Michel Houellebecq korunk egyik legjelentősebb írója, aki könyveivel újra és újra ámulatba ejti a francia és európai közvéleményt. De nem csak könyveivel. Ismertté, sőt hírhedtté vált az író a karcos odamondogatásairól is, amelyekkel a nyugat-európai társadalmak válságát, önpusztítását, vakságát ostorozza, és amelyek miatt sokan politikai okokból is szimpatizálnak vele (vagy éppen gyűlölik). Houellebecq véleményei nem illeszthetők bele a liberális mainstreambe, emiatt az úgynevezett “alternatív jobboldal” (alt right) előszeretettel hivatkozik rá, noha — amennyire meg tudom ítélni — nézetei az alt right eszmerendszertől is távol állnak, ráadásul korántsem konzisztensek. (Egyébként miért is volnának azok? Houellebecq író, és nem rendszeralkotó filozófus. A nézetek vibrálása, ennek a vibrálásnak a becsatornázása egy író számára sokkal fontosabb, mint a köztük levő konzisztencia. Aki a valóság kaotikusságáról akar írni, az nem teheti meg, hogy valamit, ami sokakat foglalkoztat, kizárjon a tudatából.)

Most megkérdezték Houellebecq-et a járványról is. Az interjút szemlézte a Mandiner, kiemelve pár fontosabb megjegyzést a beszélgetésből. Nem meglepő módon az író megint “savanyú”, pesszimista nézeteinek adott benne hangot; nem gondolja, hogy a világ a járvány után jobbá válna, épp ellenkezőleg, egy kicsit még rosszabb lesz; tovább növekedik az izoláció, a magány, eltompult tragikum iránti érzékünk pedig a halottakból statisztikai számsorokat alakít ki.

Aki olvasott már interjút a francia szerzővel, az éppen ilyesféle látleletet várhatott tőle. Mégis volt egy mondat, amelyen megakadt a szemem, és amely hosszú gondolkodásra késztetett.

Nem tanácsos nekirugaszkodni az írásnak, ha napközben nincs lehetőségünk többórás, állandó ritmusú gyaloglásra.

Jó, tudom, az ilyen “életvezetési tanácsok” jellemzően nem túlságosan érdekesek, hiszen egészen egyénre szabottak, és bár sok ezer íróra bizonyára állnak, még több ezerre meg bizonyára nem. Olyasféle rekeszbe lehet helyezni őket, mint Márai mondatát, aki szerint az írónak tanácsos minden este meginnia egy üveg vörösbort; vagy mint García Márquezét, aki szerint az írónak a legjobb tartózkodási hely egy kolostor nappal, és egy bordélyház éjszaka. (Vagy fordítva?)

Talán maguk a szerzők is, akik ilyesmiket mondanak, mosolyognak titokban, előre kinevetik azokat a fontoskodókat, akik az ilyen jelentéktelenül elejtett mondataikat fölkapják, és nagy zászlókon lobogtatják.

Mégis, az ilyen mondatok, úgy hiszem, többet elárulnak egy író világáról, mint a hangzatos és könnyen fölfejthető (és bekategorizálható) politikai vélemények.

Mi olyan jó a napi többórás gyaloglásban, és miért olyan nagy kegyetlenség megfosztani ettől az embereket?

Az író persze megválaszolja a kérdést, és válaszával alighanem bármilyen mentális egészségügyi tanácsadó egyetértene (“ennek pedig elsődlegesen nem az az előnye, hogy új gondolatokat serkent, hanem az, hogy mérsékli az íróasztalnál született gondolatok összeütközésével járó feszültséget”).  A sétálás hasznát, idegrendszerre gyakorolt jótékony hatását nem nehéz belátni. Nem véletlenül mondják annak, aki valamin fölhúzta magát, és az idegességtől hangja eltorzul: sétálj egyet. A félórás (vagy többórás) egyenletes ritmusú gyaloglás kitisztítja az elmét, elrendezi a gondolatokat, földeli a belső feszültségeket.

Mi volt ezen a mondaton számomra mégis gondolkodnivaló, és miért nem úgy meredtem rá, mint bármilyen hasonló mentálhigiénés okosságra?

Nyilván a mondat első fele miatt. Nem tanácsos úgy nekirugaszkodni az írásnak…

Ez több, mint életvezetési tanács; ez már ars poetica.

Úgy tűnik, vannak “gyalogló” írók. Olyanok lehetnek, akikben a sok különböző eszme és gondolat állandóan harcban áll egymással. Akik nem akarják egyből kirekeszteni, kidobni valamelyiket, hanem együtt élnek valamennyivel. Hanyatlik-e a nyugat, vagy épp ellenkezőleg: virágkorát éli? Mindkét nézet egyaránt igaz és elgondolható. Hogyan lehet nyugvópontra jutni ilyen zűrzavaros nehézségek közepette? Kezdjünk el menni, és hátha ott kint választ kapunk.

A gyalogló ember valójában alig lát valamit a külvilágból, nem tudja, hogyan élnek, mivel foglalkoznak a vele szembejövő emberek. De ez az “alig valami” mégse kevés: a dolgok csillogó vagy éppen matt felülete.

Miért jó megbámulni ezt a felületet?

Csak a magam nevében tudok nyilatkozni. (Bár író nem vagyok, de szövegekkel gyerekkorom óta bütykölök.) Az élet felületének megbámulása minden egyes alkalommal eltántorít a fanatizmustól.

Akármit is képzelünk arról, mi a helyes, vagy mi lenne a helyes, vagy mi igaz, és kinek van igaza: a felszínre vetett pillantások azonnal figyelmeztetnek rá, hogy minden másképpen van. Az ütött-kopott házak kertjében virágok nyílnak. A gazdagok épületét nyomasztó csend veszi körül. A boldognak hitt elégedettség arcán görcs és megfeleléskényszer jelenik meg. A gubbasztó hajléktalan szeme fölcsillan a napsütésre. És ezernyi ilyen apró megfigyelés végeredményben eltöröl minden használhatónak hitt igazságot. Úgy látszik, egyik állítás sem volt igaz, sem az, hogy a nyugat hanyatlik, sem az, hogy virágzik. Az élet ennél bonyolultabb, színesebb, különösebb. Le lehet ülni írni.

Talán magam is azért tudok olyan nehezen elszegődni egy-egy irányzat, eszmei hullám, párt vagy szekta mellé, mert rögeszmés gyalogló vagyok?

Igen, azt hiszem, határozottan van ilyen összefüggés. Egyetlen hosszú út egy város szövetében megtaníthat rá, hogy minden igazságnak ugyanúgy megtaláljuk az ellentétét is odakint. A lépcsőházak magányából sorsok ezreinek emléke ragyoghat föl.

Ha szédülni kezdünk, és már abban is kételkedünk, hogy egyáltalán ezen a világon élünk-e még, vagy képzeletünk egy párhuzamos univerzumba sodort minket, ahol hirtelen új törvényei jelentkeznek lényegesnek és lényegtelennek: akkor csináljuk jól. E nélkül az érzés nélkül valóban nem is tanácsos “nekirugaszkodni” az írásnak. A magam részéről nagyon is jól értem ezt a mondatot, meg azt is, hogy mi benne olyan jelentőségteljes.

 

https://mondataink.blog.hu/2020/05/06/a_gyaloglas_dicserete