Fradiszív

Kisteleki, az NB1, Prof. Labdarúgó Liga, Borsodi Liga, Arany Ászok Vetélkedő, nem tudom már követni, hogyhívják elnöke, láthatóan nem kedveli a Ferencvárost. Az anyukám sem kedveli (Vasas-drukker volt, míg volt ezeknek a kifejezéseknek értelme, mégpedig azon az alapon, hogy ő a piros-kék csapatoknak drukkol: kedvelte például a Videotont is – Disztl Péter, Te csillag!).
Azok az indokok, melyek miatt az előző idényben kikerült a Fradi a professzionálisból (én már csak így hívom, a nyilvánvaló oximoron felmutatása végett), bár úgy tűnik, jogszerűek voltak, más csapatokat éppúgy érinthettek volna: a Fradi szurkolói tehát joggal érezhették úgy, ki van velük tolva, a csúnyarossz Kisteleki bácsi meg az egész világ ellenük. De majd a fradiszív, az emelt-díjas sms, az összetartás, valamint az „erkölcs, erő, egyetértés”, amint azt a címer is hirdeti. És persze a BEFEKTETŐ, amely szó a Fradi kontextusában azt a szemantikai bravúrt volt képes megvalósítani, hogy névszó létére is egy mindig elhalasztott jövőidejűségre utal.
Most viszont vége. Különös fintora a sorsnak, hogy éppen Baktalórántházának (Nyíregyházától még jobbra) jutott az a szerep, hogy az Üllői úton elüsse a Fradit a feljutásnak még az esélyétől is. Bak-ta-ló-ránt-há-za.
Nem az, hogy meglep, nem is az, hogy ez valami új minőség lenne a magyar futball eufemisztikusan mélyrepülésnek nevezett szakaszában, de – lassan mondom, hogy Lipcsei Péter is megértse – Bak-ta-ló-ránt-há-za. Az a település, amelynek neve elsősorban filléres bohózatokból ismert, nagyjából Bivalybasznád szinonímájaként. (Nem őket bántom: közük sincs a focihoz, de nem ők itt a szűk keresztmetszet.)
Vége az összeesküvéseknek, ezt nem lehet Kistelekire, Gyurcsányra vagy Hitlerre kenni.
Van viszont egy építő javaslatom a magyar labdarúgás jövőjével kapcsolatban. A pályákat föl kell szántani, be kell hinteni sóval. És sírva könyörgöm, az én adómból egy fillért se senkinek, aki a magyar foci százméteres körzetében van.

Odüsszeusz

1. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, s ahogy az egyik sor itatóspapírként használja a másikat (ez eltévelyedett és ódivatú hasonlat, mely egy internetes folyóirat linkgyűjteményében csupán véletlenül és kortévesztve bukkanhatott föl, hiszen hol található itt, a cybertérben papír, toll és kéz, látható emberi kéz és arc, ami az irodalom dicső és nagyszerű múltjából származó bármelyik hősre emlékeztetne? Leopold Bloomra például, vagy akár Odüsszeuszra, aki a tenger végtelen messzeségeiben hajózik? Dehát Homérosz, a vak költő sem vaskos papírkötegek fölött görnyedező íróként, eposzszerzőként él a köztudatban. Ő is egy másik, immár letűnt kor gyermekének számít.) Mindenfajta anakronizmus ellenére azonban a kimondott és a leírt szót immár nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni; ami egyszer kimondatott, az ki van mondva, s amit egyszer leírtak, az végérvényesen beíródott a jelölők láncolatába s az emlékezetbe. Kegyetlen törvény ez bizony, s legalább olyannyira veszélyes, amennyire Szkülla és Kharübdisz volt a tengeren, hiszen a velük való találkozást egyetlen jó szándékú halandónak sem állt módjában élve átvészelni, csakis a furfangos-csalafinta Odüsszeusznak. Ő azonban már/avagy még mindig messze van, ott, ahol hatalmas széllökésekkel háborgatja az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég dühe Poszeidónt.

(Tehát ismét, de most már a leírt-kimondott szó felelősségének, játékosságának s talán iróniájának tudatában:)

1. Ahogy az egyik évszak a másikon áttűnik, s ahogy az egyik sor itatóspapírként használja a másikat (miközben a lapok egyre csak gyűlnek-sokasodnak, hiszen nagy s talán ma már bevégezhetetlen vállalkozás eposzt írni, nagyszerűt, hatalmasat), Odüsszeusz baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában tűnik föl, amint a phaiákok szigetére veti a sors, mert Poszeidón, a Földrázó, hatalmas vihart keltett, amiért hősünk elrabolta fiának, Polüphémosznak magányos-árva szeme világát. De nem érheti Odüsszeuszt bántódás, hiszen furfangos kalandor, utazó ő, akinek észjárásában földi halandó hibára nem lelhet, s mellesleg Pallas Athéné kegyeltje. Odüsszeusz életben maradásának s hazatértének mindezen ésszerű és nyomós érvén túl a történet folyama s így végkifejlete egyaránt, akár a végtelen tenger, amelynek hullámait hősünk kivédi, mindannyiunk számára ismeretes. Ahogy minden történetnek, úgy ennek is (már ezerszer) ki van mondva a vége, s így a közismert befejezést nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni, kivetni az emlékezetből, a jelölők kegyetlen és felejtést nem ismerő láncolatából. Odüsszeusznak haza kell térnie övéihez, az otthoni tűzhelyhez, a gondviselő és hűséges Pénelopéhoz. De még túlontúl messze van a cselekmény végkifejlete ahhoz, hogy már most hazatérésről, végső-véres bosszúról szólhassunk, hiszen csak az imént tűnt föl Odüsszeusz a baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában, s így nem is sejtheti, hogy merre veti a sors, s miféle jövő vár rá, az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég szülöttére, Leopold Bloom elődjére. Erőtlenül hánykolódik a számtalan veszélyt rejtő tengeren, mert Poszeidón, a Földrázó, hatalmas vihart keltett, amiért hősünk elrabolta fiának, Polüphémosznak magányos-árva szeme világát. Odüsszeusz azonban jelenleg nem az okok fölkutatásával törődik, hiszen eget rázó széllökések erejével kell szembeszállnia, s semmiféle emberi mértékkel nem mérhető kitartással kell életéért küzdenie, s mellesleg a mechanisztikus világkép meg a kauzalitás, az okok és az okozatok véletleneket nem ismerő illeszkedése, meghatározottsága, ésszerű-jéghideg logikája a lehető legtávolabb áll gondolkodásától, szíve pedig telis-tele van félelemmel.

2. Ha körülnéz, azt látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik, miközben az idő – úgy tűnik – elvesztette varázsát; mintha nem is múlnának a percek, mintha mechanikusan, mindenfajta változatosság, szépség nélkül nyaldosnák a hullámok, a virtualitás hullámai a fedélzetet. Verdesnie kellene szívének, hogy még nagyobb erővel tudjon szembeszállni a végzettel, hogy még nagyobb kitartással tudjon küzdeni az életéért, ami még számára, a többistenhívőnek is egyszeri és megismételhetetlen ajándék, s így legalább akkora kincs, drága, megbecsülésre érdemes ékszer, mint nekünk, de szinte semmit sem érez. Csak körülnéz, és látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik, miközben az egyik évszakon a másik áttűnik, s az egyik sor itatóspapírként használja a másikat.

3. A falikárpiton a légyott. Szövegek kavalkádjában randevú. Elsuhanó fák testetlen rengetege, az országút fehéren futó csíkozata; nők dugás közben, autók a sztrádán. A letűnőben lévő alfabetikus kultúra önsajnálata, szökésben lévő eszmefuttatás, posztmodernkori információsztráda. A művészet kollektív létünnepe; karácsony, húsvéti nyúl, fehér, mint a hó, hóesés. A szomorúsággal teli halál okozta könnyhullatás, lezárt sorokon való mámoros és törvényszegő keresztülhaladás, kimerevített oldalak pervertált át(h/v)ágása, szeszélyesen gördülő felületek. Egyre csak bonyolódó, középpont nélküli kommunikációs rendszerek eufóriája. Gépzene. A leírt szó felelőssége, a kimondás fenoménjellege.

4. Odüsszeusz tehát baljóslatú fellegek sűrű-borús távolában tűnik föl, amint a phaiákok szigetére veti a sors. Ám nem is sejtheti még, miféle jövő, mekkora veszedelmek várnak rá, az istenek lakhelyéül szolgáló pompázatos ógörög ég szülöttére, Leopold Bloom elődjére. Nincs okunk azonban félteni hősünket, hisz nem érheti bántódás: furfangos kalandor, utazó ő, akinek észjárásában földi halandó hibára nem lelhet, s mellesleg Pallas Athéné kegyeltje. Nincs okunk félteni hősünket, mert ahogy minden történetnek, úgy ennek is (már ezerszer) ki van mondva a vége, s köztudott, hogy a befejezést nem lehet semmissé, meg nem történtté tenni, kivetni az emlékezetből, a jelölők kegyetlen és felejtést nem ismerő láncolatából. Odüsszeusz körülnéz, s látja, hogy hajójára a világháló elektronikus-kék fátyolfénye ereszkedik. Szinte semmit sem érez, nem verdes a szíve, nem fél. Az idő – úgy tűnik – elveszti varázsát, miközben az egyik évszakon a másik áttűnik. Csak Odüsszeusz arcán, csak ezen az arcon nem tűnik át semmi.

Fogantatás

Mintha teljességnek
vennék vérét
úgy ered el a felület
és egyszerre tódul tőle
az élet és szívódik belé
és a minden most ő miatta van
most minden ő miatta van

Mintha teljességnek
vették volna vérét
úgy eredt el a felület
és egyszerre tódult tőle
az élet szívódott belé
s azóta a minden ő miatta van
azóta minden miatta van

mintha teljességnek vérét vették volna

Rétegek lassú ütemben

Egy próbafülke egész világokat nyel el(,)
a füllesztő várakozásban(,) nem tudhatod,
ki lép majd ki az ajtó mögül.
Mindig a múlt. Az a fránya szerkentyű a
fejemben mindig visszalapoz.
És már emlékezni sincs kedvem,
egy-két emlék hurcol, majd visszahoz.
Ha előrenéznék, a buzgó pályatárs
panaszba kezd: a párja sosem olvas
tőle semmit, azt mondja épp elég, hogy
mossa a zokniját, gatyáját, tűri
a horkolását hajnaltájt, mikor épp
legszebb álmai kezdődnek, mint apró
töredezett tekercsek a vetítő
magányában, hogy már ő is hadovál.
A műélvezettől minden elveszi
a kedvét, könnyű az olvasóknak,
nekik már csak a szép lelke marad a
finoman gyűrött lapokon cizellált
szavak tanújaként.
Elhagyott telkeken pimpolyog a
hajnali fény, zacskó és csikk araszol
a kopott tűzfalak között, újságba
merülök, ne is lássam, távoli
tájakra zsibbad a szemem, a képen
egy nyomortelep kavargó, színes
piaca.
Estére várnak, de kedvem bezuhant
két mondat, két használt zsebkendő, és
két összeforrt arc emléke közé.
Kit sértsek meg, hogy nem vagyok ott
s ki veszi észre, hogy nem ott vagyok,
lesz-e, ki elhűlt helyemre ül,
vagy otthagyja hiányom emlékéül?
Kit sértek meg, hogy nem vagyok ott,
feltűnik bárkinek is, hogy máshol vagyok?
Talán jobb, ha itthon maradok…
Nézem a falat, a napot, sok apró csillagot.

Mindig a múlt, fránya gépek, holnapok…

Apukatasztászisz (Dragomán György: A fehér király)

Esterházy Péter egyik interjújában azt mondta, hogy a Harmonia caelestis első részének az írásakor azzal kísérletezett, hogy milyen következménnyel járhat az, ha egy idegen szövegtestbe behelyezi az édesapám szót: Tehát én nem csinálok semmi mást, csak megnézem az alanyt, és az alanyt kicserélem azzal a szóval, hogy ‘édesapám’. Ez elsőre nem látszik valami nagy dolognak, nem is nagy dolog, de nagyon termékenynek bizonyult, mert a nyelv elvégez helyettem bizonyos munkát, mégpedig éppen a tabu irányában, tehát amikor nekem döntést kéne hoznom, hogy valóban le merek-e dolgokat írni, akkor ezen nem kell gondolkodnom, mert a nyelv gondolkodik helyettem, és a nyelv bátrabb, mint én. (Én egy kiegyensúlyozott magyar úr vagyok)Az édesapám leírása egy performatív aktust valósít meg, s így egyszerre tételeződik benne a kimondó és a kimondott személy. Az idegen szövegekbe így nemcsak az édesapa személye, hanem a fiú is beíródik. Az idegen szövegbe írt személyes információ egyszerre hozza létre az idegen személyessé tételét, valamint ezzel egyidejűleg a személyesnek az elidegenülését. Az aparegények szövegében az apák a fiúk számára mindig az idegen és külső világot jelenítik meg, méghozzá úgy, hogy közben ez az idegen világ rajtuk keresztül válik elsajátíthatóvá. A világról szóló tapasztalatok így nem közvetlenül, hanem közvetett módon jelennek meg a tudatban. Bár az apa jelenti a fiúk számára a külső környezettel és tulajdonképpen a történelemmel való kapcsolatot ez a külső kapcsolódás gyakran jelenti azt, hogy az apák e környezet áldozatává válnak A fiúk feladata pedig, hogy az apák helyére lépjenek (megszerezzék helyettük a házassági évfordulóra a csokor tulipánt), ami természetesen nem puszta felcserélést jelent, hanem az apa diskurzusának színre vitelét, mely képes a hiány hiányának pillanatnyi illúzióját megteremteni. Azt a pillanatot akarja elérni, amelyre a jelen nem levő miatti gyászunk kényszerít minket. A kimondásra a hiány kényszerít, s e kimondás az, ami megteremti a hiány hiányának az illúzióját, azt a pillanatot, amikor a kimondó úgy érzékeli, hogy a nyelv által létesített viszonyban megtalálja azt, akivel viszonyt akar létesíteni. Ezt követően már ez az illúzió az, ami hiányzik. Ennek az illúziónak a megfogalmazását figyelhetjük meg a könyv 58. oldalán, amikor a munkások által a kisfiú apjának mondott Csákány megérkezik: “és elöl a tetején ült valaki, egy pokrócba volt burkolózva, és egy hosszú bottal hajtotta a szamarakat, és akkor kiesett az ásó a kezemből, és azt az alakot néztem, egy ellenzős bányászsisak volt a fején, és az arcát nem láttam, és a tartása egyáltalán nem volt ismerős, (…) A fiú megpróbálja az ismeretlenben az ismerőst felfedezni azáltal, hogy hasonló jegyeket keres: és én a szemét akartam csak látni és a száját, és akkor már tudtam, hogy nem az apám, nem az apám, nem lehet az apám, de mégis léptem egyet felé, és mégis megszólaltam, és azt mondtam, hogy édesapám!, pedig tudtam, hogy nem az apámat látom (…) Mi készteti mégis a szó kimondására? Az idegensége az, ami hasonlóvá teszi az apjához? Elsősorban itt a kimondás illúziójával kell számolnunk: de mégis kimondtam, és attól, hogy ezt kimondtam, egy pillanatra azt éreztem hogy lehet, hogy tévedek, hogy mégiscsak az apám az, mert még mindig mosolygott, és ettől még jobban megijedtem (…). A hiány kimondása a hiány hiányának az élményét teremti meg, aminek az lesz a következménye, hogy ezt követően a hiány már úgy határozható meg, mint ennek az illúziónak a hiánya. Másrésztaz édesapám kimondása lehetővé teszi az idegen elsajátítását, ami ettől a pillanattól kezdve ismerőssé válik. Csákány ezt követően az apa jelölője lesz, aki később egy újabb illúzió által képes kapcsolatot teremteni a fiú és annak apja között. Csákány, valamint később a fehér király figurája csak illuzórikus jelölői az apának. Ami Dragomán regényének kifejezett pozitívuma, hogy az apának a regény végén megjelenő alakja szintén ebbe a sorba illeszkedik be. Az a brutalitás, ami miatt az édesapa csak az illúzió szintjén sajátítható vissza, nemcsak a történeti kontextusban, hanem a nyelv működésében is tetten érhető.
Szilágyi Zsófia (Lávaömlés, vagy hídláb?)  szerint a regény egyik kulcsjelenetének tekinthető, amikor az Afrika című fejezetben a kisfiú a sakkgéppel játszik. Az egész fejezet a megszerzés – visszaszerzés kódja mentén szerveződik. Az anya azért megy el a nagykövethez, hogy visszaszerezze férjét, míg a nagykövet a gyermek anyját akarja megszerezni. A megszerzés brutalitásának rekvizítumai azok a tárgyak és trófeák, melyeket a nagykövet afrikai tartózkodása alatt gyűjtött össze. A sakkgéppel folytatott játék, mint az egész fejezet metaforája, mintegy azt akarja közvetíteni, hogy a sajátnak az idegentől való visszaszerzése egy szabályszerű folyamat segítségével valósítható meg. Az ellenfelet képviselő néger gépember a fehérekkel, míg a fehér kisfiú a feketékkel van. A játék tétje tehát, hogy a sajátot visszaszerezzük az idegentől (a fehér bábuk a fehér, míg a fekete bábuk a fekete személyhez rendelődjenek). A kisfiú küzdelme azonban nem a visszaszerezhetőre, hanem a visszaszerezhetetlenre irányul: egyetlen bábut akar levenni: a fehér királyt, ami tulajdonképpen csak bemattolható, de nem leszedhető figura. A fehér királyra azért van szükség, hogy a gyerekek által játszott háborús játék vezére legyen (a 154. oldal tanúsága szerint ezeket a figurákat a fiúk az apáktól kapják, ami azt jelenti, hogy a háborús vezér az apára utal, amit úgy is értelmezhetünk, hogy az apa helyettesítője, figurája). Szilágyi Zsófia arra is felhívta a figyelmet, hogy a sakkjelenet tulajdonképpen József Attila Bőr alatt halovány árnyék című versének az utolsó sorát idézi meg: Néma négerek játszanak régen elcsendült szavaidért. A sakkjelent tehát azt a paradoxont mutatja be, hogy olyan személyek játszanak egymással szemben, akik képtelenek ezt a játékot a három kimondandó szó segítségével lejátszani. A sakkot nem tudatosíthatom a másik személyben a szó kimondásával, hanem csak azáltal, hogy ő ezt észreveszi, és nem akarja eltitkolni. A József Attila idézet a két egymással szemben ülő játékost úgy jeleníti meg, mint akik meg vannak fosztva a hangjuktól. De a sakk igazi tétje pont az, hogy úgy készítsünk elő egy bemattolást, hogy a másik ezt ne vegye észre. Mégis a sakkjáték alapja valóságos és lehetséges akciók és reakciók között kialakuló párbeszéd, mivel minden egyes lépés az ellenfél lehetséges reakcióinak a fényében hajtunk végre: ennek a párbeszédnek azonban a célja nem más, mint a sakkjáték lényegét képező szavak kimondása. A néger sakkjátékos azonban maga is csak egy artikulálatlan hangokat kimondó figura, akinek – mivel a vele szemben ülő játékos minden egyes lépését átlátja – nincs is szüksége a kimondandó alapszavakra. A másik játékos számára ezek a szavak a játék közben lezajló néma párbeszéd során következnek be. Ez a párbeszéd (mely végül is két egymással szemben lezajló néma monológ, mely mérlegeli a lehetséges akciókat és az ellenfél által ezekre az akciókra adott reakciókat) azonban csak a valódi lépésekben válik láthatóvá. Mivel az egyik játékos mindent lát és teljesen uralja a játékteret, ezért a másik játékos számára sincsen szükség szavakra (a néger sakkautomata az összes kombinációs lehetőséget ismeri, s ezáltal azokat a variációkat is, amelyekkel ellenfele kísérletezik.) Két figura játszik egy harmadik figuráért. A sakktáblán a király az egyik legmagatehetetlenebb figura, mégis minden egyes lépés, ami a játéktérben megvalósul rá vonatkozik. Ha metaforikusan a sakktábla játékterét a szöveg játékterére vetítjük rá, akkor szintén azt vehetjük észre, hogy bármennyire is különböznek egymástól az egyes önálló novellaként is kezelhető fejezetek, mégis mindegyik kimondva, vagy kimondatlanul az apára vonatkozik.
A sakkpartnerként megjelenő automata minden szabályos lépéssel szemben felkészült: az adott játékrendszeren belül lehetetlen legyőzni. A visszaszerzés egyetlen módja tehát a játékszabályok megsértése. Dzsátá totális korlátozottságával szemben a totális szabadságot képviseli: amely lehetővé teszi – a szabályok betartása mellett – Dzsátá kiszolgáltatottságának a megjelenítését. A szabályok megsértése ezzel szemben a szubjektum szabad döntése: a gép számára ugyanis ez az alternatíva nem létezik. A visszaszerzés így a játékszabályok teljes megsértését vonja maga után (a kisfiú egy hirtelen mozdulattal ellopja a szabályok betartásával megszerezhetetlen fehér királyt). A fehér király úgy jelenik meg a kisfiú számára, mint az idegenné tett saját, akit vissza kell szerezni. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a játék kezdetén a fehér király még a nagykövetet jelöli: a fehér király figurájának az arca meg épp olyan volt, mint a nagyköveté, később azonban ez az idegenség sajáttá, ismerőssé válik, nemcsak azáltal, hogy a figura a háborús játék központi alakja lesz, hanem azért is, mert az utolsó fejezet végén az apa arca olyanná válik, mint a fehér királyé: és akkor a hátsó ajtó rácsai mögött megláttam az apa csontfehér arcát. Az apa arca által azaz idegenség válik ismerőssé és elsajátíthatóvá, amit a szövegben éppen a fehér király, valamint Csákány roncsolt arca fejez ki. A visszaszerzés csak a jelen nem levőt elidegenítő másság elsajátításával lehetséges, pont mint Esterházy behelyettesítéseinél (mely végső formájának tekinthető a Javított kiadás ügynök – apjának elsajátítása). Csákány roncsolt arca egyébként szintén kapcsolatba hozható – a himlőhelyek nagyon mélyek voltak, és egymásba folytak, és be voltak kenve valami fehéres kenőccsel is, és ettől az egész arca zsírosan csillogott – a fehér király elefántcsontból készült, valamint az apa arcával. Azáltal azonban hogy a sajátot behelyettesítjük egy idegen szövegbe, nemcsak az idegen válik elsajátíthatóvá, hanem a saját is idegenné lesz. Ezt az idegenséget fejezi ki az arc roncsolódása, mely deformáció végül megteremti Csákány és az apa arcának a hasonlóságát. Az apa figurációját megjelenítő helyettesítődési lánc – apa, Csákány, fehér király – azonban nem egy helyreállítódási, hanem egy roncsolódási folyamatot mutat be, ahol az apának az utolsó fejezetben megjelenő arca nem az eredeti arc helyreállítását eredményezi, hanem a már bemutatott roncsolódási folyamat végállomását. A metaforikus átvitelben ahogy Derrida a Fehér mitológiában írja az őseredeti értelem előrehaladó kopása, szabályszerű szemantikai vesztesége, szakadatlan kimerülése jelenik meg. (15.o.) A történet a prosopopoeia alakzatának a működését jeleníti meg, amikor az elbeszélőként feltűntetett kisfiú folyamatosan a narrációban az Apa arcának megformálására és ezáltal visszaszerzésére tesz kísérletet, mely folyamat során létrejön egy figura, melynek arca azonban úgy jelöli az apa arcát, hogy közben a távollétre, a halálra utal.
Az aparegények önéletrajzisága egyszerre próbálja megformálni a fiú és az apa arcát, azáltal, hogy e két arcot egymás feltételeként határozza meg. Az apa arcának rongálódását a szövegben végigkíséri a fiú arcának rongálódása, mivel ezekben a szövegekben az elbeszélő nem csupán önmagát akarja megérteni, hanem önmagát egy viszonyban. A fiú arca figurációjának feltétele az apa arcának figurációja, mely figurációk egymás tükörképei. Ez a kölcsönös viszony teszi lehetővé, hogy az egyes nemzedékek egymás helyére tudjanak lépni és létre tudjanak hozni egy folyamatos genealogikus láncot, mely biztosíthatja egyes elemeinek az identitását, vagy legalábbis egy ilyen rendnek az illúzióját.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info