lény; öreg gyerek

 

lény

lopakodsz?
úgy jársz, hogy alig érinted, kíméled magadtól a földet?
a hang (a szó) alig ér ki belőled, mintha valójában félnél, hogy meghallják,
de azért minden mondat végén – te se érted – nevetsz
mindenért engedélyt kérsz, de nem adod meg magadnak
és mércének veszel mindenki mást
miközben látod, mekkora barmok, de mégis, mégis
EZ AZ Ő FELSÉGTERÜLETÜK
betolakodtál
valójában nem lehetnél itt, ez nem legális, akárki hívott, nincs alapja,
ez:
JOGTALAN ITT-TARTÓZKODÁS
a szekrényből a poharat, a tányért, hát nem is tudod,
most az asztalra le, vajon jó ez így?
próbálod palástolni, ha átmész a szobán
néha el akarod terelni a figyelmüket, ilyenkor valamit mondasz
senki nem érti, hogy te TISZTELETBŐL nem takarítasz és FIGYELMESSÉGBŐL nem csinálsz semmit
az mind a csodálattal övezett és értő TÖBBIEK, az a sok tevés
Ő-tevésük, Ő-mocskuk, Ő-rendetlenségük
persze ők ebből visszafele annyit látnak, hogy önállótlan, gyakorlatiatlan, antiszociális
leszarja a közösség dolgait
pedig éppen ellenkezőleg
a közösség, és minden tagja egyenként: az egekben trónol
hogy is jönnél te ahhoz, hogy felülírd az Ő rendetlenségüket?!
eszedbe nem jutna megérinteni
behúzva tartod nyakad, fejed, vállad
na és a mellkas, hát arról ne is beszéljünk
legszívesebben belesüllyednél a mellkasodba, beleszívódnál és eltűnnél a másik oldalon
hol van, hova lett? keresnek
ember nélküli üres köpeny, mint a filmekben
kéne egy helyettes, valami dublőr, alterego, báb, aki helyetted itt van addig, amíg ezek is
de ilyen nincs, még nem találták fel, így hát, szükségmegoldás, muszáj neked saját magad helyettesítened
előreküldöd magad a tűzvonalba, ki az aknamezőre, magad elé, míg te hátramaradsz
mereven ülsz és halálos rémületben töltesz el minden vacsorát
fohászkodsz, hogy minden különösebb esemény nélkül múljon el
valójában arccal a földnek fekszel
csak ne kelljen felnézni, kinézni,
sehova se nézni
semmit se mondani
összetákolt mosolygás-kísérleteid csak még feltűnőbbé teszik, amit el akarnak fedni
(ez ugyanaz, mint a beszéd)
mintha kényszerből ennél
senkivel a kapcsolatot nem találod
kéne?
akarod?
valahogy kéne
ilyenkor még szólnak hozzád, próbálkoznak
kérdeznek ezt-azt
SEGÍTENI akarnak
mintha nem látnák
vagy ellenkezőleg, mert nagyon is látják, és épp azért, épp sajnálatból – ez még rosszabb
hagyjanak már békén
hagyjanak nyugton végre már
zárvány vagy, hozzáférhetetlen
arcodat, hajadat csak úgy rádtette valaki, a kezed valahogy rajtad lóg, mozog
lábaid járnak és valamiből nézel
ez már a helyettesítés magasfoka
zavart tekintet, mintha nem látna
ki vagy hát tulajdonképp, ki ez itt, aki megy, valami összerakott cucc
egyre zárványabb vagy, egyre mélyebbre húzódsz
és a valószerűtlenségben előrehaladva akkor egyszer csak valahogy megtörténik
lénnyé válsz

de vigyázz
ha lénnyé válsz, az túl van az egymásköztiségen
ott már magad leszel csak, nem lép közbe senki
nem lesznek támadások – kivéve, ha azon nyomban elpusztítanak
ugyanakkor a szánalmi gesztusoknak és a jóindulatú mentőakcióknak is vége lesz
leveszik rólad a kezüket és nem nyúlnak utánad
a lényt sorsára hagyják
összegömbölyödve egyetlen rémületgörcsbe
halszálkától fuldokolva
rohadt almával megdobálva
felfordított lábakkal feküdve mereven
hagyják elkeringeni

 

öreg gyerek

a gyerekkorból majd közvetlenül az öregkorba jutok
öreg kislány leszek, öreg gyerek
a felnőttkoromat mintha valahogy elpasszoltam lekéstem kikerültem vagy kihagytam volna
most érett nő vagyok úgymond
egy öreg lány
nagymamáim korában már huszonötévesen az lettem volna
a XVIII. században meg aztán főleg
„madame“ szólítottak volna meg
„madamoiselle“ javítottam volna ki epésen és megigazítottam volna a parókámat
a kőkorszakban meg, amit egyre jobban szeretek,
egyenesen matuzsálem lettem volna
valószínűtlen, mitikus öregasszony
sőt ezt a kort meg se értem volna
felfaltak volna az oroszlánok
éhen pusztultam volna
beleestem volna a mammutverembe
megfagytam volna egy hidegebb télen, amikor nem jutok vissza időben a barlangba
minél régebbre megyünk vissza, annál öregebb vagyok
voltam
leszek
régen öreg voltam
emlékszem, milyen volt
öregkoromban gyerekszüleim vittek óvódába és ők kezdtek nevelni visszafelé

 

(Illusztáció: Sergei Chernyakovsky: Dark forest, 2023)

Szökés túlra

Észrevétlen tűnt el. A férje nem vette észre, hogy nincs ott. Elhitte a csalást: a mozdulatok, az ölelésre nyílás, a monoton keringés a falak között (a házban, ami gyakran börtönnek tűnt), ez mind valóságosnak látszott –, az élet minden részletét folytatta a test, megszokásból.

A szerencsétlen asszony így tervezte el. Nem fognak rájönni. Eltűnik a szavak, mozdulatok mögül. Él tovább a teste és a szokásai. Õ pedig szabad lehet, végre kilopakodhat a falakon túlra, az ismert-gyűlölt részleteken túlra.

Csak akkor derült ki minden, amikor már késő volt. Akkor ordított a férj, rángatta, tépte, verte a gazdátlan testet. Megszöktél! Megszöktél!

Ez akkor volt, amikor a test is lankadni kezdett. A maga módján követni kényszerült a lelket. Az időtlenbe nem mehetett utána, de az időbelibõl kikerülhetett – a szem üvegessé vált, az arc sápadt, fehér lett, a bőr hámlani kezdett, a mozdulatok napról napra lassultak.

A kiabálást a fülek még távolról hallották, az ütéseket a test fogadta egy ideig. Majd lankadtan rogyott össze.

A szökés sikerült.

Rózsaversek: Aki a rózsát; DILEMMA; Gond; A barátság újabb stációiból

 

Aki a rózsát

Becsülöm aki a rózsát
gyöngéden érinti meg
s álmára kíváncsian
óvatosan hajtja szét
az alvó szirmokat

naphosszat áll a romos
kertben, hogy megértse
a virág túlkomplikált szerelmét,
méhzümmögés-nászindulóra
rovarszárnyakon
miként érkeznek meg-
termékenyítő porok

becsülöm, aki gyöngéden
puhatolja a rózsa lelkét
lényegemben és hipnózissal
könnyít fájdalmamon.

 

DILEMMA

Hogy szökni meg a közös múltból?
Mihez kezdene hirtelen szabadságával
az aranykalitka féltett madara?
A hisztérikus rózsa elbúcsúzhat-e

örökre cizellált térválasztójától?
Hogy hagyhatni el végleg a szavakat,
így vonva meg a katarzist a szájtól?

 

Gond

hova tűzzelek
véres rózsa, ha már
a lélek törékeny
vázája megrepedt?

 

A barátság újabb stációiból

Tükröm-tükröm

Ezerszínű ősz
tálcáját nyújtja: fáradt
kaviccsal traktál.

* * *

Vörös folyadék
átlátszó poharunkban:
vérszomjas este.

* * *

Szorongásai
kíméletlenül mea-
culpáznak nekem.

* * *

Mint borzongást a
kezdet kapuján őriz:
minden mondatot.

 

(Illusztáció: Ling Strube: Rose Garden #5)

26; Nem akarok beszélni róla

 

26

Megszámlálhatatlan napok törött élű
utcaköveit hagytam magam után,
loholtam a nappalokban és az éjszakák
gőzös, párás embertelen végtelenjében,
azt kívántam bárcsak újra.., de mégis
túljutni nem kellett ösztönözni engem
sem szép szavakkal, sem öklével a mocskos,
önző, fáradt árnyak akaratának, mik
körülfontak, bárhová is léptem, ahová
kétszáz méterenként nem akartak
fénykörök oszlopok tetejéről, sem igazak sem
igaztól rettegők magukba zárni és várni
tőlem létük az egyetlen tökéletlen megigazulását.
….Hívtak a csillagok és a szél húzott csak
mindig más irányba kellett mennem,
nem érhettem oda hozzád, sem hozzá
azelőtt hogy hozzá vagy hozzád érhettem volna,
üvöltöttél, hogy nem tudod, ki vagyok
és én vissza rád, mert nem tudtam sohasem,
hiába fogtam a kezed és ők is nekem annyi időn át
csak az anyag volt ugyanaz, a nyelv, a
rendszer, a Platóni barlang, és fogalmunk
sem volt, mi zajlik, hogy mi van odakint
és én látni akartam, látni látni látni csak!
Kezemet húztad vissza és én nem tudtam
a tiédet vagy az enyémet vágjam le: össze-
tapadtak, levágtam az enyémet vágtam le,
nem tudtad, nem is akartam, nem akartam, hogy tudjad.
És azóta egyedül járok, nem félek attól hogy
te felejtesz el, inkább attól, hogy én valaha
magamat és téged is egyszer, Mózes mögött és előtt
is bezárul a tenger, és elnyelnek végleg
ezek a pokoltalan mennytelen soha véget nem érő napok.

Pannonhalma, 2020. 06. 25.

 

Nem akarok beszélni róla

Akik úgy szeretnek,
hogy közben máshoz kötik
Akik úgy szerettek,
hogy közben máshoz
kötötték magukat,
És közben a szemembe néztek
és mosolyogtak, nevettek
Akik úgy szerettek,
akik úgy szeretnek
Kilöktek az ablakon
és aztán visszavittek,
azok, akik úgy szerettek,
és én leültem velük szemben
és újra csak önmagamat
adtam, nem tehettem róla,
akik úgy szerettek,
megfogtak és elengedtek,
és engem nem foghatsz
meg soha, ezt üvöltöm,
ezt üvöltöm minden éjszaka,
és nem felel rá senki sem
és nem felel rá senki sem.

Pannonhalma, 2021. 08. 05.

 

(Illusztráció: Colin Ju: Starry Night)

Egy nem mindennapi poétikai varázslat bűvöletében. Gondolatok Török Ági Alkonyuló alkonyidő cimű kötetéről

fogom a mozsarat
csöndet török:
kemény burka
földre pattan
s megvillan a
dióbél mosoly
/Török Ági: Csöndtörő/

A kortárs költészetben különleges helyet foglal el a palettán Török Ági Alkonyuló alkonyidő című verseskötete, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány jóvoltából kerülhetett az olvasók kezébe. A fenti versgyűjtemény a 78 éves szerző első kötete, de ezek az írások nem szárnypróbálgató kezdeményezések, Török Ági már közel 50 éve ír, mégis csak most került sor első alkalommal írásai kötetbe rendezésére.
A már régóta az asztalfióknak dolgozó szerző elég bátorságot és elszántságot érzett ahhoz, –és nyilvánvalóan kiadói biztatást is – hogy megmutassa nekünk mindazt, amit korábban már Weöres Sándor is az olvasók elé tárt: Szemhéjam alá befér az egész világ.
A kötet címe is arra utal, hogy egyfajta számvetés, önértékelés történik az oldalakon, de ez a visszatekintés és létértékelés igazán eredeti és kivételes, így feltétlenül egyetérthetünk Turai Laura kedvicsináló méltatásával, amelyben kiemeli, hogy a szerző eredetisége részlet-érzékenységében … szókimondó varázslásában rejlik.
Török Ági verseiben közeledünk a létmegértéshez, s érezzük, fájdalmainak kibeszélésével megtisztulnak bennünk is a lelki-szellemi járatok, még akkor is, ha az univerzumban nyilvánvaló az ember kicsinysége: A szárnyalásban van valami csoda/ még akkor is, ha Ikarosz-szárnyad  / viasza megolvad, s szörnyethalsz / és szoborként nyel el a moréna.
Azt is el tudjuk fogadni, hogy a disszonancia nem ellentéte az emberi életben a harmóniának, ellenkezőleg, a kiegészítője, így a szerző saját tér-és időbeli korlátait nem feltétlenül szorongásként éli meg. A korábban idézett néhány soros Csöndtörő egyfajta költői öndefiníciót is megfogalmaz, így már az olvasás kezdetén beleolvadunk Török Ági gazdag élményvilágába, tudatosul bennünk, hogy a költő fény- és létszerelmes, mindig megtalálja a belső békéhez vezető utat, mert tudja, a titkokat minden ember magában hordja, de csak kevesen tudják megfejteni azokat.
A kötetben egy egész életutat kísérhetünk végig, megtudjuk a szerző születésének körülményeit az Inkubátor című versből, tisztában vagyunk azzal, hogy lehetetlennek tűnő történések is valóságossá válhatnak, hiszen az életutak vártak vagy váratlanok…földiek és égiek / mosolyok és könnyek / összegyűrt papírlapok…
Török Ági versuniverzumát a természetben és a magánéletben megtapasztalható élmények teljessége tölti fel, az életörömöket olykor traumák homályosítják el, ahogy a Klinika triptichon soraiból is kiolvashatjuk, de tudjuk, hogy a létfolyamatban az ember mindig felfelé vágyakozik, mert a titkok csak látszólag vannak elérhetetlen magasságban; hiszen szinte mindig Vértengerből / kisziporkázik a Nap…/ Tátott csecsemőszája/fájdalomkör. / Életre sírja magát/ és szétordítja a Fényt.
Az életértékek megfogalmazása olvasás közben Kant egy gondolatát is felidézi bennem, egyidejűleg Török Ági emberi és poétikai kvalitását is meghatározzák. Lelkemet két dolog tölti el megújuló csodálattal és áhítattal: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.
Török Ági az élet törékeny hídján egyensúlyoz, olykor Istenhez is fohászkodik, hisz érzi, nem nőtt fel a feladathoz, a kozmikus égi-földi közegbe berejtve egy kicsiny élet, csak mikró része a mindenségnek.     A létezés öröme pedig nem egyszer kemény falba ütközik, az ember próbálkozásaiban csak kicsi csónak törött horgonnyal… szétszórt szelektív emlékek…rejtőzködő lélek. A reális és az irreális egyazon pillanatban jelenik meg Török Ági költészetében a képek sajátos asszociációs rendjében. Lírájában ott lebeg a maga teremtette varázslatban, ahol a hangok, a fák, a virágok, az illatok visszanyerik eredeti jelentésüket.
A ragyogást olykor sötétülő képek is megzavarják. Török Ági világ-pusztulást sejtető érzete is fájdalmat sugárzó képekbe önti napjaink zavaros élethelyzeteit. Életünk viharok dacvihara / életlen késsel nyúzott szalonna, az élet alkonyán azonban az ember leginkább fényre vágyódik, olvashatjuk kérését a Szólhatnál üzenetében: szóhatnál a gerincembe / görbült IDŐnek / ne rohanjon/üljön sámlira elém/ nézzen fakasszemet /velem / a pillanat panteonjában.
Az idő múlásával szembeni tehetetlenségünket Simone Weil egy gondolata is megerősíti: Ne akard megváltoztatni súlyodat a világ mérlegén.
A létben otthonra találó költő líráját újra meg újra átitatja az emlékezet, mely valójában tisztán belső dolog, egy mikrotörténelem megteremtője és őrzője, melynek székhelye az individum elméje. s a visszaemlékező sorokban érezzük, a szeretett személy mindvégig a közösség tagja marad, amig emlékezünk rá. Így tud a ’semmi közepén tátongó hiány’ mégis feltöltődni a múltból visszahozott jelenvalóságba.: álomvalóságban látom/jelenléted…Te keringsz a horizonton / fényfutamon vársz engem / Vársz
Török Ági különleges poétikai eszköztárával is megismerkedhetünk a kötetben. Játszik a szavakkal, látszólag össze nem illó jelentéstartalmakat is sikeresen párosít úgy, hogy azok fokozott figyelemkeltéssel erősítik megfogalmazott üzenetinek fontosságát. (könyvrongy, sziklacsontok, magánymozsár, nyugágydélután, porcelánjaj, jégszekerek stb.) A kreatív szóalkotások mellett, ahogy a kiadó is jelzi, szokatlan helyesírási megoldásokat is alkalmazott, melyeket a kiadó a szerző kérésére változatlanul meghagyott a kötetben.
Török Ági kötete mindenképpen figyelemre méltó, sajátos költői képeivel, élményvilágának nem mindennapi feldolgozásával. mindenképpen helyet kér könyvespolcunkon. És feltétlenül egyetértünk  az Alkonyuló idő a költészet lényegét meghatározó két sorával: az írás mit sem ér, ha csak üres betűk egymásutánja / ha nincs benne gondolat. 

   Török Ági: Alkonyuló alkonyidők. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2024.

 

Telefon

Horváth biztos volt benne, hogy a 315-ből szórakozik valaki, az a négy kis hülyegyerek, pedig ő megmondta augusztus végén az Edinának, hogy ne rakja őket egy szobába, mert abból csak a baj lesz. Persze mindig Edinának kell, hogy igaza legyen, mert jaj, ő mentálhigiénés szakember, ért a gyerekek lelkéhez meg miegymás. Horváth konzervatív ember volt, szerinte a lélek 21 éves korra fejlődik ki, ezeknek a bagós kis majmoknak meg nem lelkük van, hanem állati ösztönük a gonoszságra. Mindazonáltal húsz éve volt éjszakás nevelő, az Edina meg három éve csöppent ide az egyetemről, úgyhogy, ha valaki tud valamit a gyerekekről, akkor az bizony nem ő.
Nagy lendülettel lökte be a 315-ös ajtaját. Már üvöltésre készen állt, érezte a bizsergést a torkában, hasában megfeszültek az izmok, de a szoba sötét volt és néma. Csak Szabó Isti horkolt az emeletes ágy tetején.
– Nem szólt a hangos, tanár úr – nyögte Boros Laci kótyagosan.
– Még nincs ébresztő – felelte Horváth, és kifordult a szobából.
Ha nem ők, akkor ki? – gondolkozott, miközben hanyatt feküdt a vetetlen ágyba. De ahogy letette a fejét, a nevelői szoba csöndjén ismét keresztülhasított a telefon csöngése. Horváth légzése egy pillanatra elakadt. Felvette a kagylót, és erélyes hangon beleszólt. Csönd. Ezzel együtt már ötödjére aznap éjjel. Leült a forgós székre, és rászegezte a szemét a telefonra. Természetesen nem volt babonás ember, és mélyen lenézte az igazgatónőt, amiért mindenféle köveket aggat magára, hogy elűzze a rossz energiákat. Tudta, hogy valaki szórakozik vele, direkt ki akarják hozni a sodrából, próbára teszik, meddig bírja. De ez a borzasztó csend, a két csengés közötti várakozás egész testét elgyengítette.
Amikor hatodjára szólalt meg a telefon, Horváth teljes erőből földhöz vágta a készüléket.

– És biztos vagy benne, hogy nem az ébresztőórád csörgött? – kérdezte Edina.
– Valaki volt a vonalban, csak nem szólt bele.
– Aha.
Mindketten a papírkosárba dobott fehér műanyagdarabokat nézték. Edina nagy levegőt vett.
– Lacika mondta, hogy voltál náluk éjszaka – Horváth nem válaszolt. – Ne haragudj, de muszáj megkérdeznem, hogy emlékszel-e rá. Mert te is beláthatod, hogy ez kicsit azért ijesztő. Mi lett volna, ha ott, az ő szobájukban jön rád ez a dühkitörés? Azért vagyunk itt, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat, de így hogy bízhatnának benned? Ők az ilyet megérzik, tudod, lelkileg megárt nekik, ha egy instabil felnőttre kell támaszkodniuk.
Miközben Edina beszélt, Horváth még mindig meredten bámult a telefonra. Az az egészen lelkesítő ötlet járt a fejében, hogy aznap éjszaka fel fogja hívni Edinát. Ötször-tízszer, ahányszor csak kell. És nem fog beleszólni. Így talán holnaptól nem kell majd ezt a mentálhigiénés papolást hallgatnia.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info