Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi egy reggel arra ébredt.
Ju Fu szállt tőle egyre messzebb, távolodott, neki pedig úsznia kellett utána a tengeren át. Hm, micsoda teendő. Mindenki tudja, a levegő könnyebb, mégis Zhé Shi úszott és utol akarta érni a távolodó Ju Fut. Ju Fu aztán eltűnt egyetlen pontocskaként a Napban, mire Zhé Shi megállt a hullámok hátán és vállat vont: Sebaj, tudok úszni.
Ez Ju Fu nélkül is jó.
Zhé Shi most megfordult a padlón, ahová közben került, fejét kinyújtotta hátra, látni, hol a fal. Eddig úgy tűnt, fejtől van ablak felé, most pedig a lábait találta abban az irányban, ahol azt hitte, a feje van. Vajon van egy kapu a talpamon? A fejem minduntalan ki akar menni ezen a helyen. A testem megfordul és míg itt vagyok kinyújtva, közben a fejem a talpamban van és a talpam a fejemnél. Mondjuk úgy, mint egy cérnaszál egy üres üvegben. Megfordul. Aztán használatra visszafordul.
Feltápászkodott könyökre, ahogy eddig annyiszor.
– Nem tudok úszni.
Ebből az egészből annyit értek: jó lesz, ha megtanulok úszni.
Mi kell az úszáshoz?
Először is internet.

Megnézte, hányféle uszoda létezik, és ebből hány elérhető a víz-alatti városban. Megnézte címüket, órarendjüket, és áraikat, valamint elolvasta a hosszú hivatalos szöveget is arról, amit az uszodák mondanak az úszás feltételeiről. Hú. És kiderült, kell egy orvos is, aki igazolást ad, ami bizonyítja az egészséget. A harmadik dolog, ami az úszáshoz kellett, másfél nap volt. Egy délelőtt a házorvosnál. És egy egész nap, míg személyesen felkereste az uszodát, mert az, mikor indul a legközelebbi tanfolyam, nem volt a netre kiírva, csak a bejárati ajtón, illetve a portás néni tudta.
Előbb tehát az orvosnő. Féléve járt nála utoljára, amikor az összejött biztosításról hozta a papírokat. Ismét leereszkedett a hegyről a völgybe és próba-szerencse, a piac menti rendelősor felé vette útját. Valahova még a múltkor felírta, mikor rendel, ki tudja, még akkor-e. Az orvosnő órarendje hónapról hónapra változott. A páros számú hónapokban hétfőn és kedden volt délután, szerdán és csütörtökön délelőtt egyig és pénteken… péntekre valami olyan program volt beírva, amit Zhé Shi nem tudott értelmezni. Amikor nincs bent a rendelőben, akkor terepen. Ez a többi óra. A páratlan számú hónapokban mindez fordítva. Vagy a páros számúakban vannak hétfőn és szerdán délelőtt és a páratlanokban kedden és csütörtökön délelőtt? Zhé Shi ment és miközben az átjárónál jobbra meg balra nézett, magában a lehetőségeket latolgatta. Képzeletben pénztárcájában kutatott, van-e, jut-e, és elvágta ezzel: meglátjuk.

A hosszúkás tömbház-földszintet természetesen nyitva találta, mert legalább fél tucat háziorvos irodája működött itt. Tiszta tömbházföldszint az egész: kis garzonszobákkal, csak ezt nem főző és alvó lakók használják, hanem orvosok és segédeik. Neonfény, vaslábú préseltlemez-székek még a múlt rendszerből. Be, aztán balra a harmadik ajtón a folyosó bal oldalán. Zhé Shi megállt és a feliratokat bámulta. Itt látta a váltóorvos nevét, bizonyos Alfréd, aki a múltkor az ő orvosnője helyett állított ki egy igazoló papírt, természetesen a kijáró összeg ellenében. Ez a név most is itt van. Változatlan. Hanem az orvosnőé sehol.
Vajon jó ajtó előtt álltam meg?, töprengett, míg a falon egy LCD képernyőn megjelent egy hagyma a következő felirattal: A hagyma hatóanyagai küzdenek a szabad gyökökkel és gátolják a rákosodást. Táplálják fémmel a szervezetet, erősítik az immunrendszert, így a grippa, reuma és más meghűléses betegségek esetén is védelmet nyújtanak. Fogyasszon minden nap egy fél hagymát. Ez szinten tartja a koleszterolt és megvédi az ereket. Farma… patikológiai társaság. Ezután újabb reklám következett a kakaóról, a citromról és a sovány marhahúsról. Zhé Shi ezalatt körülnézett. Az ajtó mögül párbeszédet hallott, egy idős hang, tehát van bent valaki. Ezt leszámítva a székeken üres a pálya. Mégiscsak jó lenne megtudni, álljak-e itt, vagy közben az orvosnőm elköltöztette a rendelőjét máshová. S ha igen, azt úgyis csak itt kérdezhetem meg, tehát benyitott. Sovány, fekete hajú, barna arcú nő ült az íróasztal másik felén, két oldalán a két fehérbe öltözött asszisztensnő. Különben az orvosnő is viselt fehér köpenyt. A nevét Zhé Shi már leolvasta a másik tábla alól az ajtóról. Melániának hívják. Aki mosolygott és ennyit mondott: rögtön végzünk. Várna egy kicsit odakint? Úgy döntött, vár. Addig marad, amíg csak megtud valamit. Hátha még papírja is lesz. A többi ajtó előtt magukba roskadva ültek a betegek. Halkan beszélgettek a választásokról, amelyek vasárnap lesznek. Egy ősz kalapos megszólalt: Az mérnök, az tudja. Az asszony mondott rá valamit. Nem nagyon szidtak senkit.

Egy téglapiros arcú, magas, érdes-bütykös kezű munkás most lépett be a legközelebbi jobb oldali ajtón. Zúgnak a neonok, langyos a levegő és orvosságszag terjeng. A mélyben ott hátul üvölt egy gyerek, mert megszúrták. Hozza az anyja, üvölt egészen az ajtóig és azon is túl. Az asszisztensnők hiába próbálták megnyugtatni. Az előtérben megszólal az asszony:
– Mit csinálj?! Ez ilyen.
– Félnek.
– Én is félnék ha gyerek lennék.
Elhallgatnak megint egy időre.

 

„hallgatni akar továbbra is. ilyen helyen, ha kicsit is mozdulsz, megszólítanak”

 

Zhé Shi nem nagyon néz fel sehová, mert hallgatni akar továbbra is. Ilyen helyen, ha kicsit is mozdulsz, rögtön megszólítanak. Hogy hívják? Kinek a betege? Mióta vár? Mi a baja? Aztán újabb kérdések a válaszokból: diák? Hol? Honnan? Aztán nincs több kérdés, hanem a többiek elmondják a vakbélműtétet, a múlt heti influenzát, a feldagadt visszereket és a puffasztó májat, amit bizony mind-mind elviselni… Nyomatéknak megkínálják kimérős citromos nápolyiszelettel a káposzta mellől. Így hát várt, rezzenéstelen, és nem csak a körülülők miatt, hanem mert aznap sok futkároznivalója volt. Mi is? Ezeket leltározta és közben átfutotta a műhelygyakorlatokat (a hátralevő elvégzendőket) és néhány oldal francia szószedetét. Nyílt az ajtó, kilépett a fehér hajú bácsi. Még jó ráérősen elköszönt, aztán bentről kiszóltak és hívták Zhé Shit: tessék!
– Helga betege volt, ugye? Ki akar lépni?
– Nem, dehogy, csak azt nem tudom, mi lett Helga asszonnyal, azaz hol a rendelője?
Melánia égnek tárta kezeit.
– Elment. Elköltözött a határon túlra.
– Aha?!
– Vegyelek ki a nyilvántartásból?
– Nem! Azaz, nem tudom, ki akkor az én háziorvosom?

Melánia nagy kerek holddá alakult: Én.

– Jó! – kiáltott fel Zhé Shi. – Ezek szerint Ön átvett mindenkit?
Lassan megértette, nem változott semmi. Helga helyett Melánia van. Aki hirtelen a névjegykártyáját is kezébe nyomta: – Tessék. Hogy tudd, hogy hívják a háziorvosod és legyen telefonszámod is.

Zhé Shi megköszönte. Ezek után rátérhetett a lényegre. Kell egy igazolás úszni. Melánia bólintott. Az asszisztensnők már keresték is Zhé Shit a nyilvántartásban.
– Nincs.
– Hogyan? Én itt jártam májusban, mert kórházban voltam a sürgősségin és nem volt biztosításom. Ekkor derült ki, ezek után lett, és májusban jártam itt, amikor igazolást hoztam a befizetett összegről.
Az asszisztensnők is emlékeztek erre, bólogattak az orvosnőnek: Igen, így volt.

– Elküldhetem megint a papírt. Az orvosnő keresni kezdte a saját e-mail címét, amire küldje, Zhé Shi pedig a táskájában keresgélt, mert a nyugtát, ami fél vagyonába került az elmaradt idők büntető-kamatai miatt, magánál hordta, úgy emlékezett. Az asszisztensnők is kerestek a hátsó fiókokban. Ha nem találom meg, nincs meg és járhatok. Talált egy kimutatást a fizetett összegről felbontva hónapokra. Közben az asszisztensnő is talált, megtalálta a nyugta másolatát. Másolat, mert én is interneten kaptam, mert nem tudtam személyesen utána menni. Az orvosnő bólogatott és megkönnyebbülten sóhajtott. A segédek hozzátették, ez már többször előfordult, amikor a pénztárnak fizettek és onnan az illető neve nem került bele a nyilvántartásba, de most beírunk, itt helyben, mert mi is beírhatunk. Csak amikor a nyugtát hoztad, azt hittük, már szerepelsz.
Zhé Shi nagy megelégedésére ott helyben begépelték és az orvosnő ingyen adott igazolást. Ha nem jövök el, gondolta Zhé Shi, ki se tudódik és ki tudja, ha megint sürgősségre jutok, megint csak lógok a levegőben. Ami fő, még a papír is megvan. Mehetek megint az uszodáig.

 

„mi az ami a szíve fölött mozog és terjeszkedik mint egy felhő?”

 

Ezen felvidulva egy további kérdést tett fel az orvosnőnek. Mi az, ami a szíve fölött mozog és terjeszkedik, mint egy felhő? Hol?, kérdezte csodálkozva Melánia. Mármint hol pontosan. Nem tudná bejelölni, mondta Zhé Shi, olyan, mint egy felhő, egy nyíló virág és hol a bordákánál, hol a szív felett, hol majdnem középen a szegycsont körül. És szúr a kezeden?, kérdezte Melánia. Nem. Melánia hangsúlyából azt lehetett érteni, a tünet akkor lenne tökéletes, ha szúrna. Néha fáj és egy-egy izom enyhén becsípődik, tette hozzá Zhé Shi. „Megtapogattam magam, nem éreztem semmit.” Melánia arca derűs volt. Komoly dallammal mondta: Tudod mi ez? Én megmondom. Kevés a fém a szervezetedben. Az lehet, mondta hangosan Zhé Shi, aki már hét éve próbált több fémet összeszedni a szervezetébe, mióta, mióta! Bólogatott és az orvosnő folytatta: Nincs magnéziumod, vasad meg kálciumod. – Ne törődj! Tudod mit? Én most felírom neked és felírom a társvitaminokat is, mert több van, nem lehet mind fejben tartani. Elővett egy hosszú receptstócot és leszakított róla egy lapot, miután előbb a mondott fémeket ráírta. És el is mutogatta sorban: Ez, ebből kettőt és ebből hármat és ebből egyet. Tíz napig és tíz nap szünet, aztán tíz napig megint a következőt. B vitaminokat nem írok sokat, mert attól éhes leszel és nehéz lesz az ételtől visszatartanod magad. Ezeket felírom, mert úszni mész és fognak kelleni. Melyik uszodába?

Zhé Shi nézte, amint a papír fölé hajol. Arca rövidülésben, mint annyi festményen, Quentin de la Tour és Michelangelo. Egyik keze jól odanyomta a pixet[1] és sebesen írt, nagy lendülettel. Úgyis patikus kell kiolvassa, persze még Zhé Shinek is elmagyarázza. Másik tenyere egészen az íróasztalon nyugodott, szétnyílt ujjakkal, egészen könyökig a lapra támasztva. Az orvosnő arca ragyogott. Aztán átnyújtotta a cetlit és úgy nézett Zhé Shire, mintha már meg is gyógyította volna.

– Multivitaminok egy felhőre a szívem fölött… – nézett az égre Zhé Shi a cetlivel a zsebében, amint a rendelőből kilépett. – Mutasd csak, Ju Fu, te hol vagy?

 

 

[1] golyóstoll.

(Illusztráció: Varga Borbála)

 Bás madárcsicsergésre ébredt. Ami önmagában nem lett volna meglepő, azonban az első gondolata egy nyugalomban elszürcsülendő kávé volt. Na már most, Bás első gondolata reggel mindig a kávé volt, de ehhez a gondolathoz korábban a nyugalom soha nem kapcsolódott. Lassan, elgondolkodva ült fel. Körülnézett majd megállapította, hogy minden ugyanolyan, mint korábban volt. Párja már elment, a virágok ugyanúgy félig hervadtan álltak az ablakban, és a tegnap a székre dobott nadrágja továbbra is gyűrötten hevert. Vállat vont, a fürdőbe vonszolta magát, majd dolga végeztével nekilátott a kávéfőzésnek. Mire elindult a munkahelyére, el is felejtette a reggeli furcsaságot, és csak akkor jutott eszébe újra, mikor a tömegközlekedésen valaki részegen neki tántorodott, de Bás se felháborodást, se félelmet nem érzett. Az illető méltatlankodva rákiabált, ő azonban rá se nézett, csak odébb lépett, majd leszállt, hogy folytassa útját. Magában töprengve arra jutott, hogy a ciklusa éppen “leszarom” fázisban van.
Eme felfedezésében megállapodva folytatta sétáját a munkahelyére, amikor is egy kék vércse vijjogva süvitett el fölötte, karmaival hajába csípve. Nem ijedt meg, s mikor a madár röptében egy kört írt le, hogy ismét fejét célozza meg, valahogyan furcsán ismerősnek tetszett az állat. Bás gondolkodás nélkül kitartotta alkarját a vércsének, mire az az utolsó pillanatban irányt változtatott és bőrébe marva leszállt a karjára. Bás mély nyugalommal nézte a karjáról lecsöpögő vért, a vércse pedig őt. Bár ez utóbbi tekintetében a mánia vélt tükröződni.
– Hamupipőke az útban állsz, szívem –  szólalt meg mögötte egy hang, majd az illető a derekánál fogva tolta őt odébb.
Mielőtt Bás reagálhatott volna, a kék vércse, éles vijjogás közepette a férfira támadt. Bás tátott szájjal nézte, ahogyan a madár kivájja a férfi szemeit. A vércse dolga végeztével a vállára telepedett, és Bás, hátat fordítva a földön vergődő férfinak, tovább ment.
A portás fel se pillantott mikor Bás belépett munkahelyére, vérző vállán a vércsével. A liftben sem találkozott senkivel, és a pár lépést az irodájáig szinte futva tette meg. Pihegve ült le, majd megpróbálta a madarat asztalára emelni, de az válaszul az ujjába csípett, kimarva belőle egy darabot.
Bás a teljes munkaidejét végig ülte volna mozdulatlanul, hogyha nem kell megbeszélésre mennie. Vállán a vércsével lépett be a konferencia terembe, köszönt, majd Bás ismét szóra nyitotta a száját, hogy felvázolja a hónap terveit csapatának, mikor az egyik kollégája felszólalt:
– Ha eljössz velem a mosdóba segíthetek ellátni azokat a sebeket, drága. – mosolygott rá, és beszéd közben az asztal alá ejtette kezeit. A kék vércse egy pillanattal később vijjogva rávetette magát a férfi arcára és egy perc múlva, egy véres húsdarabot ejtett az asztal közepére. A férfi nyelve volt.
A madár a combjára telepedett, s a tollait kezdte igazgatni. Bás megköszörülte a torkát, majd kiosztotta a havi feladatokat, míg a vérző férfiért kiért a mentő. A megbeszélést követően rövidre zárta a napot és hazaindult. Vérző combja miatt sántítva, lassabban ért vissza, mint általában. Barátja már asztalt terített, mikor megérkezett, így a vércsével együtt helyett foglalt. A vacsora alatt a madár ide-oda ugrált és mindenbe bele csipegetett.
Evés után Bás lezuhanyozott, majd sóhajtva nyújtotta ki fájós tagjait a takaró alatt. A vércse a hasába marva pihent meg, fejét a szárnya alá hajtva. Már majdnem elnyomta az álom, mikor a párja elkezdte a nyakát csókolgatni.
– Most ne, nagyon fáradt vagyok, kedvesem – tolta el magától a férfit.
– Dehát főztem neked vacsorát! – tiltakozott az, és a mellét kezdte simogatni.
Bás el akart fordulni, mikor a kék vércse felvijjogott, s a következő pillanatban a férfi torkából spriccelni kezdett a vér.