Megérte várnunk Mesterházi Mónika ötödik verseskönyvére. A Sors bona (2007) új és válogatott versei után válogatottan új műveket lapozhatunk föl. A Nem félek 12 megejtően rövid egységre tagolódik, s a cikluscímek maguk is költőien szépek (a recenzens személyes legkedvesebbje az Elmozdított tanúm, mely verskivágat, ugyanakkor kétszavas költeményként is életművel ér föl).

A sprőd alanyiság, a mértéktartó kétségbeesés, a rezignált vallomásosság – mely nem ünnepi fenséget kever a megszólalásba, hanem a hétköznapi létezés narratív analíziséhez keres versnyelvi eszközöket – angolszász mintákra mutat vissza, s nálunk például Ferencz Győző, Nádasdy Ádám, Várady Szabolcs lírájából ismerős minőségek. Egzisztencialista gondolati költészet a Mesterházi Mónikáé – fanyar tónusokkal, felelős melankóliával, szociális látószöggel.

Családtagok, barátok és mesterek emlékezete lakja be a könyvet. Nem sterilen számvető-létösszegző, hanem esendően önfaggató és életet elemző hajlam szervezi a szövegeket. Melyek nem a saját halál bölcseleti toposzát, hanem a saját gyász komor katarzisát juttatják szóhoz. A személyes veszteségek és a közéleti traumák hatásrendje a beszélő identitását is újra- és újrakörvonalazza; akárha csak hiányok tanújaként ismerhetne önnön jelenlétére, aki a létezőket lajstromozza. Egy gondoskodásra szegődött és ügyintézésekre kényszerült, jóllehet eredendően szemlélődő alkat rajzolódik elénk, akit talán csak azért nem emészt föl a személyiségválság, mert időben belátta: a válság is a személyiség része. (E fölismerést a prágai versek idegenségtapasztalata is átszínezi.)

Az önismereti teendők közt csak szusszanásnyi kegyelem adatik: „…az önsajnálatot is leápolom, / és egy darabig fokozottan nézek. / Aztán kezdem elölről az egészet” (Fordítva épp); „Nem akarom még látni, amit percek óta nézek, / nem akarom tudni, amit tudok…” (A 2016-os év). A „Menthetetlenül egyek vagyunk” Pilinszkyjét a társas létezés kapcsolati-kölcsönösségi logikája gondolja újra: „…az a másik rohadék is mindig te vagy” (A másik ember – az a rohadék). Romlatlan hittel – az újrakezdést nem kényszernek, hanem lehetőségnek láttatva – jószerével csak a természeti létezők vesznek részt a mindennapokban: „Egy kertnyi völgybe / benyit a nap, / külön éjszaka van / a tiszafák alatt” (Két fénykép 2. Havlíčkovy sady); „…és újrakezdi tavasszal / minden egyes életben hagyott fa” (Május lesz). A kötet címét adó Nem félek nagy versciklusa Petri Napsütötte sávjához hasonló erővel tér (és térít) vissza a lélek alvilágából – egy csak himnuszi hangon érzékeltethető dimenzióba: „…és nem foglalkozom a visszaúttal, / megyek le, ott a tenger.”

Változatos formavilág (hányféle szabadvers! hányfélén tud szabad lenni egy vers…) ad számot minderről. A kötött alaktan ritkás fölbukkanása, a csöndes sorzárlatok közül kicsengő bravúros rímek (pl. „földön”/„földöntsön”, „idióta” / „idő óta” – Fordítva épp), a retorikai játékok nyelvfilozofikus aggályossága (ennek külön esete az Error koncepciózus lexikája) vagy az allegóriává tisztázott vershelyzet (Tisztázás) egyaránt élményszámba megy. Némely vers (pl. Egy pesti bankban) utolsó sorai ugyan fölöslegnek tetszenek, de egy-egy didaktikusabb zárlat sem feledteti: hűvös arányérzék komponálja ezt a versnyelvet.

A Magvető Könyvkiadó időmérték sorozatának 33. darabja az egyik legjobb a teljes szériában. Egyedül –  és változatlanul – a tipográfiát sajnálhatjuk. A minimalista könyvészeti kiállítás elfogadható koncepció, de a bornírtan apró betűk sem a szerzőt, sem az olvasót nem becsülik meg. Elvégre nem lábjegyzetek, hanem főszövegek közléséről van szó. Mesterházi Mónika esetében a fő mű kitétel sem volna tévedés.

Ha a sebek beszélni tudnának, talán így tennék.

Mesterházi Mónika: Nem félek
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2021)