisebb a zsúfoltság ilyenkor.

– Menjünk, de azt már most kikötöm, semmi mélyvíz, úszás meg ilyesmi, mert úszni bizony nem tudok.

– Majd megtanítalak, Margitka, megtanítalak. Na jó, nem holnap, mert, mint mindenhez, ehhez is idő kell, de hát találkozunk mi még, ugye, máskor is – nézett a lány szemébe hosszan, szerelmesen.

A tanítónő fölemelte János állát, s úgy tett, mintha meg akarná csókolni. Aztán mégsem csókolta meg, csak nevetett egyet, és elszaladt.

Utolsóelőtti nap. Istenem, hogy elröpült az a két hetecske! János egy gyékényen elnyúlva hallgatta Margit szakszerű fejtegetéseit a legújabb divatról. A téma persze untatta, de most mit mondjon: nagyon bírlak, szépségem, de még jobban bírnálak, ha hallgatnál?

– Untatlak?

– Naná! Bocs, csak vicceltem – mosolyogta el magát. – Egyébként olvasni szoktál-e, vagy csak a gyerekektől kérsz effélét?

– Ez is vicc volt, vagy, hogy értsem? – meredt rá a tanítónő. –Természetesen olvasok.

– Mit?

– Vegyesen: divatlapokat, krimit, bestsellert…

– Egyet kihagytál: a Bibliát.

– Mert nem is olvasom – ismerte be őszintén. –Viszont most, hogy ismerlek, kedvet kaptam erre is, mi több, már bele is kezdtem Stephen King, Végítélet című művébe.

– Ej, a Szentírást olvasd, ne Stephen Kinget, kisasszony! Máté, Márk, Lukács, mindegyik leírja, mi történik a világgal, ha elfordul az Atyától.

– Mi történik?

– Gyűlölet, törvénytelenség, szülők iránti engedetlenség, a természetes vonzalom hiánya, gyönyör- és pénzhajhászás veszi át fokozatosan a hatalmat. Senki sem bízik senkiben, és képletesen szólva habozás nélkül megölnek egy tál lencséért. Tervezés helyett káosz van, az öregeket likvidálják, és már senki sem akar dolgozni, melynek következtében elsorvad a gazdaság, kiürülnek a boltok, elgazosodnak a szántóföldek. Hogy mindez hova vezet, már most borítékolható, és ez még csak a vég kezdete.

– Ne ijesztgess! – kedvetlenedett el a bájos, fiatal hölgy, aki eddig legfeljebb filmekben szembesült hasonló vízióval. – Ha már a kezdet ilyen, milyen lehet a folytatás?

– Meg van írva ez is a Jelenések Könyvében. Országok, sőt, földrészek mennek ölre egymással, miközben pusztít a járvány, éheznek az emberek. A jéghegyek sorban elolvadnak, és minden folyó, tenger kilép a medréből. Ezt állítják maguk a tudósok is, csak az okot, pusz­tulásunk igazi rugóit nem látják.

– Mondja, Jehovista maga, és egyáltalán hiszi is, amit összezagyvál ennek a csinos leánynak? – mordult a papra ekkor egy mellettük napozó, jól táplált úriember.

– Én… Mit számít! Én csak azt mondtam, ami meg van írva, tisztelt barátom!

– Barátja magának a Belzebub! Ez mégis csak hallatlan: a hölgyet sokkolja, engem meg sérteget! – pattant talpra harciasan a sörhasú.

– Üljön le, mit pattog! – avatkozott közbe egy tinédzserkorú fürdőző. – Ha jehovista, akkor jehovista. Csak nem maga akarja előírni, ki mi legyen, és mit mondjon!

– Kuss! Téged ki kérdezett! Fogd meg a taknyod, és ne dugd bele az orrodat a nagyok dolgába!

– Gyere, ússzunk egyet! – fogta kézen János a zavartan mosolygó Margitot, és faképnél hagyta az egymásra vicsorgó feleket. – Nálatok minden polgár ilyen agresszív? – kérdezte a medencében fanyarul.

– Akadnak néhányan, főleg, ha beszívnak. De hagyd a csudába! Felejtsd el, és élvezd ezt a csodálatos vizet és napocskát! – tárta oda arcát Margitka a tűző napfénynek. – Most jut eszembe, holnap még lesz egy jelenésed a… mamánál. Szeretne megismerni. És a papa is.

No fene! Hiszen még meg sem kérte a kisasszonyt. Ez viszont még odébb van. Előbb jön az udvarlás, legalábbis ő így szokta, nehogy csak akkor jöjjön rá, milyen nőnek udvarolt, amikor már elvette. Másrészt ott van még Amy meg Olgácska, akik szintén várnak rá. Egyedül az a kérdés, melyiket szereti hármuk közül legjobban. Fogas kérdés, mert mindig ahhoz húz leginkább, akivel éppen együtt van. Pillanatnyilag tehát Margithoz, de nincs kizárva, hogyha holnap meglátogatná Soós Olgát, a másik kettő képe elhalványulna átmenetileg. Ha rajta múlna, mindhármat elvenné, ami még bűnnek sem számított valamikor, lásd Ábrahámot, Jákobot, Salamont meg a többi ószövetségi figurát.

Másnap délután izgatottan csengetett be Pethőékhez, s pár perccel később már együtt römizett a családdal. Utána dominóztak, kivéve a család fejét, egy savanyú ábrázatú, feleségénél tíz évvel idősebb szabómestert. Feltehetőleg unatkozhatott, mert alig-alig szólt közbe, miközben a többiek felszabadultan traccsoltak. Elsősorban a nagyapa, Elekes Sándor úr, aki szokás szerint világháborús visszaemlékezéseivel bombázta a famíliát. Jánoska éles szemmel figyelte, analizálta a Pethő család arcait, és alig telt el fél óra, máris tudta, hova rakja őket. Legmarkánsabbnak tűnt a hófehér hajú szabónő. Kemény áll, parancsoláshoz szokott, hűvös tekintet. Itt vitathatatlanul ő hordta a nadrágot. Akárcsak az édesapám – szegezte le magában a tiszteletes. Csupán abban különböznek egymástól, hogy amíg apám megveti, Anna asszony kifejezetten szereti a divatot, egyúttal kenceficéli is magát rendesen. De még ha csak ő kenceficélné! Nagyobb baj az, hogy Margitkát is erre szoktatja.

– Nyertem! – kiáltott fel diadalmasan Sándor bácsi. – Mi volna, ha nemcsak chibritben[i], hanem monédában[ii] is játszanánk, gyerekek?

– Mi az a gibrid meg monéda? – ingatta meg a fejét rosszallóan Pethő Istvánné. – Hányszor mondjam már, hogy ez itt Kecskemét, nem Méhtelek, és épp itt az ideje, hogy te is úgy beszélj, ahogy Kecskeméten beszélnek.

– Köszönöm a játékot! – állt fel a jó öreg, és sértődötten húzódott félre egy sarokba.

– Kicsit keveri a nyelveket – magyarázta Margit édesanyja. – Magyarnak ugyan magyar, de román községből, egy Sarkadtól hét kilométerre lévő faluból származik.

– Szóval falusi. És hogy tetszik neki a városban?

– Sehogy. Már megbánta, hogy idejött, s állandóan azon spekulál, miként építhetné úgy be a kertünket, hogy disznót, kecskét, libát, tyúkot, csirkéket neveljen.

– Meg nyulakat – süvöltött feléjük Sándor bácsi a sarokból.

– Aranyos. Lehet, hogy a helyében én is ezt csinálnám.

– Halljátok? – sétált vissza erre ragyogó arccal az asztalhoz. – A tiszteletes úr okos ember ám, és ha ő is erre esküszik, abban precis, izé… biztosan van valami.

– Mindegy, itt akkor se büdösítsen nekem egy koszos jószág sem – intette le fölényesen a szabónő. – Én iparos vagyok, szabó, ha nem vetted volna észre, apukám, és semmi kedvem falusi lakot csinálni a házamból. Pista? Neked mi a véleményed, csináljunk?

– Semmi esetre se! – állt ki felesége mellett az ösztövér szabó. – El is futna egyből minden kliensünk. Másrészt engedélyt sem kapnánk hozzá. A külvárosban még megjárja, ott akár tehenet is tarthatna igen tisztelt apósom, de ez itt a belváros, kérem, a belváros.

– Megyek. Még ma pakolok, és visszamegyek a falumba.

A mama legyintett, és össztüzet zúdított a tiszteletesre. Először is arra volt kíváncsi, valóban olyan gazdag ember a vadkerti Madaras úr.

– Attól függ. Széles Gábor és Demján Sándorhoz[iii] képest szegény, hozzám vagy a körzeti postáshoz képest nyilván jól szituált állampolgár. Miért?

– Hát csak úgy kérdeztem. És maga hogy boldogul? Nem volna kedve Kecskemétre költözni?

– Most már volna, de mit tegyek, ha ez volt megírva.

– Semmi sincs megírva! Véletlenek ugyan elő-előfordulnak, de az ember nagyobbrészt mégiscsak saját sorsának kovácsa. Hát majd utánanézünk. Szerencsére régi családi barátunk az esperes, ugyanis nem szeretném, ha az én lányom… De erről majd máskor tárgyalunk.

– Ó, de jó, ó, de jó! – ugrándozott a tanítónő. – Látod? Ez az én anyukám!

Olyan, mint egy kisgyerek! – pislogott Madaras úr. Kis naiv leányka egy érett nő testében. Valószínűleg a környezet, az a sok kisdiák formálta ilyenné. Nehezebb viszont belelátni a mamába. Hol az az érzése, kedveli, hol az, hogy egyáltalán nem bízik meg benne.

– Képzeld, János színdarabokat is ír… néha! – dicsekedett el Margitka ezúttal Jánossal, hadd lássa az anyja, azért ez a fiú sem akárki.

– Az jó, föltéve, hogy rendesen meg is fizetik. Melyik színházban mutatták be a darabját?

– Nem mutatták be, s még csak meg sem fizetik, mert többnyire csak úgy magamnak írogatok.

– Fura szokás! Sohasem értettem, s még ma sem tudom felfogni, mi élvezetet okozhat olyasmin dolgozni, amiből se haszna, se öröme sincs senkinek. Igaz, az én lányom is zongorázik, ami ugyancsak nem hoz semmit a konyhára, de ő legalább elszórakoztat bennünket. Margitkám, nem játszanál nekünk valamit?

A lány engedelmesen ült a zongorához, s a következő pillanatban felcsendült Beethoven lX. Szimfóniája.

– Brávó! Éljen! – tapsolt lelkesen a fiatalember.

– Parancsolj! Papa, hozz ide, légy szíves, még egy széket, Jánosnak!

– Miért, hát zongorázni is tud?

– Csak konyítok hozzá, konyítok. Az én hangszerem inkább a hegedű, s mivel hegedű nincs…

– Itt a zongora – húzta magához a szép leány. – Beethoven: szonáta, opus 6. Ismered? Négykezesre írt zongoradarab.

– Véletlenül igen.

– Akkor los[iv] – száguldott végig ujjaival az elefántcsont billentyűkön.

– Köszönöm! Nagyon édesek, ügyesek voltatok – buggyant ki egy könnycsepp Anna asszony szeméből. – Szegény anyám, hogyha most láthatna titeket… !

Madaras tiszteletes sok mindent feltételezett az őrmester modorú mamáról, csak azt nem, amit most látott.

– Ha már itt tartunk, játsszátok el ezt a nótát is! – gyújtott rá a nagyapa egyik kedvenc dalára:

Férjhez ment a meszelő, Elvette a reszelő. Házasodik a lapát, Elvette a piszkafát.

A tiszteletes együtt fújta az öreggel, amivel úgy levette a lábáról, hogy még meg is puszilta Jánoskát.

– Most pedig táncoljunk! – állt fel egyszer csak Margitka, és odalibbent a Hifihez. – A Kék Duna keringő megfelel?

– Kapcsoljad! – elevenedett meg Pethő Istvánné, aki táncolni, énekelni egyaránt szeretett. – Hölgyválasz! – húzta fel a székről szenvtelenül szemlélődő férjurát.

– Hagyj, kérlek! Tudod, milyen rosszul táncolok.

– Na és! Ki látja? Nekem meg jó vagy így is, angyalom. Tiszteletes úr, maga sem tud táncolni?

Félretolták az asztalt, székeket, és körbekeringőzték a nappalit. Sándor bácsi kapott az alkalmon, s miközben a család felszabadultan keringett, ő szépen bedobott pár pohár kecskeméti fütyülőst.

Hirtelen felbúgott a bimbamcsengő az előszobában.

– Nézd meg, lányom, ki csönget!

– Aczó László, egy kollégám a suliból – mutatott be Margit egy sűrű szemöldökű, ám annál gyérebb hajú fiatalembert. – Ő meg János, vagyis Madaras tiszteletes Tázlárról.

– Örvendek.

– Elnézést a zavarásért! Csak a kölcsönkért könyvet hoztam vissza Grétának.

– Dehogy zavar – olvadozott a víg kedélyű szabónő. – Foglaljon helyet, drága tanár úr, és kóstolja meg ezt a teasüteményt.

– Köszönöm, finom. Nagyon finom. Margitka sütötte?

– Nem – válaszolta Margit őszintén. – Főzni ugyan tudok, de a sütikhez még nem értek.

– Mek-mek! – nevetett csúfondárosan az őszbajszú nagypapa.

– Hogy telik a szünidő?

– Remekül. Mondtam már, hogy ősztől otthagyom az iskolát?

– Csak nem! – hökkent meg a mama és lánya egyszerre.

– Sajnos így alakult, illetve mit sajnos: hálát adok a sorsnak, hogy végre normális helyre kerülök.

– Igen? Hova, egyáltalán van ilyen hely a városban?

– Remélem, Anna asszony, remélem. Épp ott van mellettünk pár méterre a házunktól. Egy számítógépes szerviz, egész nyugis hely, káosz, inzultusok, gyomorgörcs és hasonlók nélkül, amivel már, biz isten, nagyon tele van a hócipőm.

– Ennyire komoly? Talán várjon még egy évet, Lacika! Nemsokára választunk, és az új kormány…

– Ugyanolyan lesz, mint az előbbi – egészítette ki a szabó józanul, aki elég ritkán nyilatkozott, viszont ha megszólalt, sohasem mondott zöldséget. – Nem új kormány kell ide, hanem új rendszer, uraim. Nem igaz, tiszteletes úr?

– Hát, nem tudom. Túl fiatal és tapasztalatlan vagyok én ehhez, Pethő úr. Elvileg… elképzelhető, de ha a történelmet nézzük, már nem vagyok annyira derülátó, mert mikor létezett olyan rezsim vagy szisztéma, melyben a mindenkori hatalom a nép, választópolgárai ügyét de facto[v] ne mellékes mozzanatként kezelte volna?

– Akkor… Maga szerint akkor nincs is megoldás? – kérdezte a szabó csöndesen.

– Nincs – horgasztotta le a fejét szomorúan Jánoska. – Legalábbis addig, amíg nem érkezik el Jézus Krisztus országa.

– Konkrétabban?

– Amíg a politika, alkotmány helyett a Szentírás elvei alapján kormányozzák a világot.

– Hű, micsoda látómás! – húzta el a száját a táncos kedvű anyuka. – Nem is tudtam, hogy Jánoska próféta is sutyiban!

De nem tetszett az ötlet Aczó tanár úrnak sem.

– Ez tényleg vízió, méghozzá elég morbid szerintem. Szinte látom a papokat, amikor az egyházi dogmák nevében, hátukon, mellükön egy-egy kereszttel ítélik máglyára az eretnekeket, buddhistákat, muszlimokat. És fordítva: az utóbbiak bennünket, ha közülük támadna valakinek ilyen ötlete, mert Jehován kívül van egy Allahunk, Buddhánk is például. Nem, nem, tiszteletes úr. A dzsihád, keresztes háborúk kora lejárt. Legalábbis remélem, amiként új Hitlerre sincs szüksége többé a világnak. Vagy igen?

– Brr, Hitler! – borzongott meg Anna asszony. – Gondolom, eleget filozofáltunk, uraim! Margitka, lécci, kapcsold vissza a lejátszót, és táncoljunk. Emelje fel a kezét, akinek kedve van egyet pörögni!

– Szabad? – kérte fel a tanár egy táncra Margitkát, amint felhangzott Szenes Iván egyik közismert slágere.

A tiszteletes mintegy álomból ébredve figyelte, hogyan táncol a két pedagógus, s egyre inkább látta, érezte, hogy kettőjük kapcsolata több mint kollegiális. Szóval egy vetélytárs.

Most kösd fel a gatyád Madaras Jánoska!

 

 

__________________________________________________

[i] Gyufában. (rom.)

[ii] Érme, aprópénz. (rom.)

[iii] Magyarországi milliárdosok.

[iv] Rajta! (ném.)

[v] Való(já)ban, ténylegesen. (lat.)

 

 

 

(Illusztráció: GonZs)

 

 

Előbb meghal tétlenségében az úr, mint bármi egyébben, ha szolgálót tart. A szolga olykor okot testál élvezetre: porszívás alatt szappanoperát néz, hozzá hangot képzel, meggyet csen főzés közben a tortáról. Füttyögve tereget. Az uraknak megugrik a koleszterinjük vagy megszalad a vércukorszintjük.

Boróka lányka nem egy úr. Sem széltében, sem hosszában. Még akkor is hevesen tiltakozott a segítségnyújtás ellen, amikor farral szánkázott le a ház oldalán a tetőről, és kitörte mindkét lábát. Egy helyütt azt olvasta, hogy a palota egyszem leánya nagykorúságára beleunt tétlenségébe, vasalódeszkát és partvist terjesztett elő ajándékként szülinapjára, és krikett ütő helyett sodrófát. Csábos szoknya helyett előnyben részesítette a sterilfehér keményített köténykét. A karácsonyi partira a kutyaólat is kitakarította, hogy a spániel is csak lábujjhegyen toporgott be oda onnan fogva. Amikor úgy érezte, mingyá elrenyhed, amíg a porcica seregeket várta guggolva az franciaablakba’ unalmába’, elzavarta a szolgákat tévét nézni, lelkes odaadással suvickolt helyettük. Eme hamuszutymós szépségnek az esemény, már hogy jegyezze a személyzet fejben, hogyan vannak az események a világban, maradósan plecsnizte meg a sorsát – az egyik szolgáló egy tévés beszámolója alapján a lányka számára is világossá vált akkorra valóban az emberi aljaság feneketlen mélye, amikor megtudta, hogy a diktátor Salazar köldöke csonkáját meghamisították. Az eredeti helyébe egy darabka kakaós csigát loptak, amit a rabbi utolsó vacsorájáról mentettek meg. A kiállított vitrin mögül elfalta egy kurtizán kutyája. Az eset tanúsította a csokidarabka nugátos tartalmát. A kutya kínos érzékenységgel viseltetett a nugátos tartalmak iránt. Hasmenése nyomán híven szaglik az eset ízetlen abszurditása. A cárné kicsi lánya onnan fogva nem teregetett, és soha nem fehérítette ki a bugyikat. A kényszerűség okán rendeltek neki Olaszországból eldobható ruhaneműt, a pamutot egyenesen Egyiptomból hozatták.

Mindenből Boróka lányka arra konspílt, hogy voltaképpen semmire. Csak csupán tudomásul vette odaáldozott félfüllel. Az élet apadatlan árja és a lúgos vizek tengere számára is folyt tovább, amiként folyó a tengerbe. Létezik ugye a bizonyos Do It Yourself ember, az a típus éppen ő volt. Ilymódon a kapcsolati ügyeket is sajátlag és sajátosan bár, de megoldotta, partnereit minden rendszer ellében promiszkuózus móddal olykor felcserélte volna, ha lehetett volna egyáltalában promiszkuitásról beszélni.

A kékharisnya. Ez a női gigolo. Bocsássuk meg neki, tekintve, ahogy egy és másik kínai személyek, ugyanúgy egyik pelyhes párna éppen olyan, amilyen a másik. Különbségük tán csak a megjelenésükben lelhető, s neki számszerűleg épp kettő volt. Éppoly hűen ölel egyik kedves párna, mint a másik, amilyen móddal hold sugárlik nappalokban.

Egyik kósza reggelen Boróka lányka telefonja megeresztett egy nem túl hangos pirittyet, mely szerint online besikerlett részére egy valódi hími kitevés, amelynek következményeként magánhangzókészlete megsokasodott: hirtelen megszámosodott megnyilatkozásaiban a ‘hú’.

Első randevúja igazi, se nem párna, se nem drót pasassal meglepte és ledorongolta.

Boróka azt szuszogta újonnanlett kedvese lángsugaras arcába:

– Úgy érzem magam, mint egy ernyedt izom, ami után felszívódott belőle a láz. Arra mondják, hogy hangyasav?

– Igen, arra mondják.

– A zuhany valósággal elbiggyesztett. Amikor hó van, és hideg, a pittyem biggyed ilyen következéssel.

 

A második randin kétségei amolyan kicsavartan, de alapot vetettek.

– Te figyelj, ennek semmi értelme. Jól érzem magam, sőt, fokozhatóan. Mondd, mi lesz ennek a vége?

– Megleszünk, drágám. Össze fogunk bútorolni.

– Izgalmasabb fejlemény nem lesz?

– Megkergetlek.

– Kivalasom a pólóidat!

 

Amikor először összebúttak:

– Ne mondd, hogy ilyen érzelmekér’ szenvedtünk és izzadtunk, mint a fene.

– Igen. Szenvedünk, hogy szenvelegjünk.

– Beáztatom a szennyest!

 

– A kokain-hatásról még sose hallottál, mi? Ha beteg lennél és olyan undori, teljesen másképp lenne. Felpofoznám a kispárnád, beleigazgatnám a lábadat a papucsodba, ágyba hoznám a reggelit és a vacsorát.

– Az ebédet miér’ nem?

– Mer’ összerondítanád a lepedőt zsírral. El sem tudod képzelni, milyen nehezen lehet kiszedni a szövetből a zsíros pletyót.

 

Olykor kissé hisztis hangra váltott. Szenvedélyes volt, vagy valami ahhoz közeliről tanúskodott dérkicsípte arca, az a sokszám ragya, amely ott sorakozott rajta.

– Hajíts meg egy büdös csattal, érezzem a lét súlyát, te drága.

 

– Oh, a boldog rezignálság állapotáér’ voltam sok ideig kínba’. Mit jelent a szó, hogy rezignált?

– Nem tudom, bepetyegem a keresőbe. Várjá’!

Első párnacsatájuk, amely nem is az ágy párnás oltalmában zajlott, mely a malackodást vetíti elő és szükségképpen szellőként szél szárnyán szökkenő alsógagyát, kombinét és miegymást feltételez cafatokban, óhatatlan volt. Ártatlanul kezdődött, mint dámapartiban megbokrosodott tinédzserek, ahol előkerült némi szesz.

– Mi lenne, ha megölelnélek?

– Tudja fene, tégy egy próbát. De unalmas, akkor ez most má’ mindig így lesz?

– A boldogság több a te kokainvíziós párnasimogatós perverziódnál! Fogd a szottyos párnádat, és eriggy! Légy boldog vele!

Szócsata volt csupán, oda se vágta a feidegelt férfiú azt a vánkost a lánykához. A lányka dühében mégsem átallott bevágni maga után a slózi ajtaját. A nagy svuggal berezonált a polc a feje felett, ahonnan a budipumpa egyenesen ahogy esett, kupán dorongolta. Öt perc eszméleten kívül nem nagy idő, normálisan agyműködést se zavar meg. Az övét igen.

Kifelé libbenve a mosdóból kedvesét felismerve gondolt csupán annyit, ‘hej, de kies!’, amikor az a hími éppen gyanútlan tipegett által a félárnyékos szobában.

– Lekapcsoljuk a villanyt? Ne félj, nem lesz unalmas.

– A boldogság sosem unalmas és soha se smafu.

Valaki mondott valamit, a másik meg reagált, a lényeg az, hogy összedörgölőztek, beizzadtak. Másnap a lányka kimosta a lepedőket, de már nem volt olyan lelkes. Vagyis a mosópor reklámarcolásról lekésett.

 

 

 

 

(Illusztráció: Ágnes asszony)

(Dehogyis lett nagyanya, már megbeszéltük, hogy a mai fiatalok sokkal felkészültebbek annál, hogy olyan nüánszokat vegyenek nyakukba, mint egy ordító csecsemő).

– Ne tessék haragudni, de nincs senki, akihez fordulhatnék. Apust mindenki ismeri. És Apussal se tudok beszélni, mert még tegnap is végig ordított velem, még a biztosítónál is.

– Na, de mégis, mi a gond? – vágott elébe Kissné, miközben a lány mély levegőt vett, s közben arra gondolt, mit is akart a lány mondani azzal, hogy apust mindenki ismeri. Elvégre ő egyenesen munkatárs!

– Igazán, nem tudom, hogy történhetett… nem figyeltem… eszembe sem jutott, hogy… – görbült le a lány szája. Sóhajtott. – A telefonszámlám – mondta, majd lehajtotta a fejét.

– A telefonszámlád? – kerekedett óriásira Kissné szeme. Sehogy se értette, hogy jön ő ide? És miért hiszi ez a gyerek, hogy az események drámai zuhanásba kezdenek egy telefonszámla miatt? A luxusautó, az igen, bár még az az eset is igen kiszámítható volt, na, de egy számla?!

– Nem értem! – adta fel Kissné.

– Apus zárolta a bankszámlámat. A telefonszámlám már három hete megérkezett, de elrejtettem Apus elől. Be kellene fizetnem. Ha nem teszem, jön a felszólítás, és ha Apus megtudja…! Még sosem láttam ilyen haragosnak! Anyával is állandóan veszekszenek, már amikor otthon van.

Az őrangyal sápadt kísérletet tett, hogy félreverje a harangokat, de Kissné már útban volt a nappaliba, hogy dugipénzéből elővegyen.

– Te oktondi! – mosolygott, és túl akart lenni a drámán. – Mennyi kell?

– Tizenötezer háromszáznyolcvankettő – bökte ki a lány megkönnyebbülve.

Az asszony mintha megszédült volna.

– Hogy mennyi?! – fordult meg leesett állal. A lány elismételte az összeget.

– Tizenötezer… – ismételte Kissné, lélekjelenléte jeleként, és arra a tizenötezerre gondolt, ami havonta landol számláján, fizetés gyanánt, a lány apjától. – De hiszen az rengeteg! – kockáztatta meg. A lány egyetértően bólogatott, láthatóan megkönnyebbülve, és várta a bankókat.

– Apus letépi a bőrömet – tett rá egy lapáttal a helyzet súlyosságára. Szempilláján még ott csillogott egy könnycsepp.

– Hát, sajnálom, de ennyi nekem nincs – és az anyósjelölt fejcsóválva elindult vissza a konyhába.

– Talán, ha összedobnánk… – javasolta a fiú, mire Kissné mellkasában saját vére iránt sosem érzett harag kezdett ébredezni.

– Apus biztos hamarosan megenyhül, és sose ellenőrzi a számlámat, pár héten belül visszaadnám Kiss néninek – kontrázott rá a lány. – Most az egyszer tényleg nagyon, nagyon komoly a helyzet.

– Sajnálom, drágám, de tényleg nem tudok segíteni! – csóválta fejét.

Dehogy sajnálta. Olyan dühös volt, mint tizenkét dühös ember együttvéve. A két fiatal besomfordált a szobába, csak a fiú szemének tüzes nyilai maradtak vele.

Kissné elővette dugi cigijét, és meggyújtotta, majd leült a számítógép elé. A cigarettából csak kettőt szippantott. A billentyűket se látta. Az ő havi fizetését telefonálja el ez a szirén, miközben magzatja, Tejfölösszájú Fajankó…! Ó, hogy az ég szakadna minden ilyen…! Dühe mögül, maga sem értette, gyötrő szégyenérzet lopakodott elő. Tizenöt ezer, ismételte magában még ágyba bújás után is.

Az éjszaka áldásos volt számára. Lelkiismeretét megtámogatta a pihenés. Frissen ébredt. Egy lépéssel az apa előtt jár, nyugtatta magát, és tudta, az információ, hatalom. Szinte várta a reggeleket. Főnöke arcát fürkészte, szürkébe boruló eget várt. Ekkor már szinte biztos volt abban, hogy ha kipakol, a főnök személyében cinkostársra talál. Eljött a kedd, semmi. A szerda, még a legkisebb jel sem. Csütörtök, mint hírzárlat, még a gyerek is úgy viselkedett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A napok peregtek, eseménytelen. Kissné már-már meggyőzte magát, hogy túldimenzionálta aggodalmát, és talán igaza van ötödik emeleti szomszédasszonyának, pusztán anyai féltékenysége buzgólkodik.

Egy héttel később, péntek reggel, a délutáni nagybevásárlást tervezve számvetést tartott pénztárcája és bankszámlája felett, majd, mint végszükség esetén oly sokszor, kinyitotta a dobozt, melyben spórolt pénzét tartotta, hogy kölcsön vegyen egy-két százast. Hűlt helyét találta a bankóknak! A konyhába sietett, és belenézett a táskájába, majd vissza a nappaliba és újra a dobozba. Befutott a gyerek szobájába, de az már elindult az iskolába, végül újra a konyhában kötött ki. Próbálta a gyereket telefonon utolérni, sikertelenül. Nem szabad pánikolnia! Ismételte a mantrát, de az árulás úgy megbénította érzékeit, hogy behúzva maga után a bejárati ajtót, elsétált a szomszédja mellett. A lift helyett már a lépcsőn járt, mikor a férfi utána szólt:

– Hé, jó reggelt! – mondta nevetve az. – Nehéz éjszakánk lehetett! – az ismerős hangra Kissné magához tért, és visszabotorkált a felvonóhoz.

Huszonnégy másodperc ketyegett le, mire a lift leért a nyolcadik emeletről.

– Nem értelek, miért nem beszélsz az apjával? – csóválta fejét a szomszéd a tényfeltárás után. Kissné a fejét ingatta. Sóhajtott és elnyomott egy könnycseppet, mielőtt útjaik szétváltak volna.

 

Mint mondtam, a Kissnék nagyon szívós teremtmények. Nem azért jeleskednek a tehercipelésben, mert egy kis csatavesztés megingatja őket. Már csak azért sem, mert az élet mindig szolgáltat alkalmat, melyet megragadva, változtathatunk sorsunk menetén, csak néha kicsit rá kell segíteni.

– Szia! – nyomta be fejét a konyhába a fiú egy késő este, miután megérkeztek a moziból. – Ehetnénk valamit? – kérdezte.

– Persze! Mossatok kezet, mindjárt tálalok – szaporázta a nő. A fiú eltűnt.

Jókedvűen, kipirultan léptek mindketten a konyhába. Nyoma sem volt arcukon másnak, mint fiatalkori életörömnek.

Az asztalon ott gőzölgött a fokhagymás pirítós, a kancsó citromos tea. Kissné épp az asztal közepére helyezte a ketchup-os flakont. A fiú meglepve szegezte szemét anyjára.

– Sajnálom, gyerkőcök, csak egy hét múlva kapok fizetést, addig ki kell valahogy húznunk. De lesz egy kis süti. Már bent van a sütőben – szabadkozott, és leült velük az asztalhoz. – Őrület, ha belegondolok, hogy gyerekkoromban hány piritós-vacsoránk volt. Főleg hétfőnként. Miután elfogyasztottuk a vasárnapról megmaradtakat, aki még éhes volt, annak ott volt a kenyér, felvágva, készen, hogy mama megpirítsa a serpenyőn.

– Nem is voltak annyira kövérek a nők, mint manapság – csatlakozott a lány, aki úgy tűnt, hamarabb magához tért ámulatából.

– Nem bizony, ráadásul a fokhagyma rendkívül egészséges, jót tesz az ereknek, tisztítja őket – bólogatott Kissné.

– Azért egy csibecombbal rögtön lecserélném – próbálta csillapítani buzgalmukat a fiú, akinek éhes gyomra átvette az irányítást.

– Tény, hogy sok kenyeret se szabad enni, mert attól meg akkora lesz az ember segge, mint Winnetou lováé! – tette hozzá a lány. Kissné titkon megörült, hogy százas csípőmérete az elmúlt hetekben kilencvenegyre apadt.

– A kutyákat is koplaltatják hetente egy napon át. Ha jót tesz az ő belüknek, a mienk is kibírja egy este – nevetett az asszony.

– Így van! – vágta rá a lány, és letette almányi popóját a párnázott konyhaszékre. A fiú elhúzta a száját.

– Ha megkapom a fizetésem, majd kárpótollak benneteket. Ezen a héten kibírjuk szerényebben is. Az a fontos, hogy összetartsunk és segítsünk egymásnak! – próbálkozott finoman Kissné, és lassan, lopva a fiatalokra nézett.

A lány épp a ketchup-ba tunkolta a pirítóst. Lenyalogatta róla a piros masszát, majd újra megismételte a tunkolást. Reménytelen eset, hunyta le szemét Kissné, és elfordult. A gyereke, ez a férfipalánta, nem hazudtolta meg saját nemét, még mindig meglopott gyomrát sajnálta, látszott morcos arckifejezésén. Másnap darás tészta volt a terítéken. Aztán újabb pirítósnap következett.

– Ennyit azért a kutyák se diétáznak! – berzenkedett a fiú, ezért másnap a nő vajas-lekváros kenyeret tálalt.

– Én szeretem a vajas-lekváros kenyeret. Olyan jó parasztos! – vigasztalta a lány.

– Persze, reggelire, frissen sült kenyérből! Csakhogy ez már kétnapos! – tiltakozott a fiú.

A fizetésnap előtti estén aztán végre Kissné kezére játszott az ördög.  Pizzát rendelt a lány. Miután átnyújtotta a pénzt a futárnak, megállt a konyhában, hogy felszeletelje a pizzát, majd bezárkóztak a szobába, hogy jóllakjanak. Már a falatozás vége felé jártak, mikor a lány kiszalasztotta a fiút szalvétáért. Az sápadtan tért vissza, és az üres pizzás dobozra nézett.

– Nem hagytunk egy szeletet sem anyunak!

A lány válaszként lebiggyesztette a száját.

– Azt hittem, neki is rendeltél! – mondta a fiú.

– Bocsi! – válaszolt a lány, és arrébb pöckölte a szőnyegen a szalvétagalacsint. A fiúnak mintha megmoccant volna a lelkiismerete. Rosszul érintette a figyelmetlenség.

Kissné nem sokat észlelt abból, ami a felszín alatt vagy a zárt ajtók mögött zajlott. Nem az ösztöneit követte ugyanis, azzal tisztában volt, érzelmi kilengésekkel csak ronthat a helyzetén. A bevásárlókosárból kimaradt a csokoládé, a süteményhez szükséges liszt, és nemhogy a kóla, de az addig hébe-hóba felszolgált bor sem került többé az asztalra.

A villanyszámlát készakarva nem fizette be.

– Én majd befizetem! – nyugtatta a fiú, és valami azt súgta ösztöneinek, kézben kell tartania bizonyos dolgokat.

– Hát… ha érkezel vele… mielőtt kikapcsolnák – sóhajtott mélyet Kissné, és megcsillantotta humorát: – Ha meg nem, hát istenem! Még emlékszem, mikor mamánál gyertyaláng mellett töltöttük az estéket. Az élet dolgairól beszéltünk. A nagyobb lányok szerelmi kérdésekben kikérték mama tanácsait, mi, kisebbek meg kuncogtunk rajtuk. De szép is volt! Annyit mondhatok, nem hiányoltuk a tévét. Néha bekapcsoltuk a rádiót. Mindig ment valami kabaré… – Úgy beszélt, mint a pápa a szenté avatás során.

– Jaj, jól van, anyu! Ez szörnyű, ne is beszélj róla! Holnap iskola előtt beugrom a postára, és befizetem a csekket.

 

Madártávlatból mindig csodás a kilátás. Eltűnnek a gödrök, a törött korlátok kisimulnak, a gyom beleolvad a füves övezetbe. Csak ne kellene szembesülni a közelképpel! Kissné az erkélyen ücsörgött, fújta a dugi cigijét, és arra gondolt, mekkora szíve van ennek a gyereknek. Lehet, hogy ő túlzásba viszi, amit tesz? Elvégre épp érettségi előtt áll a gyerek, az ilyen gondok elterelhetik figyelmét arról, ami számára – mindkettejük számára – a legfontosabb.

Csakhogy a fiatal férfi szívós, mint az ökör. Az érettségi is megment, és a felvételi körül sem volt galiba. Kissné olyan hálával gondolt jó szerencséjére, mintha naponta erre emlékeztetné őt a pap.

Ahogy morzsolódtak a hetek, egyre többször csukódott be a gyerekszoba ajtaja az egyedül őrlődő, szerencsétlen flótás mögött. Anyját, ha az benyitott, eleinte csak a vadul esemesező, földön ülő gyerek képe fogadta. Annak, mivel úriembernek nevelték, eszébe sem jutott elővenni imádatának tárgyát, és követelni rajta a kölcsönt. Lelkiismerete sem volt tiszavirág-életű, és úgy tűnt zsenge kora ellenére felelősségérzete is erőteljes kibontakozásnak indult. Először csak egy-egy ötvenes tűnt fel a dobozban. Kissné megtapintotta a ropogós bankókat. Tudta, a péntek éjjelente végzett munkáért járó kereset ez. A hetek múltak, a kis értékű bankók gyarapodtak, mint ahogy sokasodtak a csendes hétvégék is. Kissné figyelmét újra lekötötte a jövő tervezése. A liftes utazáskor már csak bocsánatos bűnökről számolt be szomszédjának, és a vasárnap reggeli, ötödik emeleti kávézásnál se kaparta annyit az asztalterítőt idegességében, mint annak előtte. Megijedt ugyan, mikor a lány új autót kapott, de az sem parkolt sokáig a tömbház előtt. Tapasztalatlan sofőrrel gyakran megesik, vigasztalta Kissné, mikor egy nap megtudta, behorpadt az autó oldala.

– De hiszen nem én voltam az! Nem tudom, ki tette! – sírt a lány.

– Megeshet ám, ha nem figyel az ember – próbálta vigasztalni a fiú. – Nem is kell, hogy észrevedd…

– Hogy lehetsz ilyen hülye? Különben is, hát nem érted, hogy nem én voltam! – sértődött meg a lány.

Máskor az esőtörlő lógott törött madárszárnyként. Egy másik alkalommal megfeszegették a csomagtartóját. Vandálok! Végül arany festékkel lefújták rendszámtábláját, igaz, pár másik, ott parkoló autóét is. A jármű szervizből szervizbe került. Kissnét mindezek már nem tudták izgalomba hozni. A szeptember már közelgett. Bárhogy számolt, fiának munkába kell majd állnia. Főállásról szó sem lehet, akkor nem lesz se ereje, se ideje tanulni. Nem beszélve arról, hogy igenis, azt akarja, egyetemet végezzen, igazi kollégista évei legyenek, hosszú és teljes ifjúkora!

Végre valahára aztán mégis eljött a nap, amikor a lány, Ámor nyilait kiszaggatva, holmiját sebtében összekapkodva, köszöntés nélkül kisietett a lakásból, beleült a ház előtt várakozó taxiba, és úgy eltűnt az életükből, mintha soha ott sem lett volna! Vannak dolgok, melyek pénzben ki nem fejezhetőek. Ilyen volt az asszony megkönnyebbülése is. Ott üsse a ménkű a tizenöt ezret, ahol van, sóhajtott fel beletörődően, és biztos, ami biztos, kettőre zárta, majd bereteszelte az ajtót a lány után.

– Gyere, vacsorázz, mielőtt elindulsz az éjjeli műszakba! – szólt a fiúnak, és kivette a lábast a hűtőből.

– Nem vagyok éhes – válaszolt az.

– Készítsek szendvicset? Elviszed magaddal? Hajnalra megéhezhetsz. – A fiú megrázta a fejét. Nem sokkal ezután elindult a munkába.

Kissné, aki már egy hete nem járt már a fiú szobájában, kitárta a gyerekszoba ajtaját, hogy végre friss levegőt engedhessen be. A szőnyegen szennyes ruhák hevertek, fiáéi, csitította megdobbanó szívét, újságcikk-kivágások, és százával apró, fehér fecnik, félbehagyott árnyképek hulladékai az ívek és papírgalacsinok alatt. A falon befejezett sziluettek sorakoztak fekete háttér előtt: copfos piszék, szívek és cicák, mandalák és madarak. Honnan kerültek elő ezek a rég elfeledett plüssök? Lányszoba ez a javából, állapította meg. Fia szobáját rózsaszín giccsdobozzá alakították!

Felemelte az ollót, amelyről már hónapokkal előbb lemondott, és zsebre vágta, hogy odakint, a konyhában végre visszategye megszokott helyére. Elsőként az ágyneműt húzta le. Ablakot mosott és felporszívózott, majd azzal a szándékkal, hogy nedves ronggyal kitörölje az ágy szerkezetét, felemelte a matracot. Ekkor ezüstösen megcsillant valami. Vékony nyaklánc volt az, végén hidegen fénylő, kristályos kővel. Nem is emlékezett arra, látta-e a lány nyakában. Felemelte és a fény felé tartotta. Nem tetszett különösebben érdekesnek. Sietősen zsebre vágta, azzal a szándékkal, hogy majd odaadja főnökének, aki talán ekkor majd, szembesítve a tényekkel, állást foglal végre. A kölcsönt is visszakaphatná nagyobb vérveszteség nélkül.

Hajnalig meg sem állt a takarítással. Még virradat előtt lecipelte az összes zsák szemetet. A polcokon pedánsan sorakoztak a könyvek, a Rubik kocka, amelyet a fiú egy perc egy másodperc alatt képes volt kirakni, pár megőrzött játék. Ropogós ágynemű és keményítőillatot árasztó függöny várta a fiút, aki fáradt volt, így különösebben se meg nem lepődött, se harag nem támadt benne, amiért anyja behatolt magánterületébe. Hiába, Lenin is mondta, a robot hasznos eszköze a felesleges érzelmek féken tartásának!

Kissné elő-elővette a láncot, és inkább röviden, mint hosszasan nézegette immár a nappal fényében: a lánc kis híján a kukában végezte. Végül döntésre jutott. Kilenc óra után kis kerülővel indult a piacnak. „Kis összeg is összeg!”, biztatta magát, ahogy benyitott az üzlethelyiségbe, mely mintha a világ minden kincsét és csecsebecséjét kínálta volna.

Kirakta a láncot.

– Mennyit tud ezért adni? – kérdezte sietve, csak hogy túl legyenek már a vásáron.

– Nézzük csak… – mondta a zálogos, s mialatt hosszasan vizsgálódott, a nő idegesen körülnézett, nem lepleződött-e le valamely váratlanul felbukkanó ismerőse előtt.

– Tízkarátos fehérarany lánc… – nézett fel nagyítója mögül a zálogos.

– …huszonöt karátos Top Wesselton gyémántkő. Csinos darab – pislantott fel újra, és ezúttal jobban megnézte magának Kissnét. Annak hirtelen kiszáradt a torka.

– Tizennégyezer nyolcszáz. Ennyit tudok érte felajánlani! Vagy ha gondolja, két-három hónapig megtartom, és akkor… – kezdett bele a zacis.

– Tizenötezer… – mormolta magának Kissné, aki mintha nem hallotta volna a zálogos szavait.

– Rendben, legyen tizenötezer, de többet tényleg nem tudok érte kínálni. Akkor nem jön vissza érte, biztos benne?

– Csak az összeget kérem – mondta, és elpirult.

Mint aki attól fél, hogy lefülelik csínyelkövetés közben, sietősen kibotorkált a boltból, és leült a közeli szökőkút előtti padra. Az ősz pompás színeket ígért.

 

 

 

 

(Illusztráció: Vanessa Bell)