Istennek tetszett.
Ez aranyozta be
az utolsó estet.
Tudta, hogy az özönvíz utáni első opus
a kereszt lesz.
S ebben az egy
szövegben
a szavak szegekként éltek.
Nem ölni jöttek, megtartani.
Előbb fáj, majd kiesik a sebből a hit.
Elsőre rémes, ami éltet.
Istengyilkosság volt ez,
merénylet.
De a feltámadás kész lett.
A tény győztes.
Nem kellenek érvek.
(Illusztráció: Don Anderson: Way of the Cross)
Itt kell élnünk most
Ebben a csámpás tavaszban, majd egészen mélyéig a mozgássérült nyárnak, és beköszönt az est is – hidegen okádja tévedéseit. A zene már nem a mi zenénk, de a fehér zaj, a háttérzörej és az előtérben idétlenkedő kakofónia adja össze mondanivalónk. Minden az árnyak felől értelmeződik a felismerhetetlenségig rétegződve. Helykeresésünk kamaszos, megszólalásunk pedig esetlenül komolykodó. Jelenlétünk csalódás – csak látszat, hogy tökéletesen építkeztünk. Gyermeteg tartás negyvenen túl, még mindig a szánalmas csendőrpertu a terror elemis igazgatójával. Persze most mondhatom, szervusz vagy szevasz, vagy csak csá, a megtörténteken semmit sem változtat. Lehetetlen pózokban ébredünk ugyanarra a napra, mint egy vígjátéknak álcázott tragédiában. Napi jegyzeteink önismétlők, akár rutinjaink, melyeket vakon követünk, csukott szemmel is magabiztosan. Kabai Csaba – Árnyékboksz – Részletek bővebben…
Das Eigentum
Én még itt: hazám nyugatra áll tovább.
JAJ A VISKÓKNAK, VIVÁT PALOTÁK!
Még magam is adtam neki régen.
Eldől, szerény díszéből kivetkezik.
A télre majd szomjú nyár követezik.
S szépen eltűnök a balfenéken.
S érthetetlen lesz minden beszédem.
Ami nem volt enyém, az törik össze.
Amit nem éltem, eltűnik örökre.
A remény az úton csak egy kelepce.
A tulajdonom tegyétek ti zsebre.
Mikor mondom én, mindenem ki erre.
Aus dem dogmatischen Schlummer geweckt
Kihasználtad az éjt? – Gyakoroltam
A várakozást. – Hogyhogy? – Ismered
Az édes kínt: ismeretlent szeretni? –
Ismeretlen tettet? – Mi? – Miről beszélsz?
Majd’ felrobbant az ér a húsomban.
Fáradt vagyok átmenni a Márk téren. –
Álmodsz, te álmodsz rendületlenül. –
Az utcán az átlátszóság fütyül.
Mohácsi Árpád fordításai
alt-bamberger dunkel
erőteljes és őszinte kortyérzet
ahogy a címke is ígérte
karakteres aromák
kenyér és citrus
micsoda bizsergés
maláta harapdálja számat
hosszan csengő ízemlék
arany ragyogással
de már zsugorodik habkoronád
magamba zuhansz
múlt sör és jövő
mi maradunk csak
az üveg savanya meg én
ad acta
nem lesz szex mert hányni fog a kurva
gyógyszerek miatt majdnem kopasz
persze ha szeretnék hányó nőt megdugni
csak hogyha a haját is téphetem
nedves a bugyija mondja de a szeme is
szürkül és egyre távolodik minden
nevetek nem túl őszintén
remeg bele a körút
fényeit elnyelik a pupillák
és a valóság az arcunkra szorul
hőség
Mindig kőkeményen be volt állva, így
ragadhatott rá a beceneve.
Beton a Hős utcai tömbben lakott.
Aggódott, mikor bemutattak,
hogy voltaképpen én telepi vagyok?
Mondom igen, de bélatelepi.
Nagyot nevetett. Lyuk, fog, lyuk, amalgám.
Sokat jártak Balatonra ők is
kétezer körül a strandra, táskát
meg kocsit lopni, régi szép idők!
Egy szál dróttal kinyitottak bármit,
még mérlegből sem volt digitális,
holland fű, szerb speed és román kurva,
a fogai se hiányoztak még.
(Illusztráció: Diego Manuel Rodriguez: mouth flowers)
Hajnali négykor a telefon halk pittyenése ébresztette. Óvatosan kelt fel, pár másodpercig csendben ült az ágy szélén. A beszűrődő, pislákoló fények puha ecsetvonásokkal simítottak elnagyolt kontúrt a szomszédos ágyon alvó alak köré. Hálás volt az osztályos főnővérnek a beosztásért. Kedves, odaadó asszony lett a párja, már a betegfelvételkor összehangolódtak. Az övé már négy centis, vallotta be aggódó arccal – eddig nem szólt a fiának, aki nagyon magas beosztásban dolgozik, mert hiszen szegénynek mindig annyi a dolga, most is Londonból repült haza, ő nem akart ennyi gondot okozni neki.
Szabad a tánc bővebben…
party
ma lady lavendel vagyok, lelépek a kitkatbe és jónapotnak fogok öltözni
őrült partira őrült jelmezben őrülettel
szétpazarolni azt, amit koncentrálni kéne
ha arra gondolok, hogy egyetlen szó nélkül,
minden előkészítés és magyarázat nélkül disappear completely
el tudtál tűnni
mintha hatalmas hőfal ütne szembe és olvasztana szét
murphy eltűnik és celia
mit tud csinálni?
dehát ember vagy, nincs garancia –
És ha már sehol sincs védettség,
nem marad más, mint
kilépni a még nagyobb, a teljes nyitottságba és
extrém mód exponálni excentrikus exhibicionizmusom
ön-kívüli tánc
a teljes félelemnélküliség és szégyentelenség pusztító állapota
(ezzel a címmel írok majd egyszer egy nagy tanulmányt)
hahaha érzem az erőt, menekülhet is előle mindenki
a teljes nyitottság elől,
ahol égnek fordított fejjel csak nevetni lehet
a csalókán fix ponton, ahol mozdulatok indáiba fonom magam, láthatatlan nyomaimba lépek és hatolok előre minden irányban körben
minden felnőtt dolog gyerekjátékká válik
a gyerekjátékok pedig nagy komoly valóságokká
a másodpercenkénti ön-megalkotás és ön-lerombolás lélegzetelállító üldözésjelenetében
nő, nő az őrület
gyerünk, öltözz, jelmez, festék, frizura, cipő
nő, nő az őrület
ugorj
Come hear the music play
Life is a cabaret, old chum
ez meg egy másik email, ez van
egy csukódó ajtó hangja,
ahogy megyek,
az étterem lépcsőjén cigiző vendég után
megyek tovább, az eső csak esik
félek, hogy elázik a metropolis-plakát
senki se jár kint, pedig még csak fél kilenc
ez adlershof, a rendesemberek, a hangyák és igahúzó barmok városnegyede
mindenki engedelmesen hazatakarodik a tévé elé –
se hívás, se üzenet
csak a facebook dagad, közben meg még azokat is elvesztem, akik eddig voltak
helen elásódott a gyereke meg a férje közé a barlangszerű szobába, ahol mindig lent van a redőny
jo dolgozik és gyereket nevel
helena londonba települt, kutat
david épp most nincs berlinben
ira ausztriában képezi magát
csak sonja van
mintha mindig csak sonja lett volna
intenzív élettársi kapcsolat
még jó, hogy sonja van, különben nem tudom, mit csinálnék ennyi szerethetnékkel
bár őt meg most én építem le ezzel a mizantrópiával
a többiek
nem értem, a távolból mért nem lehet írni egymásnak, végül is ezért alakultak ki ezek a dolgok
hogy pont akkor nincs szignál, amikor mindenki messze van, nekem még mindig ellentmondás
próbálom nem a személyes lényegtelenségemet olvasni ki belőle, de nem megy
david az átküldött tánc-linkre nem reagált az égvilágon semmit
pont ő
most azt az apróságot, hogy mélyen depressziós, hagyjuk figyelmen kívül
hogy öröklegjobb örökbarátját látogatja, azt is
így már érthető és menthető minden nemde
ó a lelkes férfiak a ragyogó szemükkel, a csodálatukkal, miközben egyes számban beszélnek
a betegség is részben erről szólt
egyszerre egyes számban beszéltem
leszámolás a gödör alján
ilyet csak a mérges kismalac csinál
mi volt az az eszetlen sírásroham, a fennhangú monologizálás harmadik nap este
már ha beszélni tudtam volna
szabályosan belenyomott a matracba
ha lett volna idő meglepődni, biztos meglepődtem volna
utólag tudom, szakítás volt
preventív önvédelmi aktus, ennek megfelelően pitiáner és brutális, kétségtelen
levágtam magam dolgokról
egyszer kell csinálnom egy performanszot karddal
a castellucci-hyperion második figurája vagyok
a lágy görög nő és a mindentlátó ősz asszony közt a csutkára nyírt, nyitottinges figura,
a bármire elszánt és bármire képes nőifjú
karddal mezítláb
körülötte földig ér az ég és a felhők,
a föld vékony, sík lap
rajta elszórt testrészek, darabok
súlyosabbak, mint a föld
a nyírott hajú beszél, harcol a senkivel
két iszonyú kivont kard között a fej –
*
az életöröm című tusfürdővel zuhanyoztam
azóta kajánul figyelem a hatást
a fürdőszobában burjánzik a wellness
színes labdafények meg pár gyertya, újabban a teát is beviszem
hogy mindent megteszek, ebből is látható
az már a feltételek szarsága, hogy amit vízszintesben kéne, azt függőlegesben csinálom
nem így kéne fürödni, ember
ha a zuhanyfülkét megdönteném hosszában, úgy máris előállna a kád,
bele lehetne feküdni, csúszni, süllyedni
down
down
ameddig ki nem hűlne a víz
és a fáradtságot át nem venné tőlem
középről távozik
őrült tempóban
a helye
nullpont
Hideg erdő (D.-nek)
Hideg senki-erdőben megyünk,
mínusz fokok vannak,
vakhideg és jégsötét.
De nem tévedünk el, minden irányból jelek.
Innen autópálya zaja, ott egy kis fénypont, amott egy nagyobb.
A nagyobb egy sárga lámpa.
Választhatunk, hogy merre térünk,
és nemcsak a keresztút látványos helyzeténél.
Pedig jó lenne eltévedni,
és elfelejteni az orientációs pontokat,
csak menni a hideg fák között reménytelenül.
Mi másért jöttünk volna ide
éjjel tizenegykor a jégsötét elővárosi erdőbe,
mi másért, ha nem azért, hogy
ketten
ne érjük el a sárga lámpát.
(Illusztráció: Rose Lover)
