Jól van ez így, nagyon jól van, gondolta Riolda. És a szoknyáját lesimítva visszatért a könyveihez.
A huzatban most is könnyedén lélegeztek az áttetsző, fehér lapok.
Más dolga már nem is nagyon akadt, mint visszatérni a sziget ősidejéhez, a háborgó elemekhez.
Vulkánok, tengerárak, sziklák, hátságok, gleccserek! Riolda latinul, szászul, keltául is olvasott, és már hozzászokott, hogy fáradságosan hüvelyezze ki az értelmet a mondatokból, ám a nagyképű beszámoló megint próbára tette a türelmét. És ez a sok idegen szó! Praxiciteleszek, menocipitrumo, izocitátumok…, ó, jaj! Mintha Nagy Károly tógás hivatalnokai duruzsolnának a fülébe. És ezek a dölyfösen ide-oda röpködő évtizedek és évmilliók! A mániákusan tudálékos krónikás, aki minden gleccsert, vulkánt, fűcsomót, sziklát, kavicsot megszámol! Aki végtelen gőgjében úgy hiszi, hogy a víz, a föld, a tűz lelketlen lények! De szerencsére hamar búcsút vett a gleccserektől, vulkánoktól és évmillióktól, és rátért a sziget „milliók képzeletét” megmozgató, rejtélyes ősi építményeire, melyekre I. Bandemag, az Ulsterből jött ír hódító építette fejedelmi székhelyét.
Már megint ezek a milliók, bosszankodott Riolda; mintha legalábbis sokan lennének kíváncsiak az őrült Bandemag szellemkastélyára! Ám az egyik lap szélén talált egy alaprajzot, amiben – meglepetésére – épp arra a kastélyra ismert, amelynek könyvtárszobájában olvasgatott. Felismerte a fogadótermet, a körbefutó labirintushoz hasonló folyosókat, a híres tizenhét lépcsőfokot, amely alatt most ott hever a szőke fürtös Shiobian összetört holtteste. De a palota szárnyait olyan keresztfolyosók is összekötötték, amiket soha nem látott a saját szemével.
Hát ez hogy lehetséges? A tagjaiból megint kiszállt az erő, elzsibbadt a lába, a keze, a nyaka, és úgy érezte csak tehetetlenül lebeg a palota alaprajza felett.
Titokzatos őslakók! A hangyákhoz hasonló betűk megint összefolytak a szeme előtt. Ezek szerint nem Corcból és Ulsterből jött kőfaragók álmodták meg ezeket az irdatlan falakat! Ezeket a felesleges boltíveket, óriási termeket, pókhálókhoz hasonló keresztfolyosókat? I. Bandemag csak „rájuk talált”, mikor a sorsát megpecsételő, végzetes vihar a szigetre sodorta!
Hány és hány későbbi betolakodó kóválygott itt elveszetten, miközben a falak hasadékaiból, a lezárt keresztfolyosókról szellemeket, tündéreket vélt hallani? Nem félelemből falaztatott be annyi ajtót a lelkifurdalásába lassan beleőrülő I. Bandemag? Meglehet, nem ő, Riolda az egyetlen, aki egész életében úgy érezte, a falak rejtekében elevenen befalazott családok, férfiak, nők, gyerekek élik az életüket.
No de megint a számok! A nyavalyás krónikás, valamelyik távoli idő szülötte, mindent megmért, lerajzolt, kivont, összeadott, összeszorzott, mintha számok tartanák ezeket a falakat, nem a hit, a szorgalom – egy elveszett nép rejtélyes akarata. Addig-addig szorozgatott ez a bölcs férfiú, míg kiderítette, hogy legalább száz eleven munkásnak kellett dolgoznia az építkezésen, miközben a sziget birkanyájak nélkül képtelen volt eltartani ötven-hatvan embernél többet! Hát hogy lehetséges ez? Ezt még a mindenható vagy mindentudó krónikás sem tudta. Ha más szigetekről idehurcolt rabszolgamunkások dolgoztak a falakon, akkor hol vannak az ő csontjaik?
Igy vagy úgy, ez a démonok, szorgok, tündérek vagy rabszolgamunkások építette palota örökös befejezetlenségre ítéltetett.
Ám a sok kivonásban, összeadásban, szorzásban, osztásban elveszett a lényeg. Mi kényszerítette ezeket a kiváló építőmestereket, a szorgok őseit, hogy teljesen megalázkodjanak az íreknek? Volt-e saját nyelvük? Tudtak-e az ír támadás éjjelén beszélni, vagy ez a kidőlt-bedőlt palota az ő grammatikájuk, az ő szókincsük? A történetük falakban, ajtókban, folyosókban elbeszélve…
Rioldának most tényleg kedve lett volna végigrohanni a folyosókon, és a haldokló Benjaminnal nem törődve végigkopogtatni a falakat, szétzúzni a bevakolt ajtókat, de tudta, annyira legyengült, hogy ha valahogy lábra áll és kisétál, többé nem térhet vissza. Átlapozott hát egy csomó számítást, unalmas és nagyképű magyarázatot (igen-de-mégsem-tulajdonképpen), míg végre odaért A sziget története a legendák tükrében fejezethez.
Ez a nyomorúságos szikladarab, fejtegette a szerző, amit a középkori krónikák a Nyugati szél szigetének neveztek, volt az otthona a kor egyik legendás királynőjének, aki a mesék szerint bejárta Indiát, Kínát, hajózott a Níluson, és kísérletet tett, hogy megdöntse a hispániai emír, majd a bagdadi kalifa uralmát. A szerző hosszú-hosszú oldalakon át taglalta az ő létezésére vagy nem-létezésére vonatkozó bizonyítékokat.
Igen-de-mégsem-tulajdonképpen.
Rioldát aztán nemigen érdekelte az ilyen olcsó tudálékosság, úgyhogy unottan továbblapozott. Hisz a vulkánok gondolatait is ismerő, mindent gondosan méricskélő krónikás soha életében nem hallott a II. Bandemag népét sújtó átkokról vagy a szorgokról. Képes volt pontosan kiszámolni, hogy mennyi felnőttet és hány birkát tarthat el a sziget, miközben fogalma sem volt az éhezők tudásáról: ő maga nem élt napokig áfonyán, nem érezte az orrában a sülő emberhús szagát, nem látott még „elfelejtett gyermekeket”, és talán el sem hitte volna, hogyan voltak képesek a szorgok a hideg földhöz tapadva félig-meddig eszméletlen állapotban, átaludni a teleket. Talán nem is sejti, hogy néha a szerelem vagy egy dal is elég, hogy jóllakjon az ember!
És egy titokzatos módon feltűnt üstökös és egy kicsit hűvösebb nyár már elég ahhoz, hogy a családok felbomoljanak, a birkák elpusztuljanak és egy felejtéssel, önfeladással járó kór kezdődjön.
De a számok varázslója talán tud valamit a gyerekei jövőjéről!
Riolda szívdobogva továbblapozott, utána összekulcsolta a kezét, ahogy a szelekkel és üstökösökkel hadakozó Rigoberta úrnőtől látta Normandiában. Ám még mindig csak unalmas részletek következtek valami Riolda-töredékből, majd a megszokott konklúziók: igen-de-mégsem-tulajdonképpen. Az ő történelmi létezése mellett szóló egyik legfőbb bizonyíték, hogy a Feröer-szigetek első királya, Kyd „egy bizonyos Rioldát” tartott az édesanyjának. Riolda szíve nagyot dobbant, mert a remény a félelemnél is erőszakosabb. Kyd! Feröer-szigetek… Istenem, ugyan merre lehet?
Az okleveleket megszállottan bogarászó krónikás aztán egy másik furcsa adatra is rábukkant. A Germantes-Chaussy-család ősanyja, a hétgyermekes Fiona úrnő egy olyan oltárterítőt adományozott az általa alapított sambrillaci apácakolostornak, mely a mesebeli Riolda királynő tengeri átkeléseit örökíti meg. A lap szélén Riolda az oltárterítő rajzát is megcsodálhatta: keresztet szorongató koronás asszony egy apró ladikban, körötte vidáman ugráló, kék, piros, sárga halak. A Fiona ír név, vélte a krónikás, Normandiában ráadásul meglehetősen ritka, úgyhogy nem teljesen elképzelhetetlen – vagyis igen-de-mégsem-tulajdonképpen –, hogy az őrgróf felesége a Brit-szigetekről hozta a tengereket bejáró királynő kultuszát.
Apácakolostor, oltárterítő! Az én kis feketerigóm! Hogy mik vannak!
Letérdelt az asztal mellé, és gyorsan elmormolt egy hálaimát a saját tornyába zárt Rigobertáért, aki talán bemutatta Fionát valamelyik rokonának, és persze a sok munkásnak is, akik szorgosan kopácsolva, éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a kis Csacsi visszavihesse Kydet a történelembe. Reménykedve olvasott tovább, de a krónikás megint belegabalyodott az oktalan számolgatásba, és a valóban érdekes dolgokról pedig megfeledkezett: elfelejtette leírni, Kydnek születtek-e gyerekei, hogy hány év adatott meg a nevezetes Germantes-Chaussy úrnőnek, hogy az unokákkal mi lett.
De a Germantes-Chaussy család címerét lerajzolta: az arabeszkhez hasonló vízililiomok közt egymásba simuló, két szerelmes hattyút. Jette, hát mégis, suttogta magának Riolda.
Továbblapozott, de már egyre jobban zavarták a krónikás masírozó hangyákhoz hasonló, egyforma betűi. És ez a sok-sok idegen név! Az egyre több furcsa esemény és az egyre több értelmetlen összefüggés (igen-de-mégsem-tulajdonképpen) – mintha a tudóskodó szerző alattomban nyelvet is váltott volna! Riolda lassan már az igéket is alig értette a mondatokban, de furcsamód a neve (ilyen-olyan átírásban) a legtöbb fejezetben előbukkant. Bár a betűket aránylag könnyedén elolvasta, a jövőről szóló beszámoló, ahogy távolodott önmagától, egyre kuszább lett.
De ami bizonyosan hiányzott a beszámolóból, amit a mindentudó krónikás is rosszul tudott, az is nagyon érdekes volt. Őt magát minden képen hullámos, szőke hajjal ábrázolták, mert persze a szőke haj királynősebb, előkelőbb, mint a fekete. Ezek szerint a szorg túlélők felolvadtak a környező népekben, és pár száz év múlva már senki sem emlékezett, hogy milyen különleges lények éltek a szigeten. A sok Jack, John, William között egyetlen arabos csengésű név nem akadt, az invázió nyilvánvalóan nem folytatódott – tehát nem volt miért kikutatni, hogy melyik emír megbízásából jött ide Benjamin. Nincs az a mindentudó krónikás, aki a saját jelenétől megszabadulhatna.
Most már csak egy kérdés motoszkált benne, amit régi tanítója, Illighaen hagyott az egyik kódex szélén: „Lehet-e a jövőre emlékezni?”
Lehetni lehet. Ám aligha tudunk ezzel mit kezdeni.
A figyelem szinte kiszívta Riolda minden erejét, úgyhogy a kéziratlapokra bukva bóbiskolt pár percig.
És ha minden nemzedékben mindig ugyanaz történik?
Ha mindenkinek egyformán kevés szabadság adatik?
Hiszen kevés birka és kevés ember fér el egy ilyen kis szigeten. Néhányan kitörnek, tanulnak, aztán visszatérnek, mert a kontinens sokkal tágasabb és izgalmasabb, de mindez csak látszat: ott is pontosan annyi ember élhet, ahányat a föld eltart, a számok (vagy inkább az éhes szájak) ott is mindenkit felfalnak. A múlt belakhatatlan számunkra, de azért az emberek mindig a származás, vagyis a legelfogadottabb mese alapján osztják szét a javakat.
Hiszen nem magunké vagyunk, hanem a halottainké. Még akkor is, ha nem tudjuk, kik a nemzőink, vagy hogy melyik asszony hordott a szíve alatt.
Semmi oka nincs hát, hogy időtlen időkig ne ugyanaz ismétlődjék. Vagy hogy ne minden egyszerre történjék. Riolda érezte, ha a gyilkos féreg, az éhség nem rágná a belsejét, ha gondosabban tanulmányozná ezeket a futkosó hangyákhoz hasonló betűket, még a születése titkára is fény derülhetne.
Ő tényleg II. Bandemag gyereke? A tébolyult és gonosz I. Bandemag unokája? A palotában évszázadok óta rejtőzködő tündér az édesanyja? Ha pedig nem, akkor ki és miért végzett Fargein feleségével? Miért nevezte őt a sunyi és gonosz II. Bandemag az örökösének? De ma már senkire nem haragudott, senkinek nem akart igazságot szolgáltatni, úgyhogy semmi oka nem volt, hogy újra visszalapozzon a születése idejéhez. Egyetlen dolgot sajnált, hogy életének legtitkosabb szereplőjéről, N. hercegről nem tudott meg többet.
De ezen talán nem is sajnálkozott annyira.
Nem jár-e egy titkos költő minden asszonynak?
És persze mérhetetlenül hálás volt a sorsnak (a tündéreknek, az Időnek, az ismeretlen, talán a jövőből üzenő krónikásnak, a falak mögött lapuló ismeretleneknek), hogy ő tehet pontot a saját sorsa végére.
Tollat és tintát kotort elő, és szép, szabályos betűkkel odaírta az utolsó lap aljára.
Ma reggel meghalt Vörös Sjön, a legkedvesebb gyerekem. És ma végeztem a fogadott fiammal, Shiobiannal.. Úgyhogy nincs más hátra, elbúcsúzom én is a világtól.
Riolda, a Nyugati szél szigetének királynője
Letette a tollat, és az éhség üres káprázatában, amely szinte felemelte a székéről, ábrándozott egy kicsit. Mert hiányzik még valami, amiről egy lelkesen számolgató krónikás nem tudhat, a boldog jövő képe, a vágyakozás, ami rokonít a földön élő az összes emberrel. Hisz enélkül csak katonák vagyunk, egymást lökdöső, szorgosan menetelő hangyák, akik engedelmesen masíroznak a vég felé.
A remény lehetősége nélkül még meghalni sem lehet.
A föld fiatal marad. Visszaadja a leöldösött állatokat.
A vándor az őz lábnyomából iszik,
és hogy ő is újjászülessék, megtanulja
a madarak nyelvét. Növendék fák gyógyítják
az erdőket, rókák fészkelnek az elhagyott várakban,
kinn koronás fejét emeli a szarvas.
A holdfényben állatcsorda hömpölyög,
talán az éj sötétjétől, az örökös sötéttől menekülő
bárányfelhők. Kis pásztor, ne félj!
N. herceg kéziratkötegében már csak ez az egyetlen vers maradt. Vagy több költemény is van, de ő ezeket nem láthatja? Az éhség nagyon alattomos, gondolta, meglehet, olyan, mint a hóesés, hófehéren káprázik, és eltakarja előlünk a képeket és a szavakat. Láthatatlanná teszi a semmihez vezető úton a nyomokat.
Könnyedén felállt, hogy egy utolsó pillantást vessen – ha még lehetséges – az ő szigetére, ahol sem az állatok, sem az emberek nem érezték otthon magukat. De ez mégiscsak otthon volt, az ő otthona. Behunyta a szemét, mert a szívét ki akarta nyitni arra a másik valóságra, ahol egyetlen kis pásztor sem fél újrakezdeni a világot.
A szemünket becsukhatjuk, de a fülünk, a legigazabb érzékünk nyitva marad halálunkig – nem engedi, hogy a saját szívünkbe meneküljünk.
Rettentő csend a szigeten.
Sem csoszogó lépések, sem jajkiáltások, sem nyögések. Most először a hullámok zaját sem hallja, mintha halálfélelmében a tenger is megmerevedett volna. Csak a köd hömpölyög alattomos, lassú neszezéssel.
Csengő kislányhang a köd szívéből.
– Riolda vagyok, és holnap majd elindulok, hogy minden jobb legyen.
– Indulj csak, kedvesem! – mondta Riolda. – A lábad itt legyen, a szíved ott!
A gyerek elszaladt, a hang beleveszett a puha, nehéz fehérségbe.
Sehol senki. Sehol semmi.
– Menj csak! – sóhajtotta magának Riolda, és érezte, hogy a hullámzás, ahova N. herceg és a halottak tartoznak, lassan magával ragadja.
előzmény: http://ujnautilus.info/es-lehet-e-a-jovore-emlekezni-forditott-ido-iii
