– Foglalkozása?
– Herc… ööö, heringvadász.
– Hol?
– Skóciában.
A kopasz határőr kinézett a fekete keretes szemüvege fölött a vele szemben ülő vörösesszőke fiatalemberre. Az az érzése volt, hogy ismeri valahonnan, de ez megszokott volt az ő szakmájában. Ezreket látott naponta, s már régen rájött, hogy minden nap van vagy száz olyan utas, akit mintha már látott volna korábban. A reptéren bővebben…
i
Felkelek, nincs még reggel, a redőny
lehúzva, de a szobában sötét hideg van,
egy hang az álmomból először csak nyüszít,
aztán egészen emberivé lesz, míg az utcáról
üvöltés hallatszik fel, magára hagyottan,
majd újra meghallom. Alsónadrágban vacogok
az ablaknál, de senkit sem látni a parkoló
kocsik árnyai és a sövény között,
félmeztelenül, remegő kezekkel, kimegyek
és amíg kinyitom az ajtót, meglátok
a veranda oszlopánál, a narancsszínű fénykúp
alatt egy fiatalembert, összerogyottan,
ittasan, zokogva, mintha az egész élete
kikívánkozott volna belőle egyszerre.
ii.
Most, ahogy egy délután eszembe jut,
kimaradtam az iskolából, apám fenyőgyökeret
ásott— láttam, ahogy felnézett, megriadt
és kiment a terasz mögötti sikátor kapuján,
majd visszatért megrémülten, kezében
egy fiúval. Felismertem, velem egyidős
az iskolából, rasztahajú, türkizkék csíkokkal,
de akkor a saját súlya alatt összerogyott,
csuklója apám sáros farmerja és a terasz
kövezete felett lógott. Akkor már tudtam,
mit híresztelnek róla, amíg bekötöttük a széttépett
lepedőt a felvágott erén, és miként fogunk
részesülni abból egyszer, ha kiderül az igazság,
egy bilincs, mint a kiválasztott vér.
iii.
Éjszakákkal később félálomban várva, hogy
pillanatok belül meghallok valakit odakintről,
mintha időhurokba kerültem volna,
ugyanaz a fiú, aki az előre kitaposott úton jár,
keresztül a sötét utcákon, ugyanazon órában
az ajtóm előtt. Újra felhúztam a redőnyt,
arra várva, hogy lássam, ha megjön mezítláb,
talán az ösvényen. Egyik éjszaka sem adott jelet
magáról, míg nem arra gondoltam, hogy talán
csak én vagyok vagy az álomképem, esténként
kérem, jöjjön be, hogy visszamehessek életem hideg
szobájába. Aztán mindegyikünkön megjelenik
egy seb — mindig lesz egy lélek, amely az ajtónál
vár a testére, kérlelve, hogy kitörhessen.
Nagypál István fordítása
Elképzelt szerelem
Megáll az idő, ha Veled vagyok,
Kaput nyitsz Lelked ajtaján nekem.
Szívedben már én is nyomot hagyok,
Lényed megváltoztatta életem.
Kezedet fogva, szemedbe nézve
Én leszek a legboldogabb ember.
Átölelve, nevedet becézve
Kimondom: „Édesem!” – végtelenszer.
E pillanatot múlni nem hagyom,
Tündöklésed Lelkemre ráragyog.
Együtt repülünk angyalszárnyakon…
Megáll az idő, ha Veled vagyok.
Séta
Előttem sétál egy apóka,
Kezeit fogja egy anyóka.
Folytatják útjukat vidáman,
Jó ilyet látni a világban.
Mi a helyzet?
Én a szeretetért élek,
Mindennap képviselem,
Egy szebb holnapot remélek,
Minden egyes éjjelen.
Én az igazságért élek,
Mi sohasem volt érték,
Így felőrlődik a Lélek,
Mert ördögi a lépték.
Én a szerelemért élek,
Az életemnek mentsvár,
Ha rám tekint lopva, félve
Egy csodás női szempár.
Én a barátságért élek,
Mit feláldoznak pénzért.
Pedig értük útra kélek,
Egy kis lelki békéért.
Én így élem az életem,
Megmászva minden hegyet,
Ezért nincs bennem félelem,
De mi a helyzet veled?
(Illusztráció: Don Spaulding: Old lovers)
Sziszüphosz játszik
Rengetegzik a lény. Örvénynek vélnéd,
ha nem vélnéd vulkánnak, oly közép.
Remény elől hová is zokoghatnál?
Máshogy létezik a nemlétező –
toldd megy egy vízzel, ha rövid a szád!
Fel-felgörgeti, majd legurigázza
a sziklát: játszik, játszik Sziszüphosz.
Műhelyből suttogás
„In the light of your grace I walk on…”
Ajeet Kaur: In your Grace (Maa)
Lefordítani lét titkát az élet
nyelvére: mantrák s fügék hivatása.
Műhelyből suttogás is kikerül,
nemcsak bohócabb dal a madaraknak,
magányt költeni összeráncolt szívvel.
Két egész egészítheti ki egymást.
Angyal génjeit szeretők öröklik.
Hattyút tud
Iszap pillantása legyen a lótusz,
krisztustaót hirdessen buddhagyöngy.
Sár is vízben szocializálódik;
tó hattyút tud, de körötte se gyérség:
éden kereklik gyalogszer nyomán.
Magát sebzi a lény gondolt lidérccel.
Lélek akar, nem test, táncot beszélni.
Ezüstarany
Ezüstfenyő alatt a föld is oltár.
Misézni jár oda ködök lidérce,
gyíkok tobzódnak víg liturgiában,
tobozt kerít enyészet, bogarat fény.
Nem hívő: bízó, aki kertet hunyva
újjá-újjászületni árva már.
Ezüstfenyő alatt arany a szél.
Tartalék életünk
Világjóság az erdők szövetében,
nem értünk kering tartalék lét, mégis
emberít a fák vérmérséklete.
Aki kortársuk, boldog, mint a méhek,
és boldogtalan, mint a szerelmes nők,
és boldogtalan, mint rossz férfiak.
Hosszú hallgatás ér el holdig, holtig.
(Illusztráció: Alexandra Kube: Bristlecone Pine 2)
Miután a nagyszoba ajtajában váratlanul egymásba ütköztünk, nagybátyám szokás szerint megkérdezte, hogy megy a foci.
– Két éve nem játszom. Tudod, a műtét óta.
– Ja, tényleg… Már el is rajtoltak? – bökött a tévé felé. – Csak kiszaladtam a malacokhoz.
– És?
– Szépen nőnek. Most már semmi se fog történni…
– Úgyis elalszol. Árva lélek bővebben…
