Paul Celan költeményei

Látunk
(Wir sehen dich)

Látunk, mennybolt, látunk téged.
Himlő himlő hátán
mit okozol,
kiütést a kiütésre.
Így halmozod az örökkévalót.

Látunk, föld, látunk téged.
Lelkek lelkek hátán,
ahogy kiveted őket.
Árnyakat egymás köré.
Így lélegeznek az idő tüzei.

Emlék
(Andenken)

Tápláljuk fügével a szívet,
melyben az óra a holtak
mandulaszemét idézi.
Fügével.

A tenger leheletében meredeken
a megfeneklett homlokfal,
zátonynővér.

Fehér hajad hullámai
nyári felhők sokasodó gyapját
ringatják.

Csendet!
(Stille!)

Csendet! Tövist nyomok a szívedbe,
hisz a rózsa, a rózsa
árnya ott a tükörben, és vérzik!
Akkor vérzett már, mikor igent és nemet összemostunk,
amint csoszogtunk,
ha asztalról a lezuhant pohár megcsörrent:
beharangozta az éjszakát, sötétje hosszabbra nyúlt nálunk.

Mohó szájjal ittunk:
mint epe volt az íze,
úgy habzott bár, mint a bor –
szemed sugarát követtem,
és a nyelv édesen dalolt…
(Így dalol, még mindig így dalol.)

Csendet! A tövis mélyen szívedbe hatol:
szövetkezve a rózsával.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee

Iniciálémentes halványítás; nem tagadom; terápiás gondolatok; a másik oldal

 

Iniciálémentes halványítás

A bágyadt ősz enyészete, fény és árnyékeső nedve.
Rozsdaszínű levelei, mint hangulatkísértő
nedves pernye, létünk elmúló fejezete.
*
Nincs természetesebb állapot,
mint az adott pillanat rögzítése.

 

nem tagadom

az egyetlen lehetséges becsapott
magam látom csupán az ablakon
zongorám hangja sértően disszonáns
a múlt ajtaját rég lezártam már

 

terápiás gondolatok

nélküled fénytelen az én
szimbolikus homály az éj
a reggel foszlánymaradék

emléked által töltekezem

 

a másik oldal

csak biccentett
sértő reakció
(gondoltam)
jelentősége nem volt
semmi
nem fejben dőlt el
magától volt ennyi
űrmértéke nem váltható
hogy ki úr
az látható
szeme tükrén
(ágrólszakadt a szükség)
síkideg a rendszer
sok a felcser
kevés a doki
és szabad
az ember

ha

biccent
a karmester

 

(Illusztráció: April Marie Mai: Brown Hydrangea Flowers on Rain)

suttogások; a vadászatról

 

suttogások

úgy indult hogy miért nem
lehet kinyitni a gumicukros
zacskót mit kezdene ezzel
egy szerencsétlen gyerek
pedig a gumicukrot pont
hogy nekik találták ki

de hogy fogja ebbe belekeverni
bergmant pláne úgy hogy ez
egy komoly téma lenne

hát inkább csak leírja hogy
a suttogások és sikolyok volt
az örkény és a dollár
papa koprodukciójaként
az asbóth utcában

mindenfélét írtak róla
a leporellóban de szerinte
nem volt benne más
csak a halál és a fájdalom

és egyedül volt ahogy mellette
ő is és azt hitte hogy ismeri
profilból gyönyörű volt elölről
már kevésbé azt hitte tizenöt
éve egyszer már beleszeretett
és eltervezte hogy a darab után
úgy indítja majd el a dolgot
hogy felajánlja neki a nevét
igen hogy elárulja neki
a nevét de minden
tönkrement

a világosban ismét látta
és már biztos volt benne
hogy ez nem ő mégsem
őt látta tizenöt évvel
ezelőtt

és amikor kiment részeg
hajléktalanok üldögéltek
a színház bejáratánál
és várt rá otthon
egy szék

amiben helyet foglalhat
és gyötrődhet a kibonthatatlan
gumicukros zacskóval csak
hogy a keret is meglegyen

 

a vadászatról

minden alkalommal
amikor eszembe jut

lezajlik egy mini
apokalipszis

beteljesedik
az elmúlás

régről és
messziről

kancsal szemek
fényiránya

egy múltban rekedt
pillanatba fúródik

ilyenkor hallható ahogy
fent a hegyekben elsütnek

egy fegyvert mielőtt
szétárad a csend

és a kétes némaság hogy vajon
mi lesz majd a vaddisznókkal

 

(Illusztráció: Irina Laube: Evening in the mountains (Germany, 2020))

Esőben kereste

 

Къона: Алай [Ӄоnа: Alaj]

Találkozott az esővel. Te eső vagy, kérdezte, de az eső rá nem esett. Kikerülte. Most máshol esik, nézte. Gödörbe is esett, dombra is. Megmosta az arcát a pocsolya vizében, a haját is.

Esőt látott reggel az ablakon, kint járt az eső, de hiába kereste. Te vagy, eső? Kereste az erdőben, kereste a tónál. Körüljárta a tavat, úszott is benne.

Este kint járt, hallotta, esik. A forráshoz ment, ivott. A hegyen táncoltak az erdők. Reggelre Napot táncoltak, nézte a Napot. A harmatban járt, táncoltak a füvek.

Estére Holdat táncoltak, nézte. Fehérhold van, süt. Száraz volt a szeme ott, ahol tegnap kifolytak a cseppek. Eső jár a folyó felett. Szaladt, megfürdött a folyóban.

Kint maradt, vizesen, de nem táncolt. Holnapra virágot táncoltak a hullámok. Nézte. A virág is táncolt, de locsolnia kellett, mert az eső kikerülte.

Erre nem esik eső, kérdezte a virág. Pocsolyából hozott neki cseppet az ujjai közt. A virág kicsi volt és félt, de nem vihette el, és nem maradhatott vele kint.

Reggel pocsolyák voltak az ajtó előtt, egy-egy cseppet tett a szemébe, egyet a nyelvére. A virágnak is vitt. Ott nem voltak pocsolyák, harmat se.

Este a csillagok nézték a virágot, de a virág elaludt akkor. Az esőt se vette észre, pedig egész közel esett. Reggelre a felhők virágot táncoltak a gödörbe.

Végigszaladt a dombon, hogy megnézze. A gödör fölé hajolt. Nézett a virág ki a gödörből, nahát, milyen szép Nap. Mosolyos lett az arca a virág mosolyától.

Nap vagyok, gondolta, és esőerejű lett, ahogy szaladt a hegyre. Körüljárta a fákat, a gombákat és a tenyérnyi köveket, aztán visszaszaladt a virághoz, akit locsol.

Egész este esőt táncolt, de nem lett reggelre eső. Reggel is táncolt. Estére se lett. Kérte a virágot is, a gödörben is táncolt a virág, virágot táncoltak a dombra. Az a virág is táncolt.

Egész este táncoltak, reggel is. De nem esett, vagyis esett. Látta, hogy a hegy mögötti hatodik hegyen esett. Aztán a negyediken. A hetediken.

Felhőket látott kószálni a nehéz lombú fák közt. Meddig cipelitek? Táncolt és táncolt. Vizet tett a kék fa alá tálban, reggelre esőcseppek hulltak belé. Levest főzött.

Amikor odaért a virághoz, akit locsol, látta, esők ülnek a szirmai közt. De nem hallgatta meg a virágot, és a neki hozott vizet is csak letette messze.

Fehér levelek voltak lehullva körben, mind más alakú. Ahogy táncolt, kavarogtak. Eső ellen táncolsz, mondta a virág, de nem figyelt rá, kavargott.

Mit szeretnél tőlem, kérdezte az eső. Megállt. Az eső nem állt meg az égen. Szaladt, szaladt, de nem tudott bemenni a domb alá. A gödörbe is esett az eső. A fákon is átesett.

Szaladt a barlangba. Szaladt a csermely vize alá. Szaladt fekete levelek alá. A szél alá, szelet sikoltott maga köré. Nem érte eső a bőrét, csak mikor a pocsolyákba merült a talpa.

Csend lett, és bezárkózott a házba, lakatokat kellett készítenie ehhez, függönyöket, kígyót, pedig nem volt menedéke a házban. A kígyóval ült a tűznél, de nem szólt semmit.

Reggelre Napot táncolt a kígyó, a szobában is lett Nap. Nézték a Napot, a kinti Nap is benézett. Az eső napjai, látta, mindenütt esik. Ma nem megyünk ki. Napokig ez.

Megéget, megharap, mondogatta, de a kígyó látni akarta az esőt. Felhőket tett az ablakok elé, benti felhők, mikor elaludt a kígyó este. Másik kígyót is készített, a benti Napból.

Reggelre nem volt semmi Nap a szobában, nem is ébredt fel. Három takaró alatt aludt összegömbölyödve. A kígyó ébresztette, ágyat készített neki földből, a másiknak is.

A virágot látta álmában, de nem látta, van-e elég vize, esik-e rá eső. Nem emlékezett a színére. Nem látott Napot neki. Egyedül van?

A kígyó ébresztette este, a másik. Elfogytak bent a kintről hozott vizek, és elfogytak a napok is, amikor nem isznak, nem fürdenek. Nem sírnak.

Elfogyott a tűz is, föld sem volt több bent. Kintről kopogott az eső. Nem nekem kopog, de a kígyók erősködtek. Menjetek akkor, kinyitotta nekik az ajtót. Bejött a szobába az esőillat.

Szárazan zörögtek a rögök, mikor kilépett. Hol isznak a kígyóim? Üresen repedeztek a pocsolyák medrei. Recsegve mozdultak az ágak, levelek.

A virág nem volt szomorú, csak sötétkék. Nem félt. Egész végig vele volt egy harmadik, fehér kígyó, aki az árnyékával itatta.

Nézte a virágot, a virág mosolygott. Esőket sír a szemed, mondta neki, így sírt először másodszor. Meglocsolta.

Aztán az esőt látta jönni. Mosolygott az eső, de kikerülte. A hegyre is esett, fészekbe. A forrás vizébe. Még a házba is beesett, kancsóba, kendőre. A virágra nézett, lila.

Nem tudom magam locsolni. Más nem eső nekem, akkor sem, ha víz.

2020. 03. 10. 9: 36: 12

 

(Illusztráció: Heidi Yip: Dreamer’s Relfection, 2011Pamela Sukhum: Bamboo Amongst the Oaks 4)

Két ókori japán hosszúvers a Tízezer levél gyűjteményéből (Japán, VIII. század)

A Hacusze-beli Aszakura Palotából kormányzó császár őfelségének kora (a nagy-hacusze-i Vakatake császár)[1]

 

A császár őfelségének verse

Kosárral,
kis kosárral,
lapátkával, ó,
kis lapáttal kezedben,
lány, ki e dombon
gyógyfüvet gyűjtesz![2]
Áruld el, hol laksz!
Áruld el neved!
Égretörő
Jamato csodás földje
teljes egészen,
bizony, mind enyém!
Minden szeglete,
bizony, mind enyém!
Először hát én
mondom el,
hol lakom, s mi a nevem!

(Első kötet, 1.)

 

A Takecsi-beli Okamotóban lévő palotából kormányzó császár őfelségének kora (Okinaga Tarasihi Hironuka császár)[3]

 

A császár őfelségének verse, melyet akkor költött, amikor felment a Kagu-hegyre,[4] és végignézett országán.[5]

 

Jamato földjén
oly sok hegy van, de köztük
csodaszép köntöst
mennyei Kagu-hegy ölt.
Felmegyek hát rá,
s végignézek hazámon:
széles határban
száll, csak száll a füstfelhő,
tenger mezején
száll, csak száll a sok sirány.
Mily szép ország is
Szitakötő-sziget,[6]
Jamato csodás földje!

(Első kötet, 2.)

 Fittler Áron fordításai

Borítókép: a Kagu-hegy (a fordító felvétele)

[1] Óhacusze no Vakatake szumeramikoto (大泊瀬稚武天皇). Júrjaku császár (Júrjaku tennó, 雄略天皇, 418–479) másik neve. 24 évi uralkodása alatt megerősítette a császári hatalmat, leverte a különböző klánok lázadásait, valamint a külkapcsolatok terén is jelentős eredményeket ért el. Palotája, az Aszakura Palota (Aszakura no Mija, 朝倉宮) Jamato tartomány (a mai Nara prefektúra) Hacusze (泊瀬 vagy 初瀬) nevű részén volt.

[2] Szokás volt újévkor zsenge gyógyfüveket gyűjteni, melyeket az egészség megőrzése érdekében elfogyasztottak.

[3] Okinaga Tarasihi Hironuka szumeramikoto (息長足日廣額天皇). Dzsomei császár (Dzsomei tennó, 舒明天皇) másik neve. 629 és 641 között uralkodott. Palotájának helye, a Takecsiben (高市) lévő Okamoto (岡本) a Jamato tartomány középső részén található Aszukában (飛鳥) volt.

[4] Kagujama (香具山). Aszukában található, egyike a sintó mitológiában szent hegyekként tisztelt ún. Jamato tartomány három hegyének (Jamato szanzan, 大和三山). 152 méter magas, feltehetően azért hívják mégis hegynek (jama, 山), mert a szent helyeket, amelyek az emberek világától elkülönülnek és az istenek tartózkodási helyéül szolgálnak, általában „jamának” hívták. (A Kegu-hegyet ld. a borítóképen.)

[5] Ókori rituálé, melyet a császárok végeztek, és melynek célja elsősorban a bőséges termés elősegítése. Az országon való végignézés (kunimi, 国見) azt jelentette, hogy a császár megáldja birodalmát.

[6] Akicusima (蜻蛉島). Japán akkori központja, Jamato jelzője, és egyben – ahogyan maga Jamato is – Japán egyik korabeli elnevezése. A szitakötőre a bőséges termés előjeleként tekintettek.

„KOLLÁZSEMBER”: Ezt kapd ki! – Sors

 

Mondjuk: kapd ki az autódból a motort
és ha beszállsz nem tudsz elindulni…
De kikaphatod magadból a morált is
és akkor szabad lehetsz – bármit megtehetsz…
Hát nem jó?
Például vele mehet a lelkiismeret is
mert mennyivel könnyebb nélküle!
Majd kapd ki magadat másokból – nehogy foglalkozzanak veled
Hogy végre szárnyalhass önmagadba zártan…
Magadban, magadnak, megtakarítva mindent
Ami emberi volt egykoron, de mára elavultan
Régi sírhantok rögei közt honol

Sehová se néző szempárokkal állhatsz majd
Bárhol, mondjuk egy pulpituson beszédet mondva a békéért
Miközben szemrebbenés híján ezreket öletsz sokfelé
Röhögve mormolva magadban: „Na ezt kapd ki!”
De talán a legfontosabb kikapni az észt az agyakból
Persze alkatrész cserével programozva önelvesztést
Hogy megszülethessen egy „nem tudjátok mit tesztek” tömeg
Mozgathatod őket, mint a lábfejedet, ha mondjuk labdába rúgsz
Jól tudod, hiszen felsőbbrendű vagy,
Hogy a tömeg: tárgy, személytelen húshalom
Mely vérzik, ha belelőnek
Egyszerűen ilyen a szerkezete
Az észt vesztett, eszeveszett emberkék már csak robotok
Parancsok teljesítésére kondicionáltak, mint aranyos kutyusok
És üvöltve ölnek, mint szófogadó ebek
Miközben zeng-zúg az éterben a „Ne ölj!” parancs-zene
Istennek se a pokolban se itt e Földön nincs többé helye
Ravaszra tapadó mutatóujj lett az emberi nem esze
Törmelékben, vérben olvad el végképp lelkiismerete
Hiszen: „Ha te nem ölsz, akkor megölnek!”
Örök igazság! „Tedd azt, amit tenned kell!”

A történelemnek nevezett hazugsággyárban egyetlen tény a mészárlás
Százmilliók asszisztenciája mellett zajlik permanens népírtás
„Minek az a sok senki?” – erre gondolsz ugye te nagy hazafi
Vagy netán holmi internacionalista liberálisnak titulált gigerli

A gyilkolásra (háborúra) adott parancs és az ölés is kielégülés
Ha az agy már szellemi szenny-törmelék alatt porlad önmagát feledve
A felszólítás szelíd rózsaszínben szalad ki a szájakon
A hazáért, anyádért, apádért, vagy valamiféle elvesztett jussért
És te sokszázmillió meg is eszed a népi hazugság-piacokon

„Jaj nincs meg az alkarom!”
Szegény – hadba hívták egy szép hajnalon
De majd hősként tesznek zászlóddal fedve egy gödörbe
S valahol ott lesz nagy vezéred is fogai között halkan röhögve
Beszédek is harsannak, mint értelmetlen kukorékolások
Holtadban lehullnak rólad rád ragasztott kollázsok
Okossá válhatsz, mint a por, a hamu meg üres himnuszok

Minden pillanatodban meghal benned az, ami addig voltál
S valamelyikben az is, ami lehettél volna
Mint mások akarat-folyománya
Lőtted főbe magad nagy szorgalmadban
Ne haragudj, de nem sajnállak

Tán kikaphattad volna innen-onnan magadat
De nem tudtad – nem akarhattad
Rád pakolt kollázs-ruhádról ronggyá nyűtt szakadékok hullnak
Szerteszét a semmivé vált világba
Mely csak pillanatokra – ha egyáltalán észlelhettél – köszönt be agyadba

Idegfonat-szálaid szakadozva rogyasszák össze málló testedet
Lassan már semmit sem érzel
Érzelmeid tudat-romokba botlottak s haltak el
Lehet, majd valahol lelőnek, vagy összeesel éppen
Egy kis utcán sántikálva mindenféle éhezésekben
Te kis rongybaba… Akit kiságyadban gyúrva dédelgettél valaha…
De egyszer csak kinőtted ketrecedet, hogy egy másikba zuhanjál
Láthatatlanná hadovált rácserdők közé
Halálon túl is őrző börtönödbe
Melyben tudva-tudatlanul folyvást várod/vártad, hogy valaki kimentsen onnan/innen
De csak a senki állt ott a végállomásnak hitt útkereszteződésben
Éreztetve veled, hogy az öröklét legföljebb pár évtized
S az igazi végállomáson majd vár „egy maszkos muzsikus, kit senki sem hallhat…” –
…………………………………………………………………..– Apollinaire
A mindenkiben élő, de evilágra sohasem engedett…
Na, azt kapd ki majd! Ez nem sikerülhetett…

 

(A szerző eszmei kiindulása, „A kollázsember” című regénye. Novum Publishing, 2021).

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info