Annyira nem volt otthon ezekben a dolgokban, hogy az interneten kellett rákeresnie a szóra, mi is az a szakszervezet. Hogyan és mi célból működik? Na, erre már én is kíváncsi vagyok. A kaputelefonban kellemes női hang tudakolta meg jövetele célját. Mitracsek röviden közölte, majd felhangzott a jól ismert zümmögő hang, belépett az udvarra. A második emeleten volt az iroda. Három helyiségből állt, egy zsidó, azaz izraelita vallású magyar család otthonát alakították át e célra. Amikor Mitracsek belépett éppen Ábellel találkozott szembe, akinek rengeteg okirat volt a hóna alatt. Odabiccentett hősünknek, aztán gyorsan elsietett a dolgára.
– Parancsoljon, fáradjon be! – fogadta a szakszervezet titkárnője, akivel az imént beszélt a kaputelefonon. (Elnézést, közben mobilon ideszóltak a jogvédők, helyesbítek, a hölgy irodavezető. A közlekedő edényeket felügyelő hatóságtól kapott iroda-vezetői engedélyt.)
– Szóval szeretne belépni a szervezetünkbe. Itt vannak formanyomtatványok, belépési űrlap, szándéknyilatkozat, miegymás, kérem, töltse ki ezeket három példányban, és aláírva adja be nekem! Ha kész, csak kopogjon, – azzal Mitracsek kezébe nyomta a paksamétát és eltűnt a belső irodában, aminek barna műbőrborítású ajtaja volt.
Mitracsek helyet keresett az előszoba másik részében lévő asztalnál. Ott éppen egy régies öltözetű férfi bajlódott papírjaival. A szája két oldalán lelógó bajuszt viselt, meg török kontyot. Legalábbis a magyar köztudatban ez az elnevezés honosodott meg erre a hajviseletre. Pedig nem csak Oszmán kései utódai viseltek ilyen fejéket, hanem lengyelek és kozákok is. Ismerős volt az alak. Mitracsek látta már őt többször is, filmen, plakáton, kvász[1] címkén.
– Üdvözlöm, Tarasz vagyok. Tarasz Bulba[2] – mutatkozott be az idegen, kezet nyújtva. – Úgyszintén, Mitracsek. Mitracsek úr, azaz Ödön. A keresztnevem nem Úr, hanem Ödön.
– Nem baj, senki sem lehet tökéletes – vágta barátságosan hátba a kozák. Honnét jöttél bátyuska?
– Kárpátaljáról.
– Hát az meg hol van?
– Innét keletre. A Kárpátokon innen, a határon túl. Sajnos.
– Ja, már értem, Zakarpattya. Há, mé nem ezt mondod, bátyuska?
– Zákárpáttya az eszet tokja, az bízz, Kárpátalja.
– Jól van, no, ezen nem fogunk összeveszni, nem vagyok én SzabadSzájhős.
– Kend különben mit keres itt? – érdeklődött Mitracsek.
– Hát a belépési papírt szeretném kitölteni, de bevallom, nem igazán boldogulok vele.
– Mi a gond, nem látja? Netalán adjam kölcsön a szemüvegemet?
– Látni látom, de nem értem a szöveget. Megvallom számomra még az ukrán is nehézséget okoz, mivel sem írni, sem olvasni nem tudok. Nemhogy a bátyuska nehéz nyelve.
– Ezzel nincs egyedül. De akkor meg miért akar belépni pont ebbe a szakszervezetbe? Odahaza nincs ilyen?
– Már, hogy lenne? Ha van is, én nem hallottam róla.
– Egyáltalán, hogy került ide?
– Lovon jöttem Zaporozsjéból, aztán Korjatovics Tódor knyáz[3] várában eladtam mindenemet, hogy forintot vegyek.
– Hogyan kapta meg a vízumot?
– Hát minek nekem vízum, bátyuska, én állampolgár vagyok.
– Hát az meg, hogy lehet? – képedt el Mitracsek úr. Most érkezett, és azonnal megkapta az állampolgárságot? Jómagam született magyar lennék, bárhogyis ellenkezzen ezzel a nevem, mégis csak a 2011-es visszahonosítással kaphattam meg a Magyar Köztársaság hivatalos okmányait.
– Hát nem volt olcsó bátyuska, nekem elhiheted.
– Hamis papírokkal jött az Európa Unióba?
– Miért, hány millióan tették már ezt? Csak éppen a szegény üldözött kozáknak nem lehet? Megfizettem az árát. Különben is, egykor lengyel állampolgár voltam, és ugye a Rzech Pospolita maradéka ma tagja az Uniónak. Vedd úgy bátyuska, hogy visszatértem Európába! Azt mondtad, te is venger vagy? Sok magyar vitézt ismerek II. Rákóczi György knyáz hadából. Ott van például a kiváló férfiú, Kemény János, aki később maga is knyáz lett. Ha tudni akarod, először arra gondoltam, hogy eldobom a trezubeces[4] passzportot, aztán kiadom magam szíriainak és meg sem állok a Merkel rezidenciáig. De aztán mégiscsak letettem róla, annyi Allahnak hajlongó pogányt küldtem már a másvilágra, most meg én is annak adjam ki magam, csakhogy bejussak egy olyan birodalomba, aminek egyáltalán nincsenek határai, határait alig védi néhány végvári vitéz, mint egykor, amikor még úr volt Budán a kontyos? Szégyenszemre én is követeljem a nekem járó, de inkább nem kijáró jogokat és segélyeket? Na, nem bátyuska, akkor már inkább tisztességesebbnek tartottam, hogy megvásároljam a magyar okmányokat.
– De hát ez törvénysértő és nem is igazán erkölcsös dolog.
– Bátyuska, ki dönti el, hogy mi erkölcsös és mi nem az? Ha egy 17 éves magyar fiú közös beleegyezéssel szeretkezik egy 15 éves lánnyal, a törvény lesújt rá, kiskorú megrontásáért. Ellenben Mohamed követőinek tömegei, akik agresszívan benyomulnak Európába, egyenesen követelik, a keresztény hatóságok engedjék meg számukra, hogy gyereklányokat vegyenek feleségül és velük szexuális kapcsolatot részesítsenek. (Ez aztán az irodalmi baklövés. Majd műveletlen szökött jobbágy, ilyen kifinomultan fog társalogni. Persze. Hát hol szerezted te az irodalmi diplomádat? – szólt közbe a rosszmájú kritika. Azt beszélik, hogy az égetet szeszek mértéktelen fogyasztása miatt romlott el az a bizonyos szerv.) Sőt, hogy ezt iktassák törvénybe. Bátyuska, az erkölcstelenséget mindig mások viselkedésében fedezzük fel. Ilyen az ember, én-központú, önérdekű. Az értékítélet alapját mindig saját viselkedési morálunk képezi. Erről az alapról kiindulva nem lehet igazán objektív véleményt alkotni semmiről és senkiről. Különben meg, objektív vélemény nem is létezik, ez csupán a szubjektum egyik álruhája. De ezek már nem is az én gondolataim. Már azt sem tudom hol és mikor olvastam, és legfőként kitől, mert, hogy nem kozák írta, az egyszer biztos. Meg az is, hogy nem én olvastam, mivel már mondtam neked, hogy se írni, se olvasni nem tudok. Hát mondani azt legalább igen.
Mitracsek elcsodálkozott a hallottakon, de hát ő is a lehetőségek országából érkezett. Mivel ennyire jól összebarátkoztak, segített Tarasznak kitölteni a belépési nyilatkozatot, de még el is magyarázta neki a dolgok jelentését. Meghökkent, mennyire jól tájékozott az efféle szakmai dolgokban, holott, mint azt korábban említettem volt, azt sem tudta, hogy mivel foglalkozik egy szakszervezet. A belépési nyilatkozat leadása után kiállítottak számára egy tagsági igazolványt és mellékeltek egy kiadványt, amiben a költött irodalmi alakok kötelességei és jogai szerepeltek. A papírok kitöltése közben elpanaszolta Tarasznak, hogy milyen aljasság érte az írója részéről. Amikor a kozák atamán megtudta, hogy Mitracsek haragosa egy Lengyel, menten dühbe gurult, és a kardjáért kiáltozott. Fogadkozott, hogy beszakítja a bestye polák koponyáját, csak Mitracsek úr mutassa meg, ki az, s hol lakik!
Mivel a Tarasszal való beszélgetés sok idejét elvette, a szervezet képviselőjének már nem tudta részletesen elmagyarázni az ügyét. Csak nagyvonalakban vázolta azt. Megbeszéltek egy időpontot, amikor egy osztályvezető majd fogadja, akinek majd előadhatja sérelmeit. Tulajdonképpen neki kellett volna befizetnie a tagsági díjat, de mivel keletről érkezett szegény rokonról volt szó, ezért a különleges segélyalapból kiutaltak számára egy kisebb összeget.
Mondhatni eredményes napot zárt. Beszélt az ügyvéddel, belépett a szakszervezetbe, ráadásul időközben megérkezett a számlájára az író által utalt pénz is. Estére pedig szállásproblémája is megoldódott. Soha jobb napot, ha belegondolunk, hogy tegnap még egy koporsóban feküdt egy kisváros temetőjében, körülvéve komor arcú emberekkel, akik a temetésére gyűltek össze. Elmosolyodott. Ha ezt az író tudná, megpukkadna mérgében. Ezzel végképp rálépett az önállósodás útjára. Öntudatra ébredt, mint Ádámék az Éden Hotelben, mikor belekóstoltak a főnök féltve őrzött birsalma párlatába. Most már képes önálló döntéseket hozni, és meg is fogja tenni. Igen, ezt fogja tenni. A támogatói segítségével hamarosan anyagilag is függetleníti magát az írótól, addig pedig igyekszik minél inkább megpumpolni annak pénztárcáját. Egy alkotónak kötelessége, hogy gondoskodjon a teremtményéről, amíg az nem képes gondoskodni önmagáról.
Ugyanakkor ott lappangott lelkében a kétely, a szorongás, amit a gyerek akkor érez, amikor édesanyja először engedi el a kezét, vagy a fiatal madár, aki szárnyait kitárva a biztonságot adó fészekből a mélybe veti magát, hogy életében először élje át a repülés örömét. Ez természetes emberi reakció, még egy kitalált irodalmi alak esetében is.
Mitracsek szerint ő már korábban is hozott saját döntéseket. Ott van például a találkozása Édes Annával. Szerinte teljesen másként történt az egész, mint ahogy azt L. J. néhány évvel ezelőtt leírta. Ebben a történetben is több szerepet szánt önmagának, mint Mitracseknek, holott ő volt az, aki megismerkedett Annával, és végül össze is jöttek. Arról nem volt tudomása, hogy ehhez mit szólna Kosztolányi Dezső, de az írkász alaposan kiakadt. Anna édes bájain túl, már csak ezért is megérte. 

[1] Szláv gabonaital, főként kenyérhéjból erjesztik.

[2] Mondabeli kozák hadvezér.

[3] Fejedelem.

[4] Az ukrán címer elnevezése.

És magához szólította Pilátus Náhumot, aki a történettudományban járatos, tanult ember volt, és így szólt hozzá:
– Igen kellemetlen számomra, Náhum, amiért a ti nemzetetek fejébe vette, hogy keresztre feszítteti azt az embert. A mennykő csapjon belétek, hisz ez nyilvánvaló igazságtalanság.
– Ha nem volna igazságtalanság, történelem se lenne – mondta Náhum.
– Semmi közösséget se vállalok az egész üggyel – jelentette ki Pilátus. – Mondd meg nekik, hogy gondolják meg még egyszer a dolgot.
– Már késő – szólt Náhum. – Én ugyan az eseményeket csupán könyvekből követem, és ezért nem mentem el bámészkodni a vesztőhelyre; de éppen az imént érkezett vissza a takarítónőm, és elmondta, hogy már fölfeszítették és ott lóg jobbfelőli és a balfelőli férfiú között.
Pilátus homloka elborult, arcát kezébe rejtette. Kisvártatva megszólalt.
– Hát akkor ne beszéljünk róla. De mondd, kérlek, mit követett el a jobbfelőli férfiú és a balfelőli férfiú?
– Pontosan magam se tudom – válaszolt Náhum. – Egyesek azt mondják, hogy gonosztevő mind a kettő, mások meg úgy vélekednek, hogy afféle igehirdetők. A történelem szemszögéből nézve azt hiszem, hogy valami politikával próbálkoztak; csak az nem fér a fejembe, hogy a nemzet mind a kettőt egyszerre feszítette keresztre.
– Nem értelek – jegyezte meg Pilátus.
– A dolog így áll – magyarázta Náhum – néha az emberek a jobboldalit feszítik meg, néha meg a baloldalit; a történelemben mindig is így volt. Minden korszaknak más mártírjai vannak. Van olyan idő, amikor azt vetik a tömlöcbe vagy juttatják keresztre, aki a nemzetéért harcolt; máskor aztán az kerül sorra, aki azt hirdeti, hogy a szegények, a rabszolgák javáért kell verekedni. Ezek ketten váltogatják egymást, és mindegyiknek megvan a maga ideje.
– Aha – szólt Pilátus. – Ti tehát megfeszítetek mindenkit, akinek a szándéka jó és becsületes.
– Körülbelül így – bólintott Náhum. – De a dolgoknak van egy bibije. Néha azt vélnéd, hogy ezek a szóbanforgó emberek inkább a másik párt elleni gyűlöletet szítják, mintsem az általuk hirdetett rendes dolgokat segítenék elé. Az emberek mindig valami szépért, valami nagyért feszítik keresztre. Az, aki éppen ott lóg a kereszten, az életét egy nagy ügyért áldozta; de az, aki elhurcolta a kereszthez és odaszögezte, az, Pilátus, rossz és bitang, még a képe is csúnya és undorító. Bizony, Pilátus, a nemzet nagy és szép dolog.
– Mármint a miénk, a római – szólt Pilátus.
– A miénk is – mondta Náhum. – De a szegények igazsága is nagy és szép dolog. Csakhogy ezek az emberek belefulladnak a gyűlöletbe, a haragba, mindeme nagy és szép dolgok kedvéért; a többiek meg hol az egyikkel tartanak, hol a másikkal, és mindig segítenek keresztrefeszíteni azt, akin éppen rajta a sor; esetleg csupán messziről nézik az egészet és azt gondolják, úgy kell neki, miért nem tartott a mi pártunkkal.
– De akkor mért feszítik meg a középsőt? – firtatta Pilátus.
– A dolog így áll – válaszolt Náhum – ha a baloldali marad felül, keresztre feszíti a jobboldalit, de legeslegelőször a középsőt. Ha a jobboldali győzedelmeskedik, keresztre viszi a baloldalit, de még előbb a középsőt. Megeshetik persze, hogy a dolgok összebonyolódnak és harcra kerül a sor; ilyenkor aztán a jobboldali és a baloldali együttesen feszíti meg azt, aki középütt van, mert nem szánta el magát, hogy melyikkel tartson a másik kettő közül. Ha felmennél a házad tetejére, ellátnál innen Hakeldama mezejére, jobbfelől a gyűlölet, balfelől a gyűlölet, és közöttük az, aki szeretettel, értelemmel akarta megjavítani a világot, legalábbis azt beszélik róla. Láthatnál még egy seregnyi embert, akik bámészkodnak, és közben az ebédjüket majszolják, amelyet előrelátón magukkal vittek. Mintha beborulna; most majd mind rohan haza, hogy ne ázzon meg a köntöse.
A hatodik órában sötétség borult az egész földre, és nem oszlott el a kilencedik óráig. A kilencedik órában az, aki a középső kereszten függött, nagy hanggal kiáltotta: „Elói, elói, lama zabachtani?” És ím, a templom függönye föntről le kettébe hasadt, a föld remegett és a kősziklák repedeztek.

1932

(Karel Čapek: Történelmi görbe tükör. Ford.: Benedek Miklós. Európa Kiadó. Bp. 1957. 82-84.)

Karel Čapek remek novellagyűjteményéből, a Történelmi görbe tükörből egyetlen novellát választottunk,  A keresztrefeszítést.
Pilátus hívatja zsidó írástudóját, a tudálékos Náhumot, hogy magyarázatot találjon Jézus keresztrefeszítésére.  A római helytartó a politika miértjeiről csak igen ködös fogalommal bír, ugyanakkor  bűntudat gyötri, hisz tisztában van a saját feleősségével.  A voltaképpeni fejtágítás  akkor kezdődik, amikor a két latorra terelődik a szó.
Náhum a két latorban két modern politikai világnézet képviselőjét látja: a jobboldali latorban a modern jobboldalét, a baloldaliban a baloldalét. Szerinte csak az a különleges, hogy egyszerre lettek megfeszítve. Mivel egyszer a jobboldali nyer, másszor a baloldali, és olyankor “természetesen” keresztre feszítik a másikat. „Minden korszaknak megvannak a maga mártírjai”, magyarázza a bölcs Náhum tündéri cinizmussal. Ugyanakkor siet leszögezni: a két oldal eszméi egyaránt elfogadhatók és nemesek. Hiszen szép dolog a nemzetért harcolni, ahogy szép dolog a szegények és rabszolgák érdekeiért küzdeni. De ezek az emberek már belefulladtak a másik tábor utálatába, és inkább a gyűlölet hajtja őket, mintsem az elveik. 
Pilátus ekkor teszi fel a jogos kérdést: „akkor miért feszítik meg a középsőt?”. A válasz elsőre talán meglepő, de teljesen logikus. Ha a jobboldali nyer, keresztre feszíti a baloldalit, de előtte a középsőt. Ha a baloldali van hatalmon, a jobboldali kerül a keresztre, de még előbb a középső. Ha pedig egy pillanatra összefognának, akkor előállhatna az a helyzet, hogy ketten együtt feszítik meg a középsőt, hiszen az nem határozta el, hogy melyikükhöz csatlakozzék.  Čapek persze nem érhette meg a II. világháborút, ahol az egyik a nemzet faji alapon  hirdette felsőbbrendűnek magát, a másik pedig a társadalmi/vagyoni osztályok teljes felszámolására törekedett, és egyik sem félt brutális eszközökkel élni. És mind a két hatalom üldözte azokat, akik azt hirdették, hogy ezek az eszmék nem érik meg a tömegek terrorizálását.
A hit a politika mártírja. Kereshetünk egyetemes érvényű tanulságot is ebben a nyúlfarknyi politikai példázatban, de azt hiszem, mi, kelet-közép-európaiak értjük a leginkább.  És nemcsak a politika “miértjeit”, hanem a gaztettekhez asszisztáló Náhum szemforgató magyarázatát: “Ha nem volna igazságtalanság, történelem sem lenne”.

Szijártó Lőrinc

Illusztráció:  Zdzisław Beksiński