Csöndre cserélte a csodákat
Lecsupaszította az ártéri fákat
Ragyogó díszbe öltöztette a mezőket
Levetkőztette az elmenőket
Köszöntötte az érkezőket
Elsápasztotta a leske holdat
Fölragyogtatta a csillagokat
Interjú Róbert Katalinnal
Mi ösztönzött arra, hogy írni kezdj?
Nagyon kicsi voltam, amikor elkezdtem írni. Két dolog motiválhatott, az egyik, hogy különféle történetek jutottak eszembe – ami egyébként szerintem sok gyerekre jellemző -, a másik pedig, hogy otthon azt láttam, a szüleim is ülnek a gép előtt és írnak. Ők egyébként nem szépirodalommal foglalkoznak, hanem kutatók, de úgy vélem, ha valaki látja, hogy a családjában mindenki ír, ez a példa, akkor ő is elkezdi csinálni. Így indult.
Tehát kicsi korodtól író szerettél volna lenni?
Mindig is szerettem írni, és amikor idősebb lettem, és komolyabb műveim lettek, álmodoztam arról, hogy kiadják egy könyvem, de ha valaki megkérdezte, „Mi leszel, ha nagy leszel?”, nem az volt a válaszom, hogy író. Inkább valamiféle állandó munka mellett szerettem volna a könyveimet megjelentetni.
Mikor jött el az a pont az életedben, amikor komolyabban kezdtél el foglalkozni az írással, és szándékodban állt meg is jelentetni a történeteid?
Ha ezt nézzük, viszonylag későn, valahogy az egyetem magasságában történt. Viszont voltak novelláim középiskolában, amiket beküldtem egy sárvári diákköltő, diákíró találkozóra, valamint akkoriban is írtam olyan történeteket, amiket regénynek éreztem, azonban ha ma megnyitom a Word dokumentumot, látom, hogy a kisregényt sem érik el hosszban, akkoriban mégis nagy dolognak számított nekem. Ezután az egyetem első két évében nem igazán írtam, hisz lekötött a tanulás és a magánéletem. Kicsit később fanfictionöket kezdtem alkotni a Harry Potter könyvek nyomán. Miután a regény hatodik kötete véget ért, mindenki izgatottan találgatta, vajon mi lesz a történet vége, ezért sokan megírták a nekik tetsző befejezést, és hiába tűnt elsőre furcsának, kis idő múlva eszembe jutott, hogy mi lenne, ha én is megírnám hozzá a magam alternatív végkifejletét. Ez számított az első nagyobb volumenű irományomnak, de természetesen ezt nem kiadatásra szánva írtam meg. Mégis ez volt az első olyan mű, amelyben végigvittem egy komoly történetet olyan karakterekkel, akiknek jellemfejlődésen kellett keresztülmenniük. Ezt követően írtam meg a Nalávia titka című gyerekregényemet azzal a gondolattal, hogy most már kéne egy komolyabb művet alkotni, ellenben ez nem jelentett éles váltást, mivel emellett sem hagytam ott a fanfictionök világát. Ez egy folyamat volt, viszont a gyerekregény lett az első, amiről azt gondoltam, kiadható lenne. Először ezzel is csupán különféle pályázatokon vettem részt, amelyeken jó véleményeket kapott, majd később küldtem el néhány kiadónak. Volt, amelyik ki is szerette volna adni, azonban akkor nem volt rá keretük, ezért nem jelent meg. Ezután el is engedtem ezt a dolgot. Több év múlva felbukkant a kiadó, hogy most már ki tudnák adni. Vicces, hogy ez abban az évben történt, amikor a Könyvmolyképző Kiadó Aranymosás pályázatát megnyertem egy másik regényemmel, a Szívből, színből igazánnal. Így egy évben jelent meg a kettő. 2014-ben a Könyvhétre jelent meg a Nalávia titka, és decemberben a Szívből, színből igazán, pedig a két kézirat megírása között évek teltek el.
A két kiadónak ez nem jelentett problémát?
Az egyes kiadóktól függ, hogy ez probléma-e. Például a mesekönyveseknél azt látom, hogy teljesen bevett dolog, ha különböző helyeken jelennek meg a szerzők. A Könyvmolyképző, miután kiadja egy könyvünket, automatikusan a szerzői közé sorol, hiszen rengeteg energiát fektet a pályázatba, majd később a könyvek szerkesztésével a szerzők segítésébe is. Nyilván ettől még vannak váltások. Volt, aki a Könyvmolyképzőt is otthagyta. Ez egyébként egy normális folyamat, mert ez egy piacgazdaság, és sok szerző úgy véli, másféle lehetőségei lehetnek, vagy az újabb könyve egy másik kiadó a profiljába jobban illik, ez sok mindentől függ. Például nem tudom, mi történne, ha a Nalávia titkának megírnám a folytatását. Az lenne a logikus, ha ugyanott jelenne meg, ahol az első része, viszont most egy szóbeli egyezmény a Könyvmolyképző Kiadóhoz köt. De annak ellenére, hogy gondolkozom a folytatáson, nem ez élvez most prioritást az életemben, szóval nem feltétlenül aktuális ez a kérdés.
Honnan szerzel inspirációt?
Alapvetően az a lényeg, hogy foglalkoztasson egy történet. Ha ez nincs így, nem fogom megírni. Vannak jegyzeteim, amikről azt gondoltam, lehetne belőlük regény, de végül mégsem foglalkoztattak annyira, hogy alkossak belőlük valamit. Persze ettől még lehet, hogy később fog érdekelni. Engem mindig az motivál, ha egy szöveg meg akar születni. Ez egy furcsa érzés, ami ott van erősen bennem, és amikor leülök írni, ömlenek szavak, mintha megnyitnék egy csapot. Így nem kell külön azzal foglalkoznom, hogy inspirációt keressek. Persze vannak elakadások, de olyankor jót tesz, ha pihentetem egy kis ideig, majd visszaolvasom, ezzel általában újra megtalálom a hangot.
A Nalávia titkában megjelenő regénybeli világot teljesen te alkottad. Mennyire volt ez nehéz feladat számodra? Könnyebbnek találtad, mint például a Harry Potter-fanfiction megírását?
Szerintem világot teremteni nagyon nagy feladat. Amikor Naláviát csináltam, ez nem egy tudatos folyamat volt. Valószínűleg emiatt maradtak benne kisebb rések, amiket a szerkesztés során toldozgatni-foldozgatni kellett. Most már ennyi ismerettel tudom, mekkora munka egy világ felépítése. Nagyon sok kérdést kell körüljárni hozzá. Igazából akkor jó egy kitalált világ, hogyha mindenre tudja az ember a választ. Amikor fanfictionöket írunk, két verzió van: vagy mindenre tudod, mert annyira ismered azt a világot, amiről írsz, és mert az eredeti író annyira kitalálta, vagy pedig amire nem tudod a választ, saját elméleteket gyártasz. Mindenesetre ez egy fokozatos dolog volt. A fanfiction abban segített, hogy egy folyamatos dramaturgiai ívet létre tudjak hozni meglévő karakterekkel, majd a létező világban saját szereplőket alkossak, és megtanuljam abban mozgatni őket. A következő lépés volt a háttérvilág kitalálása, amit egyébként ugyanúgy meg kell tenni egy itt és most játszódó történetnél, hiszen muszáj végiggondolni, hogy a modern mobiltelefonok korában mikor küldesz sms-t, és mikor beszélgetsz viberen vagy skype-on. Tehát ugyanúgy fel kell építeni, kitalálni nagyon sok mindent.
Felnőtteknek, vagy gyerekeknek szeretsz inkább írni?
Nem választom szét. A történet eredményezi a műfajt, és eldönti, hogy gyerekeknek, vagy felnőtteknek szól inkább. Ebből a szempontból nekem Szabó Magda a példaképem, aki tényleg írt kifejezetten gyerekeknek, kamaszoknak és felnőtteknek is könyveket, és nagyon jól működik mindegyik. Ha azt látom, hogy van egy erős sztori, tudom, az működni fog.
Hogyan alkotod meg a karaktereidet? Mennyire nehéz belehelyezkedned a szereplők életébe?
Nekem nem annyira. Általában az életben is megpróbálom megérteni mindenféle szituációban, hogy más miért úgy reagál, ahogy, vagy épp hogyan érezheti magát. Ez segíthet az írásban is, amikor ütköztetni kell véleményeket, különböző karaktereket kitalálni és felépíteni. Ilyenkor előveszem egyrészt az információkat, amiket hallottam másoktól, és az érzéseiket, gondolataikat, melyekről meséltek. Persze nem feleltethetőek meg a karaktereim a barátaimnak, de elképzelhető, hogy az egyik gondolata, vagy része az adott szereplőnek viszont igen, vagyis felismerhető lehet, amit ő egyszer megélt, és elmesélt nekem.
Úgy gondolod, hogy egy jó írónak bele kell tudnia helyezkednie bármilyen szituációba?
Az a fontos, hogy az ember a karaktereit ismerje. A karakterépítésben mindent végig kell gondolni – motivációk, honnan jön a szereplő, hová tart. Ennek egy része soha nem fog megjelenni a szövegben, de az írónak tudnia kell, hogy mi áll a szereplő reakciói mögött. Ha ez megvan, jól lehet működtetni.
Ezen kívül véleményed szerint mi kell még ahhoz, hogy valaki jó író lehessen?
Sok írástechnikai szabály van, ami hasznos, és jó, ha az ember ismeri ezeket, de szerintem alapvetően az kell hozzá, hogy az írót érdekelje, amit ír. Nagyon profik tudnak írni arról, amit mondjuk a kiadó felvet témaként, azonban kérdés, hogyha nincs benne az érdeklődése, a szíve és a lelke, akkor mennyire tudja bevonni az olvasókat, vagy mennyire lesz erős a szövege. A legfontosabb, hogy olyat írjon az ember, amit ő maga is akar olvasni, érdekli, el tud benne veszni. Ezen felül nagyon sokat kell olvasni mindenféle műfajban, hogy szélesebb legyen a szókincs, valamint ha sokat írunk, erősen fogunk fejlődni. Nekem ez segített, és egyre tudatosabb is lettem. Például azt, hogyan írom le a környezetet, vagy adok át a segítségével egy hangulatot, a Könyvmolyképző Kiadó leíró kurzusán sajátítottam el, és az ott kapott visszajelzések is sokat segítettek az írásmódom fejlesztésében.
(Bedécs Angelika)
Megosztva
Hiába keresi a költő a szegényeket, hiába.
Nincsenek otthon a régi bérházakban, nem keresnek munkát,
nem vadásznak akciókra a CBA-ban, nem panaszkodnak
pénzre vagy fogorvosra. Már máshol vannak otthon: valódi
vagy hamis profillal, habos virágágyakban, válogatott
Lilik, Lilianák Júliák, kitalált unokák és szerelmek közt,
szerteszét osztódva. Elrekesztve egy álomsarokban,
örökfrissen, mesebeli barátokkal, már a reménytelenségtől
is megfosztva. Frank, Steve, Judy vagy a Szerelem Hercege.
De ha elfogy a cigi, menni kell. Aggódni, beszélni,
kinyitni az ajtót, leereszkedni. Minek? Csak egymáshoz pállik
a Nagyvárad téren a sok alávaló, izzadt szerencsétlen –
a rengeteg rokon, szomszéd, akiket álnéven ismertél meg.
a Nagyvárad téren a sok alávaló, izzadt szerencsétlen –
a rengeteg rokon, szomszéd, akiket álnéven ismertél meg.
Frank kezét nyújtja Lilianának.
……………….
A szivárványt figyeld a Haller utca felett!
————–
Lehetséges-e a trubadúrdalok fordítása?
(Rajnavölgyi Géza a Magyar Műfordítók Egyesülete (MEGY)
VII. szakmai hétvégéjén megtartott előadása)
Az antikvitás kora után – ezúttal már a latinból kialakult egyik új népnyelven – a trubadúrköltészet adott új lendületet az európai lírának. És búvópatakként benne él a mi költészetünkben is. Mert ha azt olvassuk, hogy
„Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”
vagy kicsit közelebbről:
„Az éjjel hazafelé mentem,
éreztem, bársony nesz inog…”
akkor ezekben a kezdősorokban a trubadúroknak az a leleménye kel új életre, amely szerint rendkívül hatásosan lehet megnyitni egy verset valamilyen természeti képpel.
Pedig Petőfi biztosan, József Attila meg valószínűleg sohasem olvasott trubadúrverseket.
Aquitániai Vilmos, Oroszlánszívű Richárd, Bertrand de Born és Peire Vidal egy-egy dala elsőként Illyés antológiájában (A francia irodalom kincsesháza, 1942) jelent meg magyarul. A Nyugat nagy műfordítói nem foglalkoztak ezekkel a régi költőkkel, holott egyébként nem idegenkedtek az exotikumtól, számos verset közvetítettek a japán, a kínai vagy akár a középkori latin lírából, a német Minnesangból.
Miért?
Csak gyanakodni tudunk az ismeretlen, rég kihalt irodalmi nyelvre, amelyet ezek a 12.-13. századi költők használtak. A latin okszitánnak vagy helytelenül provanszálnak nevezett származékát, amely a Loire folyó és a Pireneusok közötti területen fejlődött ki, éppen a trubadúrok fejlesztették árnyalt gondolatok kifejezésére alkalmas hajlékony, csiszolt nyelvvé. Majd amikor az 1200-as évek elején a katharok ellen indított keresztes hadjáratot kihasználva a francia királyok egyre inkább kiterjesztették hatalmukat ezekre a déli vidékekre, és tönkretették a költészetpártoló helyi arisztokráciát, a kor legfejlettebb irodalmi nyelve fokozatosan visszasüllyedt a dialektusok szintjére. Ezt a folyamatot pedig a 19. század második felében megindított nyelvi újjászületési mozgalom sem tudta visszafordítani.
És visszatérve megint csak a nyelvre, ezek a trubadúrok versenyeztek egymással és önmagukkal, hogy azt az akkoriban bizonyára nagyon újszerű, de mára már bizony ódivatúnak és leegyszerűsítettnek tűnő érzelemvilágot minél finomabban, szofisztikáltabban fejezzék ki, minél több „csalafintaságot” vigyenek be verseikbe. Csalafintaságot a vers megformálásban, a szavak, kifejezések megválasztásában, szójátékok és rejtett utalások variálásában, a „mívesség” túlzásaiban.
Mert mit is kezdjen a fordító például Jaufré Rudelnek ezzel a versindításával:
Pro ai del chan essenhadors
Entorn mi et ensenhairitz:
Pratzm e vergiersm, albresm e florsf,
Voutasf d’auzelhs e laysm e critzm .
Van itt elég sok énektanár
körülöttem, és énektanárnő:
rétek és kertek, fák és virágok,
madarak csicsergése, dala és kiáltása.
Mit kezdjen ezzel a versindítással, ha olyan nyelvre fordít, ahol a főneveknek nincsen nyelvtani neme. Nem elegáns megoldás, de az akadályt csak kikerülni lehet:
Dalra tanít mind valahány,
mi körülöttem dalra kél,
bokor, virág s madár a fán,
trilla s csicsergés így beszél.
Vagy nézzük ugyanennek a trubadúrnak ezt a két sorát:
Quar lai ai joi meravelhos,
Per qu’ieu la jau jauzitz jauzen.
A szó szerinti értelmet nézve, ez körülbelül azt jelenti, hogy „hiszen akkor csodás boldogságban élek, mert élvezet közben élvezetet adok neki, az élvezőnek”. De ami az eredetiben játékos költészet, a szerelmi öröm megragadóan tömör, megkapó, félre nem érthető érzékeltetése, az így lefordítva (kivesézve) élvezhetetlen magyarázkodás.
Már az első sorban a joi is lefordíthatatlan. Ez a szó, a francia joie és az olasz gioia hímnemű párja a mai nyelvekben már nem létezik. A nyelvészek természetesen utánanéztek, megfejtették a kérdést, alaposan és hosszan értelmezték a kifejezést, amely eszerint a szerelem extatikus megélését jelentené az érzelem szintjén. Szabics Imre professzor A trubadúrok költészete (Balassi Kiadó, 1995) című könyvében részletesen ismerteti ezeket a magyarázatokat. De a fordító nem sokat tud kezdeni a fejtegetésekkel. Neki egyetlen szó – akár egytagú, mint az eredetiben! – tökéletesen elegendő volna… Azután jön a második sorban a hármas figura etymologica, amellyel a modern franciák sem tudnak zöldágra vergődni, nem tudják beszorítani a mai grammatika kalodájába.
Szegényes, színtelen megoldás erre a két sorra, hogy
örvendezem e nagy csodán,
hol élvet adva élvezek,
amelyben ráadásul az élv meglehetősen bajzajózsefes hangulatúvá teszi a verset.
(Jaufré Rudelről lévén szó, meg kell viszont említeni, hogy híres dala a távoli szerelemről sokáig arra a félreértésre adott okot, hogy ő – és általában a trubadúrok – az ún. plátói szerelmet énekelték meg. Ha más nem, ez a szójáték ékesen cáfolja a feltételezést.)
A két példa talán eléggé érzékelteti, miért tarthattak a nagy nyugatosok ezektől a költeményektől. Az Illyés-antológia négy trubadúrverse után csak az 1962-es Francia költők antológiája hoz bővebb szemelvényeket ebből a lírából. Majd a kilencvenes, kétezres évek nagy versgyűjteményei mellett két műfordító, Képes Júlia és Báthori Csaba is vállalkozott arra, hogy önálló kötetben jelentesse meg trubadúr-fordításait. A magam kísérletei Aquitániai Vilmos, Jaufré Rudel és Marcabru magyar közvetítésére a Nagyvilág két utolsó évfolyamában jelentek meg.
A trubadúrversek dalszövegek – szerzőik együtt költötték a szöveget és a dallamot. Ezt nemcsak a számos fennmaradt dallam-lejegyzés tanúsítja, hanem maguk a trubadúrok vallják büszkén, hogy „szabályos rend a versidom, / szép szófüzér, / és tetszetős a dallamom, / ahogy zenél.”
Ma is van ilyen – gondoljunk a raperekre.
A trubadúrdalok tehát orálisan terjedtek, és keletkezésük után csupán mintegy száz évvel kezdték daloskönyvekbe gyűjteni a több mint másfél ezernyi költeményt. Ezeknek a gyűjteményeknek az összeállítói hagyományokon, mendemondákon alapuló életrajzokkal (vida) vezették be az egyes trubadúrok dalait, sőt sokszor szükségesnek látták, hogy magyarázatokat, értelmezéseket (razo) fűzzenek ezekhez a már akkor is régi dalokhoz.
Nohát, ha már akkoriban értelmezésre szorultak ezek a versek, mi hogyan érthetjük meg több mint nyolcszáz év távolából? Hogyan érthetjük meg azokat a szövegeket, amelyek egy meglehetősen zárt közösséghez, a korabeli főúri udvarok közönségéhez szóltak, és az abban a közegben kialakult érzelmi és viselkedési kultúrát közvetítik?
Vizsgáljuk meg ebből a szempontból az egyik legismertebb trubadúr-költeményt, Bernart de Ventadorn ún. pacsirtadalát. Weöres Sándor fordítása utolérhetetlen bravúrral adja vissza az első versszak lendületét, a madárka felröppenését és lehanyatlását, melyet azután a költő melankolikus vallomása követ. (Kiváló példa ez egyébként a trubadúrok kétosztású strófaszerkesztésére is, ahol a tényközlő frons után a reflexív cauda következik.)
Látok pacsirtát, csapdosó
örömmel szárnyal nap fele,
majd önfeledten zuhanó,
mert édes érzést rejt szive;
jaj! míly sóvárgás tör reám
attól, mit látok odafenn,
csoda, hogy vágyam nyomdokán
tüstént nem olvad el szivem.
De vessük össze ezt a versindítást a költő (legalább száz év után rögzített) regényes életrajzának azzal a részletével, amely éppen e költemény keletkezésének feltételezett körülményeiről számol be. Az életrajz szerint Bernart a normandiai udvarban beleszeretett a herceg feleségébe. „Egy napon pedig a lovag, akit a hercegné szeretett, meglátogatta őt, és belépett a hálószobájába. Meglátva ezt, a hölgy fölemelte köpenye szárnyát, és a lovag nyakába borította, ő maga pedig az ágyra hanyatlott. És Bernart mindezt látta, mert a hölgy egyik kisasszonya egy rejtekből megmutatta neki. És erről a tárgyról dalt is szerzett akkor, mely így szól: Látok pacsirtát…”
Ez a szöveg meglehetősen vulgárisan magyarázza a dalt. Mégis, amit mond, az egybevág a vers itt nem idézett további szakaszaival, amelyekben a költő szerelmének viszonzatlanságán kesereg. És összevetve a verset az életrajzzal, felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon valóban sóvárgás tört-e Bernartra, vagy pedig inkább irigykedés, ahogyan egyébként Báthori Csaba is fordítja, és ahogyan az eredeti szöveg (enveya) is egyértelművé teszi. Mindez természetesen semmit sem von le a Weöres-fordítás sodrásából, a nyitókép visszaadásának szuggesztivitásából. Arra azonban rávilágít, hogy a nyolcszáz éves távolság milyen árnyalati elmozdulásokra vezethet. A sóvárgás persze nyilvánvalóan szebb érzés az irigykedésnél, és jobban illene a trubadúr emelkedettnek feltételezett lelkivilágához. Ám ő nyilván nem ilyen fennkölt érzületű, őt bántja a kizártság a szerelemből.
Bizony nem könnyű ezeknek a régi szövegeknek a kifürdetése. Vigyázhatunk rá, nehogy tisztábban kerüljenek ki a fürdőből, mint ahogyan költőjük elgondolta. És vajon el tudjuk-e mindig találni, hogyan gondolta?
Lehetséges a trubadúrdalok fordítása nyolcszáz év után?
Nem mindig. Ezt már most is láthatjuk. De vajon emiatt hagyhatjuk-e ismeretlenségben azokat az értékeket, amelyekből néhányat némileg már az itt felvillantott példák is sejtetnek?
Nyilvánvalóan nem.
Azt mondtuk, hogy a trubadúrlíra egy meglehetősen zárt közösséghez szólt. Igen, de mégiscsak közösségi jellegű költészet. Nemcsak akkor, amikor – mint például Marcabru esetében – nem szerelmi, hanem nyíltan társadalmi, morális kérdéseket tárgyal. Sőt még akkor is, amikor a költő csupán a saját szerelmi gyötrődésein kesereg, hangot ad egy új érzelmi kultúrának, amely ebben az egyelőre még zárt, arisztokratikus közegben bontakozik ki.
És közösségi költészet azért is, mert a trubadúrok – térben és időben – nagy hálózatot alkottak túl is terjeszkedve az okszitán nyelvterületen az északi francia, sőt angol tájak felé, Itália és Ibéria tájai felé. Időben pedig majdnem két évszázadot fogtak át. És ismerték, sokszor visszhangozták egymás dalait.
„Szeretem, ha a pacsirta / a levegőbe röppen, honnét fénysugár jön, / s felszáll, míg csak nem kíván leszállni / a szélben rezgő lombozatra…” – olvassuk Peire d’Alvernhe egyik versében, aki Bernart de Ventadorn kortársa volt. Mi ez, ha nem a „pacsirtadal” visszhangja?
Korábban azt mondták erre, hogy a középkorban még nem ismerték a szellemi tulajdon fogalmát. Holott ha a trubadúrokat olvassuk, azt kell látnunk, hogy nagyon is öntudatos költők:
„Szépek e versem sorai,
benne minden helyénvaló,
s ha lesz helyettem daloló,
ne bírjon rajta rontani!”
– fejezi be egyik dalát Jaufré Rudel.
Inkább talán arról van szó, amit ma intertextualitásnak nevezünk, és azt hisszük róla, hogy ez valami posztmodern találmány.
Talán éppen a trubadúrok egymás közötti versengése az oka, hogy költészetükben nem alakult ki általánosan használt kötött versforma. Olyan, mint amilyent a szicíliaiak alakítottak ki a szonett formájában. (Frank István „Le répertoire métrique de la poésie des troubadours” [Saarbrücken, 1953] című munkájában a több mint másfél ezer dalnál mintegy ezer különböző versformát állapít meg.) Az egyetlen kivétel a sestina, de ezt is csupán egyetlen trubadúr egyetlen dalában alkalmazta, és egyik modern kommentátora szerint ő is csak tréfaképpen. Viszont Dante, Petrarca és a reneszánsz költők komolyan vették, és ha nem is gyakran, de használták.
Arnaut Daniel, ez az egyetlen trubadúr, aki az Isteni Színjáték purgatóriumában mint az anyanyelv legjobb kovácsa (miglior fabbro del parlar materno) jelenik meg.
A sestina pedig hat hatsoros strófából és egy háromsoros záradékból áll. Arnautnál már a rímek megválasztása is sajátos:
intra – ongla – arma – verga – oncle – cambra
belépek – köröm – lélek – vessző – nagybácsi – hálószoba
És a rímek nem a strófán belül, hanem – meghatározott permutációt követve – a strófák között csengenek össze (ezt Horváth János átfonódó rímnek nevezi):
az 1. sorba az előző strófa 6. ríme,
a 2. sorba az előző strófa 1. ríme,
a 3. sorba az előző strófa 5. ríme,
a 4. sorba az előző strófa 2. ríme,
az 5. sorba az előző strófa 4. ríme,
a 6. sorba az előző strófa 3. ríme kerül,
tehát:
1. strófa ABCDEF
2. strófa FAEBDC
3. strófa CFDABE
4. strófa ECBFAD
5. strófa DEACFB
6. strófa BDFECA
záradék bE-dC-fA
Ez bizony akrobatikus játékra szorítja a költőt, és a fordítót még inkább. Ennek ellenére a sestinának három magyar fordítása is van, elolvashatóak a Tavaszidő édességében és Báthori Csaba kötetében.
De Arnaut zsenialitásának köszönhetően még ez az akrobatikus játék is meghökkentő poénra vezet a záradék végén:
Arnaut tramet son chantar d’ongl’e d’oncle
a Grant Desiei, qui de sa verj’a l’arma,
son cledisat qu’apres dins cambra intra.
Arnaut küldi ezt az ő körmös-bátyás dalát
Vágya-Nagy-Tárgyának, aki az ő vesszőjének a lelke,
az ő vályogépítményét, hogy beléphessen annak hálószobájába.
Mert bizony itt bevallja, hogy ez az egész dal csupán vályogépítmény (cledisat), és ezzel a tákolmánnyal csupán az a célja, hogy megnyissa előtte a vágyva vágyott hölgy hálószobáját.
És érdemes odafigyelnünk a VI. strófa utolsó soraira is:
…e non am tan paren, fraire ni oncle,
qu’en Paradis n’aura doble joi m’arma,
si ja nulhs hom per ben amar lai intra.
nem szerethetem úgy szülőmet, fivéremet, bácsikámat,
hogy a Paradicsomban lelkem ne nyerjen dupla boldogságot,
ha ugyan bárki, aki jól (szívből) szeret, beléphet oda.
Lám, a trubadúr, az igaz szerelem énekese ebben az utolsó sorban elbizonytalanodik, hogy vajon van-e helye neki a Paradicsomban.
Dante pedig, aki ismerte a sestinát, sőt Al poco giorno… kezdetű versében követte (némi könnyítéssel) annak versformáját, nyilvánvalóan Arnaut kételyére válaszol több mint száz évvel később, amikor a Purgatóriumba, a Paradicsom előszobájába helyezi nagyra becsült elődjét. A toszkán költő így kapcsolódik be a trubadúrok között megindult intertextuális párbeszédbe.
A sestinát később elfelejtették. A 19. században Swinburne élesztette újra, majd később olyan költők, mint Ezra Pound, Raymond Queneau, vagy a litván Tomas Venclova. És nem utolsó sorban az említett Dante-vers fordítója, Weöres Sándor, aki saját költeményében (A szegény kis üdülőgondnok panaszai) ráérzett még a tréfára is, amit a versforma indukál.
A sor pedig folytatódik a kortársakkal, Mesterházi Mónikával, Schein Gáborral és talán másokkal is. A búvópatak megint felszínre tör.
Psychophantastique (II. részlet)
Olykor okosabbnak kell lennie a másiknak, és Bének igazat kell, adjak, mert ezen alapul az egészséges társas kapcsolat, amint látom – üvöltözés, a másik lehordása védelemformán, és nem beszélve a langyos, hókásás üdvözítő békéről, amit az okosabb fél kezdeményez, a tunyább meg behódol, mint ma én, akár egy kapitányi parancsnak, mintegy kapitulál, ekként jellemezhetném intim viszonyom, uszonyomat Bével.
Most itt ülök illusztris seggfejek kényes körében, az én soromban szerénységem vagyok, nincsenek barátaim, hát persze… mindahányuk tudja, Stellával hogy állok lakhatás ügyében, ezért hallgatnak előttem, a másik ok meg amiért utálnak, az örökös okoskodásom, mondjuk, okfejtegetések. Aki sokat szájal, jó pontot kap, semmi zsarnokoskodás Stella részéről – csak kis-dolgozatot írat minden óra elején, azért gyűlölik –, pusztán közölte, az óra maga vitafórum, eszmecsere és ismeretszerzés, hogy úgy mondjam, ami fenemód gyönyörködtet. Sose lógtam még el régi magyart, nem tervezem továbbra sem, minden hétfő déltől búbomra telepszik egyfajta erőteljes hiányérzet és türelmetlen várom a következő hátfői ülést tízkor. Balgával kívánságomra hétfői napokon a bölcsészklubban ücsörgünk, én várom a drága Stella fel-felbukkanását, és valóban, egyféle erdei tündért látok benne hegyes füllel, sziporka mosollyal, lepkeszárnnyal, zöldben pompázón… Bé úgyszólván semmit.
Speciális kollégiumot hirdetett meg, ami újfent nem izgatott engem kivéve senkit. A helyszínt a klubban jelölte ki, sör és kávé mellett tárgyazzuk angol nyelven Janus Pannonius pszeudo-erotikáját, amiből megkreáltam a beadandó jelesem, amivel el is dicsekedett mindkét csoport előtt az egy elsőstől ritkán látott nem kis mérvű szókincsemet illetően, én magam feszengtem, tekintve, minden, amit mond, ha pozitíve viszonyul, egy-egy tőrdöfés a lelkembe, meg is forgatja azt a kést, úgy éreztem, úgyszólván kizsigerel, nem szoktam meg az elismerést, mint olyat soha ezelőtt. Egyik meghitt tanóránkon nekem esik, sajnálatomra más móddal, mint elképzelhettem volna azt, ami egyébben rémesen kenetteljes pirulásra késztet.
– Első pillanattól tudtam, hogy belém habarodtál – fordul hozzám álmaim – vágyálmaim? – nője, hangjában semminemű meglepettséget nem lelek, ami egy s más oldalról még fel is idegelne, ha nem róla lenne szó, magam heveny zavarommal küszködöm.
Nem. Amennyire őszinte akarok lenni, akár a csillagszemű juhász mindent befogó tekintete, úgy azt mondanám, nem ismerem a szerelem mint olyan vegytanát. Nem értem a célokat, nem látok bele a fogaskerekek működésének mechanizmusába – ha érted, de vajon akadhat-e célja a kelletlen feszülésnek, ami az agy és elme zsibbadásával nyit és lábrogyásra késztet; lányos pirulás, mi egyebek.
– Honnan tudtad, elárultam magam egy mozdulattal, ahogy néztelek, amiért itt ülünk épp csak kettecskén? – kíváncsivá tett, nem tehetek róla, a vibráló hajópadlóra meresztem a szemem, mert egyszerre likviddé változott minden, tenger hulláma nyargal alattam, hiszen úszni is csak kutyában tudok; ostromolja kicsiny bárkám egyszeriben.
– Nem kicsit, minden zizzenéseddel súgsz valamit, minden hétfőn bevársz, sose hiányzol, gondolkodás nélkül jelentkeztél hozzám lakni… csüggesz rajtam, mint kölyök az anyján, ne érts félre, ezért nem vetlek mindjárt meg – félresöpör egy tincset, ami játszi beiramlik látókörébe, most épp kiengedett hajjal lavíroz és vesébe fürkésző tekinteteket küldöz felém.
– Miért hoztad fel? – motyogom az asztal lapjának. – Köszönöm – mit is köszöntem meg, talán azt, hogy nem buzizott le, nem undorító szörnyet lát bennem, és nem rejtekezik képzeletbeli paraván mögé, ahogy azt egy anakroniszta nőféle tenné, nehogy látásom essék rá, mindezért hálával tartozom neki, s való igaz, akként viseltetem is.
Az egyetemi napokat a továbbiakban is úgy élem meg, mint kutya a pórázon, görény a hámban, aminek végét az ő keze markolja, nincs így mit tennem, ha elvonul egy füstölésre, követem, bevárom, az órái komplexusom orgiái, mintha összenőttünk volna, mondjuk a kisujjunknál. Utóbb tudom meg, az egész kis játékunk, értem, a klubban tartott órák, puszta ürügyként tesznek jó szolgálatot, azért, vallotta meg Stella, hogy a kis barátnője meg a Vadember közelében lehessen. Dorka úgyszintén régi magyarban nyomakszik, másodszorra bejutott, mint újdonsült doktorandus a doktori iskola nappali tagozatára, a Nagy Ember kezei alá. Dorkát onnan ismerem meg az albérletből, kissé testes hidrogénbomba, de be kell látnom, nem minden a külszín, azt le kell fejteni, akkor jöttem rá, ott, hogy nem minden szőke annak predesztináltatott.
Stella nem állja az Egy rém rendes családot, este van, azt nézzük a számítógépen tanulást mellőzendő, ő persze örökösen kárál, vegyük halkabbra; épp megérkezik, nem egyedül. Egy pöttöm kiscicát hozott magával a tenyerében. Azt mondja, a picike a Városháztéren kóborolt, fiúcska, nem amolyan átlag házi macska, a szőre viaszosan fényes, és ahogy hozzáérek, érzem, milyen selymes a kis bundája. Tíz lehet, a konyhában lerakja egy sarokban az ablak alá. Rettentő kimerültnek látszik és nem kevésbé fél is tőlünk, próbálja keresni a helyét, szokni a szagokat, ültében billeg előre-hátra ez a szürkés gombolyag. Kotorunk neki elő némi táplálékot, van a hűtőben tej is, nem mer hozzájuk nyúlni. Állunk hárman a konyhában, Balga bicegőn, várjuk a reakcióját. Jeremiásnak kereszteljük, az én ötletem – olvastam annak előtte a Bibliában Jeremiás prófétától –, a mi szobánkba visszük éjszakára, szegénykém csak kuksol a sarokban az ajtó mellett némán.
Talán aludt valamennyit. Napra virradva egyedül kelek, Bé eltűnik a színről, filozófia előadásra. Jeremiásnak megy a hasa reggel, azt a zöldes trutymót takarítom utána, nem haragszom, megkedveltem rögtön, Stella dettó; ad pénzt, vigyem egy állatorvoshoz. A legközelebbi helyet a Szent Ferenc tőszomszédságában találom meg, mondja, hozzávetőleg száz méterre a kereszteződés irányába. Az ölembe viszem, megriad az emberek, autók, buszok zajától, szökni akar, menekülni, hát erősebben fogom; a szemben jövők tetszéssel fordulnak felénk.
A vizsgálóasztalon én fogom, a doki döfi bele a lázmérőt, ekkor hallom először a hangját, panaszosan visít, megsajnálom, majd’ elbőgöm magam, a doktor tüzetesen megvizsgálja, mikor végez, a kicsi antibiotikumot kap.
Stella mondja, nem maradhat, mert a lakóközösségis vaksi banya nem tűr háziállatot a kulipintyóban. Hétvégéig marad, pénteken, buszon viszem haza, ott lesz majd az otthona, apámék Barcikán várnak, a Pennynél tesz le a járat, majd söpör tovább. Jeremiás kihasználja az alkalmat, kibújik az ölelésemből, bemenekül egy bozótosba, rohanok utána bakancsban, félek, rálépek, de épen elkapom. Apám odavan a háztáji állatkákért, nem veszi rossz néven, reményeim szerint Pepe sem lesz féltékeny a kicsire. Vasárnap visszautazom.
(Illusztráció: kets)
„Nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal” (Dragomán György: Máglya)
A negyvenes éveiben járó író, Dragomán György már első két könyvével (A pusztítás könyve, 2002 ; A fehér király, 2005 ) nagy sikert aratott a kortárs magyar irodalomban. Ezt a sikert továbbra sem bontotta meg a 2014-ben megjelent legújabb könyve, amely a Máglya címet viseli. Hasonlóan korábbi regényéhez, a főszereplő és egyben a narrátor itt is egy fiatal gyerek, jelen esetben Emma, aki nagymamájával együtt elmeséli családi történetüket a holokauszttól a rendszerváltásig. A könyv sikeréhez hozzájárult számos külföldi kritikus, valamint az is, hogy már 14 különböző nyelven olvashatja az értő közönség.
A történetet egy tizenhárom éves kamaszlány, Emma meséli el, akivel egy árvaház igazgatói irodája előtt ismerkedhetünk meg. Szülei néhány hónappal azelőtt meghaltak és most, addig még soha nem látott nagymamája jött el érte, hogy elvigye otthonába és felnevelje őt. A lány igent mondd, azonban nem egyszerű a helyzete. Nemcsak egy számára még ismeretlen idős nővel kell együtt élnie, de egy szándékosan meg nem nevezett új várost kell megismernie, új iskolába kell beilleszkednie, valamint új barátságokat is kell kötnie. Ezeken a megpróbáltatásokon kívül még szembe kell néznie családja múltjával és tetteivel, amelyekről addig még csak soha nem is hallott. Egyre több a rejtély, egyre több a megoldatlan probléma. Eközben pedig a nagymama sem könnyíti meg a lány életét, hiszen a titkok és a rejtélyek épp úgy övezik a kedves, de még ismeretlen nőt a saját házán belül is, mint a városban.
A történet a fejezeteken belül több kisebb részre van osztva, amely megkönnyíti az olvasást, az értelmezést azonban kevésbé. Ahogy haladunk előre, egyre több befejezetlen történetet tár fel az író, apránként és homályosan közli a fontos eseményeket, ami nem biztos, hogy megfelel a szöveg számításának. A titokzatosság, a sejtetés, „a balladai homály” és a késleltetés együttesen akarnak működni, de a rengeteg közbeékelődő, aprólékosan megtervezett szöveg elveszi azt a kíváncsiságot az olvasótól, amit pár oldallal azelőtt felkeltett. Rosszabb esetben pedig fenn marad a kíváncsiság, de a könyv befejeztével sem tudjuk meg a történetetek végét, az író elhallgatja előlünk, így fontossága megkérdőjeleződik.
A nagymama személyisége számunkra is kedvelhetőbbé válik, ahogy a lány egyre közelebb kerül hozzá. Nem tudunk hinni az őt támadó emberek szavainak – mely szerint bolond – még annak ellenére sem, hogy tudjuk, mágiával foglalkozik. Múltját azokból az emlékfoszlányokból tudhatjuk meg, amelyeket egyes szám második személyben mesél el, teret adva a lehetőségnek, miszerint egy harmadik személyről van szó a történetekben. Ezek az elbeszélések a szöveg dőlt betűs részei, a regény többi részéhez híven befejezetlenek és megkérdőjelezhetőek, ahogy azt a nagymama saját maga is megemlíti. Hasonlóan hiányosak, sejtetnek, általuk nem jutunk előrébb a történetben, ennek ellenére részletező a leírása. Jelentőségét nem igazán tudom hova tenni, hiszen ezek az emlékfoszlányok nem kapcsolódnak bele a szövegbe, inkább önálló részt alkotnak, ahhoz viszont kevésnek bizonyul.
A regény első felében még a legfőbb téma sem rajzódik ki igazán, azt hinnénk, hogy egy újabb lányregényt olvasunk, némi fantáziával megspékelve. A szerelem, a mágia, a szellemvilág témaköreit hosszasan boncolhatja, de ezek közel sem érdekesek, még a maga túl aprólékos megfogalmazásában sem. Azonban a regény második felében rájövünk, hogy a tizenhárom éves lány életének gondjai közel sem képezik a regény központi témáját. Előtérbe helyeződik a múlt, amelyet a nagymama szemléltet, hogy milyen is volt egy olyan korban élni ahol súlyos társadalmi problémákkal kellett megküzdenie egészen fiatalon, a második világháború idején. Illetve, hogy mi is történik a jelenben, néhány hónappal a román diktátor leváltása után, ahol a vasgyáriak lázadnak a többi lakó ellen. Itt azonban merész bátorságot sugall az író, ennek a két generációnak az egy könyvben való megfogalmazásával.
Az aprólékosságnak, néhány helyen rendkívül fontos szerepe van a történetben. Ilyen szerepük van a hangyáknak, amelyek folyamatos vissza-visszatérő motívumai a történetnek. Összekapcsoló, összekötő szerepük van, ahogy azt a fejezetek közötti kis emotikon is mutatja, így elválasztva, de mégis egy idő után összekapcsolva egymást. Általuk kapcsolódnak össze a múltbeli történetek, erre példa lehet, amikor a széttépett papírdarabokat segítik a helyükre rakni, hogy újra olvasható legyen a levél, amit a nagypapa írt búcsúzásként. Ahogy a kirakós darabjai is egy idő után megtalálják helyüket, úgy Emma is egyre többet tud meg családjáról és az ő történetükről.
Ilyen vissza- visszatérő motívum még a róka, a liszt, a rajzolás és a futás is. A nagymama a liszt segítségével idézi fel a múltat és próbálja megfejteni a jövőt, vagy éppen emlékezés céljából rajzol, amikor a nagypapa arcvonásait gyakorolja. Emma papírra rajzol, amely segít visszaemlékezni azokra az időkre, amikor a szülei még éltek. Itt mindkét esetben a felejteni nem akarás van a dolgok mögött. A róka, amely a borítón is szerepel a diktatúra megjelenítéséhez köthető. Emma futás közben bukkan rá a ketrecre a fák között, amelyben a több száz szenvedő állat tölti napjait. A lány egyesével kiszabadítja őket, azok azonban mégsem menekülnek el azonnal, csak ott állnak továbbra is, mert nem tudják, hogy hirtelen mi történik, ahogy az emberek sem tudnak reagálni először a diktatúra bukására. Nem tudnak mit kezdeni a szabadság gondolatával, ahogy azt a rajztanár is megemlíti:
„A rajztanár azt mondja, ő azt hitte, hogy ide olyanok járnak, akik…/… Olyanok, akiknek maguktól is vannak ötleteik. De úgy látszik, mi csak üvöltözni és marháskodni tudunk, mint a barmok. Úgy látszik, hogy nem tud itt senki se kezdeni semmit a szabadsággal.”
Valamint ahogy Emma leírja a rókák mozgását, ahogy hasonlítanak egyfajta „rókaszoknyához”, miközben körülötte futkosnak, egyszerre jelképezi Emma központi szerepét a műben.
„A rókák egyszerre megiramodnak, futni kezdenek körbe körülöttem, olyanok, mint egy nagy, vörös örvény, állok, és nézem őket, aztán körbefordulok a sarkam körül, kitárom a karom, lehunyom a szemem, és forgok körbe-körbe”
Nem maradhat ki az egyik fő motívum sem: a máglya, ami pedig egyfajta keretet ad a történetnek. A könyv elején az árvaházi tanárok máglyán égetik el a rendszer jelképeit, a megmaradt ereklyéket, a végén pedig a nagymamát akarják elégetni a vasgyári munkások, akik fellázadtak és bosszút szeretnének állni mindazokon, akik valamilyen formában segítették a régi rendszert. A máglyán való elégetés összeköthető a mágiával, amit a nagymama gyakorol.
A Máglya című regény egyszerre több érzést képes kiváltani olvasójából. Egyszerre érzünk kíváncsiságot, hogy vajon mi fog következni a történet folytatásában, sajnálatot a nagymama és a lány sorsa iránt, vágyat, hogy újra átélhessük a gyermekkori szerelem érzéseit és egyszerre megkönnyebbülést, hogy nem éltünk a világháború és a diktatúra idején. Ezekre az érzésekre ráerősít a színek használatával, mint például a nagymama múltjára, amelynek elmesélésében is a szürke dominál:
„Kint hajnal van, minden hideg és minden szürke, az ég is és az aszfalt is, és a fák is, minden.”
„be akarod hunyni a szemed, tudod, hogy hiába, minden szürke, minden fakószürke, a ruhák és a kendők, és a kalapok és a kabátok is, szürkék a bőröndök és a táskák, és a batyuk és a hátizsákok, szürke a bőrük is, az arcuk, a szemük, az orruk, a szájuk, szürke az egész mindenség”.
A regény megfogalmazása egyszerű, hétköznapi, könnyen olvasható, szóhasználata azonban néhol – lírai megfogalmazásában – távol áll egy tizenhárom éves narrátorétól. Ez a nyelvezet azonban nem feltétlenül negatív, hiszen lendületet ad a műnek, gördülékenyebben lehet olvasni. Ami zavaró lehet a közönség számára az a pontossága és az aprólékossága, amit már korábban is említettem, ez nagyban lelassíthatja az olvasási folyamatot. Azonban ha a másik oldalról nézzük, akkor könnyen magunk elé tudjuk képzelni képi világát és azt érezhetjük, hogy egy filmet nézünk.
Dragomán György Máglyája talán nem lett olyan ütős, mint előző regényei, mégis a többi műhöz hasonló figyelmet kapott az irodalom világában. Ez elsősorban a külföldi kritikusoknak köszönhető. A könyvnek megvannak a maga hibái, de összességében nem fogunk csalódni, ha Dragomán Máglyáját vesszük a kezünkbe.