A Nyugati szél szigetét ebben az évben nem csak a madarak, hanem a kalózok is felfedeztek.
Talán nem is baj, suttogta magának Riolda. Végre összesűrűsödött az idő, a keleten feltűnt üstökös nem csupán a költöző madarak útját, hanem az emberek életét is megváltoztatta: a végeláthatatlan tavaszi esők, a rossz termés rengeteg éhenkórászt kerget a nyílt tengerre.

A köd furcsa játékot játszott a szigetlakókkal az egyik kora nyári hajnalon.
Először megvillantott egy félénk orrvitorlát, majd egy evező darabkáját, végül magába zárta, ahogy az alma habos húsa öleli körbe a magokat. A parton sétálgató férfiak órákig találgatták, hogy vajon egy messziről idesodródott, lombos ág vagy egy idegen hajó kerülgeti az öböl bejáratát.
Frízek? Normannok? Angolszászok? Olyan régóta nem történt semmi, hogy Riolda alattvalói talán még az emberevő I. Bandemag csapatainak is örültek volna.
Reggeli után már mindannyian a sziklák mögé bújva figyelték az öböl körül köröző hajót.
Békés kereskedők? A vitorlák formája miatt Riolda biztosra vette, hogy norvég kalózok. Ilyen kis hajócskákban nem olajat és posztót szállítanak, hanem fegyvereket és rabszolgákat.
De a köd megint összezárult a kis hajó előtt. Látni nem láttak semmit, ám hallották a partra lépő katonák kiáltozását.
– Rettenthetetlen Hakan vagyok, és szükségem van erre a földre! – bömbölte a parancsnok.
És mivel egy árva lelket sem látott a sziklák között, egyre magabiztosabban, egyre férfiasabban ordítozott:
– Hé, mihasznák! Gyerek elő! Hordjátok a partra az összes fegyvert és ennivalót! Tereljétek össze a fiatal nőket! Ha engedelmeskedtek, megkegyelmezünk nektek!
Most már jobban látták a csúszós sziklákon üvöltöző, vézna alakot. Ami azt illeti, meglehetősen gyámoltalan parancsnoknak látszott.
Riolda óvatosan előbújt a szikla árnyékából.
– Parancsolsz? – kérdezte mosolyogva a Hakan nevezetű férfiút.
Szerencsére az ordibáló parancsnokot egészen kimerítette a hosszú tengeri út. Hat bamba, marcona katonájával nyilván már hetek-hónapok óta hánykolódott a tengeren. Biztosan félig megbolondult a köd lomha neszezésétől, a sirályok rikácsolásától és a falusi viccektől, amiket a rettenthetetlen hódítók naponta százszor ismételtek el. Talán a sült húsnál is jobban vágyott arra, hogy végre beszélgessen valakivel.
No de ki látott már, olyat, hogy valaki azért hódít meg egy szigetet, hogy végre valakivel cseveghessen?
– Brrrkrtrmscc! – bömbölte.
És hogy saját rettenthetetlenségét bizonyítsa, ráköpött Rioldára.
– Sült húst! Lányokat! Ivóvizet!
Riolda belemélyesztette a körmét a tenyerébe, és még ragyogóbb mosolyt erőltetett magára. Ha sikoltozni kezd, akkor az övéinek nem marad ideje az öböl mögött felsorakozni. Ráadásul a visítozás, a sértődés vagy a gyengeség bármiféle jele még hét gyámoltalan éhenkórászt is azonnal fenevaddá változtat.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! – káromkodták egyfolytában a partra kászálódó katonák.
De mit jelenthet ez a brrrkrtrmscc? Talán egy induló, melynek ütemére vikingek masíroznak a dicső megsemmisülésbe? Vagy valami átok lehet? Dögöljetek-meg! Karóba-kerékbe-anyátokba-apátokba-húzunk-benneteket!
Riolda rámosolygott Rettenthetetlen Hakanra:
– Mi szél hozott ide titeket, barátaim? Látjátok ezeket a szép, kékesfehér madarakat? Ők már megjövendölték az érkezéseteket. – És körbemutatott tengeri tajtékhoz hasonló madarakon. A félelmetes sereg őket sem rémítette meg: közönyösen tollászkodtak és nézelődtek.
Riolda rendíthetetlenül csevegett tovább, és csak azért nem simított végig a Rettenthetetlen Hakan karján, mert a hős mókusprémes köpenyt viselt. És a királynő egykori tanítója, Illighaen szerint nem a szelek, nem a házasságtörő gondolatok, nem az égitestek, hanem a mókusok terjesztik a leprát. Jobb a békesség.
A partra szálló parancsnok nem tűnt egészen egészségesnek. Nem tud egyenesen megállni, a szeme véreres, a pofacsontján lötyög a bőr, mint aki a nagyapja kinyúlt, ráncos bőrébe öltözött.
– Nem akarnátok elmesélni, merre jártatok? Hadd tudjuk, mi van a szigetünkön túl?

Hakan nyelt egyet, de mégis ütésre emelte a kezét.
– Brrrkrtrmscc! Brrrkrtrmscc! Sccc! Sccc! – tüzelték a társai.
Ők is mókusprémes köpenyt viseltek, és parancsnokukhoz hasonlóan ráncosak és bágyadtak voltak.
– Engem Rioldának hívnak, ez pedig itt a Nyugati szél szigete, ahol mindig örömmel fogadjuk az idegeneket. Bizony! Nem csodálom, hogy ennyire elfáradtatok, itt az idő, hogy pihenjetek egyet…
És miközben igyekezett a lehető legbarátságosabb szavakkal fogadni a különös jövevényeket, abban reménykedett, hogy Kyd, a nagyobbik fia már csatasorba állította a szikla mögött a férfiakat. Hiszen hét gyenge, beteg, gyámoltalan kamasz csak akkor tud megrohamozni egy szigetet, ha a lakói pánikba esnek, és óbégatásukkal feltüzelik őket. Hét kiéhezett suhancot, akik a tengeri út unalma után már vágynak egy jó kis ribillióra.
Hakan a rendületlenül mosolygó Rioldára bökött, és valami furcsa, germán nyelvjárásban azt kérdezte a többiektől:
– Most mit csináljak?
De a választ a hat partra kecmergő norvég sem tudta. Csak álltak Hakan mellett, és leeresztett karddal hümmögtek.
Riolda pillantását Hakan szemébe mélyesztve tovább csevegett. Vajon Hakan kedves édesanyja mit szól ahhoz, hogy ezen a télen egy szárnyas csillagot, egy valódi üstököst láttak? Nem tartották-e ezt a norvégok falujában rossz jelnek?
Nyugodtan társalgott volna tovább, de végre-valahára meghallotta Kyd hangját:
– Leköpted az anyámat, te utolsó szemétláda! Te rohadék! Ezért meglakolsz!
A záporozó kövek között Rioldának alig maradt ideje egy szikla mögé ugrani.
A Nyugati szél szigetén – egyetlen rozsdás kardot leszámítva – nem voltak valódi fegyverek. De a meglepetés Riolda alattvalóinak a kezére játszott.
Pár perc múlva a norvégok ott hevertek megkötözve a palota tróntermében. Riolda el is csodálkozott: hogy voltak képesek az övéi, ezek a jámbor birkapásztorok ilyen gyorsan mind a hét harcost lefegyverezni?

– Most hadd halljam, kik vagytok, és miért támadtatok?
Brrrkrtrmscc, mormolták a katonák. Riolda elszörnyedve látta, hogy néhányuknak odvas, bűzölgő, fekete lyuk van a szájában: kihullottak a fogaik a tengeri út alatt.
A mindig indulatos Kyd meg akarta rugdosni a foglyokat, de Riolda megtiltotta. Ráérnek akkor is megölni őket, ha elmondják, mi szél hozta ide őket, mit akarnak tőlük, honnan jöttek.
Ráadásul attól tartott, hogy a norvégok nem a fáradtságtól ilyen erőtlenek. Talán valami kimondhatatlan betegség gyötri őket.
– Nem fáj semmitek? Nincs hányingeretek?
Brrrkrtrmscc, Brrrkrtrmscc.
Aztán pár falat birkahús, néhány korty sör megoldotta a nyelvüket.
Ám a történetük olyan szánalmas volt, hogy Riolda alig tudta nevetés nélkül végighallgatni.
Hakan, Gustafson nagyúr huszonhetedik fia – az előttük heverő, gyér szakállú, gyengécske hódító – jóslatot kapott a nénikéjétől, hogy délnyugat felé hajózva megtalálják a Szél Országát, ahol Hakanból hamarosan császár, kísérőiből hercegek lesznek. Ahol majd egyedül fogják őrizni a Szória-Mória palotát (mely még a kincses-bíbor palástos Bizáncnál is tekintélyesebb), ahol a sör nem fogy ki a serlegekből, és ahol a híres bíbor palástos lányok is örökké kezesek.
Menjetek, fiúk, próbáljatok szerencsét! Ég veletek!
És csak hét nap hajókázás után jutott Gustafson úr huszonhetedik fiának eszébe, hogy a féltestvérei – a nénikéjükkel egyetértésben – alighanem becsapták. Túl sok eső volt tavasszal, túl kevés gabona terem az idén, és túl sok fiú vár az örökségére. Hakan éhesen és szomjasan, a semmi közepén ringatózva jött rá, hogy Bizánc és a Szória-Mória palota meglehet, nem is e világon rejtőzik. De mit tehettek volna a nyílt tenger közepén? Akárhogy ügyeskedtek, már nem tudták kelet felé fordítani a vitorlákat.
Tíz nap és tíz éjszaka sodródtak nyugat felé. Tíz napig sör, bíbor, lányok és remény nélkül.
– Micsoda ügyefogyottak! – sóhajtott Riolda.
– És most mi lesz? Megöltök bennünket? – kérdezte a langaléta Brage, Hakan unokatestvére.
– Még nem tudom – töprengett Riolda. – A hajótokra biztos szükségünk lesz. És talán rátok is, ha engedelmesek lesztek. Ha nem fenyegetőztök, és a munkából is kiveszitek a részeteket. Ne feledjétek, nálunk is túl sok eső esett.
Riolda számított rá, hogy az alattvalói tiltakozni fognak. Nemcsak a járvány veszélye miatt, hanem mert még hét fiatal férfit – és a jövendő gyerekeiket – nem tud már eltartani egy ilyen kopár kis sziget. De tiltakozni senki sem tiltakozott, talán mert átgondolták, hogy milyen lehangoló lenne a sziget közepén agyonverni hét hullasápadt, nagybeteg kalózt. Ahhoz pedig a norvégok túl gyengének tűntek, hogy visszatérjenek a tengerre. Ahogy nyelték a sört, és fogatlan szájukba lapátolták a húst, percről percre idősebbek lettek. Ráncosabbak, bágyadtabbak, elesettebbek.
Mintha az idő megbolondult volna. Ráadásul hiába suvickolták magukat másnap a kalózok ragyogó tisztára, a gyűlöletes, erjedt, romlott húsra emlékeztető szaguk megmaradt.
Mintha nem is a tengerből, hanem egy dögkútból másztak volna elő, fintorogtak Riolda alattvalói. És alhattak bármennyit, mintha képtelen lettek volna magukat kipihenni. Csak arra telt tőlük, hogy ébredéskor káromkodjanak (Brrrkrtrmscc, Brrrkrtrmscc), és egész nap fáradtan dülöngéljenek, mint a kiszáradt legyek.
Egyáltalán nem tűntek reménybeli vőlegényeknek.
– Nem fáj a fejetek? Nincs hányingeretek?
A norvégok a vállukat vonogatták, aztán orrukat-fülüket piszkálva legszívesebben visszafeküdtek volna a vackukra.
De hol legyen a vackuk? Hova fektessék őket? Riolda felajánlotta a majdnem lakatlan palota egyik szárnyát, azt a folyosót, ahol I. Bandemag befalaztatta az ajtókat. Ám Hakan legényei féltek a szellemektől, a befalazott ajtók mögül hallatszó sustorgásoktól – a szigetlakók meg a norvégoktól.
No de milyen halálos kór tünete ez a rettenetes bűz és fáradtság? A tenger milyen bűnt sújt ily megalázó büntetéssel? A himlősöket gennyes sebek és fekélyek lepik el, a leprásoknak eltorzul az arcuk és a kezük, a szélütötteknek ledermed a fél oldaluk, ám ennek a hét norvégnak tulajdonképpen nem fáj semmije, hanem ahogy Hakan megjegyezte, nem is érzik a testüket. Az öregség, mint a csillapíthatatlan, soha el nem múló lelkifurdalás, belülről emésztette őket.
– Nem vagytok lázasak? Nem émelyegtek?
Brrrkrtrmscc, mormolták nyugtalanul.
Ahogy a többi szigetlakó, Riolda sem merte megérinteni őket.

Egyik tavaszi reggelen azért letelepedett Hakan mellé, hogy kifaggassa, milyen úton érkeztek ide.
Hiszen ha van Halál szigete, ahol izgága fiatalok otthagyják az életerejüket, akkor talán létezik az Élet kútja is, ahol a törődöttek visszanyerhetik az ifjúságukat. Milyen törvény az, ami előírja, hogy épp életünk végén fogyatkozzon meg az életerőnk? A fák sem töpörödnek össze, mielőtt a szél kicsavarja a törzsüket.
– Mondd csak el, kivel-mivel találkoztatok?
– Én igazán nem tudom – nyöszörögte Hakan. – Már nem tudom, hol a határa az emlékeimnek és az álmaimnak. Úgy rémlik, megfordultunk a Madarak szigetén, aztán egyre sötétebb lett, és egy furcsa áramlat átsodort bennünket egy pici öbölbe, ahol egyetlen ragadozó élt. A sziget túloldalán keresztény papok nyüzsögtek, de annyira jókötésűek, hogy nem mertük megtámadni őket. Mi a fenevad vendégei voltunk, ő volt az, aki nagy barátságosan a barlangjába invitált minket.
– Barátságosan? A fenevad? – hitetlenkedett Riolda.
– Ha mondom, a fenevad. Megengedte, hogy a kútból vizet vegyünk, hogy egy éjszakát a barlangja előtt, a szigeten töltsünk. De nem mertünk elaludni, mert a szörny egész éjjel lesett minket.
– Ugyan miféle állat volt? Róka, menyét, macskaféle? És hogy érted, hogy megengedte? Emberi nyelven beszéltetek vele?
– Nemcsak vizet kaptunk tőle, hanem ennivalót is – bólogatott Hakan, de olyan lassan, mint aki menten elalszik. – Norvég ember a lakodalmán sem eszik ennyi finomságot. És persze nem vettük észre, hogy míg mi vacsorázunk, ez a fenevad, ez a gonosz állat, ez a gyanús macskaféle a mi félelmünkből lakik jól.
– Macskaféle? – szólt közbe Hakan egyik katonája. – Inkább madár volt, és a kút meg az oszlopok közt gubbasztott. Tudta a nevünket, és egész éjszaka fölöttünk keringett.
– Vagy úgy – sóhajtott Riolda. – Ezt a szigetet a saját szememmel akarom látni. Mert ami megbetegít, az talán képes gyógyítani is. Szeretném az időt kijavítani; van valakim, akit egészségesnek akarok látni.
Ezek szerint nincs is messze a hely, ahol az idő visszafordul.
– Véletlenül találtatok oda?
– Brrrkrtrmscc – mormolta félálomban Hakan. – Brrrkrtrmscc.
Roskatag, áttetsző bőrű aggastyánnak látszott, nem fáradt sihedernek.
Riolda a férjére, Sjönre gondolt, aki a sziget egyetlen tölgyfája alatt most is az emlékezet labirintusaiban bolyongott. Ott ült tegnap, tegnapelőtt, egy hete, két hete, és ott fog ülni, amíg a lélek, mint valami unatkozó madár, el nem röppen.
És az ő ereje sem tart örökké. Még néhány év, és a szemére sötét hályog ereszkedik. Egy vak öregasszony meg egy búskomor vénember fog a sziget egyetlen tölgyfája alatt üldögélni.
– Kérlek, Hakan, figyelj, és ne aludj el! Pontosan hol él ez a ragadozó? Merre sodort titeket az áramlat?
Hakan megrázta magát, aztán percekig gondolkodott.
– Abba az irányba, ahol feltűnt ez a majdnem csillag, az üstökös.
Riolda bólintott. És megfogadta, hogy a norvégok ügyes kis hajójával felkeresi ezt a szigetet.

Nehezen várta a május másodikát. Márciusban kapta az időpontot. Először május huszonnégyre.
– Nem lesz túl késő? – kérdezte halkan az orvosától.
Az felé fordult, és erősen szemügyre vette a szemüvege mögül.
– Nem hinném. Nem úgy néz ki.
De tovább figyelte monitort.
– Jó, akkor legyen május kettő. Tízkor. Ez az egy hely van előtte.
D. lassan sétált ki az épületből. A lejtőn már gyorsabban vitte a lába.
Ahhoz képest, hogy a háziorvos szerint sürgős, május még elég messze van.

Nehezen vánszorgott az idő. D. mindent kitalált, hogy elfoglalja magát. Mindenbe beleszólt, mindenhez hozzászólt.
Mindent meglájkolt.
– Vesztedet érzed − mondta az elvált férje−, nem szoktál ennyit szövegelni.

Egy kisebb táskába pakolt.
Elméletileg egy napra.  Egyetlen napra.
A nővér vezette a szobáig. A hármas ágyra telepedjen. Ott a sarokban, a fal mellett. Többen vannak maga előtt. Addig nyugodtan pihenjen. Ne féljen, nem érez majd semmit. Utána kicsit kellemetlen, de alszik egy nagyot.
A szobában nagy volt a csönd.
D. átöltözött és végighevert az ágyon. A mennyezeten egy darabon levált a vakolat. Mintha két afrikai harcos lándzsákkal táncolna.

Május másodika volt. Hétfőre esett.

Egy idő után felállt, és kiment a folyosóra. Észrevette, hogy a másik beteg, az ablak felőli ágyról, épp felkászálódik nehézkesen. Ijesztően sovány volt. Nagy igyekezettel bújtatta magát egy zebramintás köntösbe.
D. a folyosó végén az ablakhoz lépett.
– Feküdjön vissza! Kapcsolja ki magát! Még bőven van idő − kiabált utána a nővér.
Kilátás is van, örült meg D., és szokása szerint gondolatban már domborzati térképen látta a tájat.
Eltűnt a város, majd visszaszivárgott.
Haladt hátrafelé az időben, először ötven, majd százévenként.  Nagy csetepaté lehetett itt időnként, gondolta D. A vár nem látszik ide, de a Vérmező egészen közel van.
Végül ezernégyszáz évet lépegetett visszafelé.  Mi történt Pannóniában 600 körül?, töprengett, de először nem jutott eszébe semmi.
A rómaiak már elmentek, a frankok nem jöttek egészen idáig, megálltak valahol Zalában. A hunok eltűntek. Biztosan a jazigok és a roxolánok viaskodtak egymással. Nem, az korábban  volt.  Talán itt voltak a szlávok, és már az avarok is megjelentek?
Ettől kicsit megnyugodott.

– Lejön dohányozni? Szokott?
A zebramintás a háta mögött állt.
– Nem, de nem is zavar− felelte D. – Megyek.
Beszálltak a liftbe.
– Mindig csúszásban vannak. Nem gyújt rá mégis?
– Nem, csak kell egy kis kinti levegő.
– Abból itt nincs sok.
D. tekintete csak ekkor vetődött a köntösére.
De hiszen ez nem is zebra. Fehér csíkok húzódnak fekete alapon. Épp a bordák ívét követik.
Óvatosan fordult a szobatárs arca felé.
Csak a bőr feszül a csontokra.
Nagy, kidülledt szemek figyelték hosszan, mosolyogva.

Kiléptek az épületből, a bejárat közelében álltak meg.
– Mikor egy hónapja bejöttem, még nyolcvanöt kiló voltam.
– Elég gyorsan lement.
D. köhögött néhányat.
– Áttétes a tüdőre?
D. megrökönyödve kapta fel a fejét, pedig nem szívesen nézett rá.
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
– Majd megtudja, milyen könnyen összejön.
– Mégis felmegyek a szobába, fázom itt.
Lassan került elő a lift. D. örült, hogy egyedül lehet. Gyorsan lefeküdt az ágyára, és a fal felé fordult.
Ebből az egyetlen napból – a vizsgálat eredményétől függően – akár egy hónap is lehet, ha műteni kell. És ne is gondoljunk bele,  mi lesz, ha szövődményt találnak.
– Van kockázat− mondta reggel az orvos.
D. elképzelte az egy hónapot. Csonttá és bőrré fogyva itt fekszik az ágyon.

Kik állnak itt körülötte?
Miért jött ide a család? És miért néznek rá ilyen sötéten?
Valaki felemelte a poharat a szekrényéről, és odatartotta a szájához. D. megrázta a fejét.
Elég terhelő minden mozdulat.
Koncentrálni kell.
Ez nem maradhat így. A fia magába roskadva gubbaszt, a lánya kisírt szemekkel jár fel-alá.
Azt már nem! Nekem még rengeteg tennivalóm van! És a gyerekeimet sem hagyhatom. Összeszedem az erőmet és mindent megcáfolok.
Fölkeléshez készülődött. Sokkal nehezebb volt, mint amire számított, mégis pár perc múlva az ágy szélén üldögélt.
– Az isten szerelmére, mit csinál?!− rohant be a nővér.
– Fölállok− válaszolta D. – Sétálni akarok a folyosón.
A fia és a lánya segített.
– Engedjetek egyedül járni!
A főnővér a gyerekeihez lépett, és D. hallotta, miről beszélnek.
– A vége előtt ez előfordul. Hirtelen új erőre kapnak − magyarázott a nővér.

D érezte, hogy elgyengül. Visszavitték az ágyba. Feküdt sokáig. Körülötte többen szipogtak.
– Hányadika van ma?− kérdezte.
– Május huszonhét − jött a válasz.
– És hány óra van?
– Öt perc múlva három.
Az nem lehet, gondolkodott D.
– Ma kell vizsgáznom. Négyre még odaérek. Engedjetek gyorsan!
– De anya, így nem mehetsz.
– Dehogynem! Kinn jó idő van, tudom.
Megpróbálják visszatartani, de nem lehet. Siet, már kinn jár az udvaron. – Álljon meg! – , kiabálnak utána, de ő rohan előre. Most a műtős ered a nyomába. D. rúg egyet magán, és már fönn van a levegőben.
– Nézzétek, mint régen, a visszatérő álmaimban − kiabál a gyerekeinek.
A papucsa leesik, a műtős felkapja a földről, és hadonászik vele. Ugrál is felé, hogy elkapja a lábát. D. még egyet rúg, és már a lombok közelébe ér. Visszapillant, és látja, hogy a fák alatt ott nyüzsög az egész kórterem és az orvosok.
– Próbáljátok ki, jó nagyon! − nevet feléjük, és még egyet lök magán.
Érzi, hogy a haja derekáig ér, és körbetekeri a testén a szél.
Még jó, hogy ebben a szép fehér hálóingben vagyok, amit anyám varrt a lányom születésekor. De hogyan jön rám újra? És a hajam! Hiszen eddig soha nem nőtt meg! Ha vállig elér, feltöredezik.
Feljut a fák tetejéig.  Letép egyet a levelekből.
Lám csak, hiszen ez akácfalevél, csak az ilyen szép szabályosan szárnyalt.
De régen játszottam: szeret −nem szeret− szeret.
És szórja a faleveleket.
– Jöjjön le azonnal! − üvölt  a főorvos.
Dehogy megyek. Végre tudom, milyen érzés, ha hosszú a hajam.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)