Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-jén nekifogtam.
De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon. Az ám, de mi, a kutyafáját! A matekot, fizikát nem értem, tehát Alberttel nem kelhetek versenyre. És zongorázni sem tudok, hogy úgy sziporkázzak, mint Zolika. Meg akartam ugyan tanulni, de a bátyám folyton ledorongolt.

– Nem való az neked, öregfiú. Oda fül kell, ami neked nincs, ugyebár? Hiszen még a himnuszt sem tudod elfújni.

– Hát aztán! Beethovennek volt, amikor megírta a IX. szimfóniát?

– Az más. Ő Beethoven volt. De még ő sem boldogul, ha nem tanul meg zongorázni, kottát írni-olvasni… Mondjam tovább, öregfiú?
Ugyanígy vélekedett apám is, ezért mi tehettem egyebet, nekigyürkőztem egyedül a tanulásnak. Bevágtam néhány dalocskát, mint: Hallod-e te körösi lány, Túl az Óperencián, Boci, boci tarka. Többnyire az utóbbit pötyögtettem napestig:

– Elég, elég! Mindjárt megőrülök! – vesztette el türelmét anyám is egy idő után. – Ha nem frissíted fel a menüdet, kulcsra zárom ezt az átkozott pianínót.

Ekkor mást gondoltam. Ha a zongoratanulás nem megy – mert nem ment, bármiképp is erőlködtem –, gitározni tanulok. Hogy miért éppen gitározni? Mert olyan … romantikus, ugyanakkor könnyebb is.
– Könnyebb, de nem könnyű, és ezzel az erővel akár jó tanuló is lehetnél – figyelmeztetett édesapám. – Matekból bukdácsolsz, fizikából nulla vagy, énekből… Erről ne is beszéljünk, éppen ezért nem értem, mit akarsz te a gitártól.
Erre most mit mondjak? Hogy bennem is mocorog valami? Igaz, nem tudom, mi, de mocorog, és itt a legfőbb ideje, hogy megmutassam, mit érek.
– Ugyan, ne kukacoskodj! – jött segítségemre édesanyám váratlanul.
– Ha szereti, csinálja. Legalább addig sem klimpíroz, mellesleg tényleg ki tudja, hátha „benne is mocorog valami”.

Boldog mocorgások! A kísérletek, felfedezések korszaka! Milyen kár, hogy elmúlt, és nem kezdhetek semmit sem elölről, mert akkor sok mindent másképp csinálnék. Például többször hallgattam volna az apámra, aki nemcsak jó fej volt, de jó ember is egyúttal.

Visszatérve a gitárra, beiratkoztam egy tanfolyamra, s viszonylag hamar sikerült elkápráztatnom a bátyáim.
– Brávó! – gratulált Albika lelkesen. – Tüneményesen gitározol. Még egy-két hét és felléphetsz a Városi Művelődési Házban.
– A fenét, a Zeneakadémián! Egy ilyen nagy művésznek ott a helye, gyerekek. – froclizott ezzel szemben Zolika. – Mester, kérhetek egy autogramot?
– Köszönöm az elismerést. Tőled nem is vártam egyebet – foszlottak szét az illúzióim.

Ha más mondja, legyintek, vagy a szemébe kacagok, de Zolika profi volt, akinek a véleményére nem árt odafigyelni.

– Ne szívd mellre, csak tréfáltam – helyesbített gyorsan Zolika; bizonyára megsajnált, olyan arcot vághattam. – Kérlek, ne búsulj! – vigasztalt meg, miután napokig nem tértem magamhoz. – Azért a gitározás is művészet, ha… magas szinten művelik. Te… izé… elég jól játszol, és ha tovább gyakorolsz, maholnap együtt koncertezünk a zeneakadémián.
– Hagyd, ne erőlködj! Gitár, zongora…? Egyik sem az esetem, egyszóval neked volt igazad: balkezes vagyok és botfülű – adtam fel a reménytelen küzdelmet.
Pedig az a bizonyos belső hang belőlem sem hiányzott, és ha Beethovennek sikerült, én sem vallok kudarcot – bizakodtam kezdetben. Eredmény? Amint a mellékelt ábra mutatja: még gitározni sem tudok rendesen. Gitározni tényleg nem, de miért ne komponálhatnék például? – gyulladtak ki arcomon az izgalom rózsái. Ez még a zongorázásnál is nagyobb kunszt. Naponkénti gyakorlás, szolfézs és hasonlók nélkül is. Csak eldúdolok néhány dalt, és népszerűbb leszek a köztársasági elnöknél. A gondolatot tett követte, s már futottam is a zongorához.
– Hát ebbe mi ütött? – bámult utánam Zolika.

Egy pillanatig mereven néztem magam elé, majd, mint egy vércse csaptam a billentyűkre.
– Tetszett az improvizációm?
– Madonna mia, hívom a mentőket.
– Megtennél nekem valamit?
– Neked mindent. Rá kell hagyni, hiányzik egy kereke – grimaszolt Zolika.
– Le tudnád kottázni, amit az előbb játszottam?
– Ezt a kakofóniát?
– Ezt a… Igen vagy nem?
– Na, szia! Este találkozunk.

– Van egy meglepetésem – jelentettem be este ünnepélyesen.
– Jaj, ne! – rémüldözött édesanyám.
– Halljuk! – heherészett Gyurika. – Megírtad a X. szimfóniát?
– Azt éppen nem, de talán ez sem akármi. Opus1: zongoravariációk egy tételben – kattintottam be büszkén a magnómat, amire felvettem az egész etűdöt.

A család elképedve hallgatta.

– Na, hogy tetszett?

Zolika kirohant a szobából.

– Úgy látom, elfelejtetted, mit proponáltam nemrégen – dörmögte apám kedvetlenül.
– Nem felejtettem el, de attól még komponálhatók, ha jólesik.
– Ezt nevezed te komponálásnak?
– Nekem tetszett – vett védelmébe inkább szolidaritásból, mint meggyőződésből Albika.
– Szóval jólesik. Nem a bátyáid előtt akarsz véletlenül felvágni?

Éreztem, hogy elpirulok. Van benne valami, de mégsem ezért elsősorban.

– Még véletlenül sem. Csak próbálgatom a szárnyaimat, mielőtt végképp eldöntöm, honnan, hova repüljek.
– Költői válasz! Hát csak próbálkozz, próbálkozz, de ha rám hallgatsz, maradsz a fűrésznél, gyalunál. Jövőre végzel, és egy jó asztalos, biztosítalak, nemcsak többet ér, de többet is keres egy elfuserált művésznél.

Így maradtam a kaptafánál, pardon, gyalunál. Egyelőre, mert a szakmunkásképző elvégzése után nem sokkal megint megkísértett a művészet. Csak most, a változatosság kedvéért, költőnek képzeltem magamat. Első versem, melyet még egy elektronikus újságnak is beküldtem, így hangzott:

Versemet nem véleményezték, viszont megjelent, amitől egyből visszakaptam az önbizalmamat. Testvéreim gratuláltak. Többet nem is akartam elérni. Egyedül apám hümmögött.

– Neked nem tetszik?
– Kezdetnek nem rossz. Komolyan, de… Tudod, valamikor én is verseltem, amíg rá nem jöttem, hogy a témáim lerágott csontok, melyekről már semmit sem lehet lerágni, mert… Tudod, miért? Mert nemcsak a történelem, az irodalom is megismétli magát időnként – érvelt rezignáltan, józanul.
– Akkor… akkor többé ne írjak?
– Én nem írnék. Csak, ha jobban, szebben írnék másoknál. Aztán az sem mellékes, hány költő adja egymásnak a szerkesztőségekben a kilincset, amit, bevallom, nem is értek igazán – simogatta meg az állát tűnődve.
– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.
– Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Hogy miért? Látod, ezen még nem is gondolkoztam. Mindenesetre ez a szomorú valóság, amiből legfőképp a verseket száműzik, így az lenne logikus, ha kevesebben is írnának. Hiszen olvasókból lesznek az írók, költők is. Erre mi történik: maholnap több lesz a költő, mint az olvasó – folytatta érvelését a jó öreg. – Mit mondtál? Kicsit elkalandoztam. Elnézést!

– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.

– Majd elválik, fiatalember, majd elválik. Viszont adok egy tanácsot: küld be a verseid valamelyik nyomtatott újságba, ahol rosta, műbírálat is létezik. Ott, ne félj, egyből lemérik, hány kilót nyomsz, barátom.

Még szép, erre apám nélkül is rájöttem, ezért kizárólag nyomtatott lapokat vettem célba ezután. Én őket, ők engem, amíg annyira összevissza szurkáltak, hogy lassanként nemcsak nem írtam, de nem is olvastam többé verseket.

Illusztráció: Education to empower

Kritikai párbaj

Még nem volt olyan disznó, ki elájult, ha meglátta a moslékos vályút.                                                                      

(József Attila)

*

—Nos, vége a köntörfalazásnak írókám, ezek a rideg tények. Vágjunk bele a párbajba, ígérem, ezúttal nem fogsz megzavarni semmilyen kereszt ténnyel! Mielőtt még találkoznánk a tárgyaló teremben, szeretnélek a szavadon fogni, miszerint egy külön fejezetet szentelsz a kéziratban a kritikai párbajnak, ahol én a személyedet és a műveidet ért negatív kritikákat igyekszem felsorakoztatni, amire te az elismerésekkel válaszolhatsz. Tekintsd ezt amolyan erőfelmérésnek, előcsatározásnak. Legalább ráhangolódunk a tárgyalásra, mert ha jól tudom, eddig egyikünknek sem volt semmilyen peres ügye. — szólt Mitracsek úr.
—Jól tudod, kiskomám. Hát legyen, ahogy szeretnéd, ha már megígértem, állom a szavam. Bár be kell vallanom, hogy nem igazán készültem még fel az efféle csatározásokra. Se energiám, se kedvem a meddő vitákhoz, de ha már neked így tartja úri kedved, hát párbajozzunk! Pár bajom már amúgy is van, eggyel több, vagy kevesebb már nem igazán számít. Bár, még mindig nem értem, hogy mi a célod ezzel a perrel mit szeretnél elérni, hiszen máris elérted, feltámadtál, és ebben a könyvben tovább folytatódik a történeted.
—Kezdetben mondjuk, szeretnék főszereplője lenni egy komoly és ütős novellának, aminek elolvasása valódi katarzist okoz az emberek számára.
—Ennek nem látom semmilyen akadályát. Itt és most ígéretet teszek, hogy még az Ünnepi Könyvhét előtt kész lesz ez a novella.
—De ezzel már nem érem be. Kizárólagos szerződést akarok, ami annyit jelent, hogy minden általad elkövetett irományban szerepelni akarok, valamilyen formában.
—Ezt hogy gondoltad? Mondjuk, egy történelmi tanulmányban hol helyezzelek el? Netalán a lábjegyzetben? Vagy milyen verset írhatnék rólad? A limericknek vagy a netversnek biztosan nem örülnél, ódát pedig nem fogok zengeni, bárhogyis kívánja az egód.
—Na, látod ez vagy te, nem tudod megállni, hogy ne gúnyolódj velem. Már kezdtem azt hinni, hogy megegyezünk, és elkerülhető lesz a per, de úgy látom, korán örültem. A szakszervezetis fickónak is mondtam, hogy te biztosan nem fogsz törekedni a megegyezésre.
—Most már túlmész minden határon, eddig még poénra vettem a dolgot, de kezd fárasztani és főként bőszíteni ez az ügy.
—A végén megint dühbe gurulsz, és jól összeveszünk, aminek semmi értelmét nem látom — szólt Mitracsek úr.
—Talán, tényleg jobb lenne felnőtt emberek módjára megbeszélni a dolgokat, és szépen megegyezni egymás közt. Kihagyhatnánk az ügyvédeket meg a szakszervezetet. Nem tetszenek nekem ezek az alakok, azt érzem, hogy csak kihasználnak, és mindenki a saját céljára akarja felhasználni az ügyünket. —Pontosabban fogalmazva az ügyedet, mert ha rajtam múlna, nem lenne semmilyen ügy. Nyugodtan neki foghatnék az általad igényelt novella megírásához. De azt te is tudod, hogy az alkotáshoz nyugalom, béke és harmónia szükséges. Én ellenséges környezetben képtelen vagyok írni. Hiába vannak ötleteim, nem tudom őket történetekké formálni. Megérted ezt?

—Természetesen, igen. Te nem veszed észre, hogy amikor a kritikai párbajra készülünk, éppen most tudunk a legnormálisabban viselkedni egymással szemben. Igazán sajnálom, hogy ez idáig elhallgattam előled a szándékomat, de attól féltem, ha idő előtt megneszeled a dolgot, képes leszel örökre otthagyni bezárva abban a szűk, sötét koporsóban. Amit aztán már tényleg nem élnék túl. Milyen ironikus, nem?

—Az. Nagyon is az. De most már ne szaporítsuk tovább a szót, vágjunk bele abba a párbajba!

—Legyen hát! Emlékszel, még, amikor Károly barátoddal, úgy 1996-ban, levelet írtatok neves kárpátaljai szerzőknek? Elküldtétek nekik akkori zsengéiteket. Nos, nem sikerült megszereznem az ungvári író válaszát, de tisztán emlékszem, rólad azt írta, hogy poros érzelemvilággal rendelkezel, ami jellemzi verseidet. Elcsépelt toposzok, túlfűtött nemzetieskedés, bárdolatlan hazafiasság, nagyfokú naivitás, dilettantizmus, efféle jelzők hemzsegtek abban a levélben. Abból ugyan nem tudok idézni, de az író kései követőjének blogján találtam egy idevágó kritikai ömlenyt, amiben egyik versedet rakta boncasztalra.

„Lengyel szövegének legnagyobb hibája szerintem, hogy agyonkoptatott romantikus toposzokat vegyít a szimbolizmusból ismerős felfokozott, gyakran bizarrnak tűnő képrendszerbe, majd az egészet egy avantgárd gesztussal összezavarja, amiből végül hiányzik a költői alkotóerő: a szöveg így nem lesz több epigon próbálkozásnál.”
Itt megjegyzem, mivel a kritikus nem írta ki a teljes nevet, a tájékozatlan olvasó esetleg azt hihetné, hogy Lengyel Tamásról van szó. Ám, ha veszi a fáradtságot, és megkeresi az említett blogon az eredeti cikket, világossá válik, hogy ki az érintet szerző. Melyik író melyik verséről ír, de ez részemről csak egy merengő indulat volt. Várom hát, a reakciódat!

—Igen, jól emlékszem erre az esetre, öreg barátom, Zoltán hívta fel rá a figyelmemet, mert én nem is tudtam róla, hogy már több hete olvasható volt a világhálón. Éppen a szentendrei Pismány-hegyen játszottam remetét, ahol nem volt internetem, Zoltán bátyám meg azt gondolta, hogy az említett kritika annyira megviselt, hogy már a netre sem nézek fel. Nem mondom, hogy nem lepett meg, de ekkor már edzett voltam e téren.

Ugyanez a kritikus egy tanulmányában ezeket írta:

„Lengyel János eddigi irodalmi tevékenységével kapcsolatban elsősorban a szatirikus hangvételt, a vérbő, könyörtelen humort emelték ki. (…)
A vendégmunkási létet bemutató, általában csattanóra kiélezett rövid történetek magukban hordoznak egyfajta – a társadalomból való kivetettséggel társuló – szemtelenséget, amely közel hozza Lengyel János prózavilágát Tersánszky Kakuk Marci-történeteihez. (…)
Legértékesebb írásait alighanem a vendégmunkási létet körüljáró és értelmező esszéi, novellái jelentik. A nemzedéktársakat is megszólító interjúkötetének (Halott ember karácsonya, 2009) pedig egyértelműen kordokumentum-értéke van.”

—Ezt én is olvastam, de megértheted, hogy inkább a rád nézve negatív véleményeket gyűjtöttem össze, mint a második kötetedet boncolgató recenzió egyik részletét. Itt Kishazánk másik ifjú irodalomtörténésze mond véleményt rólad és a könyvről.
„A cél: azon magasztos, minden szépség és fenség elérése, melyek a tiszta egyetemes egyszerűségben fogalmazhatóak meg. Röviden az élet erkölcstana, amihez nem kell más, csak egy (az) üzenet, ami jól megfogalmazva, minden fölösleges sallang nélkül jut el a befogadóhoz. Ehhez választja az író a formát is. A novella, kisepika sajátosságai megfelelően társíthatók a tudatos célokkal, leegyszerűsített mondatokban, vagy laza gondolatokban is megkonstruálhatók. Valamint mindezt meg is kell tálalni. El kell adni. Tehát az előírt recept: erkölcs, tiszta értékek + formai egyszerűség, érthetőség + tudatosság, észszerűség + humor (irónia).
Mindez persze elmélet. A novellának szánt szövegek nagy része valóban novella, bár akadnak zsurnalizmusba fúló írások, amelyek valamilyen felemás jegyeket hordoznak. Néhol nem világos, hogy újságcikknek szánt írásról van-e szó, vagy csak kidolgozatlanul maradt a mű? Általában mindig valamilyen nagyszerű gondolattal indít, ami a negyedik-ötödik mondat után nem tud tovább fejlődni, nem képes meghaladni a szavak formálta konvenciókat. Ugyanez a helyzet a humorral is. Az ironizáló hangvétel, vagy a csattanó szándékoltsága leplezetlenül marad. Leggyakrabban a forma, amely olykor elveszejti a tartalmat, ad lehetőséget egy humoros fordulatra, szóviccre. Feláldozása ez a gondolatnak, egyfajta értelmi átcsúszás – sikertelen irónia.”

—Hát igen, ez volt az első kritika, amit a műveimről írtak. Ezerszer elolvastam már, és kielemeztem minden egyes szavát. Nem tudom, ezt miért hoztad fel, mert én nem találok benne semmi negatívumot, sértőt. Sőt, talán még túl kesztyűs kézzel is bánik velem. Azt viszont sajnálom, hogy a fiatal irodalomtörténész nem tájékozódott felőlem alaposan, mielőtt életrajzi tekintetben fogalmazta volna meg véleményét. A kötet ugyan 2006-ban jelent meg, de többségükben olyan írásaimat tartalmazza, amik a múlt század 90-es éveiben születtek.
„A szövegeknek egy nagy része foglalkozik magával az írással, az írás, vagy a közlés folyamatával. Az író ember erkölcsi viszonyával az írás utóéletéhez. Többször is megjelenik a novellákban célként az egyszerűségre, közérthetőségre való törekvés. De vajon találkozik-e a szövegek teremtette Lengyel János az író Lengyel Jánossal? Hogyan működik ez: én így és így akarok írni, ezért leírom ezt és ezt. Vagyis ÉN írom magam, megteremtem a szövegszerű Énem. Így látunk mi bele az íróba, vagyis az írói akaratba. Megpróbálom összehasonlítani a célt és az eredményt, feltételezve, hogy vizsgálhatom ezt az egyén teremtette szövegvalóságon belül (és feltételezem persze, hogy az alkotó visszaolvassa önmagát).”

—Beláthatod, hogy ez egy gyenge próbálkozás volt a részedről. Már csak azért is meglep, mivel A valóság szagá- ban te is szerepelsz. Igaz, hogy néhány évvel korábban, az Együtt oldalain volt a premiered, de ez volt az első könyvem, amiben bemutatkozhattál. Akkori olvasói visszajelzések bizonyítják, nem is hatástalanul. Attól függetlenül, hogy csupán néhány novellában vagy jelen, szinte minden olvasó megemlíti a neved. Még az említett kritikus is, bár a neved elhallgatása mellett, külön kitér a ciklusodra:
„Az “Árnyékszéki bölcseletek” magasztosult gondolatai naiv elbeszélőt feltételeznek. Az olykor vulgaritásig merészkedő írásokban erőltetett humorral próbálja oldani a feszültséget, az elidegeníteni kívánt gondolatokra terelni a figyelmünket. Céljai mindig világosak előttünk, ars poeticája adva van.”
—Rendben van. Hát akkor jöjjön az a bizonyos kritikai levél Nagy Zoltán Mihálytól, amire már Csordás László is hivatkozott a kárpátaljai magyar irodalom fiatalabb nemzedékét bemutató tanulmányában. Ez a vélemény már csak azért is érdekes, mivel az írója több könyvednek volt a szerkesztője.
„Harmadszor: a legnagyobb jóindulat mellett sem lehet nem észlelni a pongyola fogalmazás néhány megnyilvánulását, itt-ott a szólelemények verejtékszagát. Az előbbiek valószínűleg azt jelzik, hogy időnként még mindig hajlamos vagy elcsábulni a fogalmazás könnyebb, felületes megoldásai felé, az utóbbiak láttán pedig gyanítható, hogy nem minden esetben „várod ki” egy-egy aforizma „kipattanását”, hanem egyfajta „sorozatgyártást” művelsz, amelynek során a végső szellemi terméket természetesség helyett néha kimódoltság, mesterkéltség jellemzi”.
—Kedves Mitracsek kolléga, elfelejted, hogy a kritika jellemzője, hogy minden oldalról megvizsgálja az adott művet, kiemeli a pozitívumokat, de könyörtelenül rámutat a hibákra is. Kovács Eleonórát kérdeztem évekkel ezelőtt, hogy néhány könyvismertető megírása után, miért hagyott fel ezzel a műfajjal. Azt válaszolta, többen kifogásolták, hogy nem elég kritikus, nem elég kemény, ő pedig nem akar senkit megbántani, ezért inkább többé nem ír kritikát. Amennyiben a kritikus részéről a keménykritika jobbító szándékú és nem öncélú, netalán rosszindulatból fakad, hasznos a szerző számára. Minden írónak szüksége van visszajelzésre, hogy valaki tükröt állítson elé: ez vagy te!

A könyvbemutatókban, többnyire, csak az adott mű jellemzőit, erényeit domborítják ki. Az általad felhozott levélből én is tudok idézni:
„Más kérdés, hogy az olvasmányosság, különösen egy aforizmás kötet esetében, ahol az életbölcsességek lakonikus tömörségű, szellemes megfogalmazása nyilván az egyik legfontosabb követelmény, önmagában kevés lenne a kötet egészének értékeléséhez. Nálam az olvasói érdeklődést a te minden kétséget kizáróan helytálló megállapításaid indukálták, az a sziporkázó szellemi tűzijáték, amely nagy formátumú személyiségre vall, ezért az a gyanúm, hogy könyvedet olvasva értékkel volt dolgom. Bizonyítékként aforizmák tucatjait idézhetném, amelyek a szótári értelmezésnek megfelelően tömör – sok esetben mindössze félsornyi­ …”
De meg kell említenem, hogy a kritikus, legyen az elismert idősebb pályatárs, kortárs, önjelölt műítész vagy akár csak a szimpla olvasó, sokszor félreértelmezi a szerző szándékait. Újító, kísérletező megnyilvánulásait hibának, hiányosságnak véli. Meglehet, az addigi bevett kánon, a korábban lefektetett szabályok szerint azok is, de minden újítás a régivel megy szembe.
„Mire gondolok? Például arra, hogy bár a legtöbb aforizma tényleg az, ami – egy árgus szemű elme rövid, szellemes megállapítása –, ugyanakkor vannak bőven olyanok is, amelyekhez úgynevezett kommentárt fűzöl, ráadásul gyakran nagyobb terjedelemben, mint maga az aforizma; márpedig a gondolati tartalom „szájba rágva” óhatatlanul kiiktatja, legalábbis szűkre szabja az olvasói felfedezés és az értelmezés esélyét (sajátosságát, szabadságát stb.)”
 —Befejeztem, várom a következő kritikát!
—Na, nem azért hallgattam el, mert már nincs mondanivalóm, de meggondoltam magam. Azt ajánlom, hogy most fejezzük be, vagyis inkább függesszük fel ezt a párbajt!
—Részemről nincs semmi akadálya.
—De ezzel még nincs vége.

Illusztráció: Sunset Surf by Abby Paffrath