A körben forgó idő (Péntek Orsolya regénytrilógiájáról)

 Az Andalúz lányaival kezdődő és a Dorka könyvével folytatódó családregény-sorozatot a szerző, Péntek Orsolya mintha lezárná vagy lezárni akarná a 2020-ban megjelent Hóesés Rómában című kötettel. Az ily módon lekerekített trilógia pedig alkalmat adhat  egy alaposabb számvetésre.
Mi is a jelentősége ennek a regénysorozatnak? Az immáron sokadik magyar családregénynek? Hiszen egy irodalmi elbeszélésnek nem szükségképpen kell újra- és újraírnia a történelmet. Ám itt, Kelet-Közép-Európában még mindig a regény tekinthető az egyik leghitelesebb történelmi emlékezetnek, hiszen a történettudomány sem tudja összefogni a sok-sok, korábban felejtésre ítélt nézőpontot.

A kiegyezés utáni Monarchia indította el a legmélyebb és legtartósabb társadalmi változásokat, és ez alakította ki – úgy vélem, máig ható érvénnyel – a magyar társadalom osztályviszonyait. Hogy kik voltak az őseid 1900-ban, az nemcsak azt befolyásolja, „hol állsz most”, hanem azt is, hogy melyik pártra szavazol, kikkel szimpatizálsz, „hova tartozol”. A bennünk élő Monarchia képét Péntek Orsolya trilógiája egész különös fényben láttatja.
A kiegyezés  amúgy két tömbszerűen zárt, saját hagyományokkal bíró osztályt indított el a középosztályosodás útján: a birtokos parasztságot és a zsidó kispolgárságot. Ők lettek a dualista berendezkedés legnagyobb haszonélvezői. Erejüket mutatja, hogy a XX. század – össze nem hasonlítható – traumái ellenére 1950 után is megőrizték a befolyásukat. Ami persze nem jelenti, hogy ma is komoly gazdasági vagy kulturális teljesítmény állna mögöttük.
A szocializmus persze próbálkozott „saját” középosztály kinevelésével. És nem is értjük világosan, hogy miért bizonyult ehhez az idő kevésnek, hiszen a kiegyezés és az I. világháború között sem telt el ennél sokkal több idő. De egyes „káderek” még átélhették, hogy az ötvenes években a haladás letétményeseinek, a kilencvenes években pedig panelproliknak, a haladás kerékkötőinek titulálják őket. Ez az osztály – milliós tömegről beszélünk – a magyar társadalom legteljesebb közönye mellett csúszott le. Tudni is csak azért tudunk a szenvedéseikről, mert egyetlen krónikásuk, Tar Sándor megírta ezeket. Tar életműve a példa arra, hogyan lehet az irodalom Kelet-Közép-Európában nemcsak irodalom, hanem emlékezetpolitikai tett.
A Habsburg Monarchia természetesen nemcsak a birtokos parasztságot és a zsidó kispolgárságot tekintette „új középosztálynak”, hanem azt a sok vállalkozó kedvű osztrák, olasz, horvát, örmény, török, görög fiatalt, aki a kiegyezés idején érkezett az Ígéret földjére.  Voltak nekik is tradicionális foglalkozásaik, de nem voltak annyira népesek és  összetartók, mint az igazi rokonok… a vidéki Magyarországot néhol ma is uraló nagygazda-leszármazottak. A Péntek Orsolya trilógiájában feltárt olasz, német, horvát gyökerű világ ennél a társadalomnál sokkal nyitottabb és valahogy „regényesebb”… itt az emberek jönnek-mennek, ide-oda költöznek, igen gyakran „kifelé” házasodnak, néha pedig egyszerűen nyomuk vész, mint egy Nápolyba szökött apukának vagy egy Indiába szakadt nagy-nagybácsinak…  A nyelvi sokféleség és a nagyobb személyes szabadság miatt nincsenek is összefüggő történeteik – noha nem is kérdés, hogy a Monarchia összeomlásának következményei az ő nézőpontjukból  láttathatók a leghitelesebben.
Péntek Orsolya trilógiája kötelező olvasmány a korszak kutatóinak.

Ezen a többnemzetiségű kapcsolathálón belül az ősök múltja nem elsősorban elbeszélések révén válik átélhetővé. Ízek, illatok, tájélmények, képek, tárgyak segítségével rendezhető össze a nagy kirakós: a horvát, olasz, német gyökerű család története. Az elbeszélők egyike megfog egy kilincset, és „ráismer” a fém fogására. Megérkezik Abbáziába, megpillantja a tengert, és úgy érzi, itt örök időktől fogva otthon van. Vannak városok, melyek reménytelenül elnyelik a szereplőket, máshol ugyanők azt érzik, hogy  „képtelenek” lennének eltévedni. A konyhaszekrényekben, leveles ládákban egyre-másra felbukkannak fotók, receptek, fényképek, melyeket sokáig senki nem tud „hova tenni”. Ez a rengeteg taktikus, vizuális inger, dallam, íz, térélmény egészen rendkívüli egy egyenes vonalú elbeszélést (is) tartalmazó regényben. Péntek Orsolya több szereplője is csak ízek, hangok, képek, illatok segítségével tudja megragadni érzéseit. A többnyelvűség ki is tágítja, de egyben le is szűkíti az érzékelhető világ határait. És talán az emlékezés különössége, non-verb természete is teszi, hogy a tudásunk mindvégig töredékes marad, hisz nincs olyan nézőpont, ahonnan rápillanthatnánk az egész famíliára, a Monarchia egyik soknemzetiségű családjára.
Ebben a montázstechnikával íródott regényfolyamban (melyet én inkább társadalmi regénynek tartok, nem családregénynek) nem kapunk panorámaképet a magyar társadalom összes osztályáról. A múlt – a sajátos visszaemlékezés-technika miatt – üt, de nem sebez. Nincsenek nagy csaták, tévéhíradókból ismert összeomlások, békekötések. Nem látjuk az I. világháborús lövészárkokat sem, csak az egyik ükapát, aki tetvesen, éhesen hazatántorog a frontról. Nem szembesülünk a holokauszt részleteivel, csak egy szekrénybe zárt fiatal lányt látunk, aki levegőért kapkod – nemcsak 1944-45-ben, hanem egész hátralévő életében. De ez a szilánkokra hasadt emlékezet sem feledteti el a regény történelemszemléletének radikalizmusát: Magyarország véget ért 1919-ben.
Az ország „bukásával”, Magyarország halálával sok fiatal, magyar értelmiségi szembesült a félresikerült rendszerváltás idején, a nagy leszámolások, gyűlöletrohamok, a munkásoktól (munkanélküliektől) megtagadott szolidaritás korszakában. A  rendszerváltás  Péntek Orsolya harmadik regényében is fontos fordulópont: az ikrek szülei elvesztik a munkájukat, a Margit körúti antikváriumot felszámolják Eszter betér az üres boltra, hogy “emlékezzen 1990-re.” , Az egyik központi könyvraktárat elönti a víz,  a klasszikusok olvashatatlanná válnak.
De a trilógia szereplői számára nem itt, nem 1990-ben ért véget a világ, hanem hetven évvel korábban: mikor is nyilvánvaló lett,  a történelmi Magyarország romjain létrejövő új Magyarországnak nincs szüksége a Monarchia hajótöröttjeire. A magyarsághoz tartozást ezentúl már nem lehet tettekkel, lelkesedéssel, gyárakkal, szorgalommal, szépséggel megváltani. Ők mindannyian egy hajdanvolt Birodalom, egy nagylelkűbb és tágasabb Magyarország túlélői. Van tehát egy eleve adott metanarratívája Péntek Orsolya regénysorozatának, a hazátlanság-apátlanság regényfolyamának: a múltba nem lehet végleg beköltözni. De más meg nincs.
Tehát nem marad más, mint a történteket újra és újra elmesélni.
Hiszen innen egyetlen út vezet „kifelé”. Vissza, Olaszországba.
A múlt időbe.
Az idő folytatását annyi minden lehetetlenné teszi! A Monarchia itt rekedt túlélői alig szülnek gyerekeket. Az apák vagy megbolondulnak vagy eltűnnek. Nem bírják a „betont” (a panelszocializmust), ahogy nem viselik el, ha a lányaik megérintik őket. És a hazátlanság (mint az apátlan lányok kötődni nem tudása) egészen különös módon öröklődik. Júlia is, Eszter is megérkezik Itáliába, „hazatér” tehát, ám ebben a megérkezésben ott a folytathatatlanság is: a regényfolyam a hóesés kegyelemszerű, de mégiscsak „éteri” látomásával zárul. A havazás meghittséget is sugall, de sterilitást is.

A trilógiában többször is központi szerepet kapó hóesés már egy másik nagy monarchia-regényre, a Péntek-regényfolyam szerintem legfontosabb előképére, az Iskola a határonra ural. A Monarchia „árvái”, a kőszegi katonaiskola növendékei egy elnyomó intézmény falai között szembesülnek egy hajdanvolt birodalom emlékezetével. Az előtérben az aprólékos gondossággal bemutatott katonanövendékek. A háttérben pedig a katonaiskola falai, néhány „érthetetlen” bejegyzés a tankönyvekben, a Monarchia idejéből ittmaradt vezényszavak… és természetesen Medve visszatérő látomása: a Monarchia szépségét jelképező Trieszti-öböl.  A regény háttere itt is csak lazán, metaforikusan kapcsolódik az előtérhez: míg a katonanövendékek jövőjéről értesülünk, azt nem tudjuk meg, mi lesz például Schulze tiszthelyettes úrral vagy az alreáliskola tanáraival. Az ő idejük nem folytatódik. A háttér itt is mozdulatlan, sejtelmes marad.
Péntek Orsolya sem a múlthoz, az ük- és dédszülőkhöz való viszonyt, hanem egymással szoros rokoni kapcsolatban álló lányszereplők barátságát, eltávolodását vagy párhuzamos életsorsát állítja előtérbe. A legragyogóbban kidolgozott az ikrek, Dorka és Eszter viszonya. (Nekem legjobban épp ezért a Dorka könyve tetszett.) A férfiak – itt is – leginkább a hősnőkkel való relációikban érdekesek. A hátteret jelentik, vagy éppenséggel a háttér hiányát.  A Dorka könyvében legtöbbször a kaszásdűlői lakótelep díszletei között, az ikerlányok történetein keresztül, a hetvenes-nyolcvanas évek fénytörésein át pillantjuk meg a család életének korábbi vagy épp párhuzamos helyszíneit: Szegedet, Pécset, Toscanát, Ausztriát, Rómát. A háttér itt is gyakran elmosódó vagy sejtelmes, miközben kínos, szinte elviselhetetlen részletességgel láthatjuk a „betont”, a lakótelepet és egy diszfunkcionális, Kádár-kori család szörnyű hétköznapjait.

Az első bekezdésben azt írtuk, hogy „mintha lezárni akarná” a szerző a regénytrilógiáját. De tulajdonképpen nem lehetünk ebben a lezárásban sem egészen biztosak. Hiszen mindegyik kötet egy időcsapda, a fejezetek száma pedig  – a körben forgó idő képzetét sugallva – pontosan  ötvenkettő.  És mivel a történelmi időnek ebben a műben nincs semmiféle iránya, ezért a történelem akárhány vagy akármelyik szereplő nézőpontjából elmesélhető lenne. Mert ez a vissza-visszatérő múlt, örökösen körbe-körbe járó idő maga a jelen. Végül oda érkezünk, ahonnan indultunk (Olaszországba).
Az örökös körben járáson kívül másféle kibontakozás ebben a regényuniverzumban nem nagyon lehetséges. A negyedik, ötödik, hatodik kötet pont olyan letehetetlen és izgalmas lenne, mint az első, a második, a harmadik kötet… Péntek Orsolyát olvasva egy kicsit megértjük, miért írta halála pillanatáig Proust Az eltűnt idő-regényfolyamát.

Csendes falka

 

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

UUUUUUHHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁÁ

Mi a franc ez odakint? – veszi a kabátját, felkapja a doboz cigarettát az íróasztalról és rányit az erkélyre. Metsző hideg csapja meg lakásmelegben puhára főtt arcát, a december határozottan betoppant.

UUUOOOOHHHÁÁÁÁÁHHHÁÁÁHHHÁÁÁÁ

Harmadszor is felhangzik a társasház számtalan erkélyének egyikéről a hangos, sátáni kacaj. Vagyis a sátáninak tűnni akaró kacaj, merthogy a kiáltás forrása valójában egészen gyermekded. A hang nagy koncentrációval igyekszik öblös és gonosz lenni.

A férfi idegesen sóhajt, majd kipattintja öngyújtóját és felparázslik a dohány vége. Szétnéz a korlát felett, beszív, a szembe lakásokat pásztázza, kifúj, aztán a következő álnoknak szánt nevetés (ÁÁÁÁÁHHHÁÁÁÁHHÁÁÁÁÁÁ!) lerántja tekintetét balfelé. A szemközti oldalon, fél emelettel lejjebb, ötéves forma fiúcska áll a szűk balkonon, és zavartalanul folytatja az üvöltést. Minden egyes kiáltásnál egyre inkább beleéli magát egy képzeletbeli gonosz bőrébe. A kisfiú elvetemültnek szánt kacagása betölti a társasház belső udvarát. Csendes falka bővebben…

játszani kell; néma nyár

 

játszani kell

csak bámulom a falat
és nem értem
hogy szerettelek
hogy hagytalak el
és téged is
hogy szerettelek
hogy nem szerettél
és nem értem
hogy az első ember
akinek dünnyögő dalát
a fülem először hallotta
egy piszkosfehér ágyban
egyedül fekszik
és talán meghal ma este
csak nézem a falat
a bevégzett rovarok nyomát
haláltusájuk ezüst illatát
utolsó buja gondolataikat
a kitárt ablakot
a lomhán meglebbenő függönyt
a be-besüvítő szelet
a lapokat amiket elsodort a szél
azokat amelyekkel nyerhettünk volna
nézem a végtelen nagy asztalt is
amelyen a lapok feküdtek
a beláthatatlan küzdelmet
és nem értem
hogyan is játszhatnék úgy
hogy egy kártyát sem fogok
egyetlen egyet sem
sápadt ujjaim között

 

néma nyár

azt hiszem szőke vagy
mint a tavat óvón körülölelő
kalászos sásszálak
amelyeket úgy ráz
és tép a vihar
mint az én szívem téged

sajnálom
igazán
de semmit sem szeretek tán
jobban a világon
mint a szemed eltökélt csillogását
és a vágyat a lelkedben
hogy akkor is
kemény erővel
gyengéden ölelj
amikor a bennem élő néma vihart
benned támasztom fel

 

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Búzamező varjakkal, 1890)

DOHOS EMLÉKEK

 

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy fiatal román-magyartanár, inkább közép-, mint magas termetű, vállas, erős ember. Úgy hívták, hogy Nagy Pál. Névrokon? Nem, kérem tisztelettel, ez bizony én magam vagyok. Nagy elvtárs, illetve domnu profesor1, ahogy akkoriban neveztek. Istenem, de rég volt az a bizonyos szeptember, amikor elfoglaltam első munkahelyemet Dohon2.

1966 szeptember. A Nagyderzsidáról Zálnokra vezető úton két fiatal, Maja és én lovagoltunk az apostolok lovain.

– Micsoda kopár, kietlen vidék! – fürkészett körül fekete hajú, széles csípőjű arám. – Sehol egy ház, fa, csak szántóföld, por és bokor.

– Ilyen a Szilágyság! Úgy látom, fáradt vagy. Pihenjünk egyet, ha gondolod.

– De még mennyire, hogy gondolom! – roskadt Maja egy kiszáradt bokor tövébe. – Legalább egy kétkerekűt küldhettek volna elénk, ha már a buszt itt hírből sem ismerik.

– Ne viccelj! Még ha agrármérnökök lennénk, hagyján. De ki törődik falun egy tanárral? DOHOS EMLÉKEK bővebben…

félreolvasások 20.

 

foglalkozás körében elkövetett gondos veszélyeztetés

*

könyékig meghatódtam

*

a környezetet terhesítő egyszer használatos műanyag

*

használhatatlan személyes ok

*

zagytröszt

*

együttvérzés

*

horkolóház

*

a beteg állapota valóságos

*

önkéntes virradás

*

öcsödi beszéd

*

áldozó felhőzet

*

teret ad az öntvénynek

 

(Illusztráció: Giron Emánuel: Látomás)

A hazugság leleplezése – Mario Vargas Llosa: Julia néni és a tollnok

 

„… látom magam, amint arról írok, hogy írok.”
                                 Salvador Elizondo Az írásíró

„A spanyol inkvizítorok például a spanyol-amerikai gyarmatokon megtiltották a regények kiadását vagy importálását, mondván, hogy az efféle esztelen és képtelen – vagyis hazug – művek ártalmasak lehetnek az indiánok lelki egészségére.”[1] – írja Mario Vargas Llosa A hazugság művészete című esszéjében.  A regény és az irodalom „igazmondása” vissza-visszatérő dilemma, mely meghatározza teljes olvasói magatartásunkat. Feladata-e a regénynek az igazmondás? Vagy inkább: Képes-e elkerülni a hazugságot? A spanyol inkvizítorok válasza egyértelmű: a regény alaptermészetében hazug és megtévesztő alkotás. Vargas Llosa pedig rámutat: Talán a spanyol inkvizítorok az irodalomkritikusokat és a regényírókat megelőzve elsőként eszméltek rá arra, amit a fikció természetének nevezhetünk.

Vargas Llosa Julia néni és a tollnok című regényének recepciójában a mai napig uralkodik az önéletrajzi jelleg hangsúlyozása.  Ez a nézőpont az elbeszéléstechnikában és a műhöz véglegesen hozzátapadt kontrollszöveg meglétében gyökerezik. Az előbbi esetében az E/3 személyű retrospektív narráció, azaz öntörténelemi jelleg, valamint az elbeszélő neve (kis Vargas) és vonásai generálják az életrajzi asszociációkat. A kontrollszöveg pedig, melynek Mario Vargas Llosa első felesége, Julia Urquidi a szerzője, a Julia néni és a tollnok korrekcióját adja, ezáltal kijelenti: a regény valósághoz fűződő viszonya megkérdőjelezhetetlen. Az önéletrajzi párhuzamok, az elbeszélésmód és az utóélet összejátszása mind ezt erősíti, viszont a Júlia néni és a tollnok olvasásakor mégiscsak feltehetjük a kérdést: Valóban önéletrajzi dokumentummal van-e dolgunk?
A regény cselekményéből és struktúrájából ennek az álláspontnak a felszámolása, a dokumentum-érték cáfolata rajzolódik ki. A szöveg az irodalom és a fikció különböző működésmódjaira reflektál. A cselekmény két síkját, a főszöveget és a bele-beleékelődő rádiójátékokat eltérő narráció kíséri. Míg a főszöveg esetében a már említett önnarrálás figyelhető meg, a betétek, vagy epizódok E/3 személyben konstruálódnak meg. Mindkét történetvonal esetében megfigyelhetőek a fikcióra utaló, és az azt palástoló jellegzetességek. A főnarráció a linearitás és a referenciális igazság illúzióját fenntartó aktusai legfőképpen az időjelölések folyamatos rögzítésében nyilvánulnak meg. Itt a szöveg olyan erősen ragaszkodik a pontosság és a lezártság múlt-mesélő formáihoz, hogy „gyanússá” válhat ennek a törekvésnek az igazsága. Az önnarrálással együtt járó hibák, az emlékezet torzulása vagy a megtörő linearitás ilyen mértékű elfedése, elemi elcsúszást rejthet a felszín alatt. Szabó Róbert Csaba a Megvédeni Júlia nénit, Avagy hány esztendős az elbeszélő? című értekezésében azt állítja, hogy a regény narrátora a retrospektív elbeszélésmódból fakadóan tévedhetetlen, mivel a mű cselekménye egy általa ismert, előre megadott szabályrendszerben mozog.[2] Ezzel szemben a Júlia néni kettős elbeszélési síkjának összefolyása és a jelentéshálózatok folyamatos megbontása ezzel ellenkező tendenciát mutat. Az említett szabályrendszerek felszámolása a regény lényegiségét adja. A szabálytalanul megbomló elbeszélési és motívumhálózat a viszonylagosság és a szövegszerűség jelzője, így a „megadott szabályrendszer” helyébe egy megkérdőjelezett és felszámolt rendszer lép.
A főszöveg lezártsága, linearitása és kohéziója áll itt szemben az epizódok szappanoperát idéző szerkezetével: a heterogenitással, a szerteágazó viszonyokkal és a végnélküliség alapigényével. A két sík között feszülő ellentét meghatározza a regény egészének a szerkezetét. Az epizódok dekonstruktív elemként férkőznek be a főszöveg egységébe, megtörve a linearitást és a valósággal való referenciális kapcsolat képzetét. A jelenség, ahogy az epizódok karakterei és történetmodelljei „szétterjednek” a szövegben, létrehozza az epizódok közötti belső, és a főszöveg – epizódok között húzódó külső szemantikai zűrzavart. Ebben az összekuszált kapcsolatrendszerben az újraértelmezés, a szöveg bejelentett fikcionalitása és az irodalom működésmódja sejlik fel. A mű tehát az irodalom „csinálásról” szól, ez pedig a cselekmény és a szerkezet szintjén is megmutatja magát. Pedro Camacho a lélegzetvételének ritmusában alkot, a narrátor, Vargas a soha véget nem érő elbeszélést írja, majd a bőröndből sorra kerülnek elő a rádiójátékok karaktereinek darabjai. Ezek mind nagyon sokat mondanak el az alkotás és a művészet természetrajzáról. A testbe írt alkotási vágy, az azonosulás és az élet primer pulzálása a szövegben, az írás titkának egy-egy aspektusát fedik fel. A rizóma kapcsolódási formáit idéző szerkezet is erősíti a szöveg metairodalmi természetét, hiszen a szemantikai elemek elmozdításával egyrészt a referenciális vonásokat számolja fel, másrészt a szövegszerűséget igazolja vissza, így az irodalmi jelentésmezők működésmódját idézi meg.
Mindezzel a regény szembehelyezkedik a narratíva hagyományaival, és az irodalom lehetséges dokumentarista céljaival egyaránt. Ezzel az aktussal a szöveg bejelenti a kétségeit az emlékezés és a retrospekció felé is. Hiszen képlékennyé válik az a valóság, melyet a narrátor a múltja felidézésével tár elénk. A jelentéshálózat kuszasága az elmesélt történet igazát is megkérdőjelezi. Az olvasás során mindebből eleinte csak azt érzékeljük, hogy szép lassan lebontja a szöveg az előzetesen felépített realitását és így sejthetjük – a történet bár hihető, mégsem lehet igaz. A szöveg elhajlítja, átformálja, és sokszor megtöri az általa bevezetett referenciákat, így a sorsok történetekké, az egyének karakterekké fordulnak át. Az önelmesélés és a múlt felidézésének problematikája rajzolódik itt ki: Az elmesélés többé nem csak felidéz, hanem teremt is. A karakterek és a történetsémák szabad váltakozása pedig rámutat arra, hogy minden csak viszonylagosan, a narratíva hatására kap helyet.
Mégis mit mond el ez az emberi sorsokról? Azt, amit Pedro Camacho szavaival élve így fejezhetünk ki: „Hát nem tudja, hogy mindig az ige az első.”[3] A grammatika alapszabályait bibliai áthallással megidéző sor, bizonyos nézőpontból azt is sugallja, hogy a szó, vagy „mondás” aktusa, teremtőerővel bír, így mindig elsődleges pozíciót tölt be. Az emberi sorsokat, tehát a sorstörténetek hozzák létre, az emlékezet és az öntörténelem, pedig konstrukciók, melyek a regény hazugságához hasonlóan bizonyos elemi vágyakat pótolnak.[4] Itt érhető tetten a szövegtesten átütő „hazugság”, amely a beszivárgó epizódokkal kezdődik, majd a teljes referenciális kibillenésig torzul, ahol a regény karakterei egy brutális tömeggé olvadnak össze és préselik át „egymást” a valóság illúziójának fenntartására felállított keretrendszeren. A fő narráció végérvényesen „lebukik”. Az általa ábrázolt valóság önmagát dönti le, hiszen bejelenti: a rádiójátékokhoz hasonlóan ez is „csak” szöveg, ez is irodalom.  Arra pedig, már spanyol inkvizítorok megtanítottak bennünket, hogy az sosem lehet igaz. A Julia néni és a tollnok esetében viszont a dokumentum bukása által az irodalom és a művészet felemelkedésének lehetünk szemtanúi.

[1] Mario Vargas Llosa, A hazugság művészete, Nagyvilág 2000, 175.

[2] Szabó Róbert Csaba,  Megvédeni Júlia nénit, Avagy hány esztendős az elbeszélő?, A Hét 2005, 17.

[3] Mario Vargas Llosa, Julia néni és a tollnok, Európa, Budapest, 2000, 185.

[4] Mario Vargas Llosa, A hazugság művészete, Nagyvilág 2000, 175.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info