„Sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet”[i] – írja Vas István Kádár Erzsébetről közvetlenül halála után, 1946-ban. A XX. század első felében elő, Nyugatban is publikáló Baumgarten-díjas írónőt kortársai Kaffka Margit mellett a kor legjelentősebb írónőjeként tartották számon[ii], a dzsentri világ pusztulásának ábrázolásával Mikszáth Kálmán, Lovik Károly és Krúdy Gyula teremtette hagyomány folytatójaként tekintettek rá[iii] – az utókor mégis elfeledte őt. A kánonból való marginalizálódásában nagy szerepet játszott, hogy munkásságát mindösszesen néhány tucat novella alkotja, melyeket Harminc szőlőskosár címen publikált 1944-ben[iv]. Írásai csak húsz évvel később, 1966-ban jelentek meg ismét, amikor is a Magvető kiadó adta közre őket Kegyetlenség címen[v], ám azóta nyomtatott formában nem láttak napvilágot művei[vi]. Az, hogy immár ötven éve könyv formátumban nem elérhetőek írásai, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor ma meghalljuk Kádár Erzsébet nevét, csak találgatni tudunk arról, hogy ki is volt ő és mikor élt valójában. A Kegyetlenség kötet olyan ritka manapság, hogy még antikváriumokban is nehezen lelhetünk rá – nem is beszélve a Harminc szőlőskosárról –, könyvtárakban is csupán elvétve található egy-egy példány, és az is a raktárban pihen valahol porosan és eldugottan.
Kádár Erzsébet az elmagyarosodott, ősi szerb Csernovics család tagjaként született 1901-ben Aradon, Csernovics Didior és Duka Olga gyermekeként. Művésznevét édesanyja nemesi előnevéből, a kádáriból hozta létre. Első novellája (Reggeltől estig) 1936-ban jelent meg a Nyugat folyóiratban, mely később több alkalommal is otthont adott írásainak. Novelláit és kritikáit publikálta többek között a Magyar Csillagban, a Budapesti Hírlapban, a Tükörben, az Ezüstkorban, a Napkeletben és az Új Magyarságban is. Schöpflin Aladár vezette be az irodalmi életbe, így kapcsolatba került Babits Mihállyal, Szabó Lőrinccel, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Márai Sándorral és Ottlik Gézával is. Élete legmeghatározóbb kapcsolata az Illés Endréhez fűződő szerelem volt, amiben kölcsönösen segítették és fejlesztették egymás alkotásait. A köztük lévő viharos kapcsolat kilenc éven át tartott, egészen Erzsébet tragikus haláláig, 1946-ig.[vii]
Szegedy-Maszák Mihály Felejtés és kisajátítás az irodalomban c. tanulmányában Kádár Erzsébet elfeledését azzal magyarázza, hogy novelláit nehéz egyetlen világnézettel kapcsolatba hozni[viii], ezáltal nehezen tudták őt kortársai és a jövő nemzedéke szorosan egy-egy irányzathoz kötni, s emiatt inkább nem is szenteltek neki figyelmet. A dzsentri világ hanyatlásának ábrázolásában korábbi irodalmi hagyományt idéz, a világábrázolásában a naturalizmus dominál, a női emancipáció megjelenítésével a modern kort jeleníti meg, szövevényes szimbólumrendszerével szervesen kötődik a szimbolizmushoz, színes látásmódjával pedig az impresszionizmushoz. Mindez jól mutatja, hogy olyan irodalmi hagyományokat vitt tovább, amelyek abban az időben már hanyatlóban voltak, s a következő nemzedék nem fedezett fel novelláiban olyan értékeket, amelyek ne lettek volna már ismertek a számukra más, korábbi íróktól. Az írónő novelláiról összességében elmondható, hogy „[v]alamennyi témamag a lelki gyötrés, a fizikai erőszak, a lopakodó félelem, a morális elbizonytalanodás sötét valóságát hordozza, amit a kivételes atmoszférateremtő erő tovább fokoz. Kádár Erzsébet novelláival összeforrt egy szó: a kegyetlenség”[ix]. Az egyéni sorsokon keresztül mindig valamilyen általános, örökérvényű igazság kimondására törekszik, ám mindezt sohasem teszi parabolikusan, ahelyett, hogy megmutatná, hogy bizonyos szituációkban, hogyan kellene cselekednünk, inkább arra összpontosít, hogy hogyan lehet reagálnunk az élet különböző megpróbáltatásaira, amellyel egyfajta alternatívát ad az olvasó számára. Nem ítélkezik szereplői felett, a maga valóságában tárja elénk a történteket, olykor nyers, de mindvégig őszinte, a befejezést pedig nem egyszer az olvasóra bízza, a függőben hagyott lezárással csupán sejteti, hogy hogyan folytatódik szereplője története.
Kádár Erzsébet műveiben nagy hangsúlyt fektet a női létezés árnyaltabb oldalának felderítésére, melynek egyik fontos pillére a függési viszony vagy annak a hiánya. Ennek tükrében többféle viszonyt jelenít meg novelláiban, kezdve a gyermek és a szülő függőségével (Kegyetlenség, Angyalos labda), folytatva a nő férfitól való függőségével, mely legmarkánsabban rajzolódik ki írásaiból (például a Harminc szőlőskosárban, az Angyalos labdában, vagy éppen a Csók és festékben), ám találni precedens arra is, amikor a nők független individuumként élnek (Feketekávé, Egy város modellt áll), ahogyan arra is, hogy családtagoktól (Unokatestvérek), tárgyaktól (In flagranti), természettől (A diófa), vagy éppen múlttól való függőségük rabságában élik az életüket (Unokatestvérek).
Az Unokatestvérek című novella főszereplője, Vilma a függés és függetlenség kettősségében él. Egyrészt független, mert özvegyasszony lévén egyedül, saját erejéből tartja fenn magát, másrészt az unokatestvérétől, Évától való függési viszonya által létezik. Vilma férjének halála miatt lecsúszott a társadalmi ranglétrán és kikerült abból a nemesi világból, amelyben gyermekkorát töltötte, s amelyben Évának sikerült benne maradnia házassága által. Megözvegyülése hozadékaként kénytelen volt egy kis lakásba költözni, melyet nem érez otthonának, ellenben Éva rózsadombi villájával, amely magában hordozza a vágyott otthont és az idilli gyermekkor emlékét. Ez áll gyakori látogatásának hátterében, sokkal inkább otthonának tekinti unokatestvére színpompás házát, mint saját kicsi, szürke lakását. A látogatások alkalmával töltekezik fel ebből a jóleső otthon érzetből, melyet nem csak a látvánnyal juttat magába, hanem orálisan is: Vilma szinte falja az ételt, amit rokonai elé raknak, amivel nem csak testileg lakik jól, hanem lelkileg is. A Vilma esetében bekövetkezett társadalmi zuhanást, mely szakadékot képez közte és unokatestvére társadalmi státusza között, Kádár Erzsébet vertikálisan is érzékelteti: Éva fenn lakik a hegyen, a Rózsadombon (ami a gazdagságáról ismert), Vilma pedig lenn, a völgyben egy kis lakásban. Nem csak a magassággal és a mélységgel játszik, hanem a házak méretével is, Éva hatalmas villája opponense Vilma néhány apró szobából álló lakásának.
Az özvegyasszony a gazdag és a szegény világ mezsgyéjén mozog, életkörülményei alapján a „sopánkodók”, a „kopottan öltözők” csoportját erősíti, ám közeli rokonsága révén belépése van – még ha csak rövid időre is – a gazdagok világába. Nem csak Vilma veszítette el a kapcsolatot a másik kaszttal, hanem Éva is eltávolodott a szegényebb rétegtől, ám őt unokatestvérével ellentétben, ez nem tölti el szomorúsággal. Vilma hermészi attribútummal rendelkező karakter, aki beszámol Évának a rokonság másik felében történt hírekről, ezáltal közvetítőként funkcionál a két világ között. Nem mindegyik személy tartozik a családhoz, vannak köztük barátok is jószerivel, ám „mégis egyfajtájúak; korán délután jönnek hozzá, elmondják: mi fáj, ki csapta be őket, mitől félnek, ki nem néz feléjük”[x]. Ez a meghatározás Éva szempontjából Vilmára is igaz, ő a szegény rokon, aki csak azért jár hozzá, hogy elmondja, ismét milyen szörnyűség esett meg vele. A folyamat láncszerű, a szegény rokonok elmennek Vilmához, hogy kiöntsék neki a lelkét, figyelmesen végighallgatja őket, majd a megszerzett információt tovább adja Évának, aki ugyanúgy meghallgatja őt, mint Vilma tette korábban a rokonokkal. A folyamatban egy szerepcsere is megfigyelhető közöttük, a korábban hallgató Vilma beszélővé lép elő, az új diszkurzusban pedig Éva válik a hallgatóvá.
A két nőt érzelmeik alapján is egy skála két végleteként lehet meghatározni, míg Vilma a szeretetet testesíti meg, addig Éva a családon belüli gyűlöletet, akinek terhére van unokatestvére gyakori látogatása, elutasító vele szemben és mindent megtesz azért, hogy a nem kívánt rokon minél hamarabb távozzon. Irma, az unokatestvére barátnője az, aki átveszi a háziasszony szerepét és étellel kínálja a vendéget – ahogyan a társadalmi normák szerint Évának kellett volna –, kedvesen elcseveg vele, ám a háttérben kineveti őt konzervatív nézetei miatt. Az eszményi családi kapcsolatban Vilmának kellene betöltenie Irma státuszát, aki része a család mindennapi életének, ott van a fontos eseményeknél, akit szeretnek és tisztelnek – ehelyett egy „idegen” foglalja el azt a pozíciót, ami kijárna Vilmának, és amit minden próbálkozása ellenére, Éva folyamatosan megtagad tőle.
Vilmát nem csak Éva részéről érik negatív atrocitásokat, hanem az unokahúgától, May-től is, aki nem hajlandó puszit sem adni a néninek, amit bár nem tud megindokolni, olvasóként mégis tudjuk, hogy az édesanyja Vilmához való viszonyulásából fakad ez a viselkedés. A családfő, Béla részéről is tapasztalható ez a negatív viszonyulás, gúnnyal a hangjában üdvözli a rokont és öleli meg, amelyből sejthető, hogy valójában csak a társadalmi konvenciók által meghatározott formális üdvözlésben részesíti Vilmát, valójában szíve szerint, Évához hasonlóan, elbocsátaná otthonukból.
A novellában fontos szerepe jut a látszatnak és a valóságnak, az igazságnak és a hazugságnak, s ezen szubsztanciák mentén jól elkülöníthetők a novellában felvonuló szereplők is. Vilma az, aki a legtisztábban az igazságot és az őszinteséget képviseli személyével és megnyilvánulásaival, de ugyanez elmondható Mayről is, aki gyermeki őszinteséggel ad hangot véleményének és utasítja el Vilma közeledését. A felnőttek viszont a szeretet leplébe burkolt elutasító viselkedésformát produkálnak, megjátsszák magukat, ezáltal hamis világot teremtve Vilma számára. Még Éva is, akit bár hideg, elutasító gesztusai folyamatosan elárulnak, igyekszik fenntartani ezt az általuk konstruált illúziót, Vilminek becézi unokatestvérét, bundát ajándékoz neki – ami saját gazdagságát és a hirtelen rátört lelkiismeret-furdalást is reprezentálja.
A novella során nem csak Vilma jelenlegi helyzetének tragikumáról kapunk képet, hanem a gyermekkoráról is, amikor is ugyanilyen hátrányos megkülönböztetésben volt része, nagyszüleik folyamatosan Éva kisajátításáért versenyeztek, mindketten azt szerették volna, hogy rájuk hasonlítson jobban, Vilmával viszont nem is törődtek. Úgy tűnik, hogy a családban Vilma már születése óta ellenszenvet ébreszt, mely generációkon átível és minden családtagban visszaköszön – akárcsak egy családi jellemvonás vagy külső ismertetőjegy. Vilma egy szeretetre vágyó, naiv asszonyként bontakozik ki előttünk, aki kudarcba fulladt próbálkozásaival és esetlenségével sajnálatot ébreszt az olvasóban.
Vilmával ellentétben az In flagranti főszereplője, Bárány Valéria, egy elvált, karakán úriasszony, aki nagy tekintéllyel rendelkezik környezetében, lakása – Vilmával ellentétben – nem a magányt szimbolizálja, hanem a sikert, amiért képes önerőből megteremteni és fenntartani saját egzisztenciáját. Valéria magasabb társadalmi osztályhoz tartozik, mint Vilma, a Központi Pénzintézet tisztviselője[xi], és még arra is van kapacitása, hogy bejárónőt fizessen, aki rendben tartja otthonát[xii]. Valéria függetlenségének legmarkánsabb szimbóluma a fürdőkádja, amit saját munkájával megkeresett pénzéből vásárolt és amelynek ő az első tulajdonosa. Míg az Unokatestvérekben Vilma az evés aktusa által kebelezi magába az otthon érzését, addig Valéria ugyanezt a fürdés rítusa által teszi meg, amely egy intim kapcsolatot hoz létre szubjektum és objektum között. A kád az asszony számára a nyugalmat szimbolizálja, „[a] meleg fürdő jókedvre hangolja, megbékíti színtelen sorsával. A szép, szelíd, fehér, hibátlan kád átmelegszik a forró víztől, s ő belesimul, mintha a kád ölelné várakozó melegségével”[xiii].
A novella konfliktusát Eszti, a bejárónő generálja, aki gazdasszonya távolléte alatt megfürdik a kádjában. Erről Valéria a gondnoktól értesül, aki furcsállotta, hogy az asszony lakásában akkor is folyik a víz, amikor nincs otthon. Valéria tudat alatt tisztában volt azzal, hogy Eszti is meg szokott merítkezni a kádjában, talál árulkodó jeleket a fürdőszobában (fűtőtesten száradó vizes törölközők), mégis elhessegeti magától a gondolatot, mert az azt jelentené, hogy eltulajdonították tőle a kádját és vele együtt az otthonát is. A gondnok figyelmeztetésének hatására kénytelen szembenézni a valósággal és tetten érni a fiatal lányt – mely a novella címében is rejtőzik –, aki miatt hűtlen lett hozzá szeretett kádja. Valéria ugyanis úgy tekint erre az objektumra, mintha a szeretője lenne[xiv], akivel intim viszony létesül köztük minden egyes fürdés által, ám azzal, hogy a kád Esztit is ugyanolyan gyöngédséggel kényeztette, ahogyan őt, úgy érzi, megcsalta őt. Az asszony és a kád közötti viszony leképezi az emberi párkapcsolat elemi mozgatórugóit, miután kiderül a hűtlenség, a két fél elidegenedik egymástól, s hiába próbálkoznak a kapcsolat helyreállításával, már nem tudják visszahozni a béke és a nyugalom varázsát, amely előtte jellemezte őket. Bár a víz a megtisztulás és az újrakezdés ősi szimbóluma, a novellában a kád már nem moshatja le magáról Eszti bűnének nyomait. Valéria leleplezte Esztit a fürdőszobában, ám az asszony mégsem vonta kérdőre őt, megrettent a lány tettének rá mért súlyától és inkább megfutamodott. Eszti megtalálta ennek az erős nőnek az Achilleusz-sarkát, aminek hatására átjárta őt a félelem és kiesett a kezéből az irányítás, de „[h]olnap valamilyen ürüggyel kidobja. Feltétlenül kidobja”[xv], amivel igazságot szolgáltat önmaga, és szeretett kádja számára.
Az imént bemutatott mindkét asszonyról összességében elmondható, hogy az özvegységükből adódó magányosságukat különböző módokon keresztül igyekeznek kompenzálni: Vilma családjához fordul, Valéria pedig a fürdőkád antropomorfizálásával hoz létre valamiféle bensőséges viszonyt. Bár mindkettejükre igaz, hogy független nőként állják meg a helyüket a világban, mégsem függetlenek teljes mértékben, Vilma rideg unokatestvérétől és annak életkörülményeitől függ, Valéria pedig szuverenitását szimbolizáló kádjától, melyet az eltulajdonítás tudomásul vételével elveszít.
[i] Vas István, Kádár Erzsébetről = Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 11.
[ii] Vajda Miklós, Háttér egy írónő portréjához: Kádár Erzsébet, Jelenkor, 2015/12, 1336.
[iii] Vas István, i.m., 7.
[iv] Kádár Erzsébet, Harminc szőlőskosár, Bp., Franklin-társulat, 1944.
[v] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966.
[vi] A Magyar Elektronikus Könyvtár 2018-ban felvette adatbázisába a Harminc szőlőskosár novelláit, így elérhetővé tette az interneten az olvasók számára.
[vii] Borgos Anna – Szilágyi Judit, Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Bp., Noran, 2011, 389-433.
[viii] Szegedy-Maszák Mihály, Felejtés és kisajátítás az irodalomban, Alföld, 2013/3, 53.
[ix] Borgos Anna – Szilágyi Judit, i.m., 412.
[x] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 111.
[xi] Mindkét nő esetében ruházata árulkodik társadalmi hovatartozásáról, Vilma kopott, néhol el is szakadt ruhája az alsó osztályhoz, Valériát fekete kabátja, kesztyűje, feketelakk-irattáskája pedig egyértelműen a felső osztályhoz sorolja.
[xii] Vö. Kádár Erzsébet: A diófa = K.E., Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 56-69.
[xiii] Kádár Erzsébet, i.m., 159.
[xiv] Nem csak a fürdőkádra tekint szerelmeseként, hanem otthonára is: „Szerelmes a lakásába, gyakran ajándékokkal lepi meg. Fogas az előszobába, színes párna a kerevetre, villany-teaforraló a kis teakonyhába. És a lakás hálás, napról-napra vidámabb, kedvesebb”. Kádár Erzsébet, i.m., 160.
[xv] Kádár Erzsébet, i.m., 164.
Kádár Erzsébet: Unokatestvérek
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00648/20831.htm
Kádár Erzsébet: In flagranti
http://mek.oszk.hu/17800/17854/17854.htm#8
